Ugyanaz az érzelemmentes, hűvös arckifejezés uralja vonásaim, melyhez már hozzászokhattak az itt dolgozók. Tudtam jól, hogy a hátam mögött összesúgnak, megjegyzéseket tesznek. Egyrészt, mivel gyakorta bíztak belső ügyekkel, a Minisztériumi alkalmazottak többségét megfigyelhettem, akiket pedig nem, nos  … mondjuk úgy, hogy a Minisztérium minden osztályán megvoltak az embereim. Volt, aki hűséggel adózott irányomban, mivel a pályája az én kezem alatt indult el és virágzott fel, míg mások kényszerből tettek eleget az utasításaimnak. A zsarolás egy eszköz, aki erkölcsi okok miatt képtelen belátni a hasznát, nos, nem érdemli meg, hogy ily mód nyomást gyakorolhasson másokra.  Ez nem a gyengék eszköze, de még csak nem is az erőseké. Azé, aki kész élni vele.
Hiába foglaltam el jelentős pozíciót, és hiába számítottam igencsak befolyásosnak éppúgy a Minisztérium falain belül, mint azokon kívül, kénytelen voltam elviselni, hogy akik felettem foglaltak helyet, a munkámat olykor igencsak megnehezítették. Bürokraták, akik igyekeznek minél jobb színben feltűntetni a Minisztériumot. Az ilyen időkben egy ez egy teljesen logikus, és érthető döntés, de fontosabb munkát végzek, minthogy civilekre kelljen pazarolnom az időmet. Hiába fejtettem ki, hogy miért is tartom igencsak elhamarkodott ötletnek, hogy én az én közreműködésemmel fessék meg a Minisztérium előnyösebb oldalának képét, a szavaim süket fülekre találtak.
Faith Diana Caughlin. Minden róla fellelhető adatot kikértem, és kézhez is kaptam nem sokkal később. Ha úgy döntöttek, hogy beosztanak mellém egy … újságírót, jobb, ha tudom, hogy kicsoda. Ki is kérdezhetném, de nem sok értelme lenne. Az emberek hazudnak, a tények nem. A kihallgatása pedig nem opció, tekintve, hogy épp ellenkező céllal döntöttek úgy, hogy el kell viseljem. Ettől függetlenül persze igyekszem minél többet kihúzni belőle. Ezért is értesítettem, hogy fáradjon be az irodámba. Mielőtt bármit is elkezdenénk, szeretném, ha tisztáznánk a helyzetet, és nem maradnának kételyek, kérdőjelek benne, azt illetően, hogy mennyire [u]nem[/url] vagyok elnéző. Komoly és felelősségteljes munkát végzek, szeretném, ha megértené, hogy miért nem ajánlatos mindezt akadályozni, ilyen, vagy olyan módon.

Kértem, hogy más aurorral fessenek előnyös képet a Minisztériumról. Sok olyan munkatársam van, akivel nem kedveljük egymást, ennek több oka is van, de a legnyilvánvalóbb a szakmabéli rivalizálás. Ez nem újkeletű dolog, és nem is igazán zavart. Sikeres voltam, ami magától értetődően jelentette, hogy sokan irigy szemekkel nézik majd a munkámat. Most ezek az emberek rendkívül örültek annak, hogy én kaptam ezt a ”megtisztelő feladatot”. Nem éreztem szükségét annak, hogy továbbra is hangot adjak a kétségeimnek ezt illetően, mikor egyértelművé vált számomra, hogy nem másítják meg ezt a döntést. Így kénytelen voltam elfogadni, hogy a bürokraták ismételten a munkámat hátráltatják.
Az ajtó felé kaptam a pillantásomat, mikor az kinyílt. Összevont szemöldökkel, kissé hunyorítva hajoltam előre, mivel nem láttam tisztán az érkező arcát. Sejtettem, hogy ő az, akinek az aktája előttem pihent. Az itteniek egyszerűen csak a vezetéknevemen szólítanak, vagy a rangomnak megfelelően, parancsnoknak. Ő egyiket sem tette, abból pedig, hogy milyen halkan beszél, arra következtetek, hogy fél és izgul. Erre pedig minden oka meg is van.
-Mrs. Caughlin, ha nem tévedek. – bólintottam irányába köszönésképp, ahogy felálltam. Nem nyújtottam a kezemet felé, azonban, ha ő így tesz, megrázom a kezét. A családom jómódú, így megkaptam a megfelelő nevelést etikettből és illemből. – Kérem, foglaljon helyet! – mutattam az asztalomnál lévő székre, mielőtt én magam is helyet foglaltam volna. Az asztalomon lévő aktát felé toltam, jelezvén, hogy elolvashatja, ha kívánja. Tekintve, hogy róla szól, kétlem, hogy találna benne újdonságot. Mindennek szimbolikus jelentése van, persze. – Az aktája. – böktem a fejemmel az említett dosszié felé. – Nem tudom, hogy mennyit mondtak önnek, mielőtt ideküldték volna, de szeretném, ha tisztáznánk. Ezért kértem, hogy fáradjon be. – igyekeztem barátságosabb hangnemet megütni, tekintve, hogy nem volt okom ellenkezőleg tenni, azon személyen érzéseimet leszámítva, miszerint feleslegesnek találtam, hogy az én munkámat nehezítsék meg általa. Erről azonban legkevésbé ő tehetett. – Az itt végzett munkánk fontos, és szigorúan titkos. Éppen ezért …-   a fiókomból egy papírt húztam elő, és toltam elé. - … kérem, írja ezt alá! Titoktartásra kötelezi. Mindent, amit végül meg fog írni, látni szeretnék. Ha engem megkerülve igyekszik a főszerkesztőjéhez, annak következményei lesznek, erről biztosíthatom. – nem fenyegetőzöm, pusztán csak tényeket közlök vele. Ámbár, nem hinném, hogy megpróbálkozna ilyesmivel.   Az aktáját nem olvastam el. Tekintve, hogy az elkövetkező időkben mellettem lesz, a szimpátiám elnyerése megkönnyítheti a dolgát. Mit tartalmaz, amiről tudnom kéne? – pillantottam előbb a dossziéra, majd rá. Természetesen, átfutottam az aktáját, mielőtt belépett volna az ajtón. De szeretném tudni mi az, amit magától elmond és mi az, ami … szeretné, ha az aktáiban maradna, eltemetve.

Teljesen természetes reakció a félelem, mikor az ember meglát egy aktát, rajta a nevével. Nem gondolnak bele abba, hogy az életük tulajdonképpen ilyen könnyen összefoglalható, néhány oldalnyi papír elég is hozzá. Ahogy abba sem gondolnak bele, hogy a titkaik, melyeket magukban őrizgetnek, ott áll feketén-fehéren leírva a sorok között. Szinte mindenkit megfigyelnek, de az ilyen időkben, mikor az ember nem tudja, hogy kiben bízzon meg, ez nem is olyan meglepő. Mindenkiben ott szunnyad a potenciális ellenség, az árulás lehetősége. A kétségek meggyengítik a bizalmat, becsapják az embert, rossz döntésekbe hajszolják. A félelmet elég felébreszteni, senki sem táplálhatja jobban azt, mint, akiben ott van. Éppen ezért felesleges energiát pazarolni arra, hogy a félelme által nyomás alatt érezze magát valaki. Elég kétséget ébreszteni benne, a többit elintézi ő maga is.
Gyakran beszédesek azok a dolgok is, amiket nem teszünk meg. A figyelmem nem is tudná elkerülni az, hogy kerüli a tekintetem, amit tények és információk nélkül rendkívül sok dolognak be lehet tudni. Többek között annak is, hogy nem jellemző a közvetlenség az emberekre az irodámban. Sem más auror irodájában. Érthető, ha nem szeretnek látogatásokat tenni a Minisztériumban. Nyomasztó egy hely a maga módján, hiába mutat nagyságot és erőt, annyit ér, mint azok, akik a legkényelmesebb székekben ülnek.
-Amennyiben jól dolgozik és szabályszerűen, a családja mindennapjait nem fogja befolyásolni az, hogy itt van. – válaszolom. Lassan beszélek, valamivel hangosabban, mint ő. – Elvárom öntől, hogy diszkrét legyen. A munkánk fontos, nem kerülhet ki innen semmi anélkül, hogy engedélyeztem volna. Megérti, ugye? – kérdeztem. Ebben aligha van bármi meglepő. Az információ hatalom, itt pedig abból bőven van. Annit fog látni, amennyit engedek, hogy lásson, de amennyiben eljár a szája, annak komoly következményei lehetnek. Nem szeretem, ha hátráltatják, vagy aláássák a munkámat.
-Rögtön, miután aláírta. – biccentettem az asztalon lévő pennára, amivel ezt megtehette. Adok neki időt, hogy átfuthassa még egyszer, ha szeretné, de csak azután szólalok meg, hogy aláírta a titoktartást. – Azért van itt, hogy lássa miként dolgozunk. Ne legyen láb alatt, tegye, amit mondok. Dokumentálhatja az eljárást, de nem oszthatja meg azokat senkivel sem az én engedélyem nélkül. Amint elég információja van, hogy megírja a cikket, előbb megmutatja nekem. Felteszem, ezt megérti. – mondtam, ahogy lehajoltam az asztal egyik fiókjához, majd néhány pillanatnyi keresgélés után az aktáját félretolva tettem elé azon ügyről összeszedett dokumentumokat, mely során végigkísérheti a munkámat. – Olvasson bele. – mondtam, hátradőlve a székemben. Nem olyan nagy horderejű ügy, de elég kegyetlen, hogy a közvélemény kirívóan fontosnak érezze. Egy sárvérűek által lakott környékbéli játszótéren végeztek két gyermekkel és az anyjukkal. A férj azóta öngyilkos lett. A család nem állt kapcsolatban semmilyen módon a halálfalókkal, a támadásnak ellenük egyetlen oka volt: a származásuk.

Elégedetten bólintok a megerősítését hallva. Noha, önmagában mindez nem jelent semmit. Sok ember fordult már meg a kezem alatt, ha valamit megtanultam akkor azt, hogy az ok nélkül táplált bizalom áltálában kárba vész. Kevesen képesek minden tettükre, mozdulatukra figyelni, éppen ezért bizalmat táplálni irántuk ismeretlenül … ostobaság. Az aktákból kiolvasottak pedig ugyan támpontot adnak ahhoz, hogy miként is viszonyuljunk valakihez, de többet nem. Az, hogy Ms. Caughlin mit fog elárulni és mit nem csak az idő döntheti el és a gyakorlat. Az én feladatom pedig az, hogy annyit engedjem látni mindenből, amit láthat. Elméletben ez remekül hangzik, gyakorlatban kevésbé könnyen megvalósítható.
Szerencsére aláírja a papírt minden további probléma nélkül. Fordult már meg hozzá hasonló feladattal itt újságíró és ők sokkal kevésbé bizonyultak segítőkésznek. Nem véletlen, hogy a legtöbb munkatársam nem szívesen látja a Prófétánál dolgozókat. Ezzel személy szerint én sem megyek szembe, nekem is több a negatív, mint pozitív tapasztalatom, ugyanakkor megértem azt, amit kevesen: a mi feladatunk az, hogy pórázon tartsuk őket. Nem lehet elvárni egy kíváncsi újságírótól, hogy magától csukja be az ajtót, ami mögött talán élete sztorija rejtőzik. Azt az ajtót kulcsra kell zárni, mielőtt még megláthatná. Ebben a szellemben tervezek Ms. Caughlin-nal is eljárni.
Az íróasztal szélén kopogok az ujjaimmal várakozva, miközben Ms. Caughlin a sorokat bújja. Habár a gyerekgyilkosság egy igen mélyen elutasítandó és társadalmilag is elítélt tett, nem foglalkoznak vele annyian. Most nem. Az igazán nagy ügyek azokat érintik, akik számítanak is. A Minisztérium álláspontja pedig legyen bármi is az adott időpontban, a sárvérűeket mindig is érték atrocitások, amiket nem az egyenlőség jegyében rendeztek az illetékes hatóságok.
- Van néhány gyanúsított, illetve szemtanú. – felelek a válaszára. Nem gondolnám, hogy sokat érne bármelyik is. Az ilyesfajta ügyeknek ugyanaz az átka, mint ami az előnye: a tettesek senkik. Éppen ezért, a lusta auror keres egy bizonyítottan halálfaló szimpatizáns illetőt, akire illik a személyiség profil és már le is zárhatja az ügyet. A jó auror azonban emiatt mélyre kell menjen, hogy a mocsokban megtalálja azt a senkit, akit valójában keres. – Felteszem a cikkéhez az eljárásban is részt kíván venni. – ha nem, természetesen nem fogom erőltetni, kap egy irodát és abból dolgozhat, amit adok neki. Meglepő és igen … szakszerűtlen hozzáállásnak gondolnám, de ki mint vet, úgy arat. – Meglátogatjuk az egyik gyanúsítottat. Egy kihallgatóban vár ránk. – újabb aktát csúsztattok elé, de igen vékonyat. Van, akiről egyszerűen nincs mit írni. – Ernest Burdage. Többször vádolták pedofíliával, egyszer gyilkossági kísérlettel. Alul iskolázott, egy neves család szegény ágának a tagja. – a kognitív képességei minden bizonnyal igen szegényesek, ahogy az ilyen esetekben az lenni szokott. – A kihallgatásra bejöhet, ha szeretne. Figyeljen, és ne szakítson félbe. Ha észrevétele van, írja le és úgy adja oda nekem. A gyanúsítottal ne létesítsen semmiféle fizikai, vagy verbális kapcsolatot az engedélyem nélkül – ennek az oka szörnyen egyszerű: szeretném, ha Mr. Burdage számára én lennék az egyetlen személy, aki segíthet. Az aktáiból egy igen gyenge jellemű ember képe rajzolódott ki, ha ez így van, egy nő jelenléte nem fogja túl jól érinteni, főként ha attól nem kap semmiféle fizikai, vagy verbális figyelmet. Küzdeni fog érte, és meg is kaphatja, ha segítőkésznek bizonyul. – Mehetünk? – pillantottam Ms. Caughlin-ra, ahogy felálltam a székemből, majd kinyitva előtte az ajtót mutattam az utat a kihallgatók felé. Rövid távolság, amit hosszúra nyújtott léptekkel tettem meg, majd egy pillanatra megálltam az ajtó előtt, jelentőségteljesen pillantva a  nyomomban lévő hölgyre, emlékeztetve arra, hogy mit kértem tőle nem is olyan régen. Ezután előre engedtem, majd becsuktam mögöttünk az ajtót. A szobában mindössze három szék és egy asztal volt. A túlsó felén már ott ült a férfi, aki jól láthatóan remegett az idegességtől.
- Mr. Burdage … -  szólítottam meg a férfit, miközben helyet foglaltam.
- Nem én voltam! Bármit is hisznek, nem én voltam! – törtek elő a férfiból a szavak, és ha nekem is szóltak azok, Ms. Caughlin-ra nézett, miközben beszélt.