Andromeda & Narcissa

A lanyha nyár bezárt minket a házba. Bezárta anyámat, akinek többnyire még így is alig láttuk színét. Bezárta Cissát, aki sápatagon bolyongott, mindig épp karnyújtásnyi távolságra, de meg tudtam állapítani egy kósza pillantásból is, hogy mégis ezer és egy évre tőlem. És bezárt engem is. Bezártak a magas falak, elfüggönyözött ablakok, ajtócsíkban csillogó napfény, nyáron kellemetlenül nehéznek tűnő anyagok, és illatok világába. Csak a csont fehér billentyűkön leütött hangok repdestek a szalonban. Visszapattantak a falakról, finom csuklómozdulatok nyomán hangnemet váltottak, apró, sötét hajszál ékelte magát észrevétlen az apró fekete, és hosszú fehér ujjak érnyi vékony kapcsolódásába, és ennyi elég is ahhoz, hogy elveszítsem a türelmemet, és az összpontosításomat.

Ujjaim disszonáns ricsajt keltve csúsznak le a zongora billentyűiről. Szinte várom, hogy a helyiségbe ront egy ijedt házi manó, vagy anyám rikácsolása töri meg a lassú zene után beállt bizarr csendet, vagy valami nagy dörrenés jelzi, hogy ez itt a világvége, mert akár lehetne ez itt a világ vége is, nem igaz? A nyár közepe, ha nem is igazán forró, de különös, izolált paradicsommá teszi a kastélyt, és az egész birtokot, és mi mind mintha színdarab szereplői lennénk, olyan kirakatba illő eleganciával viseljük az unalmat. Anyám ezt biztosan nem is így mondaná. Én azonban így látom.
Lehajtom a zongora tetejét, féloldalasan fordulok a puffon, rákönyöklök, térdemet verdeső fehér csipkével szegett nyári ruhám szegélyét morzsolgatom az ujjaim között. Nem jön a világvége, nem rikácsol anyám, nem sápítozik a házi manó. Egyszerűen nem történik semmi. Nem történik semmi, mégis harapható a levegőben valami fémes töltöttség, ami az egész országra burokként telepszik rá a tanév vége óta. Van, ahol már kicsit régebb óta is…

Amikor már majdnem elhiszem, hogy teremtett lélek nincs rajtam kívül a házban, akkor Cissát látom meg az ajtóban. Sápadtan, és csodaszépen, és ezer és egy évnyi távolságra tőlem - Cissy!
Hirtelen a mosolyom, amivel érkeztét nyugtázom, de őszinte, és szinte akaratlanul pattanok fel. Elsőre még nekem sem magától értetődő, miért teszek épp így, de nem állítom meg a mozdulatot. Felé indulok – ezer és egy évnyi távolság. Leküzdhető, ugye? - Sétálnál egyet velem? Odakinn – a délután lassan alkonyatba csap át, és ilyenkor a legzamatosabbak odakinn a nyári illatok, bársonyosan langyosan simogat a kora esti szél. Fognám a kezét, és magammal húznám – megtehetném, de most csak megtorpanok előtte, mint aki jóváhagyásra, engedélyre, vagy csak… egy egyszerű válaszra vár.

Soha sem vágytam még ennyire az otthonom melegére, a biztonságot nyújtó, ódon falak megnyugtató bizalmára, és az érzésre, hogy bármi is történt velem az elmúlt, hosszúra nyúlt órákban, rögvest kezelhetővé, és leküzdhetővé válik abban a pillanatban, amint hazatérek, még akkor is, ha tudom, a napnak ezen szakaszában kevés reményem van arra vonatkozóan, hogy a családom tagjai a négy fal között tartózkodjanak.
A hoppanáláshoz még egyaránt gyenge, és fáradt vagyok, viszont a jóval hosszabb út ötlete sem kecsegtet túlságosan sok jóval, egyedül Lucius jelenléte az, ami kellő bizalommal, és biztonsággal tölt el, annak ellenére, hogy a kórházban töltött órák alatti, szinte teljes kifordulásomnak önmagamból csak, és kizárólag ő itta meg a levét. Minden túlságosan, vagy csak kevésbé érzett fájdalmamat egyaránt rázúdítottam, egyedül rá, hogy aztán még rosszabbal büntessem; a csendes pokol lángjainak nyaldosásával, miközben a bennem dúló fájdalom, és bűntudat kettősével igyekeztem megküzdeni.

Nem is engedtem neki bejárást a Black kastélyba, bármennyire is fájt, bármennyire is szükségem lett volna a közelségére, a bejáratnál mégis elváltam tőle, és teljes magányomban, egyedül léptem át az otthonom küszöbét, teljesen magamba burkolózva, hogy aztán, hirtelenjében Andromedával találjam szemben magam.
Őszinte örömére kevésbé őszinte, mégis szeretetteljes mosollyal válaszolok, másodpercekre elgondolkodva a kérésén. - Sétálni? - ízlelem a szó minden egyes betűjét, mintha még nem is ismertem, soha nem is mondtam volna ki azelőtt. - Szívesen, de.. - ugyancsak megtorpanok egy másodpercre, amíg a megfelelő szavakat keresem kavargó gondolataim között. - Fáradt vagyok, és nem érzem jól magam. De talán a friss levegő nekem is jót tesz. - mintha semmit sem jelentenének az ajkaimon kiejtett szavak, mintha egyáltalán nem is lenne értelmük, fogom meg a kezét, és fűzöm ujjaimat az övéi közé, majd egymás mellett, lassan sétálunk a birtokot rejtő, hátsó ajtószárny felé.
Csak kiérve, az üde, mégis erőteljes illatot árasztó bokrok, és fák alatt állok meg Andromedával egyetemben, de a kezét egy percre sem engedem el. Érzem, és talán ő is érzi, hogy az együtt töltött idő jóval több, mint testvéri kötelesség, hiszen nagyobb szükségem van rá ebben a pillanatban, mint valaha is volt. Érdekes módon rá, nem az anyámra, nem a másik nővéremre, csak rá. De, amíg nem kérdez, addig én sem szólalok meg, feleslegesen nem tetézem a fájdalmamat, inkább csak a babakék eget nézem, csendesen, tüdőmet mélyen megtelítve a zamatos illatokkal.

Úgy vártam, hogy megjöjjön. Vártam, ugyanakkor egy kicsit féltem is. Féltem, és félek, mert az tartja vasmarokkal gúzsban a lelkemet, hogy mi van, ha... mi van, ha nem segíthetek neki? Mi van, ha nem tudok annyira mellette állni, mint szeretnék, ha nem tudom úgy támogatni, ahogy szeretném, mi van, és mi fog történni, ha sokkal rosszabb testvér vagyok, mint amilyennek eddig gondoltam magam? Hiszen ha kétségbe vonom a családomat, az életünket, az elveinket, nem árulom-e el a testvéreimet is? Nem árulom-e el Cissát, aki voltaképpen semmit sem vétett? Ellenem legalábbis biztosan. Néha arra gondolok, önmaga ellen talán igen. Majd bűntudattal hessentem el a gondolatot, képzeletben a saját orromra koppintok, hiszen nem lehetek ilyen arrogáns. Nem lehetek én, aki tisztábban lát mindenkinél, aki helyesebben gondolkodik mindenkinél, egyszerűen csak nem lehetek jobb náluk, mert miért is lennék? Ugyanezt az életet élem. Sokáig ugyanezeket a dolgokat gondoltam. És ez a hajszálrepedésként kezdődő változás talán csak puszta szeszély, kis láng, mely hamar kiég, füstöl, de nem melegít, és sosem növekszik tűzorkánná. Mit tudhatom én? Mit tudhatok én bármit is...?

Mindez persze mit sem változtathat azon, hogy boldog vagyok, amiért Cissa itthon van, és itt áll előttem. Boldog vagyok, hogy még mindig ismerős az arca, a mozgása, még a tekintete is, még akkor is, ha a változások egyértelműen ott vannak. Mégsem egy idegen néz vissza rám. Szeretném azt hinni, hogy a húgom sosem lehet idegen, nem úgy, mint a nővérem, akinek néha a szemébe nézek, és a sötétség örvényként szippant magába, megszédít, felkavarja a gyomromat, és már azt sem tudom, hol vagyok, ki vagyok, miért vagyok...
Cissa Cissa marad. Ismerős a szőkesége, a hangja bája, még ismerősnek tűnik a tétovaság, amit egy percig benne is ugyanúgy érzek, mint magamban. Talán mi magunk nem változtunk még meg annyira, noha a világ a feje tetejére állt. Lassan a mi, saját, aprócska világunk is a feje tetejére áll. És akkor talán eljön majd az a pillanat is, amikor mi magunk is menthetetlenül változni kezdünk.

Aprót szorítok az ujjaim közé csusszanó ujjain, mintha csak kisgyermek lenne, akit nekem kell bátorítanom, holott inkább magamat bátorítom a gesztusával. Nem kételkedem benne, hogy szüksége van most valakire, aki mellette van, aki nem faggatja, nem bántja, olyan emlékek felhánytorgatásával, melyek csak újra sebeket nyitnak fel, de még én magam sem tudom, hogyan válhatok ilyen társsá a nehéz napokban. Követem a pillantását a felhőtlen égre, a fák levélnyi árnyékot rajzolnak a napfényben az arcunkra, és úgy érzem, igazán igazságtalan, hogy ilyen szokatlanul szép nyarunk van, amikor semmi sem ennyire felhőtlen igazából, mint amilyen felettünk az égbolt.
- Gyere, üljünk le - mondom egyszerűen, én indulok a széles ágú cseresznyefa alatti padhoz, hogy ne érezze úgy, mindenáron azt szeretném, ha ő pihenne - Ugye nem egyedül jöttél? - kérdezem némi rosszul leplezett aggodalommal, bár nem feltételezem, hogy Cissy ekkora butaságra vetemedett volna, mindazonáltal tény, hogy rossz családi szokás szerint ezúttal sem kommunikálta le - szerintem - senki megfelelően ezt az egész helyzetet. Talán még nem késő ezt pótolni.

Milyen őszintének és igaznak tűnik, mikor a családi otthon szeretetével és melegével példálóznak és hitetik el az ember lányával, hogy az otthona mindenre gyógyírt jelent. Azt kívánom, bárcsak így lenne, hogy ne csak a magaménak érezhessem azt a kínt, amely szépen-lassan felemészti tiszta lelkemet és pokolra veti, hogy a vérvörös lángok emésszék majd el teljes egészében.
Talán nem is lehetnék ennél önzőbb. Fájdalmat és szenvedést kívánni a családom tagjainak, hinni abban, hogyha ők is éreznék, amit jelen pillanatban én, akkor talán kevésbé lenne nehéz elviselnem a kínszenvedés érzését.
Mégis, amint meglátom a nővérem sziluettjét, máris érzem a szeretetteljes melegséget a szívem köré gyűlni, és keserédes mosollyal jutalmazva meg őt kedvességéért, ujjaimmal átfonom az ő hófehér kézfejét, hogy aztán engedjem magam a birtok kertjébe, a teljes valójukban pompázó növények közé vezetni általa. Mert valójában a határozottabb lépéseket rá bízom, magamnak meghagyom könnyed követését, akárcsak egy húg követheti nővére lépteit.
Kézfejének gyengéd, ámde annál is értékesebb szorítására halványan elmosolyodok. Ha egyszer is kételkedni mertem abban, hogy egy ilyen tragikus nap árnyékában számíthatok-e majd a családom támogatására, hát Andromeda minden bizonnyal megcáfolja most azt, még, ha csak egyedüli családtagként is teszi.
Karakteres arcáról a kék fényességbe burkolózott égre vezetem a tekintetem, és nézem azt hosszú perceken keresztül, magam egyfajta megnyugtatásaképpen. Csak a szavaira fordulok felé, és nézem megint őt. Aprót bólintok, kegyesen. - Rendben. - majd lassú léptekkel követem a terebélyes cseresznyefa árnyéka alá eső padra, ahol óvatos mozdulatokkal helyet foglalok mellette. - Nem, Lucius hazakísért. A bejáratig. - felelem halkan, majd az alsó ajkamba harapok, és lesütöm a szemeimet. - És be is jött volna, csak.. Megkértem rá, hogy inkább menjen el. Egyszerűen nem tudnám elviselni most őt. Butaság lenne? Vagy pusztán önzőség a részemről? - folytatom az érzéseimtől kissé kétségbeesve. Ha valakinek, hát a nővéremnek a véleménye az, ami ebben a szituációban a legfőképpen számít most nekem.

Kicsit arra gondolok – most nem nekem kellene itt lenni vele. Nem azért, mert nem akarok itt lenni. Ha nem akarnék, hát nem lennék itt, de természetesen eszem ágában sincs cserbenhagyni. Épp csak érdekes, hogy én vagyok itt. Vagy inkább az, hogy… egyedül én vagyok itt. A szüleinknek nem kellett volna a kapuban tipródva várniuk a legkisebb gyerekük hazatérését? Sőt: nem kellett volna inkább mindenáron elmenniük érte, leküzdve minden akadályt, minden hiányzó információt, mindent, amit Cissa esetleg mondott nekik? Vagy ha nem mondott… hát nem lett volna kutya kötelességük kérdezni?
Pedig anya valahol a falak között bujkál, nem hallottam elmenni, noha ez semmit sem jelent. Apát a reggelinél sem láttam, ahogy Bellát sem, csak én bolyongtam itt fél napig, mint csendes, sápadt kísértet, és hiába van velem már Cissa is, voltaképpen nem csökken bennem a hiányérzet. Mert nem csak nekem kellene itt lennem.
Neki pedig nem kellene csak velem beérnie.

Lucius említésére akaratlanul is kicsit megmerevedek. Elfordítom a tekintetemet, mintha azt lesném, maradt-e még cseresznye a fa felső koronájában, de teljes egészében bizonyára sosem tudnám leplezni az ellenérzéseimet. Nem is kimondottan a Malfoy fiúról van szó, vagy ha mondhatom így, nem a személyéről van szó. Inkább csak arról a megint csak elszúrtnak tekinthető helyzetről, hogy miért Cissának kell most ebben a cipőben járnia. Hol jogos az, hogy a szüleink a legkisebbel kezdik, hogy őt adják el először? Azt hittem, ez nálunk nem így fog működni. Először Bella, aztán én, aztán majd Cissa, mert így szokás, és ami szokás, az nálunk kőbe vésett. Még úgysem érzem magam jobban, hogy ha hihetek a húgom beszámolóinak az elmúlt időkről, akkor számára ez nem kényszer, mégsem tudom kiverni a fejemből ezt az egészet. Bella persze nehéz eset… kétségtelen, anyánknak még nagy harcokat kell vívnia vele, mert Bellatrix csak akkor hajtja a házasság igájába a fejét, ha ő is úgy akarja, márpedig ő nem fogja csak úgy akarni. De mi van velem? Vajon mit látnak bennem a szüleink, vagy… minek a hiányát érzik bennem, hogy nem is próbálkoznak? A gondolattól megint csak kiráz a hideg.

- Örülök neki – mondom egészen meggyőzően minden ellenérzésem dacára, mert voltaképpen annak tényleg örülök, hogy nem jött egyedül, akkor valószínűleg rettentően haragudnék (és válogathatok bőven, kire akarnék haragudni) - Nem butaság, és nem önzőség… legalábbis nem akkora, amit ne lehetne elnézni az adott körülmények között – felelem neki habozás nélkül, mert egy pillanatra sem akarom, hogy a bajok tetejébe tovább kínozza őt holmi buta, csökönyös lelkiismeret, főleg nem olyan kérdésekben, melyek most – az én szememben legalábbis –, kicsit sem számítanak.
- Cissa… Luciusnak ezt meg kell értenie. És ha valóban kedves vagy számára, ahogy kedves vagy nekem is, úgy tudnia kell neki is, amit én tudok: muszáj pihenned. Nyugalomra van szükséged. Időre. Ha úgy érzed, ez együtt jár némi csendes magánnyal, akkor mindenkinek el kell néznie ezt neked, akár önzőség, akár nem. Aki törődik veled, az most azt akarja, hogy légy önző egy kicsit…

Őszintén örülök neki, hogy nem más tagja a családunknak áll jelen pillanatban mellettem, és tartja biztonságot nyújtó tenyerében néha akaratlanul is megremegő kézfejemet. Andromeda, bár a kapcsolatunk azért kicsit nekünk is megingott az utóbbi időkben, jelentette számomra mindig is azt a nővéremet, akire minden körülmények között számíthattam, és, akihez bármivel, és bármikor mertem segítségért, vagy csak éppen egy tanácsért fordulni. Bár eddig minderre javarészt nem volt szükségem, de amúgy sem szívesen zavartam volna a gondjaimmal, hiszen mostanában neki is megvoltak már a saját problémái, amelyek valószínűleg sokkal komolyabbnak bizonyultak az enyémekhez mérten. Jelenleg viszont részben máshogy érzek, és bármennyire is nem szeretném a nyakába szakítani magam, elmondhatatlanul jól esik, hogy hazavárt, és megtisztel a társaságával, és képes úgy is elviselni engem, hogy abszolút nem vagyok önmagam.
Azt is jól tudom, hogy mit is gondol valójában a jegyesemről, és abszolút nem is hibáztatom érte. Emlékszem még arra a sorsfordító pillanatra, amely mindkettőnk életét megpecsételte, amikor a szüleink bejelentették, hogy az évtizedekig visszanyúló ~~érdek~~barátság megkoronázására a kezemet odaígérték a Malfoy család egyetlen gyermekének. A mennyasszonyává váltam, és rajtam kívül szinte mindenki nagyon jól tudta, hogy mit is jelent ez a megegyezés valójában: kötelességet. Én viszont ezt igyekeztem minél jobban figyelmen kívül hagyni, hiszen elég régóta voltam már szerelmes Luciusba ahhoz, hogy elhiggyem, az érzéseim az irányába majd minden bizonnyal kölcsönösek lesznek, de, ha mégsem, akkor legalább tisztelni fog engem. Akkoriban elég nagyot tévedtem, és ennek a baklövésnek a következményeit ugyancsak szinte mindenki láthatta, még Andromeda is, ő talán mindenkinél jobban is. A vőlegényem abszolút nem volt tekintettel rám, ha pedig mégis, akkor is csak azt éreztette velem, hogy mekkora kolonc vagyok a nyakán, lekezelt, és inkább bele sem merek gondolni, hogy valójában hány lánnyal csalt meg, miközben én egyszerűen képtelen voltam megadni neki mindazt, amit azok a lányok örömmel, és készséggel megtettek helyettem. Hogy az eltelt hónapok alatt valójában mi is változott meg köztünk, és mikor, nem tudom biztosan, viszont azt igen, hogy a kapcsolatunk őszintén elkezdett megérni, és szépen-lassan eljött az ideje annak, hogy megajándékozzam Luciust a legféltettebb kincsemmel. Reméltem, hogy az első együttlétünk majd még jobban megerősíti a kapcsolatunkat, viszont arra már abszolút nem számítottam, hogy ahelyett, hogy boldoggá tenne mindkettőnket, ilyen tragikus, és fájdalmas véget ér majd. Fogalmam sem volt róla, hogy megfogantam tőle, egészen addig a pillanatig, amíg a tanévzáró vacsorán a halálfalók ostromolni nem kezdték az iskola kastélyát, és mindennek a kellős közepén rosszul nem lettem. Arra sem emlékszem, hogy hogyan kerültem a kórházba, egyedül a vőlegényem könnyáztatta arcát láttam magam előtt, amint közli velem, hogy elvetéltem. A történtek legalább annyira homályosak, mint amennyire fájdalmasak, mégis, saját, és a szüleim felelősségére elhagytam az épületet, és önszántamból hazatértem, hogy a világtól elzárva képes legyek felülkerekedni a fájdalmamon. Ha valaha is sikerül majd.
- Tudom, én csak.. - be sem fejezem a mondatomat, a nővérem sejtheti úgy is, hogy mire is szeretnék kilyukadni. Világéletemben igyekeztem más embereket előtérbe helyezni, magammal pedig kevésbé foglalkozni, és az igazság az, hogy most sincs ez másként. Részben legalábbis, leginkább azért nem, mert nem vagyok egyedül ebben az egész történetben. - Megértem, amit mondasz, és tudom azt is, hogy teljesen igazad van benne. De akkor sem vagyok biztos benne, hogy mindezt nyugodt szívvel megtehetem. – sóhajtok fel halkan, miközben akaratlanul is megszorítom a testvérem kézfejét. - Egyszerűen túlságosan nagy önzésnek érzem azt, hogy amíg nekem itt vagy te, és a szereteted, addig Luciusnak senki sem segíthet feldolgozni ezt az egészet. Sem a szülei, sem pedig a barátai. Én csak féltem, mert nagyon szeretem. – elhallgatok egy pillanatra. - És féltem magunkat is. Szerinted képesek leszünk ezt a tragédiát áthidalni, és onnan folytatni a kapcsolatunkat, ahol abbahagytuk?

Különös, hogy hármunk közül egyedül Cissa képes igazán arra, hogy figyelmen kívül hagyja a saját szükségleteit mások kedvéért. Bella szerintem már zabolázatlannak született, mint büszke sárkány, sötét csillag-szemeivel, aki örökölt mindent a Black család becses és nemes tulajdonságai közül, aki oly nagyon hasonlított nagyanyánkra. Én csak így látom magam előtt, a gyermekkor távolinak tűnő évei messze vannak ahhoz, hogy kevesebbnek, másabbnak lássam. És akárhogy is igyekeztek, ezt a rengeted dacot, büszkeséget, tüzet a szüleinknek, a nevelőinknek sosem sikerült maradéktalanul „hölgy-formájúvá” tenniük. Velem sem volt sokkal nagyobb szerencséjük, nem igaz? Mintha Bella elorozta volna magának az összes konokságot és mind az összes sárkánytüzet, nekem olyan kevés maradt abból, amitől egy Black Black lesz. És hiába sikerült nekik ennek megfelelően valamirevaló hölgyet faragniuk, mindig is titkolózó voltam, mindig szerettem megtartani apróságokat magamnak, hogy ne adhassak oda mindent másoknak, hogy ne érhessenek el egészen, hogy ne zárhassanak az öklükbe, ne nyomhassanak el, ne fertőzzék meg a gondolataimat, a gondolataimat, melyekről ha tudnának, talán már kihajítottak volna a fészkükből. De Cissa… Cissa tökéletes. Tökéletesen olyan, amilyennek akarták, hogy harmadjára sikerüljön, és kitartóan ilyen, még akkor is, ha jelen esetben talán a saját egészségét is feláldozná a kötelességtudat, és a vak önzetlenség oltárán… olykor arra gondolok, hogy ez a mi hibánk. Ez az egész, minden: Bella hibája, és az én hibám.

- Számítana bármit is, ha azt mondanám, meg kell tenned? – igazságtalanság talán ezt kérdeznem olyasvalakitől, aki ennyire kötelességtudó? Talán az. Talán valójában túl különbözőek vagyunk mi hárman ahhoz, hogy igazán segíteni tudjunk egymáson. De talán csak nem kéne ennyire óvatoskodnunk, mint ahogy szoktunk, és kendőzetlenül ki kéne állnunk az igazság mellett, még akkor is, ha fáj.
Hiszen biztosan fájna, ha az igazat mondanám – hogy igenis meg kell tennie, a saját érdekében, a jövője érdekében, mert ha nem akar ebbe belerokkanni, akkor most önzőnek kell lennie, akkor erősebbnek kell lennie, akkor változnia kell. A saját, és a vőlegénye érdekében is. A jövendőbeli, és a jelenlegi családja miatt.
Csak azért nem mondom, mert olyan könnyen félreérthetné. Tárgyilagosnak hathatna, kicsit lelketlennek. Olyasminek, amit anyánk mondana. Az egyetlen különbség, hogy én azért mondanám, mert olyan eszeveszetten akarom, hogy Cissa fel tudjon épülni, míg anyánk azért mondaná, hogy mielőbb a szőnyeg alá lehessen söpörni, és úgy tenni, mintha ez nem lenne nagy dolog, vagy fontos… vagy úgy, mintha meg sem történt volna. Én nem akarom ignorálni. Én nem akarom megoldás nélkül hagyni a problémát. De a megoldás, akármennyire is gyűlölöm ezt, sokban Narcissától magától függ. Én nem tudok jobban lenni helyette. Ha ő nem akarja, akkor pedig segíteni sem tudok. Az egyetlen, amit tehetek, hogy kitartóan próbálkozom. Csendben, talán észrevétlenül, de hogy tudja, itt vagyok, mindig itt leszek, és akkor nyújtom a kezem, amikor csak szüksége van rá.

- Cissa, te sem vagy egyedül, ugyanúgy, ahogy ő sincs – rázom meg a fejem. Nem a vérségen múlik, hogy tudunk-e segítséget adni, és kérni - Ahogy te sem egyedül állsz az élet viharában, úgy ő sem. Talán nem ezt akarod hallani, de nem te vagy egyedül az életében… ti még csak a jövő vagytok, nem a jelen – természetesen eszem ágában sincs megsérteni, még csak nyomaiban sem, de hogyan várhatnám el, hogy meghallja, amit mondanék, ha nem mondom ki ténylegesen?
- Talán semmi sem lesz már olyan, mint régen… de ki mondhatná azt, hogy nem lesz jobb? Dolgoznotok kell rajta. Mindkettőtöknek, együtt. De előbb magatokon, és ebben valójában senki sem segíthet egyikőtöknek sem. Viszont amit te éltél át, és amit most élsz át… az egyáltalán nem ugyanaz, mint amit Lucius – nem akarok úgy tenni, mintha tudnám, milyen az. Életet hordozni magadban, majd elveszíteni. Felfoghatatlannak, és elképzelhetetlennek tűnik. Gondolom, fáj, jobban, és másképp, mint bármi más, de ezt csak ő tudhatja - Én csak… szeretném, ha tudnád, hogy nem számít, mit gondolok. Akkor is segíteni fogok neked, ha nem értünk egyet.

Ha őszinte lennék vele, akkor bevallanám neki, hogy talán valóban nem sokat számítana. Annak ellenére, hogy tudom, most az egyszer tényleg csak és kizárólag magammal kellene foglalkoznom, és magamat kellene előtérbe helyeznem mindenki mással szemben, egyszerűen képtelen vagyok rá. Még annak ellenére sem, hogy tudom, a Lucius iránti szeretetem és szerelmem sem kifejezetten viszonzott még a jegyességben eltöltött hónapok után sem. Én mégis képes vagyok elengedni mindezt, még a nővérem kedvéért sem. Éppen ezért válasz és mindenféle kegyes hazugság helyett csak lehajtott fejjel szemlélem az élénken színben zöldellő fűszálak szabálytalan vonalát, miközben tovább hallgatom a túlságosan is igaznak bizonyuló szavait, amik kellőképpen az elevenembe marnak.
Talán most kellene hangot adnom az igazának, szavakkal is egyetértenem vele és elismerni, hogy valóban minden úgy van, ahogyan azt ő mondja, és csak én nem akarom teljes, igaz valójában látni a dolgokat. De egyszerűen képtelen vagyok rá, bármennyire is fájnak az elhangzott mondatok, mintha testestől-lelkestől vágynék a szenvedésre, és nem is akarnék soha sem megszabadulni tőle. Mintha Lucius érzéketlensége csak még inkább arra ösztönözne, hogy minél jobban szeressem őt, és minél inkább alárendeljem magam a szeszélyeinek. És leginkább neki.
De azt, hogy Andromeda ilyen egyszerűen tárja elém az igazságot, egyszerűen nem hagyhatom szó nélkül. Muszáj rá felelnem valamit, és érzem, hogy a torkomban egyre nagyobbá és ezáltal fojtóbbá váló gombóc lassan, de biztosan utat enged a kellemetlenül elismerő szavaknak. - Annyira tudom, hogy igazad van, de olyan nehéz mindezt tudomásul venni. Sokkal egyszerűbb hazudnom magamnak, és azt állítani, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van velem, és leginkább velünk. Pedig nincs, és tisztában vagyok vele. - hunyom le pár kínos másodpercre a szemeimet, majd megrázom a fejemet. - Én egyszerűen csak félek attól, hogyha valóban elismerem az igazságot, és megfelelően is állok hozzá, akkor elvesztem a közös életünket. A jegyességünket, a leendő házasságunkat, és legfőképpen őt magát. Ahogyan a gyermekünket is elvesztettem. És jelen pillanatban ettől félek a legjobban, hiszen kétlem, hogy több szenvedést már el tudnék viselni, őt pedig annak ellenére, hogy milyen ember is valójában, mindennek ellenére nagyon szeretem.
Felemelem a fejemet, és a szemeibe nézek. - De nem szeretnék félni ettől. Azt szeretném, hogyha nem kellene tartanom az múltamtól, sem attól, hogy mi is vár még rám az életemben. Meg szeretnék változni, Meda. De egyedül nem hiszem, hogy menni fog, az elindulás legalábbis biztosa nem. Éppen ezért, szeretnék élni a felajánlott segítségeddel.

Belátni egy igazságot és annak megfelelően cselekedni, két teljesen más dolog. Cissa sem ostoba, anélkül is tudom, hogy érti, mit mondok, és tudja, hogy igazam van, hogy ő ebben megerősítene. Nem a felfogóképességével van baj, sosem volt. És ezzel most nem is azt akarom mondani, hogy bármilyen tekintetben baj lenne vele. Azzal van baj, hogy a természete ebben a helyzetben csak hátrányára válhat. De az ember nem tud igazán kibújni a bőréből. Nem csak ő, én sem… hogy akkor szerintem mi segíthet neki? Az idő. Csakis az idő. És talán egy kis távolság, hogy jobb perspektívából láthassa a helyzetét.
Ne csak a sajátját, de a jegyességéét is.

Szinte ordítani tudnék. Egy kis részem szeretne felállni, és megpofozni, hogy ébredjen már fel. Hogy veszíthetne el valakit, akinek gyakorlatilag eladták? Ez nem így működik, sosem működik így, azért őrülnek meg a keserűségtől annyian mifelénk, mert képtelenek belátni, ha valami nem működik. Senkit sem érdekel, hogy Narcissa szereti-e Luciust. Senkit sem érdekel, hogy Lucius szereti-e Narcissát. Senkit sem fog érdekelni, hogy üvöltenek-e egymással a közös otthonukban, vagy egy szót sem fognak szólni egymáshoz. Egészen addig nem fog érdekelni semmi senkit, amíg ők egymás mellett állnak, kimondják a rothadó alma igenét, és csinosak, szőkék, jómódúak. És nem fogja senki felbontani az eljegyzést sem. Hiszen az már megtörtént, innentől kezdve az szégyenteljes lenne, mindenkire rossz fényt vetne. Cissa szerintem valami mástól fél. Attól, amitől mi mind – hogy soha, semmi nem lesz jobb, és örök életünkben boldogtalanok leszünk.

De ezt nyilván nem mondhatom neki. Egyébként sem mondanám, azt hiszem, de most… most meg különösképpen nem fogom.
Felé fordulok, és nem tudom már többé leplezni a szomorúságot a szememben. Talán nem is akarom. Megsimítom a haját, végighúzom az ujjam egy tincsén, egészen végig, mielőtt a füle mögé tűrném óvatos, gyengéden szerető mozdulattal - Mindenki fél Cissa. A múlt mindig kísért, a jövő ismeretlensége pedig mindig ijesztő. Csak nem szabad hagynod, hogy a félelem irányítson. Aki mindig csak fél, de nem enged teret az apró örömöknek, az nem hiszem, hogy valaha is igazán boldog lehetne – és nem igaz ez mindnyájunkra? Nem csak Cissára. Egyáltalán nem.
- Mindig itt leszek, és az ajtóm mindig nyitva van előtted – mondom habozás nélkül a tekintetébe fúrva az enyémet - Nem akarok rád erőltetni semmi. A nyár hátralevő részében… mit szólsz, csináljuk azt, amihez csak kedved van! Ha akarsz, aludj délig. Kérd ágyba a reggelit. Utazzunk el a tengerhez. Vagy maradjunk itthon, és zárkózz be egész hétvégére, ha arra vágysz…! – csak tegyél végre valamit, akármit, akár egy lehetetlenül kis dolgot, amit magadért teszel, nem másokért, és nem azért, mert elvárják tőled…

Rettenetesen nehéz beismerni azt, ha téved az ember lánya, pláne akkor, ha éveken keresztül, eddigi életében folyamatosan azt tette, megállás nélkül, mert szinte teljes egészében a természetében és a személyiségében hordozza az ehhez szükséges tulajdonságokat. Nekem mégis sikerült megtennem - amiért be kell, hogy valljam és ismerjem -, egy kicsit talán még büszke is vagyok magamra. Az pedig, hogy mindezt Andromeda nővérem érte el bennem, egyáltalán nem meglepő a számomra. Sőt!
Talán mindig is ő volt az egyetlen a családban - rajtam kívül -, akit legkevésbé a nézetek és az érdekelt, hogy egy napon állást foglaljon a jó és a rossz oldal között, ő inkább tényleg úgy tekintett ránk mindannyiunkra, ahol sem a származás és a vérvonal, sem pedig a hagyományok és a kötelességek nem fontosabbak annál, minthogy valóban egy igazi család legyünk.

A mai nap, az egymással való találkozásunk és a beszélgetésünk csak még inkább felnyitotta a szemeimet, hogy végre-valahára ideje lenne magammal foglalkoznom, nem a családommal és az örökségemmel, és nem is a vőlegényemmel, akivel a kapcsolatunk a tragikus események óta csak még instabilabb lábakon áll, bármennyire is igyekszem és próbálkozom ennek az ellenkezőjét hinni és bebizonyítani nemcsak magam és az ő számára, hanem mindenki máséra is.
Abban már biztos vagyok, hogy nagy bátorság kell ahhoz, hogy képes legyek beismerni a félelmeimet, köztük talán a legnagyobbat is, de ahhoz sem kell kevesebb, hogy mindezek után valóban azt tegyem, amit meg kell tennem. Mégis úgy hallgatom Andromedát, mintha szavaival nemcsak az én problémámra, hanem a jó és a rossz oldal közötti viszonyra is megoldást nyújtana. Olyan ő most nekem, mintha egy személyben az édesanyám és a nővérem lenne, nemcsak az utóbbi.
- Nem akarom hagyni. Mostmár nem. - jelentem ki teljes bizonyossággal a szavaimban. Nemcsak mondom, már valóban így is kezdem gondolni, eltökélten és határozottan.
Rendületlenül nézem az arcát, egyetlen egy pillanatra sem szakítom el róla a tekintetemet és akaratlanul is mosolyra húzódnak az ajkaim. Nem, mintha nem szívesen tenném. - Köszönöm! Nem is kívánhatnék nálad igazabb testvért. - ölelem egy hosszú pillanatra magamhoz. Fogalmam sincs mi is lenne velem nélküle és Bellatrix nélkül. Olyanok ők nekem, mintha a sors ajándékai lennének ebben a beteg és veszedelmes világban. - Rendben, legyen! És mit szólnál hozzá, ha most rögtön elkezdenénk beteljesíteni ezt a remek ötletet? Ne hagyjuk tovább veszni, nehogy véletlen meggondoljam magam.. - magyarázom az alsó ajkamba harapva, majd másodpercekkel később máris azon kezdem el törni a fejemet, hogy mit is tehetnénk jelen pillanatban magunkért. Magamért. De még mielőtt bármi apróság az eszembe jutna, egy sokkal nagyobb dologra kérdezek rá, amiben bár cseppet sem vagyok biztos, mégis úgy kezd vonzani, mintha mindig is arra vágytam volna. - Szerinted túlságosan nagy döntés lenne csak úgy fogni magamat és elutazni.. külföldre? - és nemcsak egy tengerparti hétvégére gondolok, ezt azt hiszem, hogy Andromeda is tudja.

Azt hiszem, nekem is meg kellene fogadnom a saját tanácsomat. A félelmemnek nem szabadna visszatartania attól, hogy boldog akarjak lenni. Kicsit álszentnek érzem magam – próbálom olyan dolgok felé taszítani a húgomat, melyeket ő magától nem tud meglépni, melyektől fél, és melyektől talán kellemetlenül fogja érezni magát, míg én voltaképpen ugyanúgy viselkedem, mint ő. Titkolózom és bujkálok, apró cseppekben veszek csak magamhoz boldogságot, mert ha mernék többet akarni, borzalmas dolgok történnének. Elveszíthetném például ezt itt: ezt a délutánt, a délutánt a kertünkben, a délutánt a húgommal, egyáltalán a jogot, hogy a húgomnak nevezhessem. És boldogság ez is, valamilyen formában, nem igaz? Hát nem kérne beérnem ezzel?
Nem tudom. Tényleg nem tudom.
Vele mosolygok, a szívem eddig is csendben töredezett, de törik tovább most is, mert talán nem vagyok méltó a köszönetére, és talán nem is teszek érte most semmi jót, hiába hisszük ezt mindketten. Bárcsak minden sokkal egyszerűbb lenne annál, amilyen. Bárcsak egyszerűbb, ostobább, naivabb világban élnénk…
- Nincs mit megköszönnöd. Őszintén mondom – felelem habozás nélkül, hiszen testvérek vagyunk, és talán nem alapvető, hogy minden testvér jó testvér is, de számomra az. Én mindig jó testvér akartam lenni, én mindig jobban szót értettem velük, mint a szüleinkkel, nekik mindig egy kicsit többet árultam el és többet fedtem fel, még ha ugyanúgy hazudok önmagamról nekik is, és félem a napot, amikor erre majd ők is rájönnek. Vagy nem. Még mindig nem döntöttem el, mit hoz majd a jövőm.
Vékony dereka köré fonom a karjaimat, szorosan tartom a meleg ölelésben, hajának édes illata a nyári levegővel együtt csiklandozza az arcom, és szeretném üvegcsébe zárni a pillanatot, hogy bármi történjék is ezek után, ezt ne veszíthessem el semmiképp… elengedem, ujjaim az övére csúsznak, nagyot bólintok, hát rajtam aztán nem fog múlni, hiszen úgy biztatom, mintha legalább az életem múlna rajta! Meglepve hallgatom az éles pálfordulást, talán látszik is rajtam, de nincs ebben semmi visszakozás, egyszerűen csak rácsodálkozom, hirtelen milyen könnyűvé lett ez a téma, és ettől mennyivel könnyebbnek érzem magam én is. Félredöntött fejjel hunyorgok rá a cseresznyefa ága között átszűrődő napfényben - Szerintem nem. Ha úgy gondolod, jobban éreznéd magad távol ettől… ettől az egésztől, teljesen megértenélek. Mire gondoltál? – hiszen látom rajta, látom a tekintetében, hogy valami eszébe jutott, és még sosem reméltem ennyire, hogy igazam legyen.

- De, igen is van, Meda. - tekintek fel az enyémhez hasonló szempár íriszeibe, teljes őszinteséggel. - Sok mindent köszönhetek neked. Ha te nem lennél.. Nem is tudom mit tennék. - vagyis de, tudom, legalábbis sejtem. Valószínűleg másokra koncentrálnék, mindenki másra és egyáltalán nem magamra. Hagynám, hogy a problémáim eluralkodjanak felettem és végeláthatatlan mélységekbe sodorjanak, egyre inkább elveszítve önmagamat a sötétségben.
De így, hogy a nővérem mellettem van és segít nekem, már egyáltalán nem érzem olyan nagy veszélyben magamat, mint azt még hosszú percekkel ezelőtt éreztem. Biztonságban vagyok mellette, ezt biztosan tudom, olyannyira, hogy képes vagyok még azt is elfelejteni, hogy mi történt velem azelőtt, mielőtt a cseresznyefák jótékony árnyai közé menekültünk együtt mi ketten.
Mégis úgy érzem, hogy valamivel kárpótolnom kell a miattam elvesztegetett, már visszahozhatatlan idejéért. Mert bár hiába tudom, hogy szívesen vállal pótanya szerepet mellettem, neki is megvan a saját élete a problémáival együtt, ami már ezerszer a nyakába borulhatott eddig is, és én nem voltam mellette, mert olyan nagyon el voltam foglalva az enyémekkel. - Nem lehetek neked elég hálás. Mégis borzalmasan önzőnek érzem most magam. És nem akarok úgy tenni, anélkül elmenni és magam mögött hagyni mindent, ha megteszem, hogy ne tudnám, veled minden rendben van-e? És legyél velem őszinte, kérlek, annyira, amennyire én voltam veled.
Végül is nem kell elárulnia nekem semmi olyat, amit nem akar. Egyedül csak azt kérem tőle, hogy tudja, hogyha bármi bántja, ha bármiről beszélni szeretne velem, amiről mással eddig nem mert, vagy nem akart, ha csak kell neki valaki, aki megértően hallgat, amíg minden, a szívét és a lelkét feszítő gondolatát kiadja magából, akkor én itt vagyok, csak neki és senki másnak. Úgy, mint ahogy ő volt nekem minden egyes alkalommal, amikor bár nem is kértem, de megjelent mellettem és segítséget ajánlott, akár szavak nélkül is, én pedig soha sem utasítottam vissza őt.
Ahogyan az ölelését sem. Úgy bújok karjainak biztonságot nyújtó és érintésének melegen simogató menedékébe, mintha soha többé nem érezhetném azt már. Mintha a jó előbb azt mondtam volna, hogy örökre elmegyek és soha nem jövök már vissza többé, még hozzájuk sem, a nővéreim körébe, sem pedig Luciuséba, inkább magam mögött hagyok mindenkit és mindent, aki és ami eddig ehhez a világhoz kötött és nem engedett, ami javarészt csak boldogtalanságot és szomorúságot okozott nekem. És mindenki másnak is. Pedig nem erre gondoltam, de honnan tudhatná az ember lánya, hogy mi történik majd vele, ha megtesz egy lépést az ismeretlen felé?
- Azt hiszem, hogy tényleg el akarok menni innen egy időre. Nem tudom, hogy meddig szeretnék távol maradni, azt sem, hogy meddig lenne érdemes, de azt érzem, hogy szükségem van rá. - szorítom meg a kezét, mintha csak abból nyernék bátorságot magamnak. - Bár fogalmam sincs a többiek, a szüleink, Bellatrix és Lucius, mit fognak szólni hozzá, de őszintén, most, ebben a pillanatban nem is nagyon érdekel.
Elnézek felette, tekintetem megakad a cseresznyefa élénkszín virágain, a méregzöld leveleken. Angliában talán ilyenkor a legszebb az időjárás, olyan, amiért fél éveken keresztül várunk és reménykedünk, mégsem kaphatunk eleget belőle. De, ha mástól nem kaphatjuk meg, még az élettől sem, akkor már miért ne adhatnánk meg azt magunknak mi, saját kezűleg? - Oda akarok menni, ahol még az időjárás is más. Ahol nincs hideg, ahol keveset esik az eső, de, ha mégis esik, akkor csupán nyári, meleg záporként jelenik meg, ami alatt megéri ott maradnod, mert felmelegíti a tested és a lelked egyaránt. - ahogyan és amiről beszélek, már el is képzelem magam pontosan ugyanúgy, és máris megfoghatatlanul vágyni kezdek rá. - Hallottál már az iskola cserediák programjáról? - fordulok érdeklődve a nővérem felé.

Óvatos mosollyal rázom a fejem, nem szabadkozom többet, mert álságos lennék – én nem tulajdonítok magamnak ekkora szerepet, ha én nem lennék, minden más lenne, más lenne a családunk, más lenne a testvéri dinamika, meglehet, hogy Cissa maga is egészen más lenne. De én vagyok, és így csak olyan lehet minden, amilyen. De ez nem az én érdemem.
- Dehogy van önző, Cissa, ugyan…! – ez ellen viszont muszáj tiltakoznom, nem érvelek már olyan hevesen, mint korábban, mert a húgom azt hiszem, megértette, hova akartam kilyukadni, és azt is, hogy miért, ez pedig így van jól. Szerintem legalábbis így van jól, az idő majd megmondja, kinek volt igaza, és kinek nem, de én itt és most csak így tudok neki segíteni, és nem tudok nem segíteni neki, hiszen akkor hogyan élhetnék együtt önmagammal? - Néha magunkra is gondolnunk kell, hogy a környezetünknek jó legyen. Talán most önzőnek érzed magad, de azt hiszem, hosszú távon másoknak is jót teszel. Jót teszel azzal, hogy jobban leszel. Nekem legalábbis biztosan – mondom magabiztos mosollyal, és nincs ebben semmi ferdítés, semmi hazugság. Ha tudom, hogy jobban van, nyugodtabb lesz az én szívem is.
Még akkor is, ha sosem lehet igazán nyugodt, hiszen hazudok - hazudok mindenkinek, talán magamat is beleértve, és tudom, amint elhagyja a kérdés a száját, hogy hazudni fogok Cissának is, hiába kéri az őszinteségemet, hiába hiszem, hogy megtartaná a titkom… ez nem csak az én titkom, és megfogadtam, hogy nem árulom el. Még túl korai, még… egyszerűen csak őrültség, de végtére is azt kérdezi, jól vagyok-e, és azt mégsem mondhatnám, hogy nem vagyok jól, csak arról van szó, hogy minden sokkal komplikáltabb, mint amilyennek szeretném az életemet, és túl sok minden nyomja a lelkemet, melynek kibogozásában nem segíthet nekem senki sem – és ez így van jól - Én jól vagyok, Cissa, igazán. Amennyire jól lehet lenni ezekben az időkben, de… ezen aligha változtathatunk – ha majd vége lesz, ha egyszer mindennek vége lesz, tudom, hogy minden titkomat egyesével fogják a fejemre olvasni, a legsúlyosabbtól a legjelentéktelenebbig, és talán pont az lesz a legnagyobb bűnöm, hogy még a saját testvéreimnek sem árultam el igazán, mi lakik a szívemben.
Figyelmesen hallgatom, szorítom a kezét, aprókat bólintok, hogy tudja, nem csak hallom, meg is értem őt, mi több, egyetértek mindennel, amit mond, ha ezt érzi jónak, én támogatni fogom benne, kerüljön, amibe kerül. Finom, elgondolkodó ráncok szaladnak aztán a homlokomra, egy kicsit eltűnődöm ezen a kérdésen, kutatok az emlékeimben, de azt hiszem, tudom, mire akar célozni - A Castelobruxóra gondolsz? Brazíliában, ugye? – talán senkit sem ismerek, aki élt volna ezzel a lehetőséggel, de legjobb tudomásom szerint más iskolák nem élnek ilyesmivel. Meg is lep, hogy Cissa máris ilyen konkrét tervvel áll elő – de a legjobb értelemben lep meg. Kicsit meglepetten, de elismerően mosolygok rá - Ha engem kérdezel, egyáltalán nem rossz ötlet. Sőt!

» Andromeda Black
» Andromeda & Bellatrix
» Andromeda Black
» Aalera & Andromeda
» Andromeda Black

Andromeda & Narcissa

Andromeda & Narcissa

Similar topics

Similar topics