Ujjaimat használva fésűnek, szántok végig a szőke, kissé göndör tincseken; fejemet oldalra biccentve vezetem végig tekintetemet az egész alakos tükör képmásán, vagyis a rövid és szűk, ezüst színű ruhába bújtatott testemen. Az összkép akár még idilli is lehetne, ha nem rondítana bele a térdeimen ékeskedő seb; a soha el nem múló bizonyíték vehemens vérmérsékletemre és dacos-gyerekes, túlságosan is csökönyös lázongásaimra. Múló grimaszba torzulnak gyengéd vonásaim; ujjaimmal a nem létező ráncokat simítom le ruhám széléről, hogy aztán a rózsaszín rúzst megigazítva, teljesnek mondhassam a kinézetemet. Ujjaimmal enyhén mázolom el a sötét szemfestéket, s mint mindig, most is ízlésesen kések a saját családom által rendezett összejövetelről, ezt pedig édesapám nem tolerálja túl sokáig; ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az ajtómra mért három, erőteljes koppanás.
- Egy pillanat és lent vagyok, ígérem! - Hatalmas sóhaj szakad fel tüdőmből, elszakítva pillantásomat képmásomról, így kizökkentve a pillanatból, amibe már egyszerűen nem tudom visszagyömöszölni az érzéseimet; azok úgy libbentek tova, akár egy riadt kis nyuszi az erdőben, meghallva némi zajongást. Kelletlenül lépek arrébb, hogy bokámra csatoljam a magas sarkú kecses pántját és még egy utolsó pillantást vessek magamra, mielőtt végleg elhagynám a biztonságot jelentő kis zónát, vagyis a szobámat. Egy széles műmosollyal nyújtom oda orcámat édesapámnak, aki atyai csókkal jutalmaz; keze birtoklóan siklik hátamra, érintése nyomán akaratlanul is gombostűnyire zsugorodik a gyomrom; a család berkein belül mindig is elfogadott volt az érzelmek túlzott megjátszása, mert tudtuk, ha egyszer a függöny fellibben, akkor mindenkinek a rá kiosztott szerepek szerint kell tennie-vennie, de ez most más, mélyről jövően, zsigerből érzem, hogy ez most teljesen különbözik a megszokott hamis-szeretetkinyilvánítástól. Tekintetemet lassan hordozom körbe a szobán; a jól ismert, pazar és méregdrága bútorokon egyáltalán nem állapodik meg, helyette a testvérem ismerős vonásait keresem; a jól szituált öltönybe bújtatott kis ördögöt, kinek oldalán valószínűleg ott feszít a nőstényfajzat is. Szinte egyből kiszúrom a jól ismert alakot; derekának kellemes vonalát és a ruha alatt is jól kivehető izomzatot, de mikor nagy megkönnyebbülve megindulnék felé, hogy együtt elbújhassunk a kis faházikónkban, valaki másra leszek figyelmes; a magas sarkakon billegve hirtelen még a Világ is fordul velem egyet, ahogy realizálom a volt professzorom hívatlan jelenlétét a házunkban. A legelső sokkon és döbbeneten túl sem tudok reális magyarázatot találni minderre; arra meg főleg nem, ahogy láthatóan nagyon is otthonosan mozog a berendezési tárgyak között, hosszú ujjaival néha megérintve egy-egy felületet, oda-odasúgva egy-egy szót a vendégeknek. Át se gondolom tetteimet, csupán az elmémben vadul villogó piros jelzésre tudok fókuszálni; úgy indulok meg a férfi felé, akár egy préda, aki az áldozatát igyekszik minél előbb becserkészni; útközben igyekszem lerázni magamról a visszatartó kezeket, még a gorombaság sem akadályoz meg célom elérésében, s amint odaérek, mindenféle hezitálás nélkül ragadom meg Cass csuklóját; hosszú ujjaim erőteljesen fonják körbe.
- Elmondanád, hogy mégis mi a fenét keresel itt? Mert ha azt hitted, hogy ez egy hű de jó vicc lesz, akkor nagyon benézted. - felháborodottan vezetem rajta végig tekintetemet és fájó pont beismerni, de még mindig ugyanolyan eszméletlenül fest, mint hónapokkal ezelőtt, mikor még érdes kezének tapintása volt a legfinomabb érzés, s minek nyomán testem dorombolni kezdett. A közelünkben lévő embertömeg miatt azonban magamra erőltetek egy negédes mosolyt, ami sokkal inkább tűnhet egy veszett kutya vicsorgásának, de ebben a szent pillanatban még ez is nehezemre esik; mikor legszívesebben remegő térdekkel omlanék újra a karjaiba. - Mármint, rendben, jót nevettünk és mindenki nagyon örül neki, hogy a tiszteletedet tetted, de most már ideje távozni!
Ellentmondást nem tűrően és kissé türelmetlenül toppantok egyet a magas topánommal, ami halkan, mégis erőteljesebben koppan a hófehér kövezeten; ha elég erős lennék hozzá, akkor magammal ráncigálnám, hogy az ajtón kilökve, hangosan csaphassam be azt mögötte. Mert nem akarom itt látni; nem akarom, hogy a családom közelében kotnyeleskedjen… szívszaggató érzés, ha a múlt egy árnyékja újra felbukkan az életemben.