Wendy Kay Scarborough

A viharnak is fáj a csend, azért dörög

Wen


17


mugliszületésű


Dumbledore


téged is leénekel


hugrabug


Giza Lagarce


keresett

Egész álló nap azt a förtelmet hallgatod, már igazán abbahagyhatnád. Wen, széthasad a fejem! Legalább vasárnap ne!
Itt a Fender pengetőd, mielőtt keresnéd. És ezt a sortot még egyszer ne lássam meg rajtad. Mit miért? Attól, hogy hőség van, nem lehetsz ilyen erkölcstelen. Kilátszik a fél feneked, szerinted mit gondolnak majd rólam?
Léteznek színek a feketén kívül is, miért nem látlak soha egy tisztességes blúzban?
Hányszor mondtam, hogy legkésőbb éjfélre legyél itthon? Mindent a szádba kell rágnom, pontosan olyan vagy, mint apád.
Körmödre ég a vasalnivaló. Ja, és a szemetet is kivihetnéd, ha már ott vagy.
Nem, Wendy, léhűtők koncertjeire nem adok pénzt. Sajnálom, meg kell értened.
Kikkel lógtál már megint? Bunny? Nekem megmondhatod.
Férfi bőrkabátot lány létedre… Ne is haragudj, de… Wen, nem érdekel apád emléke. Egy éve már, hogy lelépett, egy iszákos senkiházi volt!
Na és ki volt még ott? Ah, az a… Ren gyerek. Bemutathatnád már a szüleit.
Zárjalak be a szobádba, azt szeretnéd? Semmi felelősség nincs benned, hm? Csak önérzet? Egyáltalán, szűz vagy még?
Nem nyúlsz abba a fiókba, megértetted? Hová rejtetted a pirulákat, amiket legutóbb kiváltottam?
Hitvány mágiatörténet RBF. Szép, biztos’ nagyon törted magad.
Nincs több találka. Semmi de! Elég volt… Még, hogy banda…
Persze, a Roxfort, menj csak a Roxfortba.

A rossz házasság összes nyűgje, akár egy poggyász, az ajtón kívül végezte, apával együtt. A színfalak mögül, olykor csak a lépcsőfordulóról hallgatva végig a családi drámákat, képtelen voltam megítélni, mikor, melyikük játssza túl a szerepét. Utólag mégis, mintha anya narcisztikus személyisége tette volna összeférhetetlenné kettősüket, s tette ezúttal a miénket is.

És végül senki sem dönt és senki nem kopog be, és senki sem ugrik fel, és senki sem nyit ajtót, és senki sem áll ott, és senki sem lép be, és senki sem mondja: eljöttél hát, és senki sem feleli: végre.

Összegyűrt lepedő akarok lenni az ágyadon, pár szennyes edény a konyhában, friss posta az asztalon, lengő kulcs a zárban, hiányozni akarok. Neked. Lenni akarok valaki. Anyám szemében és a te szemedben, Ren.
Anya azt hajtogatja, apa sorsa az enyém – mert, aki dalolni született, azt megöli a némaság. Meg nem értett zenész leszek, aki egy híd alatt leli életének utolsó perceit egy elnyűtt pokróc oltalmában. Makacs, szétszórt, cinikus fruska. Apának viszont én voltam a Kis Művészlélek. Akinek nem szabad hagynia, hogy letörjék szárnyait. Aki a dolgok mögé lát. Aki nem suhan el az élet apró örömei és szépségei mellett. Ő mindvégig hitt bennem.
Már csak én nem tudom, miben higgyek.

- Scarborough! Milyen helyzetben lehet hasznos számunkra ez a bűbáj? Mondjon egy példát!

Várakozás. Csend.
Talán, néhány szemvillanásnyi ideig naivan reménykedtem, hogy a kérés mégsem nekem szól. Zavaromban hátranézek, de bár ne tettem volna. Az arca… csak meredten tekint a semmibe. Olyan, mintha már nem is élne igazán. Csak létezik, úgy, ahogyan én is.

Néhány másodpercre magukhoz szólítanak az emlékek. A régi idők: már gondolatban én is így hívom, pedig a világ könyvében ez alig csak néhány oldalt kaphatna. Mégis mintha egy élet választana el minket akkori önmagunktól. Mind átéltünk valamit. Mindkettőnkből kiszakítottak egy leheletnyit. A mögöttem lévő arc ennek jegyét hordozza.
Én volnék a hibás. Én téptem ketté a szálakat. Nincsenek biztos kezek, csak remegő ujjak, mik összefonhatnák. Nincs erőm a cselekvéshez.

- Nem tudom, Professzor.

Ismét hátranézek. Bár valójában fogalmam sincs miért. De Ren csak ül ott, kifejezéstelenül. Majd hirtelen rám emeli fakó tekintetét. Összerezzenek a váratlan mozdulattól, de elfordulni mégsem bírok. Belenézek kék szemeibe, s nem látok benne semmi mást, csak végtelen magányt - amit jól ismerek.

- Tán Roussel-től várja válaszát a feltett kérdésemre, kisasszony?
- Természetesen nem…

Valahol mégis ez az igazság. Az én kérdéseimre sem kapok választ soha.
Hogy miért nem vettem észre hamarabb anya gyógyszerfüggőségét, s hogy miért nem küldtem aztán elvonóra. Hogy miért nem voltam vele türelmesebb és elfogadóbb. És, miközben tudtam, hogy a hangulatingadozásai, labilis viselkedése a válásnak köszönhető, miért hagytam, hogy megállíthatatlanul haladjon a süllyesztő felé…
Papírgalacsin pattan le a könyökömről.
Nem fogom megbocsátani magamnak.

Mi van már? Kész unalom vagytok, meg a hülye fejetek.
- Bunny

Bár a Professzor nem firtatja, csak lopva nézek össze Csilivel. Szeretném, ha tudná, semmi sem megy olyan egyszerűen, mint akkor. Mert mi sem volt könnyebb, mint megadni neki azt, amibe annyira kapaszkodott. Az akaratába, az elképzeléseibe. Egyedül csak a karjaimba nem.

- Hová mész?
- Csomagolok, anya.
- Nem ezt kérdeztem. Komolyan.
- Lehet komolytalanul is csomagolni? El kell érnem az expresszt, suli van. Te is tudod.
- Szíved szerint hozzá sietnél, nem igaz? Csakhogy, megbeszéltünk valamit.
- Nem kell emlékeztetned. Odaadnád a cigimet, légyszi?
- Még ez a füst is - fintorogva ejti ágyamra -, fogadok, hogy károsabb dolgokat is művelsz.
- Fejezd be, egyáltalán nem így van.
- Nem? El sem bírod képzelni, mi maradt nekem. Az egyetlen lányom most hagy éppen itt, akinek elcsavarta a fejét egy… egy ---
- Legalább most ne beszéljünk erről!
Mély levegőt veszek, és ekkor kezdek el élni azzal az illetlen szokásommal, hogy gyakorlatilag süketnek tettetem magam. Nem hallgathatom, ahogyan mindent összehord. Elegem van. Pár könyvet a pulóverek alá csúsztatok.
- Vigyázz magadra, majd írok.

Azóta is írok. Az elküldetlen levelekkel telt fiókomnak, amit sosem postázok majd.