Rowle & Selwyn

Thorfinn Rowle & Neoptolemus Selwyn

Matthew 6:7

"Blessed are the merciful,
for they shall
receive mery."

Rowle birtok, 1978 nyarán

És úgy, ahogyan elveszítem azt, aki egyetlen átlátója húsból és bőrből készült maszkomnak, ragadja magával józan eszem minden maradékát. Hibáztam talán. Hibáztam akkor, amikor annyira elfoglalt saját önmegvalósításom, és fantáziám valósággá váltása, annyira elszakadtam a realitás rideg, nyirkos tenyérként felpofozó talajától, hogy nem figyeltem eléggé oda, kiket is sodorhatok bajba.
Tébolyom talán jobban elhatalmasodik rajtam, ha nincs, mi kordában tartsa. Hiányolom másoknak alig felfogható, összefüggéstelennek tűnő szavait, és azt az átható tekintetet, mellyel mintha lelkem tükrein át egészen a vesémig látna. Nem lehet ott akkor, amikor épp megkívánom őt, nem bolygat fel kétségekkel önmagam kapcsán, nem hallom a hangot, mely igazabbat szól, mint a félelem, ha felszínre tör.
Én pedig életemben először igazán félek.
Végérvényesen egyetlen embert hibáztathatok Aurora eltűnéséért. Atyánk végül mégis menyasszonyul adta a lányt, bizonyára, hogy megszabaduljon tőle. Csak egyszer mert kezet emelni rá, pedig se Pandával, sem pedig anyánkkal nem volt kíméletes. Ez a Rowle bármit mondhatott neki, vagy épp olyat látott, ami szökésre késztethette. Hacsak nem ő maga volt az, aki ellehetlenítette, kapcsolatba kerülhessek vele.
Meg kell tudnom. Meg kell tudnom, mi történt, miután megállapodtak az eljegyzésről. Bizonyára jobb szórakozást is találhatnék magamnak, mint a Rowle birtokra való besurranást, bár a megfelelő képességek birtokában ez korántsem akkora kihívás, mint amilyennek gondolnák. Fogyatkozó türelemmel várom a pillanatot, amikor védtelen már, és a pálcája sem lesz feltétlenül kéznél. Akkor beszélek vele, amikor a legsérülékenyebb: mezítelen, mint a csillagok, ha éjjel lesel fel rájuk, nem fedi őket a Nap által nyújtott, jótékony fénysugár, ami ellehetetleníti, hogy meglásd ottlétüket. A pók, ami mindeddig a mosdó egy láthatatlan szegletében bújkált, másodpercek alatt transzformálódik, szinte megszületek belőle, a mérgező csápok éppen csak formát váltanak viszont, nem vésznek el. Immáron másképp mérgezem az embereket.
- Ha létezik Isten... – pálcát szegezek az éppen fürdő Thorfinnra. Kifejezetten élvezem pucérságát, ám nem a vágyak, hanem egyszerűen sérthetősége hozza ki belőlem eme érzéseket. Még nem döntöttem el, mit teszek vele. - ...akkor igencsak könyörögnie kell könyörületemért. – tartom egyenesen a pálcám. Kétsége sem lehet felőle, hogy nem fogok hezitálni, ha meg akarom ölni. Bár a Nagyúrnak hűséget fogadott, de mindent ki lehet magyarázni valahogy.
- Ha Isten is kegyelemért rimánkodik, akkor vajon mi az ára annak, hogy téged megkíméljelek, Rowle? – a gyűlölet szikrái szinte pattognak szavaimból, ahogyan kiejtem számon a nevét. Nem voltam valami boldog tőle, amikor megtudtam, atyánk hozzá akarja adni Aurorát, de egyenesen felbosszantott, mikor még el is tűnt az egyetlen, aki ér még nekem valamit ebben az életben.

most nincs zene

Thanks Doll! ♥_♥

Csendesen figyelem, hogyan ömlik a fekete tea a hófehér csészébe, hogyan telik meg a fekete folyadékkal a fehér porcelán, majd fivére, ami Rabastan előtt kuporog. Mióta végeztem a Roxforttal, sokkal érzékenyebb lettem ezekre a művészi képekre: figyelek rá, hogyan fodrozódik a gőzölgő folyadék nyugtalan teteje, hogyan vegyül el benne, mint méreg a fehér tej, hogyan remegnek Klapor vékony karjai, miközben próbálja elkerülni, hogy kiöntse a teát, miközben a mellkasáig érő asztalon lévő csészékbe tölt. Olyan dolgok ezek, amikre emlékeznem kell, hogy ha eljött az idő, kivághassam őket a fejemből, és felhasználhassam őket annak az emléknek az elkészítéséhez, amit már gyerekként is meg akartam csinálni.
Megkavarom a teát, de csak néhány szót váltok Rabastannal, akivel a mai napra feladtuk a keresést, ezért egyikünk sem túlzottan jókedvű. Nem is tudom, hogy miért keresem azt a lányt annyira: kényelmes mennyiségű idő telt el az eltűnése óta, hogy botrány nélkül felbonthassam Selwynnel a szerződést, és nehezen válaszolom meg Rabastan kérdését, hogy miért ragaszkodok annyira hozzá: nem tudom biztosan, hogy tényleg igazán szeretem-e, társadalmi szempontból pedig komoly hátrányba sodorhatom magam miatta, a Selwynekéhez hasonló, tisztes családot pedig tudnék találni máshol is, talán jobb ajánlattal. Talán azt kellene tennem, amit a hajósok tesznek, amikor huncut szél fúj a tengeren: behúzzák a vitorlát, hagyják, hogy elrepüljön, azután tovább utaznak, menetrend és tervek szerint. Bárhová ránthat egy ilyen fuvallat- talán zátonyra visz, talán találok egy jobb helyet, mint ahová készültem, esetleg egy könnyebb odavezető utat.
Egyetlen húzással megiszom a teát, rezzenéstelenül tűröm a néma üvöltést, amivel a szám és a torkom tiltakozik a forró ital ellen, azután felállok, és elköszönök Rabastantól. A legtöbben behúznák a vitorlát, de mindig több akartam lenni a legtöbb embernél. Úgy érzem, hogy egész életemben bánnám, ha nem ragadnám meg ezt a lehetőséget, ahogy rengeteg ősöm is megragadott valamit, ami oda vezetett minket, ahol vagyunk. Én nem csak csorbulatlanul nevet akarok hagyni a gyerekeimre: azt akarom, hogy az fényesebben ragyogjon, mint valaha. Egy megérzés pedig azt súgja, hogy neki kell megszülnie azokat a gyerekeket.
Belépek a szobámba, az éjjeliszekrényre helyezem a pálcám és az esti olvasmánynak szánt könyvet, és annak az embernek az örömével vetem le a ruháim, aki örül neki, hogy végre megszabadulhat ennek a napnak a terhétől. Összehajtom a ruhákat, még egyszer végiggondolok pár vad, valószínűtlen elméletet arról, hogy merre találhatom a menyasszonyom, azután meztelenül a fürdőszobába lépek, ami kellemesen hűvös a többi helyiséghez képest.
Megnyitom a vizet, szokásomhoz híven vetek egy pillantást a jegyre, ami még mindig a helyén van, azután belevetem magam a gondolataimba, amiket ilyenkor engedek a leginkább szabadon. Általában itt, a zuhanyzóban szoktak megfoganni a legjobb ötleteim, amiket azután tervekké nevelek- legyenek azok az emlékfilmhez tartozó ötletek, a család jövőjét érintő dolgok, vagy csak egészen triviális küllemi és kényelmi dolgok. Most viszont Aurorára gondolok: nem arra, amit mondott, nem arra, ahogy kinéz, nem arra, ahogy nevet vagy mosolyog, nem Aurora Selwynre, csak Aurorára. És a tényre, hogy nincs itt. Hogy hiányzik. Felnézek a zuhanyzó tetejére, a nyakamra teszem a kezem egy pillanatra, azután megadóan hagyom lejjebb siklani.
A pukkanás, és a függöny homályán át megjelenő sziluett, amit a fejem odakapva látok, hirtelen eltakarítja a gondolataim, az összes komplexitást, csak egy kiáltás marad, ami talán elég hangos hozzá, hogy hallják, de nem gondolok erre, csak a hirtelen ijedtség marad, hogy valaki megjelent a fürdőszobámban- ami lehetetlen, mert belülről bezártam.
Összehúzódom, a falhoz bújok, takarom magam, nézem a férfit és a felém meredő pálcát, hallgatom a szavait, amiknek semmi értelmük nincs. Ismerős a hang, ismerős az arc, és miközben lassan rájövök, hogy ki lehet a vendégem, egy tizedmásodpercre eszembe jut, hogy mennyire nevetséges ez az ember, még ha most éppen azt tehet velem, amit akar. Persze, nem fog, ha ezt jól csinálom.
- Te vagy az, Selwyn?- akármennyire erőlködöm, kicsit remeg a hangom, de ahogy kimondom, már biztos vagyok benne, hogy ez itt Aurora bátyja. Nem sokat láttam, de ő volt az egyik halálfaló, aki jelen volt, amikor a Nagyúr nekem adta az ügyünk jelképét. Nem voltam róla túl jó véleménnyel eddig sem, de a kezdeti félelem mellett megjelenik a felháborodás is, hogy így rám tör a saját otthonomban- ráadásul fogalmam sincs, hogy hogyan. Mint minden normális kúriát, ezt is hoppanálás gátló védi a behatolók ellen, a kerítésen nem lehet átjutni, a kaput védő varázslat pedig gyenge ugyan, de a házimanóm azonnal szólt volna, ha valaki erőszakkal áttöri. Elterelem a figyelmem erről a kérdésről, ami meglehetősen sokadrangú jelen helyzetben.
Elhúzom a függönyt, aminek hatására azonnal vízpermet kezd szitálni a kőpadlóra, én pedig kényszerítem magam, hogy kihúzzam magam, mintha egy legfeljebb velem egyenrangú partnerrel beszélgetnék veszélyezetlenül, a kezeim visszakényszerítem az oldalam mellé, mintha fel kéne öltöznöm. A testtartásomban biztosan megmaradt valami, amiből láthatja a feszélyezettséget, ami ellen igyekszem régi emlékekbe kapaszkodni: olyan ősi, csak kép de már nem név ősökbe, akik számára még természetes volt, ha meztelenül harcoltak, esetleg levetkőztek egy rituáléhoz. Én amúgy is tudom, hogy valójában nem tud behatolni az elmémbe, tehát nem vagyok meztelen.
- Hatalmas ostobaság volt betörnöd hozzám, és fogalmam sincs, hogy mit akarsz tőlem.- kényszerítem magam, hogy túlnézzek a pálcáján, bele a szemébe, de nem próbálok behatolni a fejébe. Még ha nem is okklumentor, kétlem, hogy meg tudnám úgy bénítani, hogy ne támadjon meg előbb varázslattal. Inkább egy helyet képzelek el: a sikátort, ahonnan Aurorával moziba mentünk. A házon belül nem tudok hoppanálni, de ha muszáj, oda el tudok ugrani innen, onnan pedig elmehetek bárhová. Megalázó lenne és bármit ellophatna innen, de végül ő húzná a rövidebbet, ha így alakulna. A Nagyúr biztos nem tolerálná a belharcot a katonái között.

Thorfinn Rowle & Neoptolemus Selwyn

Matthew 6:7

"Blessed are the merciful,
for they shall
receive mery."

Rowle birtok, 1978 nyarán

Mosolyra késztet, amint megérzem alig érzékelhető remegését a hangjában. Mások félelméből táplálkozni olyan dolog, melyről azt hiszik, csak a dementorok rendelkeznek, holott ez egy ugyanolyan ösztön, mint a vágy egy forró test után, de talán még mocskosabb, mint a város legválogatottabb kurváival tölteni egy éjszakát nemüktől és identitásuktól függetlenül. Mindenki vágyik titkon arra, hogy félelemmel és ezzel elvegyült tisztelettel nézzenek rá, csodálják, rettegjék, ámulják, de senki nem meri ezt bevallani. Senki, csak akik igazán szabadok, akik igazán elvágták kötelékeiket attól a sziklától, amit emberségnek neveznek, és ami életed végéig az óceán mélyén tart. Én azonban már rég elszakítottam ezeket a láncokat, és most lélegzek, Most lélegzek igazán. S kebelezem be Aurora sóhajait is, vetem láncait magam köré, mert Ő hozzám tartozik, Ő csak hozzám lehet hűséges.
Apánk egy nyikarc kisfiút választott jegyeséül. Tisztában vagyok szándékaival – ha nem megy hozzá, akkor lobotómiára küldi, mely talán a legnagyobb büntetés, érkezz bárhonnét. Nyilván nem engedném, hogy megtörje azt a csodálatos elmét, ami oly sok gyönyört okoz, ha neki nem is, de nekem mindenképp. A lányt viszont én birtoklom, nem pedig ez a senki, akinek szinte még friss a tinta a kezén, mely hűségét és elköteleződését jelenti Voldemort nagyúr felé. Ha apánk nem halt volna meg magától, akkor én végeztem volna vele.
- Én vagyok. – megemelt pálcámmal torkára célzok. Kezeim stabilak, mint a tapasztalt konyhaséf kezében a kés, amikor zöldséget szeletel. Ha pedig az kell hozzá, hogy Aurorát visszakapjam, Rowléból is zöldséget készítek. Nem kifejezetten izgat, mi van vele, nem érdekel, hogy ő is halálfaló, ellenben akadályozza azt, hogy Aurora újra mellettem legyen. Biztos vagyok benne, hogy tudja, hol van, engem pedig nem fog átverni ezzel az ártatlan tekintetével, ahogy álcázott magabiztosságával sem. Más körülmények között talán még tisztelném is, amiért tartással mer a szemembe nézni. De jelenleg egyedül szenvedését kívánom.
- Én vagyok a viszály, én vagyok a fájdalom, én vagyok a könny a szemedben. – hosszas monológjaim drámai hangvétellel színezem meg. Az élet csak színpadul szolgál produkciómhoz, Rowle pedig nem más, mint a közönségem. Vannak, akik őrültnek titulálnak, én pedig készséggel alávetem magam vádaskodásaiknak.
- Én vagyok a hazugság, én vagyok a mosoly, én vagyok az Ördög, én vagyok a Rém, én vagyok a félelem az éjszakában, és a fény elhozója. Hamarosan pedig én leszek a suttogás a koponyád mélyén… Nem hazudhatok az esélyeidről, Rowle… de a szimpátiám a tiéd. Crucio! – határozottan, de nem üvöltve adom ki a parancsot, a pálca hegyéből a láthatatlan fonalak nem ontanak magukból fényt, de ha a varázslat célba talál, a hatása így is épp elég. Azt akarom, hogy szenvedjen. Azt akarom, hogy térden csússzon előttem. Most, életemben először pedig hajlandó vagyok csalni, s a cruciatus átokkal elérni a kívánt hatást. Na nem mintha bármi szükségem lenne efféle útlerövidítésekre, hogy másokat fizikailag megkínozzak.
- Azonnal add vissza a testvérem, különben a csinos kis csillárodra feszítem a testvéred testét! – sziszegem fogaim között. Nincs kedvem lefutni a felesleges bemutatkozó köröket. Elvette tőlem Aurorát, ezért pedig bűnhődnie kell.

most nincs zene

Thanks Doll! ♥_♥

Rabastan Lestrange nem kifejezetten volt egy szívbajos alak - egyébként is elcsépeltnek jellemezné ezt a jellemzést, éppen ő, aki annyi halálközeli élménnyel rendelkezett, hogy sorozatot lehetett volna rendezni belőlük, és bizonyára valami kifejezetten vonzó arcú színész főszereplésével lehetett volna borzolni a jelenlétére amúgy is irritált idegrendszereket. Ennek a tulajdonságnak köszönhette általában meglehetősen embertelen érdektelenségét a pánikhelyzetekben, és azt a magatartást, hogy ilyen szituációban a legelső megoldás mindenképp egy menekülés megtervezése legyen - kivéve persze, hogy Rabastan Lestrange soha semmilyen körülmények között nem ismerte volna be magának, hogy nincs az a fán rekedt kismacska, bajbajutott hajadon vagy átkísérni való nénike, akiért ne fordulna vissza.
Valami ilyesmin merenghetett éppen, mellkasára ölelvén egy testes üveget, melynek a felét már jótékonyan magába táplálta, mintegy agyserkentőként, és bámulta a feljegyzéseit arról, vajon az öngyilkos küldetések közül melyik kecsegtet legalább annyi siker lehetőségével, amiért megérje majd Thorfinnba diktálni három, inkább négy felesnyi délcegítőt és berontani adott objektumba információért.. mert hogy ő fogja megtenni, azzal kapcsolatban nincsenek kétségei, az ilyen játszótereket a hozzá hasonlóan elbaszott alakoknak tervezték, és ő ismerte ezeket az alakokat. Hogyne, annyit képzelgett már, hogy abból egy egészen más hangvételű, de még mindig nem kifejezetten családbarát feldolgozás készülhetne.
Megragadja az első keze ügyébe kerülő vastag kötetet az asztalról - Ezer bűvös fű és gomba, Rabastan Lestrange iskoláskori elhajlásainak kötelező kelléke, mely rég megvált a lapjaitól, hogy otthont adjon némely mugli tudatmódosítóknak - és halk, de határozott léptekkel megindul Thorfinn irányába, mert a zuhany alatt sikoltozás nemcsak egészségtelen, de még csak nem is a hosszú élet titka, inkább egy hirtelen és fájdalmas halál előszele, és hát Rabastan Lestrange sosem rajongott a szélért, az mindig tönkretette a frizuráját. Meg most a napját.
Eddig mámoros elméjén átsuhan a gondolat, mikor meghallja bentről a hangokat, hogy miabüdöskurvaéletbajavanittmindenkinekezzelamonologizálással, de végül lendületesen inkább megemeli a másik kezében pihenő pálcát, és egy halknak szánt, de annál látványosabb gesztussal átlövi a zárat a csukott ajtón. Rabastan Lestrange ezt nem pontosan így tervezte, bár erős a gyanú, hogy sehogy nem tervezte, mert ilyen állapotban már rég nem tartotta célravezetőnek a varázslást, miután az rendre rosszabb végkifejleteket írt adott szituációhoz. Most azonban nem törődik az ilyen apróságokkal, megmarkolja alaposan a kötetet, és az ajtó maradványait berúgva, szélesen elvigyorodva vág is le minden erejével és ijesztő fürgeséggel a betolakodóra - nem, abszolút nem foglalkozván annak személyazonosságával, így még akár maga Aurora is lehetne, vagy egy általuk gyakran emlegetett poén fájdalmas, roppant fájdalmas csattanójaként akár a Nagyúr is.
- Te geci...! - biggyeszti oda, amíg hátulról történő frontális támadást intéz az alakra, jóval gyakorlottabb mozdulatok ívén, mint indokolható lenne, de az a helyzet, hogy Rabastan Lestrange ezt a harcmodort igen jól kiművelte csúnyán jellemezhető évei alatt, amíg öngyilkos hajlamait itt-ott ápolgatta.

Idegesen összevonom a szemöldököm, amikor Selwyn szavalni kezd valamit- talán egy gyengén megírt verset, amit talán ő maga talált ki. Elég egy pillantást vetnem rá, elég hallgatnom, hogy mit beszél, hogy valóban ideges legyek. Racionálisan nézve nem lenne értelme megölnie engem: a Minisztérium szereti végigparádéztatni a halálfalókat a fotósai előtt, mielőtt megölik őket, tehát biztos lenne, hogy halálfaló a tettes, és gyorsan rájönnének, hogy ő volt az. Még az ő értelmi képességeivel is tudhatná, hogy ez öngyilkosság, de egyre inkább úgy érzem, hogy elmebeteg.
Miközben a felém szegeződő pálcára pillantok, és az esélyeimet latolgatom a lefegyverzésére, önkéntelenül elgondolkozok rajta, hogy tényleg őrült-e. Sokan úgy látják a menyasszonyom is, de ami őt illeti, valójában intelligens, csak teljesen máshogy látja a világot. Ami a bátyját illeti, egyelőre úgy látom, hogy híján van az intelligenciának, de talán mégsem őrült. Persze, ez nem is számít igazán most.
Már éppen úgy látom, hogy a figyelme talán elkalandozik egy rövid szünetnél, amit a tökéletes pillanatnak látok rá, hogy megpróbáljam elvenni a pálcáját, de éppen csak mozdulok, amikor az átka egy pillanat alatt megbénít, és teljesen elvág a külvilágtól.
Nem tudom, hogy adok-e ki hangot, és csak halványan érzékelem azt a fájdalmat, ami valódi sérülésekből származhat. Az átok hatása elnyom mindent- néhány másodpercig próbálok küzdeni a tudatom irányításáért, de ellentétben az Imperius-átokkal, ez ellen nem tudok küzdeni. Feladom, és magamba húzódva, a világot teljesen elfeledve próbálok olyan messzire menekülni, amennyire csak lehetséges.

Csak lassan térek magamhoz: az első dolog, amit meglátok, a zuhanyzó alján, a vízzel keveredő vér, ami a felhasadt térdemből jön. Érzem, hogy gyenge a lábam, érzem, hogy fáj, de a legkevésbé sem érzem kellemetlennek most, hogy kiszabadultam az átok szorításából. Nem érzem kellemetlennek a hasadást sem az ujjaimon, amit akkor szerezhettem, amikor letéptem a szappantartót, amit még mindig úgy szorítok, mintha az életem múlna rajta. Csak utána nézek fel Selwynre.
- Fogalmam sincs... hogy hol a testvéred.- máskor idiótának nevezném, mert mindenki tudja már, hogy az aurorok ragadták el a Minisztériumból, de most visszafogom magam, mert nem akarom, hogy újra megátkozzon. Nem akarok elmenekülni sem, nem akarom itt hagyni neki a házamat. Nem fogom itt hagyni Rabastant neki, és nem fogom hagyni azt sem, hogy itt megvárja Signurt. Muszáj kibeszélnem magam ebből. - Moody vitte el a Roxfortból.
Egy pillanatra összezavar, ahogy Rabastan betör, azután gyorsan felugrok: nem gondolkozok az esélyeimen így, pálca nélkül, sérülten, csak teszek egy szerencsétlen lépést, és miután megbizonyosodok róla, hogy rá bírok állni az éppen feldagadóban lévő lábamra, egy újabb lépés közben felemelem a kezeim: az egyikkel a pálcás karja felé kapok, a másikkal pedig megpróbálom a még mindig a kezemben lévő fémdarabot az arcába vágni.
Nem vagyok kifejezetten erős, de soha nem éreztem ennyire a gyilkolási szándékot magamban: le akarok csapni, újra és újra, látni akarom, ahogy a feje lassan más formát vesz fel, és hirtelen az sem érdekel, hogy mit szólna ehhez a menyasszonyom. Talán máskor sem érdekelne ebben az esetben, talán racionálisan is így látnám, de ebben a pillanatban nem érdekel más, csak hogy rávessem magam és végezzek vele.

Thorfinn Rowle & Neoptolemus Selwyn

Matthew 6:7

"Blessed are the merciful,
for they shall
receive mery."

Rowle birtok, 1978 nyarán

Világéletemben büszke voltam arra, hogy Nekem nincs szükségem a cruciatus átokra, hogy kínok között lássak valakit. Egyszerű útlevágás ez közted és az elérni kívánt hatás között, és nyomába sem ér mindazoknak a megfontolt, ám roppant időigényes műveleteknek, amiket más helyzetben előszeretettel alkalmazok. A cél ezúttal viszont nem saját magam szórakoztatása, amivel kielégítem a bennem lakozó Szörnyeteget, mely már rég felemésztette lelkem, hanem az, hogy Rowlét azonnal szenvedni lássam. Látni akarom, hogy összekuporodik mezítelen teste a fürdőszoba márványpadlóján, látni akarom, ahogy magzatpózban könyörög kegyelemért, látni akarom, ahogyan maga alá vizel tehetetlenségében, és ahogyan a taknya és nyála kifolyik különböző testnyílásaiból. Most és rögtön. Nem érek rá arra, hogy hosszú órákat töltsek el vele romantikus hangulatban, ahogyan azokkal a senkikkel teszem, kikből szobrokat és festményeket varázsolok. Ekképpen pedig értem és megértem a cruciatus létjogosultságát. Thorfinn pedig kitüntetve is érezhetné magát – lám, a létezése mégis csak jó volt valamire.
- Hazudsz. – nem is érzékelem, hogy a számon szavak jönnek ki. Elveszítem a kontrollt a testem felett, már oda se figyelek arra, hogy mit mondok ki. Ajkaimról eltűnik az a gunyoros mosoly, amit alig egy perce még arcomon csodálhatott, nem marad más, mint a gyűlölet és megvetés, az undor és az apátia felkavaró egyvelege.
- Azt hiszed, nem éreztem rajta a szagod? Azt gondolod, nem tudom, hogy birtoklod őt? Te teljesen hülyének nézed Redbridge Rémét, Rowle? – az önkontroll látszatját sem adom. Ha Moody el is vitte, ha igaz is lenne ez, kizárt, hogy ez a suhanc ne vitte volna saját őrizetébe Aurorát. Elzárta valahová, hogy kisajátítsa, hogy újra magáévá tegye, akkor, amikor neki csak kedve szottyan rá. Amivel alapjáraton nem lenne bajom – a szexualitás egészséges dolog, egy alapvető, emberi ösztön. De ez a fiú magának akarja őt. Már nem elég szenvednem látni. Meg kell ölnöm őt.
Hosszasan lennék képes ezt csinálni, életem minden percét, minden rémtettét feláldoznám azért, hogy az örökkévalóságig ebben a pillanatban éljek. A mámor örökkön viszont nem képes tartani – tarkómon erős ütés ér, amit még én is megérzek. Halkan felnyögök, a varázslatom pedig megszakítja a nem várt helyzet. Hiszen semmiképp sem számítottam arra, hogy valaki egy erős tárggyal a hátam mögül fog megtámadni.
Meg sem nézem, ki az. Elsőként szabad kezem hajlítom be, és megpróbálok erőteljesen ütést mérni könyökömmel felé egy hirtelen, hátrarántó mozdulattal, ám abban a pillanatban valami éles fúródik arcomba, egyenesen koponyám csontjáig koccan a szappantartó, amit kínzottam belém vág. A fájdalomtól felsóhajtok, de nem számít. Ennél rosszabb dolgokat is éltem már túl. Két ellenségem van, azonban egyikük sem használ pálcát, mely egyetlen előnyöm ebben a helyzetben. Tudom, ha rosszul cselekszem, az az életembe kerülhet, én pedig kívánok még élni néhány évig. Nem fogom megélni az öregkorom, ezt már gyermekként is tudtam, de nem itt és nem most jött el az ideje annak, hogy elbúcsúzzak a létezés örömeitől. Éppen csak aziránt kell döntenem, hogy melyiküket is tartsam fenyegetőbbnek. Hisz az egyikük mezítelen, de van benne annyi tartás, hogy az egyetlen ésszerű dologgal próbálkozzon – pálcám kézből való elsajátításával. Bár ostoba, ha azt hiszi, engedem, hogy sikerrel járjon, és nem védem meg az egyetlen esélyem. A másikuk pedig, bár még mindig nem látom, szagából is érzem az alkoholt. Még ha pálcával is fegyverkezett, aligha ellenfél, ha az egyikükkel már végeztem. A varázsige, amit kimondok, hirtelen pálcamozdulatomat követően kezd el hatni, és próbálom elérni vele Rowle ütésre és rúgásra kárhoztatott arcát. Talán az a darázsfészek, amit megidézek, elegendő lesz arra, hogy rájöjjenek, mire is kell a leginkább figyelniük. Arcomból még mindig kiáll az a szappantartó, amit belém nyomott, így ezzel a nem túl plakátképes ábrázattal fordulnék az ismeretlen felé, hogy félrelökve őt közelítsem meg a fürdőszoba kijáratát, mialatt Rowlét számításaim szerint egy egész darázsfészeknyi darázsállomány szúrja szét. Remélem, allergiás is rá.

most nincs zene

Thanks Doll! ♥_♥

A szituációt felmérve most már azért lenne néhány észrevétele, kezdve leginkább azzal, hogy minden korábbi feszélyezettsége a mugliszületésűekkel kapcsolatban semmivé válik az ilyen szónoklatok hatására, nem mellékesen mellébiggyesztve a tényt, hogy mennyivel inkább látja értelmét az ő viseletüknek a sajátjuk helyett, de...
...visszatérve a jelenre lassan visszaküzdi magát utazómagasságba, és szinte érzi, hogy azonnal kijózanodott Selwyn negédes istenimitálásától, meg attól a masszív réteg ostobaságtól, ami kijött a szájából. Rabastan Lestrange ismer hülye alakokat, közéjük tartozik maga is, de Rabastan Lestrange tanult ember volt, még ha ezt olykor jól titkolta is, és tökéletesen tisztában volt vele, hogy a szociopaták remek pániktalansága hajlamos nettó ostobaságba átcsapni, amint túltoljuk az értékeiket.
- Miről beszélsz, te szerencsétlen? Mi az a Redbrige Rém, és hogy jön egyáltalán ide? - megkísérli a lehetetlent, és megkeresni a csekélyen mért logikát Selwyn szavaiban, de gyanítja előre, hogy nem lesz, fájdalmasan semmi nem lesz ott. Jól megértenék egymást a bátyjával, rá volt még jellemző a realitás teljes ignorálása, és bár Rabastan Lestrange osztotta ezt az elvet, ő azért nem felejtette el, hogy mások abban élnek. - Mennyire kell hülyének lenni ahhoz, hogy ne értesülj róla, ki vitte el az iskolából a húgod?! Mi a fenének rabolta volna el Thorfinn, ha úgyis hozzámegy önszántából? Ha bárki is tehet róla, az te vagy, komolyan nem jutott el a melodramatikus rétegek alatt az agyadig, hogy egy nyíltan halálfaló rokonságát kihallgatják? Jézusmária, Selwyn, de tényleg.
Most aztán égető szüksége lenne egy jó korty italra, de Neohoz mérhető hülyeség lenne most innen felállni és elmenni megoldani eme problémát,de ehelyett kínjában kénytelen lesz megpróbálni fellógatni Selwynt a plafonra, ott legalább egészséges levegőt szívhat, amíg átgondolja az érveit, már ha vannak neki - Rabastan Lestrange meg egyre érthetőbbnek látja az eredetileg öngyilkos törekvéseit arra, hogy végképp kifaroljon a nemes halálfalók nemes köréből.

Furcsa, de nem tölt el annyira félelemmel a halál gondolata, miközben tehetetlenül, kiszolgáltatva várom, hogy Selwyn rájöjjön, hogy ostobaságot csinált, elvágja a szálakat, és meneküljön. Inkább dühös vagyok: ostoba, értelmetlen módnak látom ezt, amit ráadásul nem is azért szenvedek el, mert csináltam valamit. Akármennyire szántam Baldurt, az átkon túl azért átvillan a gondolat, hogy most talán helyet cserélnék vele- az én halálom még nevetségesebb lesz azok számára, akik tudnak róla.

Abban a pillanatban, ahogy Rabastan betör, nem törődök vele többet, hogy mit beszélnek- csak előrelendülök, olyan elszántsággal, amit talán még soha korábban nem érezhettem. Talán ezt érezte az egyetlen kvibli rokonom, akit nem tagadtunk ki, aki egy csatabárddal a kezében állta a rohamot Harold Godwinson teljes seregével szemben Stamford hídján: nincs élet, nincs halál, csak belekapaszkodunk valamibe, és lesújtunk vele. Teljes erőből sújtok le Selwyn fejére, erőseben, mint vártam, aminek undorító reccsenés a vége.
Egy pillanatra azt hiszem, hogy ezzel vége is: elveszem a pálcáját, ő pedig azt is megbánja majd az elkövetkező órákban, hogy megszületett. Egy pillanatra talán meg is érzem a sima fát a felé csapó ujjaimmal, de mielőtt újra felé nyúlhatnák és rámarkolhatnék, egy csípésre visszarántom a kezem. A következő pillanatban rám törő darázsraj elvakít, én pedig hátratántorodok, neki a fürdőszoba falának.
Másodpercekig csapkodok, próbálva megvédeni az arcomat, visszahátrálni a még mindig vizet okádó zuhanyzóig, ahol megszabadulhatok a darazsaktól. Talán meg is adnám magam nekik, de ahogy újabb és újabb csípések érnek, rájövök, hogy nem is fáj annyira- az előző átka után ez kellemetlen viszketésnek tűnik csak. Leengedem a karjaim, és néhány pillanatig össze-összeránduló arccal figyelem a darázsrajon túlról Selwynt és Rabastant, mielőtt megszólalok.
- Varon! Azonnal gyere ide!- annak ellenére, hogy nem mondtam hangosan, amit mondtam, a házimanó azonnal megjelenik hangos pukkanással, lepedőkből, párnahuzatokból álló ruhájban, még mindig kézben tartva a habverőt, amit vélhetően éppen elmosott. Csak egy pillantást vetek az alacsony teremtény rémült pillantására, azután meggondolom magam: nem hiszem, hogy túlélné, ha ráuszítanám Selwynre. - A pálcám! Hozd ide! Az éjjeliszekrényen van!- az utolsó szavakat kissé köhögve mondom ki, mert nehezen veszem a levegőt. Csendben figyelem, ahogy a házimanó eltűnik, hogy remélhetőleg visszatérjen pár másodperc múlva, én pedig letámaszkodok a mosdókagylóra fél kézzel, a másikat becsukott szemmel kinyújtva a pálca markolatáért. Annak ellenére, hogy tudom, hogy talán jobb lenne meggyógyítanom magam, átkokon kezdek gondolkozni, amiket azonnal a behatolóra fogok zúdítani, amint lesz nálam fegyver. Még hallom Rabastant a darazsakon túlról, de a tekintetem a feldagadt, támaszkodó jobbomon van, amivel esélyem sem lenne rendesen megfogni a pálcámat. Még egy kicsit egyedül kell boldogulnia.

Thorfinn Rowle & Neoptolemus Selwyn

Matthew 6:7

"Blessed are the merciful,
for they shall
receive mery."

Rowle birtok, 1978 nyarán

A látogatásom immáron rövidre kell fognom. Első adandó alkalommal eltűnnék a szemeim elől, bár kérdéses, ezt dehoppanálással vagy átváltozással tenném – hisz ha az utóbbit választom, még mindig megvan az esélye annak, hogy egyikükbe belevájom a csáprágóimat, hadd érezzék a fájdalmat, amint szétáramlok bennük vérük által, és hadd tegyem még ennél is lehetetlenebbé és kellemetlenebbé látogatásomat. Éppen csak arra lenne szükségem hozzá, hogy elegendő előnyt nyerjek hozzá, néhány másodpercig elrejtőzhessek a szemük elől.
Alábecsültem Lestrange-et, holott a neve még aligha ugrik a fejembe rövid interakciónk során. Egyedül az alkohol szagát érzem még most is, azt a fanyarú illatot, melyről nem tudod eldönteni, vajon tetszik-e, vagy hátrálsz tőle, mint az utolsó, alja, suttyó senkiházitól a Zsebkoszköz utcakövén. A talaj kiugrik a lábam alól, a világ pedig újra kifordul magából, hogy egy új nézőpontból láthassam a kúriát. Nem jutottam messzire, s már-már szégyen, hogy valami alkoholista ilyen könnyen megtántorít. A vér az arcomból már a másik irányba folyik, szemeim gödrét ívesen elkerüli a csík, amit maga után hagy.
- Te tényleg beszélgetni akarsz velem? – érződik meglepettség szavaimban, ahogyan felé köpöm őket, ám a düh és a harag talán még inkább. Most először nézek rá Rabastan arcára, hogy egyáltalán fogalmam legyen róla, ki az, aki megállított abban, véget vethessek a félkegyelmű életének. Bár bizonyára még nem öltem volna meg… Előbb játszottam volna a darabjaival, mondjuk megetettem volna vele a szemgolyóit, meg ilyenek, amiért képes volt ránézni a tulajdonomra. Biztosan elvittem volna magammal a holttestét is, hogy kellemesebb, oldottabb hangulatban műveljek valami kreatívat a holttestével. A bőréből például remek díszdoboz lenne, Aurora nem utasíthatna vissza egy ilyen gesztust. És akkor pedig megtanulja, hogy nem adhatja magát csak úgy mindenkinek oda.
- Nem. Megy. Hozzá. – sziszegem fogaim közt, amit egy varázsige követ. Egyenesen Rabastan felé célzok, és kurvára nem érdekel, ha megdöglik, ahogyan az sem, miféle következménye lesz az egésznek. Tisztában vagyok tetteim súlyával, de miért is érdekelnének holmi halálfaló elvek, ha a magam öröméért, boldogságáért és szabadságáért is cselekedhetek? A Nagyúrnak különben sincs szüksége azokra, akik értéktelenek számára, mert nem voltak elég erősek.
A pálcámból kitörő lángcsóva egy különös madárpók formáját ölti fel. Fenyegetően emeli méregfogait, ha pedig Rabastan nem tér ki lehetőleg azonnal, akkor elsőként ő lesz az, akit a keletkező tűz felmarcangol. A táltostűz nem játék, ha nem muszáj, inkább nem maradsz a közelében, és nem a foglyoddal foglalkozol. Perzseljen hát a tűz mindenütt! Eméssze fel ezt a birtokot, kebelezze magába az egészet, falja csak, falja fel titkait, falja fel lakóit, festményeit, minden múltját, s mindazt a jövőt, melytől megfosztottam! S mikoron lábaim először földet érnek, az elsők között is távozom hoppanálással, mielőtt a haragba és gyűlöletbe, mely meginkarnálódott, még én is belesorvadok.

most nincs zene

Thanks Doll!

_

- Jézusmária, Selwyn, de tényleg...
Igen, gondoltam, kellemesen elcseveghetnénk egy kurva kis tea felett, mint a civilizált felnőtt emberek, tudod, anyáink és apáink, meg ez a jóember itt, aki aztán tényleg nem ártott neked - bár megfontolhatnád, hogy én sem, de nagy rá az esély, hogy valahol, valamikor mégis, még az is felmerülhet, Selwyn, hogy direkt, mert előfordul, időnként mindenkivel előfordul, úgyhogy ne nézz rám úgy, mintha belehugyoztam volna a reggeli müzlidbe, úriemberek vagyunk, úriemberek egymás között. Tedd le szépen a pálcát, mindjárt kevésbé tűnsz beszámíthatatlan távozzsátánnak, nem mintha lenne értelme istenfélőnek lenni, de látom, az neked nagyon tetszik, az a klasszikus isten-mém, isten-toposz, ha úgy tetszik, én aztán nem rontom el a játékod. Igen, látod, beszélgetni akarok veled, te interjú a bolonddal, hát rokonok vagyunk: mielőtt felvetnéd, hogy rokonod neked a doxibaszta kurva anyám, jelezném, hogy mi itt mind testvérek vagyunk valami francos nagy eszmében, hát nem, hát különben mi értelme lenne a csini tetoválásnak a karunkon, ami aztán tényleg divatmúlt, mármint Selwyn, te, az önjelölt művész, még te is megmondod, hogy a kígyó és a koponya annyira ezerkilencszázhatvan, hogy ennyi erővel akár a Beatles logója is lehetne.
De, bizony hozzámegy, figyeld csak meg, leszek akár pap is, és te jó képet fogsz ehhez vágni, mert igent mondott, és hangzatos országunk kurva kis törvényei tiltják a kannibalizmust, akármilyen ennivaló is vagyok, úgyhogy ne nézz így rám, Selwyn, és ezt a most fostam össze a bokám a saját nagyszerűségemtől kifejezést is mellőzzük, ha egy mód van rá, és egy mód mindig van. A csillaghuszáros kurva anyámat már, Selwyn, hogy képtelen vagy emberi módon kommunikálni, azért az én türelmem sem teljesen végtelen - és most lehetnék nagyon hálás, mert ennyit életemben nem beszéltem egyszerre összefüggően, de tegyél egy szívességet és baszd meg magad Selwyn, kérlek, baszd meg magad.

- Hát Thorfinn, én azt mondom, gyújtsunk rá, utána kárfelmérünk, eltemetjük azt a szerencsétlent, és ha kell, kikeresztelkedem, de összeadlak azzal a csajjal. Hallod, Thorfinn? És nászajándéknak megkapod ennek a mentális mélytorkos arcraélvezésnek a preparált fejét, hogy legyen mivel labdázni leendő gyermekeidnek - az a kurafi tönkretette a kedvenc könyvem. Na gyere, Thorfinn. Temérdek még a teendő.

» Rowle with it
» Mordon és Rowle
» Selwyn & Selwyn
» Sci-fi edition: Stormtrooper vs Redshirt
» Selwyn vs. Crouch

Rowle & Selwyn

Rowle & Selwyn

Similar topics

Similar topics