Oldalköltözés
clementia.
Kedves Mindenki!

Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : )

b & caelor & effy

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
 Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Friss posztok
pergamentekercseink

Hírek
Alastor Moody

Interstellar EmptySzomb. 25 Dec. - 10:27
MARAUDDDERS
Alecto Carrow

Interstellar EmptyVas. 5 Dec. - 0:12
Practise makes perfect... really?
Alex R. Emerson

Interstellar EmptySzer. 21 Júl. - 14:54
Elkészültem!
Lucius Malfoy

Interstellar EmptyPént. 9 Júl. - 1:06
Marvel Universe
Vendég

Interstellar EmptyCsüt. 8 Júl. - 9:43
Lucius A. Malfoy
Lucius A. Malfoy

Interstellar EmptySzer. 7 Júl. - 16:18
arasznyit fölötte léptek
Yves McGonagall

Interstellar EmptySzer. 30 Jún. - 3:38
First Knight
Martin Nott

Interstellar EmptyKedd 29 Jún. - 2:33
en passant
Anathema Avery

Interstellar EmptyKedd 29 Jún. - 0:34
A hónap írói
a hónap posztolói
Erre kószálók
ki kóborol erre?

Nincs


Jelenleg 25 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 25 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (89 fő) Csüt. 10 Jún. - 19:03-kor volt itt.


Megosztás

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Sirius 0. Black

Sirius 0. Black

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0

»
» Hétf. 29 Május - 4:16
lőjetek fel a sötét égre: csillagokká robbanok



 Ó, hát ki ez a jóvágású ifjú gavallér ebben a házirendet nagyon is sértő, de nagyon is drága zakóban, ezzel a snájdig mosollyal, ezzel a mugli cigarettával? Ki vigyorog úgy, mintha minden éppen úgy menne, ahogy eltervezte, és mintha cseppet sem fájna neki, hogy a nevét ízlésesen kiégették az eredeti helyéről? Bizony, ha ön Rám tippelt, két dolgot biztosan állíthatunk: rossz megfigyelő, de igaza van. Máris van bennünk valami közös...!
 Nem állítom, hogy nem volt várható, hogy nem következik ránk több boldog, családias délután, amelynek keretein belül a sárga földig alázzuk egymást verbálisan, időnként már a tettlegesség szintjén - szigorúan ügyeltem rá, hogy csak anyám legkedvesebb műtárgyait használjam a dühöm levezetésére, ahogy ő is volt kedves többszöri támadást intézni a griffendéles zászló ellen a szobámban. Nyilván ahol szalamandra van, tűz is lesz, de.. valahol a sötét, arany-vörös lelkem mélyén azért nem hittem el, hogy tényleg megtörténik majd. Nevezzük gyermeki ártatlanságnak, amit nyilván kedves barátaim elvitatnának, de egy apró szikrája megmaradt bennem a reménynek, dacára a maratoni üvöltések, kényszerű passzív-agresszív együttlétek és minden további epifánia után: végül is, az ember nem választja a családját, csak bízhat benne, hogy egy nap majd mind lehiggadva leülünk és megbeszéljük, mennyire alkalmatlanok vagyunk, majd karácsonyi süteményt falunk békésen csámcsogva, egye hippogriff, ezüstkanállal. Egyszer sem felejtették el az arcomba tolni a bájos kárpitot a családfával, amin az arckifejezéseink erősen emlékeztettek egy székrekedéses kappára, de mivel általában ennyi volt a kommentárom, ez inkább afféle mumus volt a padláson.
 Olyan hirtelen találtam magam az utcán, hogy eleinte nem voltam meggyőződve róla, hogy ez nem-e egy új gyereknevelési mechanizmus aranyvérűeknél, ami eddig valahol a már emlegetett mumus magasságában hevert elfelejtődve több réteg nemes és nagymúltú por alatt.. Álltam az ajtóban, leültem a ládámra, és rágyújtottam, a csizmámat az ajtó helyének támasztva, integettem az elhaladó mugliknak - akik nem tudták eldönteni, hogy a sármom vagy a furcsaságom nyűgözze le őket inkább - szóval kivártam. Ez gyerekként még működött, bár akkoriban egy szélesebb mosoly meg egy elsuttogott bocsánatkérés is, de a vita hevében most lehet, hogy nemhogy gyermeki ártatlanság nem sugárzott rólam, de olyat találtam mondani, hogy..
 -FOGD MÁR BE TE VÉN KURVA, MÁR ÍGY SINCS SZÜKSÉGÜNK SIKÍTOSZELLEMRE, ITT VAGY NEKÜNK TE! OLYAN HANGOSAN ÜVÖLTESZ, HOGY MÉG A MUGLI RENDŐRZŐK IS IDE FOGNAK JÖNNI PERCEKEN BELÜL!
 -SIRIUS ORION BLACK, MOST AZONNAL LETESZED AZT A LÁDÁT ÉS LESZEDED VÉGRE AZT AZ ÁTKOZOTT ZÁSZLÓT A SZOBÁD FALÁRÓL! EZT KELLETT MEGÉRNEM VÉNSÉGEMRE, EZT A SZÉGYENT, TE MOCSKOS, UTOLSÓ VÉRÁRULÓ FATTYÚ..! MOST MÉG VIGYOROGNI IS VAN MERSZED?! TAKARODJ INNEN, ÉS MEG NE LÁSSALAK MÉG EGYSZER A HÁZAMBAN!
 Ugye, hogy nem egyértelmű...? Ugye?

 Tehát jött a következő lépés a várakozás listáján.
Kelletlenül sóhajtva - és a csikket gondosan ott felejtve - jelentem meg Potteréknél, akik pár éve már betöltötték az igazi családom szerepét. Sosem értettem meg, miért nem dobtak ki a folyton huhogó baglyommal, növekvő alkoholproblémámmal meg a fiukkal együtt, akire a kettőből egy szerintem legalább igaz volt, de ők tényleg megértettek.
 Megértették azt is, hogy lett az unatkozó kivárásomból eleinte tehetetlen düh, aztán parázs gyűlölet.. most pedig édes bosszú. A többi részletet fedje homály, egye hippogriff, Alphard bácsi és én tudjuk, hogy cserélt gazdát némi arany a család háta mögött...!
 Azzal viszont nem számoltam pokolbéli víg napjaim alatt, hogy akadnak más szálai is a kissé szapora rokonságnak, rögtön itt van a három nővér, mint abban a hervasztó darabban, amit Evans emlegetett egyszer. Nem kétlem, hogy drága öcsémre és mindhárom tündérkére rászóltak fentről, hogy maga vagyok az undor szótári fogalma - igen, én is szoktam könyvet venni a kezembe, kiváló papírnehezék és önvédelmi eszköz órák alatt! - úgyhogy még rám nézniük is annyira ajánlott, mint egy baziliszkuszra. Szépen le is vontam a konklúziót, hogy innentől nem sűrűn ülünk le ötórai teához... de amikor a mellettem elhaladó Andromeda karja után kapok, teljesen nyilvánvaló minden résztvevőnek, hogy még mindig várok valamire. Kegyelemre, megértésre, isteni malasztra, ebédszünetre, a jobbik eszemre? Ki tudja azt megmondani..
 - Meda, várj...! Én.. beszélni akarok veled. Így most, azonnal.
Öhm, ha neked is alkalmas.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Andromeda D. Black

Andromeda D. Black

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
52
▽ Avatar :
Luma Grothe

»
» Vas. 11 Jún. - 22:23
Az igazság apró morzsákból áll,
és annyi van belőlük, mint égen a csillag.



Furcsa, beöltetlennek tetsző űrt hagyott a szívemben a távozása. Furcsa, betöltetlennek tetsző űrt, melyben szökevény gondolatok kezdtek tanyázni. Próbáltam őket távol tartani. Egyre csak próbáltam, és próbáltam, és próbáltam, mert az igazság veszélyes, a saját gondolatok veszélyesek, a saját vélemények még inkább, legalábbis, ha Black a neved, és zöldben jársz, és nem akarsz magadra haragítani senkit, és nem akarod felhívni magadra senki figyelmét... de a szökevény gondolatokat nem tudtam irányítani. Elillantak, a nevükhöz híven elszöktek a matató ujjaim, szorítani akaró öklöm elől, és befészkelték magukat ebbe a kimondatlanul, de Sirius Blacknek elkeresztelt űrbe. Ahelyett, hogy mondjuk levelet írtam volna neki, magammal játszottam kérdezz-feleleket. Vajon mi történt pontosan? Vajon mit csinált? Még inkább... vajon hova ment, vajon mikor látom újra, vajon tényleg nem kéne-e hozzá sem szólnom, ahogy anyáék akarják, vajon ő akar-e egyáltalán szólni hozzám? Vajon titokban tudom-e tartani, ha én akarok szólni hozzá, és vajon el fog-e árulni Narcissa, ha tudna róla...? Szédítő örvénynek tűnt ez a Sirius Black alakját magára öltő szakadéknyi űr. Szédítő örvénynek, melybe magam sem tudtam, hogy bele akarok-e esni.
Olyan ez a név, mint egy átok. Egy levakarhatatlan, megmásíthatatlan ítélet.

Nem tudom, mit csinálok. Látom közeledni a folyosón, ismerős benne minden, igazából semmit sem változott, csak mintha kevésbé lennének hangsúlyosak a szeme alatti karikák. Torzonborz, sötét üstök, egyenruha sehol, hanyagul rendetlen zakó, valami csíntalan csillogás a szemekben, mintha mindig a következő rosszaságon törné a fejét, és ez a gondolat cibálná meg olykor-olykor, talán egészen önkéntelenül a bal szája sarkát. Ugyanaz a Sirius volt, aki emlékeimben fára mászott velem, akivel elrejtőztünk a manók elől a konyha ablaka alatti illatos virágos bokrokban, aki mindig azt mondta nekem,  hogy ne csak vele legyek bátor, akivel olykor cinkosan villant össze a tekintetünk az iskolában, míg máskor dacosan kerültük a másik pillantását, mert én képtelen voltam kibújni olyan dolgok alól, melyek elől ő már régóta menekül...
Nem is csak arról van szó, hogy ő a rokonom. Hogy régebb óta ismer, és máshogy ismer, mint mindenki ebben az épületben, a húgomat leszámítva. Arról van szó, hogy ismerem őt. És nem csak ismerem, de szeretem. Valami ösztönös, örök-érvényű, mélyen megbújó csendes szeretettel, ahogy az talán a miénknél szebb és jobb és tisztább családokban történik.
De akkor most mi jön? Most elfordítjuk a tekintetünket egymásról, mert ő végleg elmenekült, míg én most gyalogoltam csak igazán a sűrűjébe, vagy megkapaszkodunk egymásban, mint hasonló a hasonlóban?

Sajnálom, hogy végül Sirius dönt helyettem, de meg is könnyebbülök. Ahogy léptenként közelebb kerülünk egymáshoz, csak egyre hangosabb lesz a fejemben a zűrzavar. Kicsiny gombóc költözik a torkomba. Jó, hogy nem szúrják könnyek a szememet... az mégis csak szégyenletes lenne. Megtorpanok, a tekintetünk találkozik. Nem pont úgy, mint régen, de ismerősen csüng a figyelmem rajta, akaratlanul is nyitva marad az ajkam, ahogy sehogy sem tudok kinyögni egy buta "sziát". Mit érne itt egy "szia"...?
- Jó, persze - szinte csak sóhajtom, de azt habozás nélkül, pillantásom kutakodik, de bizonytalan - Hogy vagy, Sirius...? - kérdezem tétova óvatossággal, mindig csak buta, buta óvatossággal, és a karomat elkapó kezét azért ragadom meg, hogy odébb húzzam magammal a folyosón közlekedők árjából.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Sirius 0. Black

Sirius 0. Black

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0

»
» Hétf. 11 Szept. - 23:52
lőjetek fel a sötét égre: csillagokká robbanok



Igazából fogalmam sincs, mire várok, tényleg elhiheted: persze mondanám a barátaimnak, hogy tapsra - és Ágas értékelné, valami fura módon - vagy az ihletre - mert nem akarom, hogy Holdsáp miattam is külön napirendi pontban aggódjon - esetleg egy isteni sugallatra, hogy Féregfarknak is legyen min merengeni a nap hátralévő részében, de amúgy fogalmam sincs. Tényleg. Abszolút nem tudnék válaszolni erre a kérdésre, ha őszintén kellene, ami csak annak a jele, hogy valami végérvényesen elbaszódott. Visszabaszhatlanul elbaszódott.
Még sajnálni sincs kedvem magam a jelen helyzetben, mert hát semmi olyasmit nem tettem, amiért lehetne, nem vagyok ártatlan áldozat, sőt, bőséggel megszolgáltam a dolgot, nálam jobban aztán senki nem dolgozott meg azért, hogy kitagadják, szóval akár tekinthetném érdemeim elismerésének is a történteket és túlléphetnénk rajta, mert mindennel együtt lehet élni, főleg ha eddig anyámmal éltem együtt, de...
Nem megy, na. Legalábbis még biztosan nem.
Szerencsétlen Meda lesz a főszereplője a mai vekengésemnek, mert mégis a rokonom, és nem mintha visszakívánnám a többit, vagy ők engem, de eltart egy darabig, amíg begyógyul a seb. Mert igen, férfiasan be kell ismernem, hogy valami egészen elképesztő hülye módon valahol fáj.
- Remekül, hát hogyne! Nézd, majd kicsattanok. - húzatom magam odébb és közben kegyetlenül vigyorgok, becsülettel vigyorgok, egészen elképesztően látványosan vigyorgok, de tényleg, kezd fájni az arcom, szóval inkább abbahagyom. A komolyan kimódolt haditerveim úgyis általában kudarcra vannak ítélve, úgyhogy ezúttal is félreteszem őket. - De őszintén kurva szarul. Nem anyám miatt, szerintem az neked sem hiányozna, csak érted... család. Vagy mi.
A falnak dőlök, és most istenes lenne egy cigaretta, de hát csak nem fogok a prefektus unokanővérem orra előtt zárt térben csak úgy rágyújtani, még ha semmire nem is vágyom jobban. Hálátlannak érzem magam, mert Potterék befogadtak és elviselnek, és Remus is elvisel - hogy én milyen nehezen viselem a fizikai közelségét, az más kérdés, de az az én különbejáratú belső perverzióm - és még Evans is támogat, én meg sajnálom magamat és nem lettem jobban két hét után, ahogy ígértem. Már magamnak, a többiek nem várták el, vagy nem mondták, hogy elvárnák. Az, hogy szar alak vagyok, sajnos nem tántorít el attól, hogy soron kívül még sajnáljam is magam tőle függetlenül.
- És nálad mi a helyzet? - folytatom csevegő hangnemben,
de megremeg a hangom, és megint vigyorognom kell, mielőtt szégyenszemre bekönnyezem. Nem tudom, mióta nem sírtam, de ha sokáig húzzuk, itt mindenki előtt fogok férfiasan.. és őszintén, a legkevésbé sem érdekel, mit szólnak majd hozzá.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Andromeda D. Black

Andromeda D. Black

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
52
▽ Avatar :
Luma Grothe

»
» Szomb. 16 Szept. - 23:34
Az igazság apró morzsákból áll,
és annyi van belőlük, mint égen a csillag.



Odébb megyünk. Nem mintha így kevesebben látnának, de talán csak ismerősen átsiklanak rajtunk a tekintetek, és még válaszolni sem hagyom azonnal. Átölelem. Hirtelen, hevesen, váratlanul, és egészen meggondolatlanul. Ugyanolyan hirtelen engedem el is, mert a meggondolatlanság… nos, rám nem jellemző a meggondolatlanság. A családom… a családunk, lecsap minden bizonytalanságra, minden meggondolatlanságra, minden gyengeségre. Én pedig foggal-körömmel ragaszkodom a magam titkaihoz, melyeket óvatossággal, előrelátással és megfontoltsággal védek. Nem tölt el örömmel, hogy most majd Sirius is a titkaimhoz fog tartozni. És nem azért, mert ne védeném szívesen foggal-körömmel, csak nem vagyok boldog, hogy így kell tennem. Számomra ő még mindig Sirius. Még mindig a családtagom. Csak mert a szülei kitagadják, nekem nem tudják megmagyarázni, hogy már nem az, a vér nem válik vízzé, és meghökkentőnek találom, hogy pont a mi fajtánk… akik annyira mániákusan foglalkoznak a vér kérdésével, így tékozolják az aranyat. Az egésznek semmi értelme. Szokás szerint.
Ráadásul úgy érzem, csak kísértetiesen felfesti a jövőmet… vagy legalábbis egy lehetséges jövőmet.

Én nem vigyorgok, és meg sem próbálok úgy tenni, mintha ez normális, egyszerű, vagy örömteli lenne. Halvány, inkább aggodalmas, mint őszinte félmosollyal fogadom a válaszát, a korábban őt ölelő karjaim most valahova lesiklanak a felkarjára, és egészen váratlanul, hirtelen szomorít el ez az egész. Mintha eddig fel sem fogtam volna a dolog súlyát, pedig tudom, hogy nem erről van szó. Hogyne fognám fel? Én is annyiszor elgondolkodtam, mi lenne, ha elszöknék otthonról, fognék egy bőröndöt, megpakolnám, aztán csak mennék, de a gyakorlatias, azonnal választ követelő kérdések hada mindig megijesztett. Hova menjek? Kihez? Ki fogadna be? Meddig? Miből venném meg a tanévkezdéshez mondjuk a dolgaimat? Hova mennék haza, ha szünidő van? Ehhez, és ehhez hasonló kérdések bénítottak meg mindig félelemmel, és amikor hallottam Siriusról, rögtön tudtam, hogy neki erre mind választ kell találnia. Ám amíg nem láttam ténylegesen, a szemem előtt, hús-vér valóját, addig mintha kicsit elhitettem volna magammal, hogy ő biztosan megoldja. Biztosan megoldja, könnyebben, mint én, és annyira biztos nem is viseli meg, mint engem megviselne.
Pedig dehogynem. És hát már hogyne lenne így? Hát nem ez a normális? És most, hogy itt van, hiába van valamilyen szinten otthon, hiába van itt velem, most kezdek igazán aggódni érte, pedig bizonyára eddig (is) kellett volna…

Elengedem, hagyom, hogy hátradőljön, mert a végén még megint meggondolatlan lennék. Meg amúgy is… az ilyen látványos érzelemnyilvánítások bizonyára nem illenek a Black névhez, mi meg hiába vetkőznénk le legszívesebben mindent, ami ezzel jár, azért ez nem ilyen egyszerű.
Hátradőlök én is, a kis beugró vele szemközti falának, de úgy nyújtom ki a lábaimat, hogy azok valahol az övé mellett végződjenek, és árgus szemekkel figyelem. Nem mintha arra számítanék, hogy át akar verni, hogy hülyeségeket beszél, és csak a lényegről nem ejt szót, mert elég amúgy is egymás szemébe néznünk. Persze tudom, hogy mindig csak azért tudtunk remekül olvasni a másikban, mert hagytuk magunk. Rettentően szeretném megölelni újra, de nem akarom zavarba hozni. És nem akarom, hogy miattam sírja el magát. Nem zavarna, ha mondjuk így lenne, de talán őt igen, és ezért varázsolok az arcomra hanyag, tűnő kis mosolyt. Megvonom a vállam - Nem sok. Mindenki rólad beszél, persze. Többet, mint valaha, szerintem ezért már járna valami kitüntetés, de azért ne várjunk szerintem ilyesmire – én nem tudom igazán jól elviccelni a dolgot. Egy Black lányt nyilván soha, senki nem tanított arra, hogyan legyen vicces, mert egy vicces Black lány gondolata mindenki számára megbotránkoztató.
- Figyelj… volt hova menned? És szükséged van valamire? Meg amúgy… mi a jó bánatot csináltál, hogy végül kidobott? – mert ha azt hiszitek, erről beszél bárki is, hát fogalmatok sincs, hogyan hallgatják el mindig a legfontosabb dolgokat az aranyvérű családok.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Sirius 0. Black

Sirius 0. Black

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0

»
» Szer. 25 Okt. - 23:53
lőjetek fel a sötét égre: csillagokká robbanok


Meglapogatom Meda hátát, és eszembe jut, hogy vajon mikor történt ilyen utoljára? Mármint hogy valaki úgy tényleg, őszintén, és nem valami egyéb szándéktól vezérelten - igen, McKinnon, rád nézek itt, még csak a képzeletemben is - és hát muszáj elgondolkoznom rajta, hogy mikor lettem ilyen szerencsétlen, hogy ezen gondolkozni kelljen. Cuki kisgyerek voltam, fürtös és csak két káromkodást ismertem arra, amikor anyám fésülgetni akart volna - voltak unokanővéreim meg húgaim, egy öcsikém, elcsenhető sütemények az asztalon, és úgy egészen bátran mondhatom, hogy semmit nem tudtam elbaszni annyira, hogy aztán ne bocsássák meg tea utánra. És most kidobtak, és még mindig itt tartok.
- Mindig ilyen hírnévre vágytam: gondoltam, majd írok egy levélkét anyámnak valahonnan a Bahamákról, a meleg és sárvérű élettársammal való házasságkötés alkalmából, de aztán végül mégse. -
Bellának írtam, legalábbis mintha az egyik kellemesen kurva részeg estémen az ő nevét körmöltem volna le, de nem hiszem, hogy érdekelte annyira is akár, hogy felháborodjon a helyesírásomon vagy a külalakon. Mostanra biztosan ő üdül a Bahamákon Rodival, együtt szaladoznak a homokon egy szebb és tisztább világ felé, nekem meg hányingerem van már itt az elfojtott bőgéstől, úgyhogy vigyorgás közben könnyezni is kezdek, és belekenem az arcom a zakóm karjába, mielőtt folytatnám. Már a beszélgetést, nem a bőgést. - Ja, ja, minden oké, mindenki oké.. Alphard bácsi még egy házzal is meglepett, szóval tényleg nincs okom picsogni, csak.. érted, mindig ezt mondták, ne csináld ezt, ne csináld azt, vagy kivágunk a házból, de sosem hiszed, hogy tényleg megteszik. Hogy tennék, hát basszameg, a gyerekük vagy, családtag, ennek csak jelentenie kellene valamit. És tudod mit, Meda? Nem jelent egy házimanófasznyit sem.
Magamhoz húzom, és a nyakához nyomom az arcomat: nem mintha szégyellném, hogy itatom az egereket - szívesen, Peter - csak gondoltam, Meda talárjának jót tenne egy kis törődés, kis véletlenül odadörgölt hajzselé, férfias könnyek, dünnyögés. Csak ilyenek, csak így megy ez. Vagy mi.
- Érted.. azt hiszed.. jelent valamit. De nem. Semmi nem jelent semmit, Meda.

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Andromeda D. Black

Andromeda D. Black

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
52
▽ Avatar :
Luma Grothe

»
» Hétf. 30 Okt. - 20:17
Az igazság apró morzsákból áll,
és annyi van belőlük, mint égen a csillag.



- Még sosem késő.
Igazából a klisé igaz, másfelől emögött, mint minden mögött, megint csak kérdések hada sorakozik, kérdéseké, melyeket jobb nem feltenni, és egyébként is, remekül tudunk tettetni, ha akarunk, de akarunk ebben versenyezni? Mert erre megtanítottak - engem legalábbis. Hogy elrejtőzzek a saját arcom mögött, kiöljem magam a saját tekintetemből, és gyakorlatilag a kezembe (a kezünkbe) adtak minden eszközt, amivel nem hogy nekik felelhettünk meg, hanem elrejtőzhettünk előlük, mint én, vagy ellenük fordulhattunk, mint ahogy Sirius. Van ebben valami groteszk elrendeltetettség, amitől egy kicsit mindig is undorodtam, mert a vér, hát az csak vér, mondhatják, hogy köt, de amint az ember igazi barátokat talál, rájön, hogy nem muszáj a családjára számítani, számíthat másokra is, akkor viszont mi ez az eltéphetetlen kötelék, mi ez, ami miatt még mindig remélünk, és még mindig várunk tőlük valamit...?

Mert ahogy Sirius beszél, úgy jövök rá, hogy mindenek ellenére, ő is várt valamit. És mindenek ellenére, várok valamit én is. Én a csodát, talán ő is, csak máshogy hívja, és én hirtelen nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy... hát, bassza meg. Bassza meg, bassza meg, bassza meg, és basszák meg, mert nincs joguk tönkre tenni minket, nincs joguk ripityára törni, nincs joguk elrontani az életünket, rendelkezni felette, és nincs joguk ahhoz sem, hogy Sirius Orion Blacket... pont azt a Sirius Orion Blacket, azt, aki most magához ránt, és én természetesen karolom át a vállát, a nyakát, szóval őt, semmi joguk ahhoz, hogy megríkassák.

- Basszák meg - mondom ezt nagyjából az arcom előtt a jobb vállának, szorosan tartom, mintha ringathatnám magam abba az illúzióba, hogy én tartom őt, és nem ő szorít engem, mert azt akarom, hogy jelentsen valamit. Hogy én jelentsek valamit, hogy a vér jelentsen valamit, csak egyszer, csak egyetlenegyszer ebben az elátkozott családban! És nem csak érte, hanem magamért is, hiszen mi mást akarna egy gyerek, ha nem azt, hogy fontos legyen, és neki is lehessen valaki fontos, és mi más lenne ennek alphája és omegája, ha nem a család? De mi megszívtuk ezzel. Eléggé megszívtuk. És Sirius szívta meg a legjobban.
- Én nem tagadtalak ki - csendesen mondom, csendesebben, mint ami indokolt lenne, hiszen nincs itt senki, és nem szégyellem magam előtte, de mégis, gyötör a tudat, hogy fogalmam sincs, tehetek-e egyáltalán érte valamit azon túl, hogy itt vagyok, azon túl, hogy megpróbálom majd nem elengedni az életünk sodrása miatt.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good


Ajánlott tartalom

C’est la vie

»
»
Vissza az elejére Go down

Interstellar

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Archívum :: Befejezetlen játékok-