Ha a vezetéknevem nem mond neked semmit, akkor vagy egy mocskos kis sárvérű vagy, aki annyira ismeri a világunkat, hogy még mindig maga alá élvez, ha egy egyszerű levitációs bűbájt lát vagy csak egy barlangban élted le egész eddigi életed. Bárhogy is legyen, a Lestrange név gyorsan az agyadba fog égni.

Kezdhetném azzal a klisével, hogy a nagy huszonnyolcak egyike vagyunk, de ki nem szarja le azt a listát? Olyan nevek vannak rajta, mint Longottom, Ollivander vagy Weasley, szóval inkább szégyellem, hogy egy lapon említik a nevünket azokkal. Igen, kétség kívül aranyvérűek vagyunk, és valamilyen szinten a többi huszonhét família összes tagja a rokonunk, de a tiszta vér, habár elengedhetetlen hozzá, nem elég hogy valaki a társadalmi elit tagja legyen. Befolyás kell hozzá, hosszú kezek, amik elérnek a Minisztériumig és persze jelentős vagyon a Gringotts széfjeiben. Ez nálunk mond megvan. Ha egy kicsit is figyeltél Mágiatörténeten ismerősen csenghet az ősöm, Radolphus Lestrange neve, aki egészen a Mágiaügyi Miniszter címig jutott. Hallottál már Malfoyról a varázslótársadalom élén? Jó, mert én se.

A zöld nyakkendő úgy öröklődik a generációról generációra, mint egy családi ereklye. A Süveg pedig nem téved. Már gyerekkorunktól Mardekár Malazár eszméi alapján neveltek minket, így szóba se jöhetne, hogy más ház adjon otthont nekünk hét évig. A családunk pedig nem csak hisz benne és hirdeti az aranyvér felsőbbrendűségét, hanem tesz is érte, hogy a társadalmat olyanná alakítsa, ahogy azt annó a házunk alapítója megálmodta. Apám már akkor a Sötét Nagyúr oldalán állt, mikor még a világ nem is hallott a Halálfalókról, bátyám pedig nemrégiben csatlakoztatott az Ő seregéhez. Hamarosan pedig remélem engem is méltónak talál, hogy a bal karomra égesse a sötét jegyet.

Már hosszú percek óta hallgatom a helyiség falai közt visszahangzó keserves ordítást, amely a padlón vonagló férfi torkából tör fel. Az elején még próbált szavakat is formálni, valószínűleg azzal a hiú reménnyel, hogy majd valaki felfigyel rá és segítséget kaphat, de egy idő után ő is rájött, hogy ez esélytelen, így maradt az artikulálatlan üvöltés, amit azonban kitartóan folytatott. A pincehelyiségből azonban egy hang sem jut el a külvilág felé a védőbűbájok és titkos ajtók garmadájának hála, így még anyámat se zavarhatja meg, aki a pár méterrel felettünk lévő nappaliban teázik barátnőivel. A termet állítólag egyébként is kínzókamrának szánták, mikor őseim a kúriát építtették pár száz évvel ezelőtt. A falakra erősített bilincsek, és a nem éppen bizalomgerjesztő elátkozott tárgyak körülöttünk, - amikhez soha hozzá sem érhettem – pedig arról tanúskodnak, hogy ennek a legendának van némi valóságalapja. Apám pedig lelkes hagyományőrzőként úgy döntött, itt az ideje a helynek, ha csak ideiglenesen is, visszaadni az eredeti funkcióját. Habár ahogy említettem, tele vagyunk középkori kínzóeszközökkel, apám egy sokkal kifinomultabb módszert választott arra, hogy a vendégünkről gondoskodjon: a Cruciatus átkot.

Elnézve őt, egészen úgy tűnik, hogy élvezi a helyzetet, és talán ez az egyik titkos hobbija, amiről nem tudok, de jelenleg nem egy egyszerű szombat délutáni apa-fia programon veszünk részt, hanem oktatási szándékkal lettem lehívva ide. A Roxfortban ugyanis nem gyakorolhatok fekete mágiát, így apám úgy látta jónak, ha ő maga házon belül tanítja nekem a főbenjáró átkokat. Rod persze már régen megmutatta melyik hogyan működik, azonban eddig csak kisebb élőlényeken próbálhattam ki őket, élő emberen soha. Mondjuk a mostanira is erős túlzás az ember kifejezés, mivel csak egy koszos mugli, külsőre mégis ez az állatfaj áll hozzánk legközelebb.

Mint mondtam, apám nagyon élvezi a hóhér szerepét, meg úgy az egész szituációt. Én annál kevésbé. Az elején próbáltam azzal nyugtatni magamat, hogy gyorsan végez, de már túl régóta vergődik az a mugli a földön. Összeszorított ajkakkal, homlokomat ráncolva állok ott egy oszlopnak dőlve, pálcát tartó kezem öklével eltakarva a számat. Nem kell medimágusnak lenni, hogy kitalálja az ember, hogy valami nem oké velem, de apám annyira elmerült az átokban, hogy rám se néz. Végül egy gyenge pillanatomban feladom.

- Elég! – Üvöltöm el magam és hangerő tekintetében megpróbáltam megugrani a vendégünk szintjét. Ha teljesen nem is sikerült, annyira elég volt, hogy apám a fejét végre felém fordítsa és leengedje azt a rohadt pálcát megszakítva ezzel az átkot. A férfi ennek hatására némán pihent meg a poros kőpadlón. Végre vége!

- Netán valami baj van, Rabastan? – Kérdezi inkább meglepett hangsúllyal, mintsem dühösen – Ha ilyen türelmetlen vagy, átadom neked. Lássuk, hogy boldogulsz – Int a mugli felé egy halvány félmosoly kíséretében, miközben egy lépést tesz hátra utat engedve nekem. Ezek szerint annak tudta be az iménti reakciómat, hogy nem bírok várni a soromra.

- Igen, van – Szólalok meg ismét ráemelve tekintetemet – Én ezt nem csinálom. Ez embertelen! – Most ugyan nem szándékosan, de az ingerültség miatt ismét emelek egy kicsit a hangerőn. Tudom, hogy az etikett szerint nem folyamodhatnék ilyen hangnemhez a szüleimmel szemben, blabla, de egy hang bennem azt mondja, ki kell állnom azért, amit helyesnek érzek.

- Az ott úgy üvölt, mintha Hisztis Myrtle és egy mandragóra szerelemgyereke lenne. Megfájdul tőle a fejem! Még egyszer nem vagyok képes végighallgatni – Bököm ki végre, ami a szívemet nyomja. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a tegnapi egy üveg lángnyelvwhisky utóhatása is közrejátszhat az állapotomban, de ma különösen érzékeny vagyok a hangos zajokra, amin a kamra akusztikája se segít. Nyilván apámnak nem mondhatom, hogy tegnap annyira lealjasodtam, hogy igazából azt se tudom, ki rángatott haza (bár a házimanóra tippelnék), de szerintem ő is sejti, ha legalább egyszer is nézett a szemembe, amiben gyönyörűen kidudorodtak a vérerek és alatta még szép nagy táskák is díszítik. Ahogy mondani szokás, a külcsín nem minden, és ez most is igaz, mert a mosott szar külső meg se közelíti azt, ahogy érzem magam. Mintha szép lassan rohadnék belülről.

- Mielőtt elkezdem, kivágathatom vele a hangszálait? – Próbálom azokat a kiskutya szemeket reprodukálni, amit még gyerekkoromban alkalmaztam, ha akartam valamit és az ordítás nem jött be. Ez nyilván jelenlegi állapotomban kudarcra van ítélve, de megéri megpróbálni. Ezzel a megoldással mindenki nyer: én megkapom a csendet, apám örülhet, hogy tovább gyakorlom az Imperius átkot, amit egyébként pont ez előtt vettünk át, a mugli meg… Nos, azt az ő fantáziájára bízom, milyen előnyt talál benne, fő a pozitív hozzáállás.

- Használj némító bűbájt, ha ennyire zavar, aztán csináld! – Érkezik a válasz, ami már sokkal ingerültebb, mint a korábbi megszólalása. Nyilván sietne. Az ötlete ugyan valamivel unalmasabb, mint az enyém, de ő a főnök.

- Silencio! – Mondom ki a varázsigét, miután egy gyors mozdulattal a muglira irányítottam a pálcát. Nem voltam benne biztos, sikerült-e, de hát a puding próbája az evés szóval le se engedtem a pálcámat, hanem rögtön szórtam is rá az átkot – Crucio!

Az elgyötört férfinek, aki eddig arccal lefelé pihent a padlón ismét minden izma összerándult, és újra belekezdett a már jól megszokott vonaglásába. Minden majdnem ugyanúgy történt, mint mikor apám kivitelezte a rontást. A különbség? Ugyan a száját még mindig partra vetett hal módjára tátotta, most viszont, ahogy a hasonlatban lévő állat, ő se adott ki semmilyen hangot. Egy elégedett mosoly kúszik az arcomra, amit egy pillanatra apám felé fordítok nonverbálisan dicsekedve azzal, hogy az előbbi főbenjáró átokhoz hasonlóan ez is elsőre sikerült.

- Elég lesz! – Szakít félbe ideiglenes tanárom. Persze, hogy megint akkor állít le, mikor már kezdtem élvezni. Az Imperius gyakorlásnál se engedte, hogy megnézzem, hányszor kell a muglinak a fejét a falba vernie mielőtt feldobja a talpát, mondván nincs másik próbababánk.

- Kár – Sóhajtok csalódottan – Pedig kíváncsi lennék, mi történik valakivel, ha egy teljes napig kínozzák…