Oldalköltözés
clementia.
Kedves Mindenki!

Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : )

b & caelor & effy

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
 Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Friss posztok
pergamentekercseink

Hírek
Alastor Moody

A meg nem értett múlt visszatér EmptySzomb. 25 Dec. - 10:27
MARAUDDDERS
Alecto Carrow

A meg nem értett múlt visszatér EmptyVas. 5 Dec. - 0:12
Practise makes perfect... really?
Alex R. Emerson

A meg nem értett múlt visszatér EmptySzer. 21 Júl. - 14:54
Elkészültem!
Lucius Malfoy

A meg nem értett múlt visszatér EmptyPént. 9 Júl. - 1:06
Marvel Universe
Vendég

A meg nem értett múlt visszatér EmptyCsüt. 8 Júl. - 9:43
Lucius A. Malfoy
Lucius A. Malfoy

A meg nem értett múlt visszatér EmptySzer. 7 Júl. - 16:18
arasznyit fölötte léptek
Yves McGonagall

A meg nem értett múlt visszatér EmptySzer. 30 Jún. - 3:38
First Knight
Martin Nott

A meg nem értett múlt visszatér EmptyKedd 29 Jún. - 2:33
en passant
Anathema Avery

A meg nem értett múlt visszatér EmptyKedd 29 Jún. - 0:34
A hónap írói
a hónap posztolói
Erre kószálók
ki kóborol erre?

Nincs


Jelenleg 38 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 38 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (89 fő) Csüt. 10 Jún. - 19:03-kor volt itt.


Megosztás

A meg nem értett múlt visszatér



Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Maximilian Seaver

Maximilian Seaver

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
; bill skarsgård

»
» Vas. 27 Jan. - 3:15

Ne piszk... áhh mindegy

szószám: 647

Mindig van egy jó kérdés és egy jó válasz, kivéve, amikor nincsen. Nos, akkor tömény szívás van csupán, semmi több. Noha számtalanszor nem is, de eleget jártam már a Minisztérium berkein belül, hogy ne én legyen az aktuális hülye civil, akit ki kell majd menteni a bajból. És mégis, a véletlenek száma végtelen, és amiről azt hiszed, hogy lehetetlen, az pontosan meg fog történni veled egyszer, amikor nem számítasz rá. És akkor fog aztán jó rendesen seggberúgni.
Hónom alatt egy vaskos akta, fejem fölött üzenetek kőröznek, szerencsére már nem a baglyok által cipelve. Semmi extra, átlagos nap egy kevés pénzért, hogy aztán úgyis elverjem olyan felnőttes dolgokra, mint az evés, lakás és minden más. Csak egy akta, keressek meg valami Rodney nevű fazont, adjam le és hozzam is el a másikat, amiért csak azért nem tud ő maga menni, mert épp nemrég tért vissza valami Görög utazásról, ahol, ahogy a delikvens kifejezte magát: minden is történt, így egyelőre a lábait, és annak bokától lefelé való hiányát kell megemésztenie. Veterán amúgy is, keveset mozog, most pedig aztán főleg. Igen ám, de amikor csicska van a láthatáron, mindenkinek ő kell, mindenkinek pont arra van szüksége, hogy ott legyen. Mint valami komédia, szövevényessé nyúlt kérések és szívességek pihennek a fejemben, már zsong és legszívesebben a megbűvölt ablakon vetném ki a paksamétát, aztán pedig hazamennék dögleni. De az a jó lelkiismeret, az. A sírba fog a vinni, vagy épp...
Rejtélyügyi főosztály, búgja a kedves hang a liftből, én pedig kisétálpk. Azon szintek egyike, ahol sosem jártam, most mégis, zsebemben egy apró csomag pihen, ha már cipelek, tegyem rendesen mindenkinek. Nem értek hozzá, túl sok legendát hallottam már arról, mik is kerülnek ide le, vagy épp innen fel, nem bízok abban sem, amit diszkrét barna csomagban pihentetnek. Főképp azért nem bízok benne és reménykedem, hogy nem valami illegális dolog.
- Egyet jobbra, kettőt balra... - vagy épp most szívatnak meg, de nagyon. Elvégre, gyakornok vagy kifutóvalami lennék, újonc, zöld a fülem, és a vicceskedvű emberek így viselkednek, főleg az érettek. Azok nagyon. Morgolódok is az orrom alatt, és kétszer fordulok vissza, kétszer döntök úgy, hogy visszaküldöm a feladónak az egészet, csakhogy mire ideértem, már elég idő telt el ahhoz, hogy későnek érezzem. Órám nemigen akad, ha forr a bőr, az bizony nem épp kellemes egy időmérőnek sem, így csak saccolni tudpl. hogy ezeken a szinteken leledzenek még élők, számomra használhatóak. Vagy már elkésetem? Tény, az lesz az én fő hibám, elvégre a szünet mindenkinek jár, azonban mire kijuthattam egy olyan helyre, ahol senkit nem zavar a füst, feljött a naplemente. Lényeg, ami lényeg, hogy ezt még nagyon tanulni kell. Majd talán lakótársamtól kérek segítséget, tőle sosem szégyen, itt pedig csak portrékat találhatok, de olyan barátságtalan tekintettel, hogy érzem, még a fülem és ég miattuk. Végül aztán, a sokadik nekifutásra, az ezredik egyforma ajtóhoz érek. Kopogás. Nincs válasz, így hangosabban tesziem. Még mindig. Vagy errefelé nem illik?
Határozottan eltévedtem, és türelmem jócskán apad, fogy, eltűnik. Vagy nem is volt? Jogos a kérdés, hogy akkor miért vállalom folyton, miért itt munkálkodok. várva a nagy áttörésre. Jogos még magamnak is, de egyelőre ez a legjobb választás, ameddig nem dől össze. Aztán már mindegy lesz úgyis.
Így hát benyitok. Csakhogy, fogalmam sincs, eleve mit kellene keresni, minek kellene itt fogadnia. A tasak a zsebben megmoccan. Felkiáltok, valami artikulálatlan káromkodás hagyja el ajkaim, azután úgy rántom ki a csomagot, mintha harapna. Egy láb, kettő, majd még több. A megbűvölt csótány most unta meg a csomagolást és a taxit, immáron, mágikus nagyságát még kiélvezve vetődik le, és tűnik el. Szerencsétlenül most tapasztalom meg, hogy átb... hogy bizony benyeltem, hogy bizony. Kell pár pillanat, mire emésztek, mire egyáltalán körbenézek
- Hol a fenében vagyok... - motyogok. A papír, amit szorongattam, határozottan lobban be és válik hamar hamuvá, melyet a földre szórva felejtek is el. Hogy az a jószagú.. - Hahó?! Valaki van erre? - legalább azok, akiknek röhögni kell.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Rigel S. Avery

Rigel S. Avery

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Ian Sommerhalder

»
» Vas. 27 Jan. - 14:59


Max & Rigel

Körömágyam vizsgálgatva jövök rá az univerzum nagy titkaira, általában. Máskor maszturbálás közben ugrik be a heuréka, éppen a csúcson egy-egy megoldás, csoda-e, ha napjában többször előjön a késztetés mindentudni?
Vestával eltöltött életem után, úgy érzem sokkal több vagyok Ómegánál, sőt lassú kéjjel baszom majd főnököm asztalára előléptetési szándéknyilatkozatom.
Megváltoztam, hogy az öntelt barom szintjeitől lehet még feljebb törni és elérni a megingathatatlan önbizalom felső határait, amit Ómega csak veszélyesnek hívna az én esetemben – és talán csak azért nem tartóztatna le, mert ismer és mert tudja, hogy Vesta óta képtelen, elvégre nem  hagytam elveszni a tudást.
Mégis kellenek az apró rituálék, ha egy-egy probléma merül fel halottjaim kapcsán, inkompetens minden magát nagyra tartó auror, aki nyomozósdit játszik, vagy éppen elfoglalt Voldemorttal. Élőkkel cicáznak, miközben engem jobban érdekelnek a holtak.
Nem lesz elég 24 óra, vagyis lustán átsétálok az idő termébe, hiszen a körmöm arra biztatott, ugrani kell és mert tökéletesen bontok törvényt azzal, ha néha elveszem, ami alanyi jogon járna.
Játék az idővel, plusz 24 óra a 24-ben, legyünk halhatatlanok.
S mert általában szokásom levezetni a mindentudást egy kis lepedőakrobatikával, ha éppen nincs bent senki megdugható, nemes egyszerűséggel kajtatok, amint vége az aktuális munkának, a hullák után élni akarok.
Kell tehát minimum 20 fordítás, így csak lusta sétát teszek odaátra, egy másik szobába, nyakamnál kigombolt inggel, lazán kitűrve a nadrágból, hagyom a talárt, nem elég szűk és emel ki megfelelően.
Pszí asztalát, mint régi ismerőst köszöntöm, nekitámasztom derekam aktáinak és tekintetem ragadozómód legeltetem az időnyerőn, amit véletlen hemperegni hagyott a vad mahagón felületen. csak így, őrizetlenül és pőrén.
Kényelmes, hogy egy pálcamozdulat sem kell betörni érte. Hanem kopogásra leszek figyelmes, tekintetem sietve az ajtóra szegezem, ilyen kései órán mégis kicsoda szeretné ennyire a társaságomat?
Beront valami suhanc, mielőtt illedelmesen felmérném prédám, folklór bemutatót tart.
Ingyen élvezhetek egy meglehetősen szórakoztató fellépést, így két karom karba teszem és döbbenettől kissé elnyílt ajakkal szemlélem, ahogy rituális násztáncot szteppel egy állábas dobozzal.
Bestia tagozat…
Nagyjából elhangzó kérdése után kevéssel tapsolom meg és öltöm fel hátborzongatónak és ellenállhatatlannak egyszerre csúfolt félmosolyom.
Megnézni sem röstellem, telt ajkak, mókás gülüszemek, jóféle szállítmány érkezett házhoz, ráadásul még épp csak megfogalmazódott bennem a rendelés gondolata.
- Jelenleg az idő termében és rajtam kívül senki más. Kár, mert egyébként remek bemutatkozó volt Mr. tanonc valaki, ugyanakkor örülök, hogy kisajátíthattam ezt a látványt.
Ujjaimmal apró, spirálos mozdulatot írok le a le levegőben, a kámforrá vált ki tudja mit búcsúztatva.
- Füstbe ment tervek?
Úgy sejtem valaki fenékbe fogja harapni ezért. Hm…talán pont én leszek.
- Rigel Averyt tisztelheted bennem egyébként, mert biztos érdekel.
A Serpents-et általában kihagyom és természetes sármommal nyújtok felé kezet, ha ugyan meg mer közelíteni, hiszen ki tudja, a mai kölykök olyan félősek…




Zene
Original By: WeiWei
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Maximilian Seaver

Maximilian Seaver

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
; bill skarsgård

»
» Vas. 27 Jan. - 23:14

Ne piszk... áhh mindegy

szószám: 621

Mégis én leszek a civil hülye. Nem is lenne vele gond, ha közben meg nem lenne az, hogy mennék a francba, a dolgomra, haza, vagy épp valami nevesincs banda koncertjére, amire már mióta készülünk, csak a nagy sötétségbe meg néha rám törő tanulásvágyba nem akartam belerondítani ezzel. Meg türelmem sincs ehhez, vagy épp a legközelebbi találkához, ahol az egyik fél röhög, a másik pedig elveszti az eszét mert még ezt sem lehet rám bízni, mert a mai fiatalok, meg minden. Tipikusan olyan dolgok, amik egy reggelen nem kellenek és csak azt eredményezik, hogy végképp keresztbe nyelek le olyat is, aki csak köszön. No mindegy, el kell engedni, ez egy egyszerű, de mégis nehezebb útja annak, hogy közben mihamarabb kikeveredjek innen. Elvégre, van mögöttem út, nagyjából követhető is az, merre jöttem és merről kanyarodtam, így hát, nem kell az a pánik annyira, mint elsőnek hiszi az ember. Vagyis... Úgysem az ebben a bosszantó, ami valójában történik, hanem ahogy megéli az ember. Mostanság nemigen szeretek sokat időzni erre, a minisztérium is kissé ingoványos talaj, úgy érzem, jobb hamar letudni, mert végén még olyat hallok, amiért a fülemmel együtt a fejemet is vennék. Elvégre, én nem akarok hős lenni, egyszerű diák vagyok még, aki csak papírt akar a szenvedésért és leélni a munkáséletét. Mégis, az élet ott rág meg, ahol nem kell.
De akkor még ott van a szívás is. Nem félek az ilyesmiktől, leginkább maga a kontextus az, ahogy valamin morog az ember és kizökkentve ilyennel találja szembe magát. Inkább meglepett voltam, mint ijedt, bár kívülről ez totálisan másképp nézhetett ki. Míg én nemesnek és kimérnek hittem a mozdulataim, amik vászonra is illettek volna, addig totálisan bénának és esetlennek mutatta a valóság. Már épp arra gondolok, szerencse, hogy mégse látta senki és még válasz sem érkezik a kérdésemre, amikor de. Lassú, lusta taps hangzik fel, behatárolva lelem meg gazdáját az asztalnál, aki úgy néz ki, végig látott mindent. Hát ha eddig nem éreztem magam nyomorékul, akkor most majd biztosan. Egy nagyobb sóhajjal simítom hátra a homlokomba csapódó tincseimet, igyekezve nem azt mutatni, hogy itt és most semmisülök meg, amiért ezt végignézte. Mi több, talán még kapóra is jön a jelenléte.
- Az idő terme. Fasza. Ez minden csak nem a... Hát akinek ezt a csomagot szánták, állítólag. Gondolom akkor nem dolgozik erre semmiféle Benett vagy ki – ahogy kimondom, úgy realizálom és könyvelem el, még aprókat bólintok is hozzá, mély levegőt véve, majd szusszanva kiadva. Eddig majomkodtam, most már talán valamennyire embernek nézek ki. - Nem így szoktam bemutatkozni, tény, lehetett volna szerencsésebb is – vonok végül vállat, hogy ha neki ezt tetszett, akkor igencsak fura ízlésre vall. Bár nem látom, hogy a hasát fogná épp, legalább ennyivel megúsztam az esetet. Érzem, hogy mégis visszaköszön ez még, ráérek azonban akkor bosszankodni miatta.
- Ehm, ez a valami amit eldobtam vélhetően csak egy tréfa, ezt a féllábú öregnek vittem volna, de szerintem ebből már nem lesz semmi a mai napon. Majd leteszem valahol, nem vészes – legyintek végül egyet, mert annyira nincs füst, megoldom én, nagyfiú vagyok már, szerencsére. A kinyújtott kézre pillantva törlöm le a hamu maradékát, ha még akad és kezet is rázok vele.
- Max Seaver. Hát, ja. Érdekelni szokott – engedem el végül, pár pillantással időzve a termen. Ez olyan részleg, amit vélhetően most látok utolsónak, amikor tájékoztató volt a suliban, felmerült ez is, mármint a Rejtélyügy, de aztán lemondtam róla. Én magamnak elég rejtély leszek életem végéig.
- Ha nem gáz, majd megmutatnád, merre a legegyszerűbb visszajutni? Inkább nem nézem végig a többi termet, ennyi izgalommal is beérem. - mert hát menni kellene, nekem nincsenek hátsószándékú terveim, vagy épp dolgom itt. Azt meg nem kérhetem tőle, hogy ő vigye el ezt a szutykot, szóval, marad az eredeti terv. Egyelőre.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Rigel S. Avery

Rigel S. Avery

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Ian Sommerhalder

»
» Szomb. 9 Feb. - 22:33


Max & Rigel

A rejtélyügy sötét magányában mindig történik valami váratlan, ez a nagy meglepődések terme, fiúké, akik besétálnak elveszi, kívánságoké, amik azonnal teljesülnek.
Kiszámíthatatlan minden kis szegmense, suttognak a porcicák a sarkokban, sokatmondóan ketyeg a nyolcvanas évek, első, második világhábotú, egy teremben vagyunk az ókorral, górcső alá vehetnénk magát a teremtést.
De a bohóc nem tudja, valóra válik itt minden álma, vagy adott esetben teljesen elveszik, lent a mélyben, rejtélyek mámorában, titokbűzben egy lustán rápillantó halhatatlannal.
Lassú, sejtelmes mosoly villan ajkam szegletében, látva kapkodó nyugtalanságát és meggyőződve róla, némán, ezen az ajtón nem fog ilyen hirtelen távozni.
- Tedd csak le a csomagot, ide az asztalomra. Majd eljuttatom neki.
Megnézzük Benett vagy ki csomagját, nem árt, ha közelebbről megvizsgálom. Körülöttem édes parfüm fellege leng, éppen megfelelő mennyiségben, egyetlen cseppnyi, nekem kevert apró vágykeltővel, ha minden tökéletes rezdülésem nem lenne elég megkapó.
Az asztalnál például helyet csinálok lerakni rá valamit, kicsit megemelkedem, ahol az időnyerő jól láthatóan hever, mellé leteheti, mintegy teljesítve küldetését, avagy a parancsot, amit kellemes szavak köntösébe csavartam.
Mosolyom nem lankad, a fiataloknak sok mindent megbocsátunk, elhozza a bohémság perceit, az övéi egyre fogyatkoznak, én például egyre kíváncsibb vagyok Benett csomagjára.
- Ugyan, hatásos belépő volt.
Elnéző, kellemes, búgó bariton, mintha cigaretta karcolná ércesre hangom, pedig még nem gyújtottam rá.
- Regényes alakok taníthatnak a Bestia-tagozaton, biztosan értékelni fogja.
Nagyon szerencsétlen oktatót képzelek hozzá és igyekszem nem annyira finnyás lenni, amikor megrázza kezem, belenézek szemébe, mély nyomot hagyva, hiszen arra törekszem, minden pillantásommal kiássam magamnak, mélyére hatoljak, titkon megtelepedve, mint homok, ha belemegy a szemedbe, eltüntetni aztán alig tudod. Szorításom erős, férfias, mégis simulnak ujjaim az övébe.
Már-már tervek ezreivel bombáznám a mai napra mi minden várhatna rá akár, amikor különös bejelentést tesz.
- Ennyire sietsz? Nem hiszem, hogy gyakorta járnál a halhatatlanok termében és látnál közelről időnyerőt. Sőt, helyrehozhatnád a mai összes hibád, kezdve ezzel a kis csomaggal, amiért Benett fújtatni fog másnap. Egyszerűen visszamegyünk a nap elejére, Te odaadod neki, sosem tévedsz be ide. Néhány fordítás…
Hazudom, noha azt én sem tudom, az időnyerő kísérleti fázisban lévő példány, elengedném az egészet, talán még őt is. Így azonban, huszonnégy fordítással még arra is lesz időm, hogy hagyjam magam elszórakoztatni. Néhány apró füllentés, lehengerlő szuggesztióm, a páratlan lehetőségek. Fiatalság… Ki ne kalandozna és én sem vagyok öreg, a legmegfelelőbb korban, sármom teljes fényében, közelségem igéző voltával.




Zene
Original By: WeiWei
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Maximilian Seaver

Maximilian Seaver

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
; bill skarsgård

»
» Hétf. 11 Feb. - 10:27

Ne piszk... áhh mindegy

szószám: 706

Ilyen mélységekbe én nem szoktam belekeveredni. Pályaválasztáson tömték a fejünket ezzel a hellyel is, azonban engem már akkor sem vonzott, sosem voltam az a kutató fajta, aki könnyen elmélyed egy-egy témában és mellette halálosan nyugodt. Korai időkről inkább a kutatott alany szerepe illene rám, abból meg, még ilyen távlatból sem nagyon kérek, főleg nem úgy, hogy pusmognak eleget arról is, hogy próbálnak kitalálni valamit a tűz megfékezésére akár csak épp nem törik be az ajtót olyan sűrűn, hogy kipróbálják minden hülye terméküket. Talán ezért is idegen ez a hely, no meg azért, mert minden egyes ajtó egyforma, mégis, olyan rosszat sugároz és baljóst sejtet, hogy még látói képességek nélkül is látom a szörnyű halál és a veszély összes ómenét egyszerre. Így most nem tökölök, kerek perec kikérem, hogy inkább mutasson utat, majd egyszer megköszönöm, vagy már tök hozzászokott ahhoz, hogy gólyák tévednek ide le és neki képzeletbeli térképet kell osztogatnia. Vagyis, ez süt le ábrázatáról. Valami miatt kicsit feszélyez az ürge, nem tudom egyelőre megmagyarázni, csak a vattacukorillatot, amely hamar elér, ahogy közelebb lépek. Nekem legfeljebb erdő illatom lehet, nem kenek magamra ilyen mértékű pacsulikat, de az izzadtság sem kísér olyan nagy mértékben, tekintve, hogy nem sok réteget hordok, pont emiatt. Most is, pedig érzem, hogy ezek a falak hűvösek, csakhogy én kedvelem azt.
- Hú, hát nem is tudom. Ha mérges lesz miatta, az gáz, de még egyszer elkeveredni... - húzom el a számat, mert nem kívánok én magamnak rosszat, utálok rohangálni, mint valami postás, aki azt se tudja, merre kellene indulnia, annyira sok az irány. Igazából nem szeretek aktakukac sem lenni, de pénzt szeretem a zsebemben tudni. Ha lettem volna szerencsés, és olyan gazdag lennék, mint hat másik... Persze, elverhetném a családi kasszát, de félő, nem tartana ki addig, hogy megtanuljam élvezni. Így marad ez addig, míg nem kapok munkát valamely rezervátumban, ahol életem végéig ellézenghetek. Ha elér a pillanat valaha.
- Hatásos? Ehh... - hajtom le fejem és inkább el is felejtem. Nyomorult volt, csak ő itt túl jól nevelt ezek szerint, hogy ki is mondja. Inkább akkor a csomag. - Nos, ezt viszont akkor tényleg itt hagyom, és lesz egy hála mellé, felőlem – pillantok az asztal lapjára, ahol már helyet is csinált neki, meg minden kacat is hever már eleve ott. Nem illik más cuccait lesegetni, de az ilyen asztalok mindig érdekesek, ez tény, én meg csak nézek, nem csukott szemmel járok a világban. A küldeményem elengedem, eleget szorongattam mára, így, ha már alkalom és hely is van, lepakolom azt, és felőlem lehet vele bármi. Ha belenéz, ha nem, nem az én dolgom, bár tudom, hogy majd kapok érte hideget a nyakamba, efelől nincs kétségem. De vállalom, nem vagyok én olyan puhapöcs, mint az előbb, amikor bemutatkoztam. Bár tuti annak néz, annyi gond legyen.
- Akadnak. De nem ők a lényeg – a kézfogás kellemetlenebb, mint a tanórák ígérete. Ugyan kezem nem izzad, szokásos melegsége meg talán csak jó vérkeringésre ad magyarázatot, a pillantás túl mély, mint amit ilyenkor meg szoktam tenni. Enyémben értetlenség csillan, majd el is kapom, kezemet visszahúzom magam mellé, és hát, én elviekben lezártam a kalandot, de a mézesmadzagot kihúzzák a dobozból. Ó, hát tudtam, hogy semmi sem könnyű.
- Szerintem órák óta kevergek idelent, vagy legalábbis annak érzem – nézek körbe, bár nem vagyok biztos igazamban. - Helyrehozni? Várj, de nem arról van szó, hogy az nem legális? Tanultam arról a vacakról meg minden, és hát épp az a lényege, hogy ne változtassak rajta? Vaaaagy... épp ez a cél és csak szopattak az erkölccsel meg mindennel? - vonom fel szemöldököm, hogy most akkor melyikre kéne hallgatnom. Ne értsen félre itt senki, benne voltam én a csínyekbe meg most sem papi meg szent életet kívánok élni, csak épp ez olyan terep, ami idegen, megértheti, ha kicsit feszélyez meg minden. Hogy nem tudok azonnal rárabolni az esetre. Egyrészt menő lenne, akár olyan messzire is mehetnék vissza, amit csak elképzelni tudtam, de pont a múlt az, amit utálok piszkálni. Mégis, azon kapom magam, hogy lopva pillantok oda többször is az időnyerőre, sóhajtok és inkább mennék, mintsem bármit tennék.
- Menő lenne, tényleg. Meg ez a hely is, csak olyan... elég hülye dolgot hallani, és bár nem vagyok félős, de vannak aggályaim. Mint ez a hely – nézek ismét körbe.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Rigel S. Avery

Rigel S. Avery

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Ian Sommerhalder

»
» Kedd 12 Feb. - 20:56


Max & Rigel

S a halhatatlanok birtoka, mi mást kelthetne fiatal, bárgyú elmékben, mint aggályok sorozatát?
Veszélyes mosolyom, ajkam vérmes rezdülései az Avery ősvér semmi jót nem származtat, ösztönök működnek, mindenki préda, ha az áldozatnak érzi magát a ragadozó közelében.
Én vagyok az alfa és tudja ezt Ómega, hogy a természetes ösztön kiölhetetlen, hát teret engedek neki, ha Vesta mellett volt lehetőségem leélni egy egész életet, annak minden tapasztalatával felvértezve magam, elszabadulok És áldozatnak látom az egész világot.
A kisfiú tépődése, Jancsi bóklászik az erdőben, de ráncos banya helyett várja az Isten. Mi mást is kívánhatna Jancsi, én vagyok a mézeskalács, az ember csak fél elkeveredni tekintetemben, mint örvény beszippantja, akár az időnyerő kavargása, zsubszkulcs, hoppanálás sötétje.
- Kellemetlen, úgy van. Éppen ezért kell kiküszöbölni a létezés felesleges aspektusait. Miért keverednél el, ha eleve el sem veszel Velem az oldaladon? Visszük a csomagot és odaadjuk az illetékesnek.
Az árát majd aztán kérem be, csak a nap elejére menjünk, hogy este legyen időm még másra, hacsak nem mutat valami pótolhatatlant, hogy vele töltsem azt is. Telhetetlen vagyok.
Kamaszbetegség az önbizalomhiány, pedig ahogy látom, nincs rossz arccal megáldva és a korból is kifelé illene keverednie, a folyamat lassú, de elvan már tizenhét, nem tiprom le a liliomot.
Ha nem is akképpen kötünk ki egymás mellett, hogy bujaságom csillapítsa, de elszórakoztathat ideig óráig, ha másban nem, mert illegálisat csinál.  Egyébhez, hiába tetszetős, talán túl bakfis mégis, esténként sosem bírok az ösztöneimmel, reptében kapnám be a legyet.
Ráhunyorgom bűbájjal, hiszen mosolyom tökéletesen bizsergető, legyen hála, de ne szavak szintjén, keveset érnek.
Nagy szavak a kisfiúktól, belemeredek szemébe, bilincselőn, kemény lágysággal, melynek ambivalenciáját nem fogja megfejteni. Határozottságom andalít, elhinti csak az önbizalom, hiszen a hibátlan mindig bízik magában és tud, ugyanakkor lágyan, féltéssel, mintha törődne a másik, emberi lénnyel, hiszen mindannyian szomjazzuk a dédelgetést.
Legyen elég egyelőre egyetlen pillantásban neki, ahogy megkérdem elgondolkodón, búgva baritonom édesén:
- Mi a lényeg?
Az órákra, itt az idő termében biccenteni merészelek, asztalnak döntött derékkal, mutatóujjam húzom végig játékosságról regélve az időnyerő láncfüzérén.
- Talán valóban órák voltak és mindezt elkerülhetnék. Nekem úgyis vissza kell mennem és amint látod szívességet teszek, hogy téged is visszaviszlek. Udvariatlanság lenne elutasítani.
Ismét mosoly, simlis, alvilágot csillant meg, de csak tompán, távolról.
- Civilek nyilván nem száguldozhatnak az időben, de javarészt mint minden szabályt túláltalánosítanak, megalkotják őket, kiskapukkal és lehetőségekkel, tudjunk mit megszegni. Apró változások nem okoznak anomáliákat, sokan mindennaposan használják.
Te tudod, mindenesetre engem sürget az idő és én kihasználom ezt az itt felejtett példányt, így kóvályoghatsz egyedül reggelig aggályaid társaságában. Biztonságos lesz, noha a halál termét kerüld el, ha a boltív mögé tévedsz, sosem jössz ki onnan.
Emelem meg az időnyerőt láncánál fogva, kevés időt hagyok tétovázni, én vagy a halottak. Mindenesetre az is szórakoztató lesz, ha holnap esetleg az eltorzult hullájára bukkanok, máris vizsgálhatom, tudományos szempontból.





Zene
Original By: WeiWei
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Maximilian Seaver

Maximilian Seaver

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
; bill skarsgård

»
» Vas. 17 Márc. - 15:38

Ne piszk... áhh mindegy

szószám: 727

Elég szánalmasan festhetek, pedig ide több kell, mint az a nyamvadt kölyök, aki nem szereti még az árnyékot sem. Valahogy az a harsánykodó felem, akik a kocsmákban felüvölt, ha már kellően eleget kapott, most félrenéz, én meg belerúgok, mert miért pont most dögöljön, nekem kell a hangom, nem kellene befosni mindenkitől, aki kicsit feljebb van a rangban és itt aztán belefulladhatok, annyi van. Ja, mondjuk úgy, hogy lámpaláz, mert ez itt a nagyok játszótere én meg itt vagyok, fura vagyok és egyben veszélyes is, csak az nincs a homlokomra írva. Talán a kézfogás sem keltette fel a figyelmet másra, igyekszem valamelyest a hűs bőr látszatát fenntartani, no de persze, az izzadt és nyirkos tenyér a beszari fejemhez pont jó álca, így hát, minek is aggódom megint túl? El kéne engednem, no persze nem magam, azoknak nem mindig van jó vége, így csak kerülgetem mint a macska a kását és toporgok, mint az igazi hülyék. Gondolatban párszor helyrepofozom magam, van valami fura aura a  fazon körül, ami kicsit összekuszál mindent vagy csak mert tényleg úgy érzem, hogy veszélyesebb, mint a csontról a húst leégető tűz, esetleg a tekintete, vagy épp a mosolya, mely ragadozó. Én vagyok a „sárkány” és még a bőröm sem oly vastag, hogy visszaüssön egy átkot, és fogaim mutogatása sem riaszt el senkit, köhögni pedig maximum füstöt tudnék. Ó, mit meg nem adnék egy szál cigiért most, és akkor legalább arról levan a gond. Nos, akkor kaparjunk, a francba is, nem a kiscsaj vagyok a harmadikról, aki a jóképű láttán összepisálta magát majdnem, a veszélyes arctól pedig sírógörcsöt kapott.
- És akkor lenne ezernyi időm minden másra, jó, ezt megvallva, tényleg hasznos is. Akár mondhatnám azt is, hogy de ott van az, hogy közben meg berúgsz egy fura terembe, ahol órák helyett minden is van, aztán boldoguljak, ahogy tudok. De nem mondom, mert te jobban vágod ezt az idő dolgot, úgy érzem – és mert nem vagyok teljesen paranoiás, ez nem az iskola, ahol gyerekek szórakoznak a seprűtárolóval meg a hülye játékokkal, ide komoly dolgokért jönnek be az emberek, meg alkotnak, aztán minden más is előkerülhet, viszont akkor sem lesz játszótér. Meg hát, ha minden kötél szakad, akkor majd alkotok én valamit, meglepetést, vagy tényleg csak egy erős, és magabiztos kézfogást, amikor elválunk, mert annál mi sem egyszerűbb. Nem mondanám, hogy ezek után a pillantások után nem adnám oda a fél karom, ha tudnék a fejekbe látni, de kaptam már elég fura pillantást, aminek sosem tudtam meg a jelentését és a jövőjét sem, talán jobb is. Megint megrázom a fejem, az időt én nem siettetem, már mindegy alapon és meg fejünk fölött köröz a lehetőség, rá már lecsapott, most az én húsomba akar kóstolni, és az az igazság, hogy valahol tényleg érdekel a dolog. Hoppanáltam már mással, próbáltam zsupszkulcsot, seprűt, és még egy hippogriffre is felültem, rá többször is, szóval, ha az utazás valamely felét nézzük, mindent próbáltam, mert miért ne. Nincs sok dzsúsz bennem, tény és hála, lesznek dolgok, amik kimaradnak, mint egy patrónus, vagy akár egy rendes talpaspohár abból a rohadt madárból.
- Jobb szeretem valahol a szabadban, a lények kevesebbet beszélnek – és kevesebbet is látnak. Olyankor a benső dolgok is mintha jobban irányíthatók lennének, amolyan zen-mód, egy meditáció, éber alvás. Lehet most aztán természetbuzinak fog nézni, de tegye. Az emberek nagy része bizony tényleg nem érdekel.
- Nekem szívességet. Áhhá, áhhá, az ilyennek mindig ára van ám, tudom én – rázom meg az ujjam, mintha feddő szülő lennék, de csak azért, mert nem tudok már okosabbat mondani, mert... Udvariatlanság tényleg? Nem. Kíváncsiság, kalandvágy és mert tényleg nem vagyok mintapéldány. Ennyi nekem is belefér?
- Te is tudod, hogy mivel kell rávenni az embert arra, hogy belemenjen minden hülyeségbe. Kecsegtető dolog ronda halottnak képzelni magam, amint reggel valaki felsöpör. Volt ilyen? Hogy egy gyakornokot kapartatok össze? - emelem meg szemöldököm, hogy most ez tapasztalat, vagy csak apró noszogatás, ijesztgetés. Vagy minden egyszerre. A láncra téved a tekintetem, gondolataim pedig a változásra. Előbb végzek, eszek, iszok, kimegyek meggyűrni azt a kupac kölyköt, aztán keresek szórakozást. Igazából, miért teszek úgy, mint aki ellenkezik? Mert ha azt tettem volna, akkor már percekkel ezelőtt kimentem volna azon az ajtón, ami előtt senki nem áll, hogy megakadályozzon.
- Legyen, benne vagyok, akármi is lesz – maximum kivágnak innét, keresek mást, leszek más. De ebben ő a tudós, így csak finom várakozással pillantok rá, hogy átengedem az irányítást.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Rigel S. Avery

Rigel S. Avery

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Ian Sommerhalder

»
» Hétf. 18 Márc. - 10:15


Max & Rigel

Talán szeszélyből, vagy csak unott vagyok, nincs jobb dolgom, mint macskaegérjátékot bolondozni bárkivel, aki jobban tetszik az átlagnál, vagy magára ölti a bájos elesettség gesztusait, hogy kedvem lenne kikészíteni, lassan, ahogy kandúr játszadozik kedvére az élő egérrel.
Amihez nincs is szükség időnyerőre és talán csupán az motivál abban, hogy ráerőszakoljam ezt az ostoba kis játékot, hogy nem akarja. De én majd úgy forgatom az idő kerekét, ahogy nekem tetszik, ujjam köré tekeredik, mert én vagyok a kígyó és a bűvölője is. Noha kevesen tudják mit takar a középső nevem, van-e egyáltalán, mint a többségnek, akik csak úgy felveszik, mint a szülők által adott takarót, hogy beletekeredjenek, mert kényelmes.
Bizonyára apám választotta, de hamar kiderült, hogy én nem tudok hű lenni semmihez.
Amióta Vestával a párhuzamos világban ragadtam és ő kénytelen volt tanítani úgymond, nem képzelem, hogy bármi is akadály lehetne számomra, vagy hogy nem értem van. A létezés azért tartja fenn magát, hogy engem kiszolgáljon, ez a fiú például szórakoztasson  makacs és értelmetlen ellenállásával.
Mert abban nem lenne semmi eredeti, ha kényszeríteném, egy egyszerű imperio messze van azoktól a kifinomult varázslatoktól, amiket szívesen használok.
Elmosolyodom, valahol elnézőn és csábosan, ki tudja van-e benne hajlam, vagy csak érdeklődés megragadni ezt és elveszni benne egy pillanatra.
- Többször használtam már, igazad van és ha már itt felejtették, ha már összefutottunk, lehet ez a véletlenek összjátéka, egy jel, hogy szerencsésen állnak a csillagok és utazhatunk az időben. Valaki számára, aki olyan ifjú, mint te minden tapasztalat lehetőség, amit ha nem ragadsz meg, izzadt tenyered lecsúszik események egész nem várt láncolatáról és te majd felteszed magadnak a költői kérdés, mi lett volna akkor ha, egy kihagyott, meg sem élt alternatív valóság marad, amit egyszerűen elszalasztottál. Én ezért mondom, hogy minden lehetőséget meg kell ragadni, kipróbálni és tapasztalni, hogy ha majd utad végére érsz legyen tartalmad.
Érthető-e, nem tudom, de meggyőző szenvedéllyel tartom fogva tekintetét, belefúródom, mint egy szálkás dárda, mint valami nálánál tíz évvel idősebb "vén" fószer, aki tapasztalt. Persze honnan tudná, hogy a 30-hoz nyugodtan hozzávághatnánk még 50-et, mert megöregedtem már egyszer ugyanebben a testben csak másik térben történt.
Elmosolyodom rövid nevetést hallatva, hogy a lények kevesebbet beszélnek, ezt igazán magamra venném, ha nem léptem volna túl rég mások véleményén.
- Igazad van, a legtöbb idegesítő és csak locsog, a lények társasága sokszor érdemesebb. De mégis vannak ilyen elmés meglátások, amiket ők nem tudnak szavakba foglalni és sokkal izgalmasabb egy összetett, emberi lelki világ, már persze, aki rendelkezik ilyesmivel.
Mert rengeteg a selejt, ebben igaza van és ő nem az, ezért rántom magammal, mosolyogva rázom fejem, ahogy sejti, ára van mindennek, amikor ezt kimondja már tudom, sikerült csupán szavakkal elcsábítanom, valami olyasmit választ, amitől tart és sejtelmes kéken derengnek azok a bizonyos "halhatatlan" rejtélyek tekintetemben.
-  Előttem volt a halál termének tanítványa, Omega dékánra bízva, aki nem élte túl a betanítást, engedett a túlvilág csábításának és a hangok beférkőztek a fejébe. Tudod a boltív rád tapad és egy idő után már nem tudsz másra gondolni, folyvást visszahúz magához.
Suttogom közelebb lépve, mert mielőtt kimondaná már tudom, hogy velem fog tartani, láncát átvetem a fején és én is belebújok, olyan közel hozzá, hogy ajkaink csaknem összeérnek.
- Milyen kár lenne érted
Perzselem végig leheletemmel, mint kígyó nyelve éri arcát a forró simogatás és tekerek a szerkezeten, hogy a következő pillanatban eltűnjünk innen és olyan messze, hogy nem is sejtem, az ő múltjába röppenünk, egyik boldog emléke színhelyére.





Zene
Original By: WeiWei
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Maximilian Seaver

Maximilian Seaver

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
; bill skarsgård

»
» Vas. 24 Márc. - 11:55

Ne piszk... áhh mindegy

szószám: 803

Itt sem kéne lennem, baszki. Ó, komolyan, fejbőröm bizsereg bele ebbe az egészbe, kedvem lenne addig kaparni, míg kopasz kis folt nem marad csak ott, vörös bőr és mégis a nyugalom. De nem, ehelyett azon gondolkodom, hogy nem mond ő hülyeséget, tényleg jó lenne egy ilyet megélni, aztán pedig elregélni a lakótársamnak, mennyire pöpec vagyok én itt már, hogy ilyeneket is átélek. Aztán persze van a koszos kis lelkiismeret, hogy jaj, ezt mégsem szabad, ejnye-ejnye, de mardekáros kisfelem meg röhög, hogy ugyan már, volt rizikósabb is az iskolában, mégse döglöttél bele vagy csaptak épp ki, akármi. Hát, ha még a hangokkal is tárgyalnék némán, magamban, akkor bajok lennének, nagyon nagyok, és nem arról, hogy mennyire vagyok épp jó vagy akármi. Az már valahol igazat nyer, hogy kaland itt dolgozni, főleg olyanokkal, mint ő, vagy akár pár olyan laza arc, akiktől nem kap görcsöt azonnal az ember, ha épp csak ránéz. De aztán vannak a kemény arcok, akik ilyenkor, mint most is például, felbukkannak az elme rejtett szegletében, hogy na, ő seggel el amint rosszat művelsz, aztán alapvetően már elmegy minden kedved mindentől, vagy épp, mint most, szépen visszasüllyed a semmibe, elfelejtődik és kit érdekelnek a morcos harcosok, meg ha hinni lehet neki, senki nem tudja meg.
Aztán persze még mindig ott van, hogy semmit sem tudok róla, abszolút, zéró, ha tegnap említi valaki a nevét, még arc se párosult volna hozzá. Ez az én bajom, az én nevem sem jelent itt senkinek semmit sem nagyon és ha kijutok innen, ha elvégzem azt a vackot, akkor nem is fog nagyon. A minisztérium maradjon meg Aiden játszótere, nekem meg szellős tájon kívül sokra nem lesz szükségem.
Most is erre a szellős helyre vágyom, kicsit fura idelent minden, a levegő, a közeg és megint borsódzik a hátam, mintha fáznék, de nem, megint nem az a gond. Egyszerűen csak elkap és szorongat. Saját nyelvem rágom meg, mintha csak ürügy kéne a csendhez, miközben figyelve a másikat, a kis édesgetést a rosszra, a kis kihágásra, bármire. Még mindig túl sok, bárki bármely nemű segítsége, lopva körbe is pillantok, mintha a csapdát keresném, de nincs, jó lenne a paranoia akármely válfaját elnyomni a fenébe.
- Hát ha én jelentem a szerencsés csillagodat, akkor elég gyatra lehet az – horkantok egy aprót közben, mert hát, én meg a jel és szerencse. Hoppanálni sem tudok, vagy ha igen, valami mindig hátramarad vagy rosszabb. Szóval, tényleg ilyen jel kell? De nem, nem teszem fel végül. - Áhh, ezen elég lesz majd öregkoromban gondolkodni, már ha megélem és eljutok oda, hogy tudok majd egyáltalán gondolkodni bármin a nyálcsorgatáson kívül. Értem én, anno is ment a reklám, hogy itt aztán a lehetőségek tárháza vár, és bár igazából a felszín marha unalmas és sehol sem az a lehetőség, akár ebben is lehet fantázia – bár, akármennyire fog tetszeni, magamtól sosem jönnék le ide használni, persze, lehet lesz majd egyszer lesz olyan alkalom, de ne legyen. Inkább ne. Nem lep meg, amikor valahol egyetért fura nézetemmel, bár, ki nem, meglep néha, mennyien gondolkodnak hasonlóan hozzám.
- Hja, de az se túl sűrűn fordul elő, ha valóban izgalmas – vagy épp az enyém akárkinek. Túl fáradt az agyam belemenni bármely mélyebb dologba, ejtem is az egészet és csak állok, ahelyett, hogy mennék vagy valamit is tennék. Vagyis teszek, nagy szemekkel bámulom és hallgatom, közelebb lép és ismét, ösztönből csosszantok egyet hátra, majd marad abba, és hát, valóban, a történet többet mond, mit kellene. Ösztönös borzongás, még ha talán nem is igaz.
Szegény szerencsétlen... Beleőrült – a közelsége aztán még zavart is okoz, a hideg lánc simul nyakam bőrére, és kicsit távolodnék én attól a közeli ajkaktól, de az tart, belefúródik nyakamba, nem enged, mert a láncok sose engednek. Máskor nevetnék arra, hogy kár lenne értem, mert nem lenne, nincs akkora önbizalmam, de a rántásra, amit szerkezet okoz, nem tudok nem hirtelen kapaszkodni belé, karjába, ami közel is van és biztos is, berögzült hülyeség, mint mikor társas-hoppanál az ember. Szemeim behunyva sóhajtok egy nagyot, aztán pedig azt várnám, hogy valahol ugyanitt vagy másik szegletében a minisztériumnak bukkanjunk fel, de mikor felnyílnak szemeim, minden, csak nem az fogad, amelyre számítottam.
Ide-oda cikázó tekintetem, és talán egyel erősebb szorításom adja tudatára, hogy nem érzem én ezt rendben. Az ismerős falak, amik idegenek már, az illatok és a közeg.
- Ez.. ez.. - pillantok vissza rá, majd a kütyüre a kezében. Ez most szándék volt? Lassan derengő érzet, magam sem realizáltam még teljesen azt, mi ez, inkább a belső az, ami tiltakozik. Valahol egy óra ketyeg, túl ismerős ütemben, és belerezdül minden porcikám. Csak ezt ne..
Nyelek egy nagyot.
- Szerintem rossz irányba tekerted vagy nem tudom, de azt hiszem, ez most itt nem nyert sem időt, sem semmit.. - kibújnék a láncból, de inkább ezzel azt jelezném, hogy menjünk már, mehetünk is tovább, akármit, csak ezt a kattogást ne.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Rigel S. Avery

Rigel S. Avery

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Ian Sommerhalder

»
» Szomb. 30 Márc. - 21:06


Max & Rigel

Ezek a mai, önbizalomhiányos ifjak. Szórakoztató, hogy ő mégis azt hiszi rá értettem bármit, Freud bácsinak szólítják a muglik, higgyük most igaznak, szeretne a kis csillagzatom lenni?
Lassan mozdulok, derekam aprót rándul, ahogy súlyom átteszem csak a másik lábamra, eleganciával külön nagy gondot fordítva arra, ahogy mozgok végig a legapróbb részletig.
Ajkam buja mosoly szántja, az a tipikus markánsan veszélyes, ami bármit megengedhet magának, úgy nézni rá, hogy élve felfalja és majd csatakosan az izzadságtól nézünk így egymásra a fülledt éjszaka után hálószobámban, hogy egyetlen napra lecsókoljak ajkáról minden kétkedést.
- Máris szeretnél a csillagom lenni?
Hagyja el ajkam a kérdés, mint puha szellő, olyan közel hozzá, érezheti, ahogy végigszánt ajkán, mindig friss mentol, talán kissé hideg, amíg fel nem hevítik.
Nehéz kérdés, vajon hagyjam a tudatban, én most kikezdek vele és nyilván, mert kikezdek mindenkivel, vagy magyarázzam el voltaképp mennyire átvitt értelemben gondoltam a szerencsés csillagzatra.
Nyelvem aprót csattan szájpadlásomon, ahogy ciccentek, igyekszem csak merően, kíváncsian nézni, alig pislogva, nem pedig nyíltan sértegetni, nehogy elszaladjon, az egér már félig bemászott a lyukba.
- Milyen butaság, a legtöbb ember így gondolja és a halálos ágyán jön rá, hogy miközben élt, a lehetőségek csak úgy elsuhantak mellette. Öregkorodban gondolkodni a kihagyott lehetőségeken középszerű lenne, de te nem vágysz kicsit többre? Csak csendben beállni a sorba, figyelni arra, nehogy észrevegyenek, az életet kissé tartózkodóan, kívülről nézni csak, ahogy elsuhan melletted?
Jaj de öregnek érzem magam hirtelen, pedig nincs köztünk talán tíz év sem, vagy maximum annyi választ el a dús ajkú sráctól, mégis úgy viselkedünk mi ketten mint gyermek és matuzsálem. Vagy számolnom kellene a plusz éveket és másik életet ott Vesta világában az örök halál hatvan évét, legyek 90 hirtelen? Megintcsak taps nekem, ha így van milyen jól tartom magam.
Biccentek, kerüljön közelebb őönbizalomhiányossága, hagy tanítsak neki az élet valódi dolgairól és értékeiről valami felejthetetlent...
- Nem, nem beleőrült, meghalt.
Pontosítok egyszerűen, de szemeiben kételkedést látok, mondok nevet és évszámot, ( Peter Blackwell) ha akar utánanéz, az elődöm belehalt a betanításba, hagy nőljek szemében és minden halhatatlan. Mert a cím vérrel jár és sokszor halállal, bár talán azt sem hinné egészen, én is meghaltam egyszer.
Mosolygom csendesen, ahogy belém kapaszkodik, az erős kar megvédi, tetszik milyen kis védtelen, de fogom a derekát erősen.
Hát hoppá, elvándorolt a kezem, de olyan szilárdan tartom, ne panaszkodjon.

Az idő túlfele helyett valami elromlik, kis, ijedt ismerősöm arckifejezésén látom először, aztán, ahogy körülnézek és átmenetileg megszabadítom a lánc bilincsétől.
Szavai hallatán megfordítom az órát zavarodottan, húsz perctől számol vissza, de nem egészen értem micsodát, csak a srác lesz nagyon ideges.
- Nem tudom mi ez, rontott volna? Hol vagyunk? Te tudod hol vagyunk?
Pisszegek, mintha léptek zaját hallanám, az idő talán teljesen eltolódott és sokkal előbbre mentünk vissza?
- Nem láthatnak meg minket, főleg, amíg nem tudjuk hol vagyunk. Semmilyen körülmények között! Úgy tűnik húsz percünk van itt, visszaszámol. De ez nem Merengő, valóban itt vagyunk!
Rántom azonnal fedezékbe, karjánál fogva, ha kell derekánál húzom magammal, mindegy, csak meg ne lássanak, főleg, amíg ki nem derül hol vagyunk tulajdonképpen.





Zene
Original By: WeiWei
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Maximilian Seaver

Maximilian Seaver

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
; bill skarsgård

»
» Szomb. 13 Ápr. - 17:21

Ne piszk... áhh mindegy

szószám: 903

Minden kis apró jelre illik figyelni, csak én ebben a játékban sosem voltam valami jó. Sőt. Mondhatni vak, mint a bányaló, mert sosem figyeltem úgy sokakra sem. Ilyen ez, ha valaki olyan bolondságokkal küzd, amikkel én, eltekintve minden kórságtól. Lehet anélkül egy fokkal könnyebb lenne, nem tudhatom, sosem zárták el a csapot és én se zártam olyan erősen, hogy megtudjam, milyen nélküle. Duruzsolhat bármit is, teszi is, tarkómon az összes apró szőrszál égnek mered, futni kéne vagy maradni, vagy esetleg mást bekapcsolni, fogalmam sincs. Tény, hogy a zavar kicsit kiül a szemembe, kezeimbe pedig a hő, ahogy lassan emelkedik, de nem, ennyire már tudom irányítani, nem tör felszínre, nem kapar senkit sem. Mégis köhintek, mintha torkom kezdene, köhintek, mert hát túl közel és én nem ehhez vagyok szokva, más közeg a közelség, más minden, ez meg itt egyelőre túl szürreális, meg minden, elkapom a pillantásom inkább az asztal felé, tanulmányozom, mintha nem láttam volna már ebben a kontextusban hatvanszor, mintha változott volna akármi is rajta, azon kívül amit letett rá és amit elvett onnan. Nem, semmi. Csak a percek pörögnek a drága percek, miket meg akar faragni, meg akarunk faragni lassan mind a ketten, tudnám én azt már, hogy minek is megyek bele minden játékba. Vagyis ez nem épp az. Aztán szavai csattannak, tekintetem vissza rá, lassan akkorák lesznek a szemeim, mint a csészealj, bár most inkább mert nem értem, nem fogom fel vagy nem akarom. Fejem enyhén döntöm oldalra, mint a figyelő kutya, aki nem érti, hogy mégis mi a fenét akar pontosan az ember, de hát pofátlan sem lehet, hogy füle botját se mozdítja.
- A csillagod? Miért is akarnék én az lenni? - borzongok bele, hát ez itt egy körtánc talán, most már a hátamon futkos az egész, ki is húzom magam, apró sóhaj, hát hova tegyem én ezt? Komolyan? Nem, nem akarok csillag lenni, azok lehullanak, azt sem tudom ki ez a fazon és lehet, de csak lehet, hogy menni kellett volna a fenébe eltévedni és reggel csak rám lelt volna valaki. Összerezzenek a ciccentésre, csak mert inkább el vagyok nagyon bambulva, hát rajta, arcán sikerült, érti majd annak, aminek érti, én igazából csak a válaszaimat kerestem meg hát, valami zavarféle. Miért ne? Van valami, amit még mindig nem tudok megmagyarázni, valami hülye aura vagy akármi. Fura és kaparászik.
- Annyira nem vagyok én elveszett ügy, hogy mindenen kesergek majd az utolsó órákban. Lesz mit felidézzek, ebben biztos vagyok, de lehet ez itt eszembe sem fog jutni – mert miért keseregnék vagy merengenék pár nyert órán és percen. Igen, alá is becsülöm meg persze nem tervezem, hogy olyan sokszor folyamodom ilyen megoldásokhoz. Szóval, egyelőre ez most itt fontos, később meg fene tudja. - Egyszerűbb vagyok, mint tűnik. Nemigen vagyok a sorba illő, de inkább, mint minden figyelem rám. Nem mindenkinek kényelmes az, ha észreveszik. Sőt... De tény, nem fogok mindent kihagyni, ezen nem kell.. aggódni? - nem értem mire a kis beszéd, nem élek én annyira unalmas életet, csak idebent, meg még el sem kezdtem igazán. Ha szerencsés leszek, és miért ne, akkor lesz is még sok-sok év, amit kitölthetek. Azért mégsem olvasok be neki, csak apró szusszanással engedem el a dolgokat, hogy hát annyira ne tűnjek mégse szerencsétlennek, még ha azonnal nem is ugrok fejest mindenbe. Ez még nem is annyira fura. Nem lenne.
- Ó... az kellemetlen – meghalni a halál termében, lám, nem olyan nehéz. Vagy hát, nem sokaknak. Egy újabb ok, hogy én oda sose tegyem be a lábamat, semmilyen formában, még ha szépen is kérik. Nem kívánok idő előtt sehova elmenni. Vagyis most vissza az időben, kapaszkodva, ficeregve, érezve az idegen kéz matatását, hogy hol, hogy merre, és aztán beleveszni valami fura örvénybe. Valahol mégis öröm, hogy tart – még ha így.

Aztán a pillanat is eltörik. Minden. Az előbb még zavart volna fogása, érintése, most viszont az egész közeg az, ami feltör valami, úgy, mint a tojást. Reccsen.
- Elvileg ennek... Ez nem a minisztérium – állapítom meg zseniális nyomozói képességekkel, vagyis még azzal sem, inkább terelem a szót. A hol még nem fogalmazódott meg bennem teljesen, vagyis szót nem öltött, csak lassan kúszik fel a sötétből, mintha mély árokban lakó szörny lenne. Most már ha megérint, érezheti a forróságot. A képek láttán tudatom nem arra összpontosít, hogy minden rendben legyen.
- Otthon – aztán kibukik a felismerés. Nagyon régről, nagyon messziről. Az időnyerőre pillantok és legszívesebben darabokra törném, de akkor csak megásnék egy sírt. Kizárt, hogy ebben az időben maradjunk és ha nem is akarnánk, tudnánk szerezni újat. Ujjaim ökölbe szorulnak, ahogy elmozdít a fedezékbe. Elbambulva, magam záródva tépkedem le a vart és a gézt olyan dolgokról, amikről sosem szabadna, sosem kellene. Hatalmas sóhaj tör ki belőlem, és előbújok a rejtekből, vagyis csak kihajolok, hogy jobban lássak.
- Basszameg – sziszegem. Visszabújva, nagyokat fújtatva guggolok le, és fogom fejem. Aztán jönnek a hangok, a helyről. Egyszerre a fejemből és a valóságból. Egy vékonyka hang szólongatja az anyját, keresi, aki – ha még nem is látjuk, valahol épp sebesen pakol. Az apró gyerek csatakos, rossz álom és még rosszabb kínozza. Már elkezdődött, már belemászott a kórságba, és nem érti, az ott még nem érti. Szólongat ismét, én pedig, a jelen, a mamlasz épp próbálja összenyomni a saját fejét, hogy ne itt legyen, hanem a csendes semmiben.
- Me... mennyi van még vissza? - mintha a víz alól szólnék ki, vagy rohadt messziről. Lassan a közelbe ér az aprónép. A múlt és a jelen.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Rigel S. Avery

Rigel S. Avery

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Ian Sommerhalder

»
» Szomb. 20 Ápr. - 13:53


Max & Rigel

Játék, macska-egér, kellemes, gonosz szórakozás az ijedt tanonc. Igen, persze megfordul fejemben megint mennyire rohadék vagyok, így ijesztgetni ezt az ártatlanság szobrát, aztán megnyugtatom magam, nekem ezt a szerepet szánták, én rohadék vagyok és minden kétség elmúlik.
Még ha csak ennyi is volt, visszamegyünk az időben és teszem azt nem dugom meg, mert egyre belátóbb vagyok, mit is kezdenék én ilyen kis nyuszikával? Az erőszak legyen mások eszköze, a kényszer stílustalan, márpedig én lennék a kétlábon járó desing.
Jól kinevetem majd, mielőtt faképnél hagynom, hátba verve, szedje össze magát, mennyi vérmes, kiélt fazon sétál még a Minisztériumon belül is, csupa ilyen meghökkent arcokra vadászva, várnak, hogy lehajoljanak a zuhanyzófülkékben és átváltoznak szappanná.
Valamilyen hatásnak lenni, ha nem felejthetetlen szenzáció, akkor mély döbbenet és meghökkentés. Szerepek nekem, hogy saját jelentőségem tudatában megköszönjem a létezésnek eme csodás kreációt és nyomot hagyjak az utamba alkalmatlankodó lelkeken.
- Nem baj Maximilian, talán majd egyszer.
Mondom ezt úgy, mintha lecsúszott volna a főnyereményről, mert valóban ez történik, ha rólam akárhogy lemarad az ember, például a csók dimenziókapui megmaradnak abban a jelentéktelen és átlagos értelemben, ahogy a többség „használja” és a forró vágy minimálján, őrlángon pislákol majd csak nélkülem, aki megmutatta volna hogyan lángoljon.
Félmosollyal figyelem apró és ijedt rezdüléseit, csoda, hogy abba belemegy, utazzunk az időben, egy mindkettőnk számára jobb pillanatba. Egy eseménytelen nap eseménytelensége elé, szebb véget kerekíteni neki.
Lustán pillantok rá, ahogy oltani próbál, bár nem biztos, hogy ennek tudatában van. Ez a röpke találkozás velem nem jut majd eszébe a halálos ágyán, mert én sem tettem rá mély benyomást, hiszen kihagyta a lehetőséget, hogy mozgásba hozzam. Így valóban csak egy túl régi, de gondosan polírozott ingaórának tűnök, ami mellett az ember, ha van szépérzéke gyönyörködve sétál el.
- Meggyőztél, nem aggódom, élj, ahogy jónak látod és elnézést, ha úgy érezted belekontárkodtam.
Bárki választhatja a középszerűséget és bátran elfelejthetik. Szürke marad, egy sorozatgyártás középterméke. Ilyennek is kell lenni, nem lehet mindenki különleges.
Már számtalanszor csináltam, megragadtam a láncot, mire az idő visszapergett, de ez most más nagyon, minden eltolódik és sokkal távolabbra kerülünk.

Értetlenül nézek rá, mert ezt a megállapítást magam is megtettem, ez nem a Minisztérium, közben a srác mégis úgy viselkedik, mintha ismerné ezt a számomra tökéletesen idegen terepet.
Otthon? Csak szemöldököm vonom fel, de cselekedek, fontosabb, hogy eltűnjünk, hiszen bármi okozhat visszafordíthatatlan károkat.
 Maximilian közben kiakad, gyerekhangot hallok, úgy csinál, mintha a sajátja lenne, ekkor indulnak be konspirációkat gyártó kerekeim és a basszameg hirtelen értelmet nyer.
- Az elveszett kisfiú hang te vagy?
Előrehajlok, szurikátaszerűen, engem nem ismer, én tehetnék akármit, rásandítok a felnőttre, majd az időnyerő visszaszámláló lapjára.
Kísérleti példány volt, most az egyszer úgymond „benéztem” csak épp másvalakit is a dolgok közepébe rángattam, felettébb érdekes tapasztalat lesz.
Az ironikus félmosoly sejlik ajkamon, ahogy oldalt fordulva felé és hozzá elég közel megcsapja forró leheletem.
- Lehet, hogy mégsem fogsz olyan könnyen elfelejteni.
Sőt, az egész élettörténetébe beíródhatok. Mennyi idő telt el? Hiszen alig vagyunk itt két perce.
- Úgy tűnik eltelt kettő kerek perc és még egy maradt, hogy átgondold mit akarsz a gyerekkori énednek üzenni. Mármint engem nem ismer – mutatok magamra igazán ártatlanul. De vajon milyen jelentben vagyunk, amikor a kicsi Maximilannal mi történik éppen?






Zene
Original By: WeiWei
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good


Ajánlott tartalom

C’est la vie

»
»
Vissza az elejére Go down

A meg nem értett múlt visszatér

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Archívum :: Befejezetlen játékok-