Igazából már abban a pillanatban tudtam, hogy hibát követek el, amikor kinyögtem neki az igent, miután képtelen volt kimászni az arcomból a könyvtárban és egy teljes órán keresztül győzködött különböző érvekkel, hogy miért is érné meg nekem annyira, ha elmennék vele a Három Seprűbe. Egyáltalán sem értettem egyet az érveivel és okosabb dolog lett volna, ha megfenyegetem, hogy Walden levágja a tökeit ha nem száll le rólam de valami oknál fogva mégiscsak beadtam a derekam.
Így történhetett, hogy most itt ballagok Fisher oldalán miközben ő csak ontja magából az információkat az ír kviddics csapatról, ami engem egyébként egyáltalán sem érdekel. Mereven bámulom a csizmám orrát, ahogy haladunk a macskaköves úton közben mélyen a sálam takarásába bújok, kezeimet pedig tüntetőn süllyesztem a kabátom zsebébe, hogy még csak eszébe se jusson olyan buta ötlet, hogy megfogja.
- Nem lehetne, hogy mondjuk inkább valami másról beszélj? – szólalok meg és megvetőn nézek fel rá, tegyük hozzá, hogy Fisher egyébként nem is nézne ki rosszul csak ő tipikusan az a srác, akit három méterről szívesen szemlélsz, de aztán ha odajön hozzád és kinyitja a száját csak úgy ömlik belőle a sok szar – Vagy esetleg mit szólnál hozzá, ha egyáltalán ki se nyitnád a szád míg oda nem érünk?
Elhallgat és már a győzelem ízét érzem a számban, amikor megjegyzi, hogy majd eljön még annak az ideje, hogy én értékelni fogom a száját. A szemem forgatom, sietősebbre veszem a lépteimet. Csak érjünk már oda. Esküszöm még egy mugliismeret óra is sokkal kellemesebb, mint ez itt.
- Ugye tökéletesen tisztában vagy vele, hogy ez nem nevezhető randinak és soha többet nem fog megismétlődni? – torpanok meg a kocsma bejáratánál mielőtt benyitnánk a helyiségbe és bár bólint egyet a mardekáros srác, az arcára kiülő elégedett vigyor másról árulkodik. Azt hiszem mégiscsak a bátyám kezei közé kell, hogy juttassam ezt a nyomorékot. Abba viszont még senki sem halt bele ha megivott egy korsó vajsört egy nemkívánatos személy társaságában, nem? Egyébként is Macnair vagyok, mindent túlélek.


Ahogy megcsap a kocsmából áradó meleg és a beszélgetések zaja egy kicsit megkönnyebbülök, még az átható sörszag is sokkal kellemesebb, mint kettesben lenni vele. Úriember módjára lesegíti a kabátom – amit alapból el is várnék, de csak egy mogorva biccentéssel köszönöm meg. Egy cseppet sem fogom megkönnyíteni a dolgát. Főleg azután, hogy felfedezem nem kettecskén fogjuk eltölteni azt az egy korsónyi időt, hanem a többi mardekáros haverja társaságában, akik valószínűleg mind úgy fognak rám tekinteni, mint Fisher legújabb zsákmányára. Azonban nincs mit szépíteni a dolgon, saját magam kevertem bele a szarba tehát kénytelen vagyok emelt fővel végigcsinálni az egészet.
Lezser léptekkel követem a zajos, mardekárosokkal tömött sarokba és csak reménykedek benne, hogy ha Walden nem is, legalább Shane jelen lesz a díszes asztaltársaságban, de sajnálatos módon nincs ekkora szerencsém. Tehát nem menekülök meg attól, hogy Fisher mellett üldögélve vágjak jó pofát minden sárvérűs poénhoz és az összes fennhéjazó családi sztorihoz, hogy melyikőjük apjának nagyobb. Mármint a népszerűsége a Nagyúr vagy éppenséggel a minisztérium szemében. Legalábbis az előttem lépkedő magas srácból kiindulva más beszédtémát nem tudok elképzelni, maximum a kviddicset de ha még egy szót hallok a kvaffokról meg a gurkókról, akkor megfojtom magam a női vécé egyik vécécsészéjében, ami akárhogy is nézzük nem méltó halál egy Macnairhez. Automatikusan felöltöm a bájos, hideg mosolyt amivel általánosságban szoktam megajándékozni az embereket, bordóra rúzsozott ajkaim megrándulnak ahogy Fisher keze a derekamra csúszik ahogy a helyünkre vezet és igyekszem a lehető legtávolabb fészkelni magam a párnázott sarokülőn. Szerencsémre azonban nem én vagyok az egyedüli lány, akad egy-két évfolyamtársam akikkel együtt járunk jóslástanra meg rúnaismeretre és hát ha ló nincs szamár alapon beszédbe elegyedek velük, amíg a pokolba kívánt partnerem meg nem hozza a sörünket. Leonard Parkinson társaságában. Tudhattam volna, hiszen nem egyszer láttam már őket együtt lógni a nagyteremben, a folyosón vagy az udvaron. A rohadt életbe.
Szürkéskék íriszeim pont abban a pillanatban állapodnak meg rajta, amikor az asztalhoz ér és egy pillanatra sem szakítom meg a szemkontaktust, még akkor sem amikor Fisher lerakja elém a sörömet és hanyagul átveti a karját a vállamon. Kurtán biccentek egyet egy „nem igaz, Cheyanne?” kérdésre ami a jobbomon ülő szőke lánytól érkezik bár lövésem sincs, hogy mi is volt az. Lelökhetném Fisher karját a vállamról, de nem teszem, annál sokkalta nagyobb a kíváncsiságom, hogy mit reagál erre Parkinson miután párszor a tudomásomra hozta, hogy nem szívesen osztozkodik. Mondjuk úgy minden alkalommal, amikor közelebb kerültünk egymáshoz a kelleténél. Na nem mintha én annyira szeretném megosztani mással azokat a dolgokat, amikhez közöm van ( mondjuk Őt) – kivételt képez ez alól Vesta, azt hiszem a mi kapcsolatunk már túllépett azon a határon ahol még létezik olyan, hogy az övé meg az enyém. Alig látható apró mosoly költözik a szám szélébe, ahogy látom megfeszülni az állát amikor zöldeskékes tekintete a vállamon nyugtatott karra esik. Ó igen, ő már tökéletesen az enyém. A kérdés csupán annyi, hogy meddig menne el Ő azért a nőért akiről azt hiszi, hogy az övé?

Igazából lehetne rosszabb is. Mármint akkor, ha tényleg kettesben kellene ülnöm Fisherrel és hallgatni a süketelését, meg elviselni, hogy hozzám ér majd folyton lelökdösni a kezét rólam. Így azonban, hogy társaságban vagyunk és nem kell kimondottan csak vele beszélnem, ez picit elviselhetőbbé teszi az egészet. Ettől függetlenül még mindig megbántam, hogy belementem, de remélhetőleg tényleg ez az első és az utolsó alkalom, hogy próbálkozott.
Minden szépen és gördülékenyen halad, már el is tervezem, hogy amint felhajtom az első sörömet, látványosan észbe fogok kapni, hogy írnom kell egy beadandót mágiatörténetre és még csak neki se kezdtem, ráadásul holnapra várja a professzor, tehát ne haragudjanak de mennem kell. Fisher addigra valószínűleg úgyis becsiccsent a sörtől – remélem legalábbis – és észre se fogja venni, hogy eltűntem annyira belemerül majd a haverjaival a kviddics rejtelmeibe. Ennyi.
Természetesen nem ennyi lesz az egész, abban a pillanatban, ahogy megpillantom Leot az én mai partnerem társaságában. Mindjárt felrobban, tehát Fisher nem tájékoztatta arról, hogy mai randipartnere az szerény személyem, ami azért meglepő, mert mégiscsak haverok vagy mi. Én mindig pontosan tudom, hogy Vesta hol mikor és kivel találkozik – talán ez a fiúknál nem így működik, bár pont leszarom. A kialakult helyzet viszont roppantul szórakoztató.
A sörömért nyúlok, hogy kortyoljak belőle egyet miközben igyekszem nem látványosan undorodni a vállamat cirógató ujjak érintésétől és a mellettem ülő – Kate?Sohie? – szőke lányra mosolygok negédesen majd jót nevetek azon, ahogy előadja mennyire utálja Bimba professzort és legszívesebben mit művelne vele. Szánalmas.
Úgy döntök nem foglalkozok Leoval, ahogy szemmel próbálja megölni Fishert és Fisherrel se, aki meg láthatóan kurvára élvezi a helyzetet, hogy Parkinsont baszogathatja, aki meg semmit sem tehet a szituáció ellen. Épp egy újabb korty vajsört gurítanék le a torkomon, amikor a szemem sarkából látom ahogy Leo megindul az asztal fölött Fisher irányába de már túl késő ahhoz, hogy arrébb húzódjak. Az ütés erejétől Fisher a padlón köt ki, de előtte még kétségbeesetten próbál belém kapaszkodni, aminek következtében a korsóm egész tartalma a fölsőmön köt ki.
- A söröm, baszki – felháborodottan állok fel a helyemről és csapom le az asztalra az immáron üres korsómat majd igyekszem kicsavarni a kötött pulcsiba beleivódott sört – természetesen teljesen feleslegesen. A tekintetem időközben a földön fekvő Fisherre és az őt gyepáló Parkinsonra esik – Csináljatok már valamit bassza meg! – kiáltok rá az asztalnál még mindig tátott szájjal ülő fiútársaságra, akik végre valahára megmozdulnak és megpróbálják szétválasztani a verekedőket. Láthatóan Fisher húzza a rövidebbet, bár ez nem meglepő, hiszen Leo a meglepetés erejével támadt és az az első állcsúcsos olyan erős volt, hogy csodálkozom, hogy nem feküdt ki rögtön. Addig nem szándékozok odalépni a srácokhoz, amíg megfelelő távolságba nem kerültek egymástól. Fisherre rögtön rárepül az eddig mellettem ülő szőke – a kis keselyű. Na nem mintha kettejük közül, pont őhozzá mentem volna. Nem-nem. Bosszú arccal lépek Leo elé és csak remélni merem, hogy én nem kapok egyetlen ütést sem az arcomra és a tekintetére ereszkedő dühös köd azon nyomban feloszlik, hogy meglát.
- Higgadj le, Leo – a kezeimet óvatosan a vállára helyezem miközben igyekszem elkapni a tekintetét – Elég szarul fest már a gyerek, szerintem leállhatsz – sóhajtok egyet és leeresztem a kezem, majd undorodva végig nézek magamon – És vedd le a pulcsid, add ide. Neked hála úgy bűzlök a sörtől, mint egy alkoholista.

Nem is tudom pontosan mit vártam Leotól. Mindig is tisztában voltam vele, hogy forrófejű és nincs senki, aki képes lenne megállítani szép szóval, ha egyszer a fejábe vesz valamit és úgy dönt, hogy erőszakhoz folyamodik. Talán Vivi lenne az egyetlen személy akire ilyenkor hallgatna, de mivel az idősebbik Parkinson nincs a közelben, ezért nincs senki, aki szép szóval megpróbálná őt jobb belátásra bírni. Talán nekem kellett volna már az elején közölni vele, hogy higgadjon le. Az azonban nem én lettem volna. Élvezem, hogy a picsába ne élvezném, amikor két férfi miatta verekszik? Vagyis az túlzás, hogy verekszik, inkább csak az egyik picsázza el a másikat. Ha jobban belegondolok Fishernek esélye sem volt, még akkor se lett volna, ha felkészülten éri az első ütés. Akárhogy is nézem, ő inkább az a srác, akinek a szája nagy de ha már a tettek mezejére kellene lépni akkor inkább kussban marad.
Szerencsére azonban miután rákiabálok az asztalnál ülő mardekárosokra, azok aktivizálják magukat és megpróbálják leszedni Leot Fisherről, több-kevesebb sikerrel. Azt pedig észrevehettem volna, hogy Sophie – igen, most már biztos vagyok benne – végig sanda pillantásokat vetett Fisherre, meg a vállamon pihenő kezére és az egész nyájas duma amit levágott, az mind színtiszta játék volt. Végig csak arra várt, hogy mikor pattanok meg, mikor lesz lehetősége behálózni a srácot. Hát tessék, csak vigye.
- Figyelj már ide, hé – elkapom az állát és kényszerítem arra, hogy rám nézzen, hogy ne Fishert gyilkolja tovább a tekintetével. Amikor pedig végre rám néz egy apró, megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat. Tehát vége a fölösleges erőfitogtatásnak, nem kell tovább elviselni, ahogy meg akarják jelölni a területüket. Így végre megkapom én is Parkinson figyelmét. Hátrébb lépek, ahogy leengedem a kezem és nem fogom tovább a vállainál fogva. Átveszem a felém nyújtott pulcsit, de a szöveget, amit lenyom mellé nem tudom hová rakni. Jobb? Miért kellene jobbnak lennem? Igazából hagynom kellene, hogy elhiggye azt, amit kitalált magának, hogy pontosan miért volt ez az egész szituáció. Meg kellene kímélnem magam. Elvégre miért van szükségem arra, hogy tisztázzam a szerepemet ebben az egészben? Szépen átöltözök és kisétálok azon az ajtón, majd visszamegyek a Hollóhát tornyába és úgy csinálok, mintha ez az egész meg sem történt volna.
- A picsába – a kocsma mennyezetére emelem a tekintetem, kezemben Leo pulcsijával majd beletörődő sóhajjal indulok a fiú után. Csodálkozom, hogy még nem tette ki a szűrünket a kocsmáros, de úgy tűnik, hogy baromi jól szórakozott az egészen, legalábbis az a sunyi vigyor amivel kíséri a lépteimet erre utal.
Kiérve pár házzal arrébb megtalálom Leot, szaporábbra veszem a lépéseimet, hogy beérjem. Fogalmam sincs, hogy pontosan mit is vár tőlem, hogy mit mondjak, fogalmam sincs mit kellene mondanom ahogy azt sem tudom egyáltalán mi a fenéért jöttem utána.
- Leo! Állj már meg! – szinte már futólépésben érem utol és ragadom meg a vállainál fogva, hogy magam felé fordítsam. Szóra nyitom a számat, de végül inkább csak becsukom, ahogy a tekintetem találkozik az ő szomorú-dühös pillantásával – Megfognád? – feléje nyújtom a pulcsiját és mindenféle zavarodottság nélkül kibújok a sörrel átitatott fölsőmből, majd jelzem neki, hogy visszaadhatja az övét és belebújok.
- Már hetek óta nem hagyott békén – megigazítom a pulóver alját, bár nem hiszem, hogy ez sokat segít az összképen, akárhogy is nézem vagy három számmal nagyobb a felső, mint amire szükségem lenne – Szóval annak fejében hajlandó volt lemondani a további cseszegetésemről, ha egyszer eljövök vele – kibontom eddig lófarokba fogott hajamat és a nadrágom zsebébe süllyesztem a kezem – Gondolom erről neked egy szót sem szólt – végre valahára képes vagyok Leora nézni és nem a cipőm orrát bámulni vagy a mögötte levő ajándéktárgyakat áruló bolt kirakatát. Nem is értem miért vagyok zavarban, vagy egyáltalán minek magyarázkodok neki – Örökké érezni fogom a sört azon a fölsőn – sóhajtva nyúlok a levetett darabért, miközben próbálok kurvára lazának tűnni és remélem, hogy sikerrel is járok.

A kocsma majdnem kellemes melege után egy pillanatra libabőrös leszek, ahogy a söráztatta pulóverembe belekap a szél és fogalmam sincs, hogy miért nem cseréltem át még odabent, de most már mindegy is. Sietős léptekkel indulok meg Parkinson után és talán ezzel követem el a mai nap második ballépést, azután, hogy eljöttem Fisherrel.
Leo azonban megállíthatatlanul megy előre, fogalmam sincs, hogy egyáltalán meghallja-e és ha igen, akkor felfogja-e, hogy valaki éppen azt kéri tőle lassítson, ne rohanjon már úgy a semmibe. Nem vagyok hülye, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy  annak reményében siet így, hogy még elkapja mardekáros társát mielőtt azt visszaviszik a haverjai a kastélyba. Őrült. De talán én még őrültebb vagyok, hogy utána jöttem.
Szerencsére azonban megáll, én pedig kicsit kifulladva érem utol. Dühös, majd felrobban és ez engem dühít fel. Az idióta erőfitogtatás, amit a fiúk annyira fontosnak tartanak. Sosem értettem és nem is fogom – bár jelen esetben valamelyest mégis imponál a dolog, hiszen az egész verekedés oka én voltam.
Amilyen gyorsan csak tudom felveszem a tőle kapott pulcsit a vékonyka kis topra, ami szerencsémre még annyira nem ázott át a sörtől. A fülem mögé tűrök egy tincset az arcomból, miközben idegesen magyarázkodok neki. Én. Magyarázkodok. Miközben ha úgy vesszük kurvára nincs semmi okom arra, hogy szabadkozzak. Nem tettem semmi rosszat. Így mire mondandóm végére jutok már meg is bánom, hogy kinyitottam a számat és a reakciója is csak feljebb tüzeli a dühöt, ami hirtelen forrongani kezdett bennem.
- Jó, ez esetben ha nem tartozik rád akkor meg rohadtul higgadj le és ha ennyire nem érdekel, akkor ezt a kis színjátékot is nyugodtan fejezd csak be – mérgesen fújtatok egyet – Nem kell, hogy vegyél nekem akármit is és igen, ennyi volt bár igazából még csak ennyinek se kellett volna lennie – egészen kimelegszem miközben hevesen gesztikulálok a kezeimmel és közben elméleti síkon tarkón legyintem magam, hogy mindek hisztizek pont Ő előtte, amikor tényleg nincs semmi közöm hozzá azon kívül, hogy párszor közelebb kerültünk egymáshoz. Még szeretnék valamit a fejéhez vágni, hogy mekkora egy barom de már csak a távoldó hátát látom, az orromban meg a pulóverének jellegzetes mentaillatát és nem vágyom másra, mint egy doboz cigire meg még egy korsó sörre, na meg hogy elfelejtsem ezt az egészet, amit magamnak kreáltam.
Már éppen azon vagyok, hogy visszainduljak a Három Seprűbe egy kicsit felmelegedni, de Leonard hirtelen újbóli felbukkanása megakadályoz benne. Meglepődöm, a hirtelen hangulatváltozásától, ahogy a homloka az enyémhez ér és csak centiméterek választanak el tőle. Valahol még mindig szeretnék lekeverni neki egy jó nagy pofont, hogy felfogja ésszel rohadtul feleslegesen csinálta a fesztivált, de a hirtelen közelsége teljesen más reakciókat vált ki a testemből. Elméletileg a Hollóhátba kerülnek azok a diákok, akinek az elméje élesebb a többiénél. Sosem kérdőjeleztem meg a Süveget, biztos voltam benne, hogy jó helyre kerültem és mint okos, hollóhátas diák tisztában vagyok vele, hogy az embernek meg kell adnia a testének azt, amire az éppen vágyik. Legyen az fájdalomcsillapító, étel vagy jelen esetben Parkinson.
- Biztos vagy benne? – szinkronban mozdulok vele, ahogy próbálja növelni a távolságot kettőnk között, miközben ujjaim a pólójába marnak, hogy még csak esélye se legyen menekülni – Ugyan már, Leo – egészen közel hajolok hozzá, karjaim a nyaka köré fűzöm és ajkaim birtoklóan csapnak le az övére – Befejeznéd? Megijedsz az olyan kis senkiktől, mint Fisher? Azt hittem ennél kitartóbb vagy.