Mielőtt bemutatták, egészen másként képzeltem Mrs. Minchumot: tudtam, hogy fiatal, hogy megfelelő társaság, aki majd bevezet az ország szokásaiba, és ha szerencsém van, talán nyílt szívvel fordul majd felém. Karkarov mellett álltam, pelerinem szinte eltakarta az arcom, ahogy kívánta, a kezemet elrejtette a megszokott kesztyű, és az enyhe őszben, már-már szibériai nyárban léptünk be a birtokukra.
Nem féltem tőle, sok feleség, anya kegyét kellett már megnyernem: nem voltam elbizakodott, hosszú évek folytonos vereségéből indultam az esélytelenek nyugalmával, és mégis, a mellettem szinte szobornak tetsző férfialak jelenléte azzal borzongatta szokatlanul elegáns és kényelmetlen ruháim alatt testem, hogy következményei lesznek, ha nem mutatkozom be megfelelően. Oroszországra gondoltam, és nevethetnékem volt a kínzó rezzenéstelenség alatt: van hát, ami odahaza könnyebb, mint a szabadságban.
Amikor először megláttam, arra gondoltam, megértjük egymást: két fiatal lány egy öregasszony szerepében, micsoda bohózat lennénk színpadon. Szívszorító volt, mert nem illettünk ide, és mégis - az úri házak szalonjának fénye soha nem a bölcsességgel csábít, lámpása mindig fiatal lány, kire nők ruháit aggatták, abban botladozik, ki több, ki kevesebb sikerrel. Az arcát látva nem voltak kétségeim, ő hogyan boldogul, hosszú ujjai ügyesen fonták a beszélgetést, ha zavarta is a kötelesség, nem látszott rajta. Ültem vele szemben, néma játékbaba, csak vörös hajam árulkodott arról, hogy még életben vagyok, jelen vagyok, inni sem ittam semmit.
Karkarov többször elhozott, ma először maga engedte meg, hogy egyedül tegyem meg az utat kandallón át - hoppanálnom nem szabad az állapotom miatt, magas, hosszú szoknyába bújt gyermeknek érzem magam újra, mintha újjászülettem volna, hálátlan gyermekévek dajkálta mesevilágba, ahol többé nem kell gondolkoznom. Nem mondta ki még, de érzem, színpadi éveim is hamarosan véget érnek majd, hirtelen és egy gyermeksírástól kísérten.. hálás lehetek, hogy még enged odáig szaladni, még nem tartotta meg a testem egészen magáénak.
- Alba.. kedves. Tehetnénk talán sétát kertben? - érintem meg a vállát, már nem szégyellem az akcentusom. Szabadabban lélegzem, ha Karkarov nem áll mögöttem, nem keresi bennem a hibát, vagy hamarosan már önmagát, a gyermekét. A gyermeke gyermeket szül majd neki, de előtte a gyermek talán játszhat egy keveset.
A gyermek.. mert én nem vagyok Madame, ahogy itt nevezik, nevetséges a gondolat is - olyan bolondság csak, amit nyűgösen dünnyögök a szeretőm vállába, aztán belenyalok a fülébe, ő méltatlankodik, de tudom, hogy élvezi. A bennem élő rossz még nem adta át a helyét maradéktalanul a kötelességnek, talán megismerhetjük egymást gyáva férfiúi szemek kereszttüze nélkül is.. talán lehet még egyszer tavasz Szibériában is.

Mielőtt bemutatták, egyetlen porcikám se kívánta a társaságot. Az ilyen társaságot biztosan nem - a politikát, ami szépen lassan letiport körülöttem mindent, ami a házasságot, ami egykor annyi örömet okozott a szüleimnek - a gyászruhát máig viselem szakadatalanul -, kriptává változtatta, vagy csupán közönyös váróteremmé, nem is tudom. Váróteremmé, ahol egyikünk mozdulni fog, de sosem közelítünk egymáshoz, minden szavunk elvásott az eltékozolt percekben, az elhamarkodott vagy lélek nélkül megélt érintésekben, és mégis nyílik élet, hihetetlen csoda, az egyetlen okom a maradásra. Már néha érzem, vagy csak képzelem, képzelem, hogy nem vagyok magányos, képzelem, hogy nem kísérnek azok a szégyentelen, szenvedélyes álmok a nagykövettel...? Igen, biztosan csak képzelem, anyaként, a férjem fiát várva, hogyan is gondolkodhatok ilyeneken?
Madam Karkarov - nos, nem volt éppen Madam-szerű, bár a tekintete alapján talán az ő fejében is valami hasonló járhatott, valahányszor egymás társaságában ültünk, kortyoltuk udvarias mosollyal az italokat, süteménnyel kínáltam, kedvesen csevegni próbáltam, mert erre neveltek, mert próbáltam örömömet lelni ebben a kéretlen politikai ziccerben. Örömömet? Inkább nem. Csak valami bágyadt időtöltést, míg a szülés idejét várva ketyegek, akár a robbanószer, amit felhúztak, és várja, mikor teljesítheti be a szerepet, amire hivatott.
Ilyen gondolatok közt talán érthető a döbbenet, amit Apolinariyát megpillantva érzek. Megérinti a vállamat, mintha bizalmas barátnők lennénk, én pedig hirtelen nem is tudom, miért, de beadom a derekam, és pár perc múlva már belékarolva sétálok az udvaron - vagy csupán hagyom magam vezetni?
- Őszintén szólva meglepett a kérésed, főleg az évnek e szakaszában. Nem fázol? Kérlek, szólj, ha bármire szükséged van, idehozatom! - A hangom még mindig élénk a döbbenettől, miközben a kikövezett kerti úton lassan, szinte andalogva igazítom hozzá a lépteimet. Háziasszonyként ez a kötelességem. 

Általában úgy teszek, mint aki nem érti, mi történik körülötte - vagy mint aki mindent elfelejtett a kötelezőeken kívül, amelyekre úgysincs mód, súgja az utca, súgja mindenki. Apám hangján szól a múlt: "Liliya!" - apám hangján és nagymama nevén, akit egy télen elvittek a vörös katonák, mert azt mondta, nem tanít propagandát az óráin, és születésünket már nem érte meg, ellopta tőlünk nagy Oroszország -"Liliya! Elvehetnek mindent, de azt nem, amiről azt hiszik, nincs ott. Ki törne be egy üres házba?" Ő volt köztünk a legnagyobb hunyó, állt az állomáson, barna-zöld, öreg sáljában gyereknek tetszett, és sokáig futott mellettünk.
Aztán eltűnt, és ha hallgatok rá, elfelejtem.

Jól esik a közelsége, a másik test megértő közelsége: ez nem a nagy ember hegyekhez hasonló magassága, csupa szimpatikus és megértő törékenység. A lány az öreg hölgy kabátja alatt.
Pár pillanatig tétovázom, hogy elmeséljem-e neki mindazt, amire nem emlékszem, hogy szeretem kínozni magam, hogy valami édes és keserű nosztalgia költözik belém, ahogy a hűvös időben fakó pavilonjukat látom. Mintha öreg lennék, és nehezemre esne felidézni, pedig minden élénk, élénk a mahagónihoz hasonlatos illata, a nevetése, a fehér kézfeje, és ahogy szúr a borostája az arcomon.
- Alba kedves.. van nálunk hidegebb ennél, ez csak tavasz nekünk. Vagy kedves velem.. vagy olyan, mint barát. - te is emlékeztetsz valakire, emlékeztetsz valamire - Voltál valaha.. bolondul szerelmes? Milyen az?
Nem félek tőle: pontosabban tőle nem félek. Ha véletlenül mégis említené valakinek, mit kérdeztem tőle, miért lenne az több, mint egy buta kislány fecsegése egy asszony vállán nyugtatva fejét, megszédülve az eljövendő kötelességektől, összekavarva a szerelmet a házassággal?
Elég, ha úgy teszek, mint aki nem tud semmit.. és semmit nem felejteni.

Karkarov felesége olyannak tűnik, mintha egyszerű üvegből lenne, mintha áttetszően haladna mellettem, csupán a tájat, vagy éppen saját elgyötört tekintetemet tükrözve. Belékarolok, mégis mintha a semmit érinteném, látom a leheletének kacskaringós páráját, mégis mintha csak fátyolfüggöny lenne, ami kisiklik az ujjaid közül. Szavai valahol, a bensőmnek egy olyan részén érintenek meg, amit mostanra teljesen kilúgozottnak hittem, fájdalomtól, veszteségtől, aggodalomtól kiüresítettnek, de ez a törékeny fiatal lány - nem hiszem, hogy idősebb nálam -, egyenesen rátapint. Megrándul a szám sarka, ahogy fejemet lehajtva folytatom az utat, úgy teszek, mintha csak a kavicsokat vizsgálnám, mintha az orra bukást akarnám megelőzni, de sokkal jobban motivál, hogy elbújjak a tekintete elől, ha esetleg rám néz.
- Rég hívott bárki is a barátjának - jegyzem meg, mintha csak mellékesen tenném, érezni vélem az arcomon megjelenő mosoly csiklandását, de lenyelem, elrakom. Mérhetetlenül zavarba hoz a bizalmaskodása, a közeledése, most, amikor már azt hittem, így maradok, kiolvaszthatatlanul - így, a szüleim sírja felett állva, így, egykévé válva, elveszítve a húgomat és az öcsémet, mind a négyüket egyazon napon. Kiráz a hideg, kabátomat szorosabbra húzom.
- Azt hiszem, nem. Sosem voltam. De a férjem, nos... - folytatnám, az agyam lázasan kutat az iménti őszinteség élét enyhítő jelzők után. - Harold jó ember. Jó hozzám. Hagyja, hogy saját életem legyen. Még egy külön szárnyat is kialakíttatott a házban, ami az enyém, ahol azzal töltöm az időmet, amivel akarom.
Távol tőle. Távol a lányaitól. Várva a fiamat, mert más opció igazán nincs.

Pontosan tudom, mit ért azalatt, hogy jó ember: Karkarov is félelmetesnek tetszik, mellette a levegővétel is pazarlásnak, bűnös kis gyengeségnek tetszik. De Minchum, a lovag, a versek főszereplője? Érzem a nagy ember nyugalmát, tudom, hogy nem tekinti tényezőnek, csak úgy ül vele szemben, mintha a fia lenne, távoli és lényegtelen villanás a történelem nagy színpadán.
- Otthon mondanák, elvtárs, de értik alatta, hogy néma, tehetetlen, pedig szó jelent közösséget.. mint barát, csak nem annyi idő alatt.- gyengéden kísér, biztosan felvilágosították az állapotomról, ahogy engem az övéről. A kíváncsiságom lopva, kúszva követ bennünket, megannyi kérdés lebeg még a ködös levegőben, melyeket nagy Oroszország csak úgy feltenne, mert nem ismeri a szelíd érdeklődést, csak elvesz belőlünk mindent, ha gyermeket várunk, rajta kezdi a sort. - De nem szereti, és nem is érti, miért kérdezem ezt egyáltalán.
Kötelességünk tisztelni a férjünket, kötelességünk megőrizni nevét a sajátunk odavetése árán is, de soha nem volt igazi asszonyi erény a férj szeretete is: bátran gyűlölhetünk, átkozódhatunk némán, míg széttesszük a lábunk, táncolunk, ha kérik, és megszüljük gyermekeiket. A házasság olyan, mint a kommunizmus: soha senki nem várja, hogy szeressük, elég, ha alávetjük magunk elveinek. Talán sosem értheti az, aki nem feküdt vele közös ágyba, talán mindünket gyengének és csekély értelműnek találnak, amiért nem lázadunk és szakítjuk ki magunkat az életünk árán is a bilincsből.. De sosem jut eszükbe, hogy ők hogyan alkusznak nyugalomért cserébe, és hogy máshogy élhetne valaki, aki nem ismer semmi mást igazán?
- Egyszer ismertem egy férfit otthon. Tanított az iskolában, bájitalok mestere volt: magas, hosszú keze és hosszú alakja, szigorú tekintete. Találkoztam vele egy ilyen napon, egy ilyen pavilonnál: elestem korábban, vérzett lábszáram, de féltem, szüleim haragudnának, ha megtudnák, és testvérem vártam. Ültem ott, és sírni sem mertem, folyt vér a földre.. ott volt ő. Nézett rám, átszúrt szeme.. aztán becsuktam a sajátom, és csak vártam. Mikor legközelebb kinyitottam, az ágyában feküdtem. - azt hittem, nem okoz fájdalmat az emlék, főleg, mert ha apám tanácsát követem, el is múlt volna, talán ezért adta jótanácsul mellénk, talán csak óvni akart valamitől, amire nincs értelme emlékezni. - Bekötözte sebet és elállította vérzést.. kérdeztem tőle, miért tette? És azt mondta, azért, mert szeret: mert Isten mindünket szeret.