A kibaszott Murphy törvénye valahogy úgy szól, hogy ha van hét perced minden nap, amikor éppen olyasféle elfoglaltságoknak hódolhatsz, mint mondjuk a magányos faszverés a nagy növényhatározó részletekbemenő és baromira pontosan illusztrált lapjaira, akkor egészen biztos, hogy valaki éppen ebben a hét percben fog betoppanni a hálószoba ajtaján. Az valahol teljesen mindegy, hogy ennek a hét percnek még az elején-e vagy éppen a vége fele, az élmény így is úgy is felér a csalánrahugyozással, hiába vagyok egészen meglepő módon a világ legszofisztikáltabban gerjedő hímegyede.
Kezemet a takaró alatt hagyva, szolid gyilkos tekintettel nézek fel Dolohovra, aki úgy ront be a szobába, mintha legalább itt lakna, és beletelik pár rohadt másdpercbe, mire rájövök, hogy ez a seggfej tényleg itt lakik. Pedig hát valahogy adja magát a dolog, és ha néha vannak is arra utaló jelek, hogy talán jobban járt volna mondjuk az egész világ, ha a csávó a Mardekárba kerül, azért végérvényben mégis csak mellette szólnak azért a dolgok. Mint példul a már-már szinte szolgai hűsége, amit irányomban tanusít, és az a meglepő odaadás, amivel minden szarságot megcsinál a maga módján, amit én kiejtek a számon. Legyen szó arról, hogy a zsebpénzét, amit amúgy kurvákra költene vagy ki tudja miféle más szarságokra, inkább nekem adja, vagy hajlékot nyújt nekem nyáron, miután a faterom is felszívódott.
A gondosan agyonragasztott csomag landol mellettem, de én csak a cserepes, levegőért kapkodó ajkakat bámulom szótlanul, és próbálok egyébként kifejezéstelen arcot vágni.
- Úgy nézek ki, mint aki aludt? - kérdezem teljesen fölöslegesen, és a kezemet lopva beletörlöm a takaróba, amikor kihúzom a relytekhelyéről, és úgy csinálok, mintha Antoninnak halvány lila gőze se lenne arról, hogy mit próbltam az előbb csinálni. Mert egyébként simán kizavartam volna, de most már mindegy. Valahogy az adott helyzetben még a saját farkam is másodrendűnek számít ebben a szobában, és helyette a mellettem levő csomagért nyúlok, miközben arréb taszítom a ragacsos lapú növényhatározót. Forgatgatom a kezemben egy darabig, aztán enyhe ámulattal nézek Dolohovra.
- Ez most komoly? De hát én... - hirtelen félbeszakítom a mondatot, mégis mi a fészkes fenét mondhatnék? Hogy alig másfél órája szóltam neki, hogy kibaszottul kipróbálnám Bimba füveskertjébe újonnan betelepített kis gombákat - de rohadtul nem vagyok képes átverni az öreglányt, mert egyszerűen minden szaros kis trükkömet kiismerte már? Amúgy sem gondoltam olyan komolyan, mert abban a hitben éltem, hogy ha valami nem megy Dung Fletchernek, akkor ott Antonin Dolohov pláne becsődöl. De hát tévedtem, bassza meg.
Megint csak sikerült Dolohovnak ámulatba ejtenie, pedig én aztán nem osztogatom csak úgy az elismerő pillantásokat. Mármint nyilván valami elismeréssel vegyes csodálkozással szoktam néha a tekintetemmel végigsimítani a seggén, vagy az átkozott csípőjének vonalán, de azok valam olyasmik, amiket inkább magamba tartok, ha nem akarom, hogy így is veszettül perverznek nézzen mindenki. Mintha érdekelne.
Mintha érdekelne, hogy Dolohov minden kérdezés nélkül mellettem landol, és olyan szemekkel néz rám, mintha arra kérne, hogy itt most rögtön akasszam be neki.
Nem. Ziher, hogy csak bemagyarázom magamnak. Ilyekor, ha különösen kanos vagyok, tényleg képes vagyok olyasmit is beleképzelni egyetlen mozdualtba vagy tekintetbe, ami egyébként nincs is ott.
- Mégis mit nézel így? Csaknem hiányzik a fejsimi? Vagy vakargassam meg a füled tövét, amiért ilyen ügyes vagy, Dolohov? - barátságtalanul nézek rá, de közben agyam elszabadult és olyan agyfasz képek kergetik egymást, amitől kedvem támadna behányni saját magamtól. Vajon, ha megkérném Antonint, ahogy kiverje nekem, azt is szó nélkül megtenné?
- Mégis hogy a francba sikerült bejutnod? Csak azt ne mondd, hogy az öreglány bugyiján át vezetett az út - hangomban az egész lényemet elborító csupán szakmai jellegű irigységen túl valami elcseszett érzés vegyül, amit ha olyan rohadtul akarnék, a féltékenységgel tudnék azonosítani.  

- Nem a farkam mered rád a takaró alól – ismétlem meg gépiesen, a kelleténél hangosabban, mint amikor az anyám próbálta betanítani nekem a karácsonyi verset, soronként a kibaszott betlehemes játékhoz, én meg mindig úgy csináltam, mintha totál béna lennék, és képtelen lennék megegyezni négy egymásra fülsértően kecskerímelő sort a pásztorokról, aztán amikor elő kellett adni , betrollkodtam pár keresetlen szót, amitől az óvónéni sírva fakadt, de hát kit érdekel ez egyáltalán? Mert engem nem, és szerintem Dolohov is nagy ívben leszarja a megható karácsonyi sztorijaimat, azért is nem mesélek neki el egyet sem. - De miért is kéne ezt mondanom, amikor mindketten nagyon jól tudjuk, hogy az ott a farkam? - nézek rá végül ártatlan arccal, tenyérbemászóan tündéri vigyorral. - De tehetnél egy szívességet, és mondjuk nem bámulnád... bár tudod mit? Leszarom – legyintek, és habár tényleg kicsit kényelmetlen a szitu, a világért sem tenném szóvá. Kicsit fészkelődni, izegni-mozogni kezdek a takaró alatt, de csak azért, hogy valami kényelmesebb pozíciót találjak magamnak, és mondjuk, hogy Dolohov végre abbahagyja a farkam időnkénti fixszírozását.
- Jól látod, tényleg el voltam foglalva – sóhajtok színpadiasan, aztán egy szó nélkül fordulok felé, de csak azért, hogy egy pillanat törtészéig tartó, erőfitogtató szemkontaktus után, nemes egyszerűséggel lelökjem őt az ágyról. - Szóval, ha megtennéd, hogy leszállsz a felségterületemről, már azzal is rohadtnagy szívességet tennél – az ágy szélébe kapaszkodva nézek le a földre frissen átpozicionált srácra, büszkén, mint, aki jólvégezte a dolgát. - De már elszállt az ihlet, kösszépen – húzom el a számat, mintha a világ összes tinédzserkori életunalma egyetlen egy pontba összpontosulna, belém. Valamit nagyon ki kéne találni, elporlaszthatnánk azt a gombát, de annak csak egy óra múlva érik be, úgy ahogy a hatása, addig kiugrom az ablakon, vagy megdugom Dolhovot unalmamban. Kinek lenne az jó?
-Azt mondanám, hogy gusztustalanabb állat vagy, mint ahogy azt eddig hittem – nézek le egyenesen a kék, acélos szempárba. Rühellek vele farkasszeemet nézni, mert mindig olyan érzésem van, mintha a szerveimet egyenként szaggatná szét a puszta tekintetével, de most kockáztatok. Megerősítésre van szükségem, hogy vajon tényleg kamuzik-e? De ha igen, akkor mégis hogy a francba csinálta? Nem, tuti, hogy megdugta. - Tudod, bárki más mondaná, tudnám egyből, hogy kamuzik, de belőled kinézem, bassza meg, és ez valahol nagyon szomorú – vetek rá egy lesajnáló pillantásnak álcázott, továbbra is tanácstalan ábrázatot, majd egy lendületből eltolom magam az ágy szélétől, és hanyatvágódok újra az ágyon. - Tessék, a tiéd lehet, biztos szükséged lesz még rá – mindeféle finomkodás nélkül vágom hozzá a növényhatározót, legalábbis oda, ahol Dolohov fejét sejtem, reménykedve, hogy ragacsos, gusztustalan lapok legalább képentalálják, majd kezembe veszem a méltatlanul ehanyagolt csomagot, és nekiállok nagy műgonddal letekerni róla azt a rohadtsok réteg ragasztószalagot, amivel a franc sem tudja, minek vesződött annyit, amikor varázslattal egy szemvillanás alatt meg lehetne oldani. Én persze lusta vagyok elmászni a pálcámig, amúgy is áll még a farkam és így flangálni nem lenne kellemetlen, ha Dolohov kigúvadó szemei nem tennék kellemetlenné a helyzetet, és ha nem zavarna ez engem valamiért. De tényleg, mi a francért izgat engem, ha néz?
Próblom kizárni a fejemből, a ziháló lélegzetét és inkább a csomaggal törődni, ami már önmagában is jobban kéne izgasson, mint Antonin egész lénye, ahogy mártírképpel vagy ki tudja milyen állapotban fekszik éppen a földön. Bimba gombái olyanok, mint valami kibaszott zsákbamacska. Csak legendákat hallani róla, de ki tudja, amennyit itt kamuznak az emberek, azt sem tartom kizártnak, hogy egyedül ő meg a mandragórák tolják alkonyattájt a négyes számú üvegházban.  

- Tesséék? Mégis mi a francért érdekel hogy kire verem ki? Tényleg ilyen beteg fasz vagy, Dolohov? -hitetlenkedve nézek rá, kigúvadt szemekkel, pedig nem tudom, miért is háborodtam fel valójában. Igazából nem is háborodtam, csak úgy csinálok, egyébként annyira nem zavar a kérdés, mert hát én ha kell, ha nem, megosztom az emberekkel életem legválogatottabb intim pillanatait. Vagyis éppen hogy válogatás nélkül. Na mindegy, a lényeg, hogy mint látszik a privát zónámba való begyalogolás is maximum csak akkor hoz zavarba egy kicsit, amikor már szinte az álló farkamon landolnak.
És még van pofája kérdezgetni is. De őszintén, most mi szükség van erre? Türelmetlenül forgatom a szemeimet, és tűntetően fonom össze a karomat a mellkasom előtt.
- Most mivan? Miért éppen szőke? - eddig tartott a nyugalmam, a következő pillanatban már megint mély megvetéssel nézek Antira csak éppen a szemem sarkából, mert ez a téma nem érdemel egyébént több erőfeszítést, mint mondjuk, hogy a fejemet felé fordítsam vagy ilyesmi. - Honnan a faszból szeded, hogy egyáltalán csípém a szőkéket? És ha így is volna, mi  francot érdekel, de most komolyan?
Nem csoda, ha perverz élvezettel nézem végig, ahogy legurul az ágyamról, és ahogy a földhöz csapódik, és ahogy még neki áll feljebb, pedig kettőnk közül ő sértette meg szigorúan a jól körbepislált területemet.
Próbálok higgadt maradni, mert amúgy nem kenyerem az erőszak, de komolyan, egyetlen egy dolgot senkinek sem bírok elnézni. Az egyik pillanatban még ott terpeszkedek a frissen vissza bitorolt ágyon, a következőben az öklöm már egynesen lendül Dolohov válla felé, aki még mindig a földön taknyol.
- Hányszor mondtam, hogy nem anyázunk, Dolohov? Nem tudom, ki a fasz próbált téged jómodorra nevelni, de a napnál is világosabb, hogy csúfosan kudarcba fulladt a projekt.
Ahogy előre hajolok, próbálok nagyon meggyőzően nézni, és őszintén remélem, hogy sikerül, mert különben pofán kéne basszam, és ahhoz egyébként semmi kedvem. Ami mondjuk nem esne most nehezemre, főleg, mert úgy néz rám, mint aki most, ebben a helyben akar seggbekúrni. Különben mégis miért harapdálná az alsó ajkát?
- Jó, ez undorító volt, remélem tisztában vagy vele – lehunyom egy pillanatra szememet, hogy ki tudjam zárni a fejemből a gondolatot, de nehezebb, mint gondoltam. Mocsok, alattomos kis geci, mint ez a Dolohov. - Ja bocs, nem Bimbát húztad meg, hanem az összes haverodat, aki tartozott neked, máris másképp hangzik ez a történet – jelentem ki már szinte türelmemet veszítve. - Szóval értékelnem kéne az áldozatkészségedet? És mit is akarsz cserébe? Mert azt erősen kétlem, hogy pont te beérnéd egy köszönettel.
Amikor hanyatvágódok, és elkezdem kicsomagolni ráérősen a pakkot, még mindig indokoltalanul is Dolohov jár a fejemeben. Kurvára idegesítőek a folyamatos felhorkanásai és a vihogása, és az, hogy azt hiszi, mert néha megcsinál nekem dolgokat, attól még esetleg lelkizni fogunk és ilyen faszságok. Rohadtul idegesítő benne minden, a növényhatározót is azért kapja, hátha befogja, de úgy látom – megintcsak a szemem sarkából – hogy kézhátból kivédte. Milyen kár.
Egy jó darabig úgy csinálok, mintha meg sem hallottam volna, de aztán a szigszalag elszakad, én meg ne találom rajta a fogást, hiába kapargatom, és pillanatok alatt megint rendesen felkúrja az agyam.
- Ha azt mondanám, hogy szeretem a málnalekváros palacsintát, te akkor is a szopásra asszociálnál – felpillantok, és mindenféle burkolt célzás nélkül felemelem a csomagot. - Ne értsd félre, de most a te pálcádra lesz szükség- jelentem ki parancsoló hangon, mintha nem is lenne választása, mert amúgy tényleg nincs.
Most mit bámulsz? Hozzad már, nem érünk rá egész nap. Igen, kapsz fejsimit is, ha ennyire ragaszkodsz hozzá.
 

Ami azt illeti, kezdem lassan rohadtul felkúrni az agyam ezen a hisztikirálynőn. Nem hiába nem kezdek csajokkal, nyilvánvaló, hogy az ember élete végéig képes megspórólni egy-két agytekervényt csak annak köszönhetően, hogy tartja tőlük a távolságot, és azt hittem, ha máshol nem, legalább a kibaszott Hugrabug hálókörletben nyugtom lesz tőlük, de komolyan, öregem, Dolohov messze túltesz bármelyiken. Ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy most rögtön rágyújtsak, de amint sercenne a gyufa, valamelyik kotnyeles házimanó már is itt teremne, mert azt hinné, megint hotboxot akarok csinálni a baladachinos ágyból, pedig már negyedikben megtanultam a leckét. Kell a francnak, hogy megint folyton itt lihegjenek a nyakamban. Elég nekem egy tetves kolonc, aki még játssza is itt a sértődöttet, én meg úgy teszek, mintha nem hallottam volna, mert egyébként rohadtul leszarom. Egyszer majd őfelsége is hálás lesz ezért.

- Azt szűrném le, hogy feltűnően sokat agyalsz szarságokon, amikhez még csak közöd sincs – türelmetlenül forgatom a szememet, és csak a szemem sarkából figyelem most, biztonságos távolból. Tényleg gyanús ez a hirtelen nekem szánt figyelem, és a legszarabb az egészben, hogy most már addig forszírozta, hogy nekem is bekattant valami az agyamban, mert ez a kibaszott kotnyeleskedés ragályos. Tényleg, rosszabb, mint valami kikúrt nemi úton terjedő betegség. És akkor még a jól célzott, ostoba kérdéseiről még csak említést sem tettünk.

- Nem érdekel. Tőlem az egész Roxfortot is végigkúrhatod. Kétszer. Ha eddig még nem tetted volna meg, csak ne keverd a kibaszott üzlettel – valamit mondanom kellett. Ez a fejemben még kevésbé hangzott bénának, most legszívesebben pofáncsapnám magam egy szeneslapáttal. Helyette csak idgesen túrok bele a hajamba, ami bosszantóan lenőtt, mióta utoljára beletúrtam, és egy mosás is ráférne, de talán ez most nem annyira lényeges.

Úgy pattog körülöttem, mint egy nikkelbolha, szinte lehetetlen követni, én mégis megteszem, mert egy kicsit bevagyok szarva, hogy mikor dob felém egy átkot, amitől csótányok másznak elő egy hétig a különböző testnyílásaimból. De ezúttal elszámította magam. Nem olyan kegyes a sors, hogy egy ilyen piti középszerű átokkal megússzam, nem, ő továbbra is a nyavalygásaival egzecíroztat, de már olyan szinten, hogy elmegy a kedvem az egésztől. Mármint a csomag meg Bimba gombái és a rohadt pálcája, mind az agyam egy rejtett és soha sem használt zugába vonulnak vissza. És az én fejem ehelyett most Dolohovval van tele. Mert a bőröm alá férközött, a kibaszott pórusaimba.

Hanyattfekve nézem végig, ahogy kitombolja magát, mereven bámulom, kifejezéstelen tekintettel, és még az utolsó pillanatban is azt hiszem, hogy csak a szája jár, és hogy végül csak idedobja azt az istenverte pálcát, de nem, baszod, hanem inkább hanyattvágódik az ágyon.

Egy pillanat műve az egész. A kis csomag mint valami szaros frízbi, úgy vágódik a falhoz, onnan beesik Ackerley ágya mögé, én meg már kétlábon állok Dolohov ágya mellett, szaporán kapkodva a levegőt, mint valami tüdőbajos. De itt sem állok meg, inkább fölé hajolok, kezemet a két válla mellé támasztva, lábamat felhúzom az ágyra, úgy térdelek mellette.

- Úgy? Szóval nem lennék képes semmit sem adni neked? Mintha kiérdemelnéd – felhorkanok. Orrom egészen közel az övéhez, ha most valami balfasz eszkimók lennénk, összedörzsölhetnénk. De hát tudja egyáltalán valaki – mármint a kibaszott eszkimókon kívül – hogy mi történik az orrdörzsölés után? Semmi? Csak megdörzsölik, aztán mindenki megy a dolgára? Vagy inkább olyan, mint egy előjáték? Mintha Dolohov kibaszott farkát dözsölgeném?

- Tudod, senki sem kért arra, hogy itt pitizz nekem, és csóváld a farkad, ha a közeledben vagyok. Ezt magadtól kezdted el – érzem a kibaszott lélegzetét, ahogy az államat birizgálja. Látom az áfonyalekvártól lilás színben játszó ajkait, amit desszertként evett, amiből rohadtul nem hagyott nekem semmit, és szinte mardos belül a gyerekes vágy a revansra, hogy most elvegyem, ami nekem járt, de helyette csak egy rosszindulatú vigyorra húzódik a szám - Tudod, hogy nem kell megtenned, ha ne akarod, hányszor szegeztem neked a pálcámat, és kényszerítettelek bármire is, Dolohov? Ha annyira akarod, lekophatsz, akár most azonnal. Nehogy azt hidd, hogy nem állnak sorba most is kibaszottul, arra várva, hogy végre megkapják a rohadt sorszámukat. És biztos vannak szőkék, dögivel. És valószínűleg nem is nyavalyognak annyit, mint te. Mintha lenne mitől féltened azt az aranyvérű seggedet.

Tekintetem makacsul fúrom az övébe, a mellkasom meg egészen megfeszül, ahogy próbálom visszatartani a levegőt, mintha hirtelen érdekelne, hogy zavarja-e Dolhovot, ha nem mostam ma még fogat. A kezem pedig már egészen kezd elzsibbadni, de nem mozdulok. Az olyan, mintha meghátrálnék, vagy valami ilyen faszság, pedig az volt a tervem, hogy most minden feszültségemet rajta vezetem le.

Megvagyok győződve arról, hogy Dolohov valójában nem vár választ a kibaszott kérdésére. Vagy legalábbis, ha vár, nem azt, amivel szolgálhatok neki, így mindkettőnk érdekében rohadt nagy szívességet teszek, amikor elengedem a fülem mellett a picsogását és csak akkor bizonytalanodok el egy egészen rövid pillanatig, amikor érzem, hogy az indulattól szinte remeg a kezeim alatt. És ugyanez az átkozott pillanat, amikor körvonalazódik előttem, hogy ez a seggfej itt tényleg komolyan gondolja, amit mond, tényleg kibaszottul meg van bántódva és nem csak fölösleges majrézás az egész. És akkor egy pillanatra tényleg azt érzem, hogy bassza meg, megsajnálom, és hagyom, hogy elmenjen, mert ha ez így van, akkor vagy túlságosan gyenge vagy én vagyok túlságosan nagy fasz, de semmiképpen sem mondhatnám, hogy egy doxyfaroknyit is kompatibilisek lennénk, és akkor már tényleg jobba járnék, ha én egy vadiúj, hűséges ebet újítanék be, ő meg új strici után nézne, akinek majd természetes lesz, hogy a fejét simogatja, ha sikerült beletalálni a wccsészébe anélkül, hogy az ülőkét lehugyozná, és figyelembe veszi a kicseszett érzelmeit.
De ez a pillanat olyan hamar elillan, amint megízlelem a hatalomnak azt a cseppjét, amitől egészen megrészegülök, és bazdmeg, lehet, hogy csak a kikúrt vér szaladt abba az idióta fejembe, de nem tudom megállni, hogy ne viszonozzam feszült, pattogó szavait egy rosszindulatú vigyorral.
- Ah, szóval most hirtelen azt hiszed, hogy barátok vagyunk, vagy mi a f.... – a szó valahogy belémszorul, annyira meglepődök. Nem mintha félteném azt az elnyűtt inget, de maga a gesztus lep meg, és nem igazán tudok ellenkezni, hagyom, hogy közelebb húzzon magához, és beolvasson nekem, amire már biztos geci rég várhat, mert szinte látszik rajta másodpercről másodpercre az az átkozott megkönnyebbülés, és ez aztán nagyszerű, rohadtul, csak éppen most rajtam a sor, hogy megremegjek. A hirtelen kifejtett plusz erőbedobástól, amivel próbálom még tartani fejeink között azt a hajszálérnyi távolságot, az indulatról már nem is beszélve, ami belevörösödik a fejem.
- Most aztán kibaszottul elégedett vagy magaddal, ugye? Jól beolvastál nekem, boldog vagy? Akkor akár el is mehetnél bassza meg – hirtelen tolom el magam és egyenesedek ki, mert már nem bírtam tovább, ahogy itt liheg a pofámban, kihívóan, nekem csaholva, mintha csak arra várna, hogy megsajnáljam, vagy hogy leszopjam, vagy tudom is én, mi járhat abban az elcseszett agyában. – Elmehetsz, nem tartalak vissza – könnyedén legyintek, de a fejem zúg a sok kibaszott gondolattól, mert bassza meg, nem akarom, hogy elmenjen, nem akarok más csicskát, köszönöm szépen. De nem fogok neki pitizni. Soha a kurva életbe.
Testem önként cselekszik, és karba tett kézzel, de tétován állom el az utat és az ajtónka támaszkodok. És a szavak is csak úgy, minden logikus rend nélkül ömlenek ki a számon, amikor kinyitom azt.
- Vagy akár be is bizonyíthatnád, hogy te aztán több vagy nálam. Hogy többet érdemelsz, mint egy érzelmileg sekélyes fasz. Mutasd meg, Dolohov, hogy mi tesz téged olyan kibaszott különlegessé, és akkor elmehetsz anélkül, hogy életem hátra levő részében egy utolsó féreregként gondolnék rád, aki éppen akkor hagyott ott a szarban, amikor a legnagyobb szükésgem volt rá.

Akkora elánnal indul nekem a csontos, girnyó testével, hogy csak éppen egy hajszál választ el attól, hogy hátraessek. Elképzelem, ahogy a gerincem az ajtófélfának csapódik és én hangosan felszisszenek, de végül nem történik semmi. Csak a cipőnk orra ütközik össze, csak a lélegzete csapódik az arcomba, de nem fogok neki most a privát szféráról és az egészséges szájhigiéniáról popolni. Nem. Az kibaszottul hipokrata lenne tőlem.
Állom a tekintetét, kihúzom magam és lassan megnyalom a szám szélét, mint, aki kibaszottul élvezi a helyzetet. Na jó, kibaszottul élvezem a helyzetet. És igen, megérte megnyílni, ha éppen csak egy pillanatra is, csupaszon és sebezhetően, mert az aduász valahogy ismét a kezembe került. Látom a szemében, ahogy rám néz, mintha kibaszott Amortentiát löttyentettem volna a kávéjába, és ez valahogy elégtétellel tölt el.  
Képtelen vagyok letörölni a kaján vigyort a képemről, még akkor sem, amikor tiszta idegből ragadja meg a csuklómat, és nem, még csak meg sem fordul a fejemben, hogy kihátráljak, hogy bűntudatot mímeljek, amikor nincs ott semmi. A fejem teljesen kiürül, és Dolohov kibaszott levegőjét szívom be, megtölti minden négyzetcentimet.
- Csak nem ideges vagy, Dolohov? -  tekintetemet az övébe fúrom, és a helyzettől mérten próbálok hátradőlni, egynesen neki az ajtófélfának és a csípőmet előre tolom, így próbálva kellő nyomást gyakorolni rá, hogy elengedjen. Vagy tudja  afranc, talán éppen azt akarom, hogy ne engedjen el.  Mintha lenne szükség egyáltalán erre. Mintha nem tudnám kibaszottul, hogy mire vágyik most éppen. Minden porcikája árulkodik, és ha tudná, hogy mennyire könnyen olvasok belőle, megint nekiállna kurvára engem hibáztatni mindenért.
- De mondjuk nem nyúltál annyira mellé – egy elismerő pillantással jutalmazom, mintha tényleg az ő érdeme lenne, és mintha nem érezném a merevedő farkát a nadrágon keresztül is. De ki tudja, lehet csak a zsebében hagyta a pálcáját. – De adhatok néhány tippet – minden erőmet latba vetem, hogy kitépjem a csuklómat a markából, nekifeszülök most az ajtófélfának és lassan csúszok lefele, mint valami kibaszott rúdtáncos csaj, könnyed mozdulattal, és addig bámulom, míg végül már ki kellene csavarnom a nyakam a helyéről, amikor már annyira kényelmetlenné válik, hogy inkább a sliccével nézek farkasszemmet, de nem sokáig. Határozott, de cseppet sem kapkodó mozdulatokkal csatolom ki az övét, aztán húzom le a cipzárt, kiélvezve minden pillanatot. Esélyt adva neki, hogy jól orrbarúgjon és itthagyjon a picsába. Mert ugyan mit számít ez nekem? Mit akarok bizonyítani, azon kívül, hogy a szopás nem is annyira megalázó dolog, ahogy ő azt gondolja.

Mibe fogadnék, hogy a köcsög Anti azt hiszi, hogy megütötte a főnyereményt, hogy tualjdonképpen nyert valamit, talán ezt az egész farokméregetési versenyt, hogy melyikünk is itt az alfa, hogy ki uralkodik a másikon, hogy ki a csicska, és most egy pillanatig talán azt hiszi, hogy én is becsicskultam, csak azért, mert előtte térdepelek a farkát szopom éppen. Mert éppen ilyen kétbites agyat sejtek, az egyébként meglepően esztétikus koponyája mögött, de adja az ég, hogy én tévedjek. Csakhogy ahhoz, hogy becsicskuljak, nem kéne akarnom, nem nekem kellene irányítanom, pedig nagyon úgy fest, hogy Dolohov elszenvedő alanyává vált a történéseknek. És hát bassza meg, bár mindenki úgy szenvedne, hogy rajta polírozom a mélytorkos technikámat, akkor ez a kibaszott világ, ziher hogy sokkal elviselhetőbb lenne.  
Tele szájjal a dolgok teljesen átértékelődnek, és be kell vallanom magamnak, hogy én is alulértékeltem ezt az egészet. Az összes vér a fejembe tódul, saját dübörgő szívverésemet hallgatom, és ha lehet még mélyebbre engedem a számban. És már eldöntöttem, nem fogok felállni, míg a lábamat véresre nem horzsolom, nem, amíg nem hallom hangosan sóhajtozni, nem, amíg nem túr bele a hajamba, nem, amíg azt nem mondja, én vagyok a főnök és ő a kibaszott csicska.
Fejem eddig csak lassú ütemben mozgott előre-hátra, de most gyorsítok a tempón, kezeimmel a lábszárába kapaszkodok, koszos, ápolatlan körmeimet a nadrágon kersztül belé vájom. Érzem a remegését, és hallom már a dübörgő szívverésemen túl a szakadozott lélegzését. És ez a hang valami elemi erővel tölt el, forrósággal, saját merevedő farkamat sem vagyok képes kontrollálni. Kezdenem kellene vele valamit, de túlságosan makacs vagyok és elhivatott. Dolohov pedig itt fog könyörögni és pitizni perceken belül a lábaimnál. Könyörögni még többért és akkor én itthagyhatom, mint, aki jól végezte a dolgát. Hagyhatom a picsába, de mégis miért tűnik olyan nehéznek? Miért érzem azt, hogy egy átkozott ketrecbe zártam saját magamat, és elhajítottam a kibaszott kulcsot?  
Miért érzem azt, hogy habár én akartam lenni az alfa, óhatatlanul is a csicskulás útjára léptem?