Lassan már félév is eltelt azóta, amióta Brazíliába utaztam. Nemcsak az egész hely, de az emberek társasága is meglepően, de kellemesen különböző, mint Angliában volt, az pedig, hogy itt senki sem tudja igazán ki is vagyok én valójában, csak Narcissa Malfoyként, egy átlagos és normális varázshasználó diáklányként ismernek, nem is tölthetne el nagyobb boldogsággal. A névtelenség egyáltalán nem bosszúságot, sokkal inkább megkönnyebbülést jelent. Ahogyan kicsit az is, hogy minél távolabbra kerülhettem az utóbbi időben végeláthatatlanul hemzsegő problémáimtól.
Azt nem állítom, hogy senki és semmi sem hiányzik otthonról. A nővéreim például borzalmasan hiányoznak, néha már a sírás is kerülget, ha rájuk gondolok, hiszen soha sem kellett, hogy külön éljünk, így nem is voltunk sokat távol egymástól, még akkor sem, amikor beköltöztem a Malfoy-kúria falai közé. És Luciust sem felejthetem el egykönnyen, valószínűleg, ha akarnám sem menne. Pláne a legutóbbi látogatása óta.. És már miért is akarnám? Mert Manoel néha napján pár tartalmas óráig kiűzi a gondolataimból? Bár soha sem eléggé, mégha csak elbújva valahol, de mindig ott lapul bent az elmém mélyén, a szívemből pedig soha sem fog már eltűnni. Ennek ellenére állíthatnám, hogy Manoel pusztán szórakozás, olyasvalaki, aki korántsem az érzelmeket, inkább csak a testi kontaktust képviseli a jelenlegi életemben. De ez nem teljesen így van. Bár megmagyarázni még nem teljesen tudom, vagy egyszerűen csak nem akarom, ő egészen mást jelent most számomra. Egyszerre idegen, ismerős, barát és szerető nekem. De szerelem semmiféleképpen, ezt az egyet biztosra vehetem, és talán éppen ezért nem is félek attól, hogy elveszíthetem miatta a férjemet.

Most is azt hiszem, hogy vele fogok találkozni a vízesés alatt, mint olyan sokszor mostanában. De, amikor meglátom a régóta nem látott, már születésemtől kezdve belém ivódott sötét hajtincseket, egyszerre el is felejtem ki az a Manoel. Egyedül csak őt látom, az ismerős arcvonásokat, és érzem, hogy a szívem a dupláját kezdi el verni, mialatt a vérem forrásnak indul. Mintha csak tudná, hogy a másik fele áll előttem.
Nem is gondolkodok, csak ösztönösen cselekszem. Mindössze pár ugrással átszelem a köztünk lévő távolságot, és a nyakába borulok. Úgy ölelem, olyan szorosan és erőteljesen, mintha soha sem akarnám elengedni.
Hosszú percekkel később távolodom el tőle, de éppen csak annyira, hogy a mélybarna szempárba tudjak nézni. - Bella! Hát te mit csinálsz itt? Nem is szóltál, hogy meglátogatsz. - kérdezem izgatottan, már-már gyermeki rajongással a tekintetemben. Valóban nem szólt, de a meglepettségem mellett sokkal nagyobb az örömöm.