R opog a lábam alatt hó, ahogyan bejövök az udvarról a kastély falain belülre. Átfagytam teljesen és a meleg gondoskodóan ölel körbe, ahogyan leveszem a sapkámat és megigazítom a hajamat. Szeretem a telet, minden viszontagsága ellenére. Meg van a maga szépsége a tündöklő hónak, a csillogó, hófehér tájnak, a fagy ismerős illatának. Azonnal elkezdek kiolvadni, amint belépek, a testem bizsereg a drasztikus hőváltozás miatt. Eddig a kviddics edzést néztem, lévén nem volt jobb dolgom, de az időjárás kifogott rajtam, úgyhogy bevonultam ide. Pedig szeretem nézni, valahogy leköt. Játszani nem tudok, nem is élvezem, azonban ez az egyetlen olyan dolog, ami lenyugtat, ha nézem. Egyszerű szabályok, izgalmas játékmenet. Ilyen életben reménykedem.
A hollóhátasok klubtermébe igyekszem, a folyosókon néhány csapat diák beszélget, nevetésük visszhangzik. Rájuk se nézek, ahogyan elhaladok mellettük. Mind alsóbb évesek, vagy hugrabugosok. Érdektelen pletykájuk szavait fel sem dolgozza az agyam, nem fárasztom magam ezzel. Amúgy is rengeteg tanulnivalóm lenne, amihez hozzám sem fogok kezdeni majd, ismerve magamat, a tesztek előtti nap bemagolok mindent, aztán csillagos ötössel átmegyek. A szivacs agyam az én szerencsém. Meg nyilván az, hogy ki tudom szűrni, milyen tudásra van szükségem. A fél diáksereget nem is ismerem, minek hallgassam meg ki csalt meg kit kivel, mikor, hogyan. Rosszabb, mint valami szerelmes mugli regénysorozat. Sosem szerettem fikciókat olvasni. Engem mindig is a száraz tények kötöttek le, a lényeg, nem pedig az álomvilágok, kitalált szereplők. Haszontalan papírpazarlás, az ember azokból nem tanul semmit sem.
Belépek a klubszobába, ahol alig tartózkodik egy tucat ember, mindenki arcát felismerem. Odaköszönök az egyik évfolyamtársamnak, és odaintek egy alattam járónak, akinek egyszer segítettem. Apa büszke lenne rám, ha tudná, milyen nagylelkűen segítek a többi aranyvérű csemetének a házból. Tisztában vagyok vele, hogy a kapcsolatoknak nagyobb az értéke, mint bármilyen kupának, amit itt elnyerhetek, így hát azon ügyködök, hogy a megfelelő emberekkel legyek jóban. Talán itt lelek rá a jövendőbelimre, mármint arra, akit apám nekem szán majd. Egy csinos, aranyvérű fiatal férfit. Mardekárost vagy hollóhátast, természetesen, de ez ellen nincsen ellenvetésem. Bár, ha én választhatnék magamnak…
Phoenix. Gyűlölöm, mert van benne valami, amivel… Magába bolondított. Aranyvérű, okos, jó kiállású, de kedves, nem olyan arrogáns, mint azok, akik közül édesapám válogatni fog. Kedves és törődő, szóval… Nem is tudom, miért szeretem. Nem akarom. Nem tudom nem szeretni, mégsem. Összezavar. Ő persze azután a Deborah után fut, vagy nem is tudom annak az idióta mardekárosnak a nevét, de elhatároztam, hogy most vagy soha, enyém lesz. Nehéz dió, oké, tudom, azonban sosem veszítek, most sem fogok.
Mielőtt kényelmesen belesüppedhetnék a bejárattal szemben pihenő fotel párnái közé, megpillantom Phoenixet a folyosón. Jobb ötlet híján felállok, és nagy lendülettel elkezdek sétálni, pont olyan sebességgel, hogy mikor melléérek és a jobb vállammal meglököm, kellően megérezze.
- Nézz magad elé, Tollas! – gúnyolódom. Imádom Tollasnak vagy Madárnak hívni, jól hangoznak, és rövidebbek, mint a Phoenix. Nem tudom, ő mennyire szereti ezeket a beceneveket, de szárnyasok ne szabjanak határokat a nevezéktanomnak. Lusta lennék kimondani a teljes nevét.

       

Ez sem az én napom, nagyon nem, de hát mostanában egyik nap sem az enyém, ami pedig nagyon nem jó. Dakota mostanában kerül vagy nem is tudom, mikor utoljára azt mondtam neki, hogy nem csinálom meg a beadandót, akkor kiakadt és azóta semmi hír felőle. Nem is érdekel, ha ekkora szánalom, akkor nem is fogok vele foglalkozni, ha nem akar látni, amikor nincs belőlem haszna, akkor ne is keressen. Pedig először azt hittem, hogy egy ilyen szép lány nem lehet gonosz, na hát tévedtem, annyira gonosz, amennyire szép, van ilyen.. De nem akarok rajta gondolkodni, nem akarok rá gondolni, inkább elmentem a könyvtárba pihenni egyet és olvasni, egy kicsit elakartam merülni a számmisztikában. Nem tudom, hogy miért akarok most pont ezzel foglalkozni, de nem is nagyon érdekel ez engem. Számok, rejtélyek és misztika, elég jónak ígérkezik, már csak rá kéne szánnom magamat, hogy kelljek ki az ágyamból, öltözzek fel és induljak el..
Elindultam hát, végül sikerült felöltöznöm és felvennem a ruhákat, amik kellenek. Belebújtam a cipőmbe és már ki is nyitottam az ajtót, most már ideje lenne kimozdulni, nem vagyok én zombi. El is indulok hát és már a gondolataim cikáznak, hogy mit is fogok olvasni igen, számmisztika már nem tűnik olyan jó ötletnek. Talán valami növénytanosat vagy bájitaltanra.. nincs egyetlen beadandó sem, amit meg kéne írnom.. Aztán valaki belém jön, ami nagyon nem tetszik nekem. - Temples.. - sóhajtok egy nagyot, csak ő szokott így hívni, senki más és roppantul idegesít, hogy nem tudja kimondani a nevemet. Pedig nem bonyolult, Phoenix, ha nem is akarja kimondani az egészet, akkor hívjon Phoenak, de rengetegszer elmondtam neki, hogy tegyen így, de sosem teszi meg.
Nem tudom mit kéne tennem, kössek belé vagy veszekedjek vele? Nincs nekem most ehhez kedvem, inkább akarok lemenni a könyvtárba, mintsem itt vele beszélgetni. Nem akarok már arra sem pazarolni energiát, hogy beszéljek vele, inkább festek egy halvány mosolyt az arcomra.. Nem lenne vele bajom, ha megtanulná a nevemet.  - Legközelebb jobban odafigyelek. - mondom neki mosolyogva, kicsit hamis mosollyal, majd kikerülöm és nézek rá még egy kicsit. - Hanincs más, akkor most továbbállnék. - mondom neki halkan és el is indulok a könyvtár felé, számomra lezártnak tekintendő ez.

made by me

       
       

Apa nem sokat beszélt arról, kit szán nekem. Igen, említette, hogy egy aranyvérű fiúval fog összeadni engem, bár sosem ezeket a szavakat használta. Azért rájöttem, hogy nem a beleegyezésemre várt a kijelentését követően. Jól tudom, nem házasodhatok sárvérűvel, igaz, sosem szerepelt ez a terveim között. Phoenix is aranyvérű, máskülönben meg sem néztem volna magamnak őt igazán. Jó, igaz, nem a huszonnyolcak egyik sarja, de apa se reménykedik abban, hogy beházasodhatnék az egyik nagy nevű családba. Szerintem örül neki, ha egy kiváló aranyvérű varázslót fogok magamnak. Vagy ő fog nekem, ez még egy nem tisztázott körülmény.
Ha rajtam múlna, Phoenix lenne az az ember, akihez hozzámennék. Igaz, ő nem tud semmit még erről a körülményről, de az nem zavar engem az esküvőnk megtervezésében. Jó, nem állunk egymáshoz annyira közel, de kedvelem, ez az igazság. Nagyon kevés ember az, akiről ezt nyíltan kijelentem, szóval különlegesnek érezhetné magát. Nem tudom, én mennyire vagyok az ő esete, de majd mikor már jobb lesz a kapcsolatunk, rájön, örökidők óta utánam ácsingózott, nem azért a szőke majomért a mardiból. Sajnos szegénynek rossza a szeme és nem látja, hogy nem érdekli a lányt ő. Bezzeg, ha kicsit közelebb nézne körül, mondjuk a hollósok között, rájönne, mások ölni tudnának érte. Én szó szerint. De hát, férfiból van, meg kell formálni, hogy elviselhető legyen.
Szeretem, ahogyan a nevemet mondja, más képtelen így kiejteni.
- Roberts. – üdvözlöm őt kedélyesen. Ő nem tűnik valami jókedvűnek, így inkább nem kötök belé többet, elég volt egyszer nekisétálnom, és lám, már szóba is elegyedtünk. Nem akarok vele szemétkedni, de kissé fura lenne, ha hirtelen tök jófejkedve odatolnám elé a képem, nem? A kedvesség nem az én fegyverem, ritkán vagyok őszintén jóindulatú valakivel. Nem sikerült vele sosem elérnem semmit.
- Várj, hova mész? – kérdezem, miközben gyors léptekkel felzárkózom hozzá. Nincs más tennivalóm, szívesen elkísérem bárhova, aztán szóba elegyedünk és voilá! Megtörténik a csoda. – Veled megyek, úgy sincs most kedvem senkihez, te meg nem tűnsz valami vidámnak, szóval akár fel is vidíthatnálak a csodás társaságommal. – mondom, miközben a kékre festett körmeimet vizsgálgatom.

       

Amúgy nem akartam én ma senkivel sem összefutni, főleg nem ezzel a csajjal, mert sosem értettem, hogy miért kell neki a nevemmel cukkolnia. Nem tehetek róla, hogy anyám és apám egy kicseszett madárról nevezett el, szóval.. néha már kicsit sértő és bántó, amikor madaramnak vagy tollasnak hív. Talán egyszer be kéne neki mutatkoznom és el kéne neki mondani a nevemet, hogy megértse mi a nevem, mert nem igazán sikerült neki megértenie.. ez sem az én hibám. de inkább fogok a könyvtárba menni, minthogy leálljak vele beszélgetni, nem éppen a szívem csücske és amúgy is padlóra tett ez a Dakota, aki nem is tudom, hogy mi a francot akar tőlem.. Vannak pillanatok, amikor azt hiszem, hogy nem csak az a ringyó és áspis kígyó, amit mutat magából, de ki tudja.. Lehet tévedtem. Nem tudom megérteni azt a lányt, de már nem is akarom, neki nem leszek sosem elég jó, hiába vagyok aranyvérű varázsló.
Szerencsére nem tervez belém kötni és ne mis húzza tovább az agyamat, amúgy sem lenne kedvem vele most beszélgetni. Egyedül akarok lenni, egyedül egy könyvvel, amit olvasni fogok. Ever csak menjen a dolgára én sem zargatóm őt és neki sem kéne engem, el is mennék már mellette, amikor megkérdezi, hogy hova megyek. Ha elmondom neki, akkor minden valószínűséggel velem akar jönni, de hazudni sem tudok valami jól, egy bazinagyot sóhajtok és megállok. - Könyvtárba megyek. - felelem neki halkan és aztán még csak szerintem ki sem mondta, hogy hova megyek, ő már felajánlotta, hogy jön velem, mert nem úgy nézek ki, mint akinek jó kedve van. Nem értem miért nem merül fel benne, hogy talán miatta nincs jó kedvem, de mindegy.. ő mindig is ilyen volt és nem is fog szerintem már nagyon megváltozni.
- Nem kell miattam jönnöd, meg vagyok egyedül. Tényleg és nincs is rossz kedvem. - na jó, sosem a haragtartásról és az emberek utálatáról voltam híres. Elindulok megint innen és próbálok, gyors lenni, majd csak hirtelen a semmiből fordulok meg és ölelem magamhoz a lányt, miközben arcomat a nyakába fúrom. Talán nem szép dolog, hogy ezt teszem. - Legalább te foglalkozol velem. - suttogom neki és egyenesen a bőrére megy leheletem, de végül elengedem őt és hátrébb lépek. - Bocsi... rossz a kedvem.. de hogy vagy? - kérdezem tőle mosolyogva, kedvesebb hangnemben, mint eddig.. gondolom már ő is rájött, hogy totál kivagyok lelkileg.

made by me