Először nem értem. Ezer meg egy pajzán megjegyzés tolul a számra, ó, szeretnéd látni, milyen jól bánok a pálcával?, szeretnéd?, de azután szépen, lassan, mintha nem lenne több semmi kis érnél, elcsorog az agyam végtelen óceánjáig az, amit mond, és úgy pattanok le róla, magammal rántva a takarót, mintha parázs ért volna a bőrömhöz.
- Hát erre megy ki az egész?! - kiáltok rá, és szarok rá, ki hall ebben a percben, valószínűleg az egész rohadt panzió, valószínűleg nem kell sok, és már kopogtatnak is a szomszédok, egyik vagy másik oldalról, akik ezen a késői órán aludni szeretnének. Komolyan? Komolyan?! - Azért hoztál magaddal, hogy felhasználj, mint egy csinos kis játékszert, hogy eladj, amikor arra kerül a sor? Jóságos ég, ennyi időn keresztül az orromnál fogva vezettél, és én észre sem vettem! - A fejemhez kapok, mind a két kezemmel az arcom bőrét dörzsölöm, ahogyan leugrok az ágyról, és kétségbeesetten járkálni kezdek, a rendelkezésemre álló bosszantóan szűk helyen, hogyaztakurva, háromszor is beverem a térdem az ágy lábába. - Hogy lehettél ilyen álnok?! És én hogy lehettem ilyen naiv? Édes Istenem, hogy, hogy a francba... - motyogva, a hajamba süllyesztett ujjakkal járkálok tovább, csak egyszer, kétszer pillantok feléd. Itt a tökéletes alkalom, hogy azt mondd, mindez félreértés! - Mi elől menekültél? Elmondod most már?

Hagyom, hogy maga mellé húzzon, és csak, amikor már a combom az övéhez ér, amikor már olyan szorosan bújok hozzá, mintha kötelező lenne, akkor döbbenek rá, mennyire szükségem volt erre a kiadós sikoltozásra, mennyire vágytam erre attól a perctől kezdve, hogy hátat fordítottam Edgarék otthonának, az én otthonomnak, ha az utóbbi időszakot nézem. Fogalmam sem volt, mire vállalkozom, ebben minden perccel biztosabb vagyok, de egyelőre könnyebbnek tűnik Eoghan vállához simulni, aki hihetetlen türelemmel kezeli még ezt a kirohanást is, nem, nem hittem komolyan, talán nem, hogy bántani tudna engem, hogy tovább tudna passzolni, ha jó ajánlatot kapna értem, de őszintén? Talán az ilyen esetek elkerülése végett szokás ismerkedni, mielőtt megszöksz valakivel.
- De hát miért kapnának el? - bámulom a pontot, ahol a lábaink összeérnek, értetlen dühvel. - Hiszen nem raboltál el, vagy ilyesmi, én jöttem el veled, és ezt megmondom bárkinek, aki le akarja verni rajtad a balhét - heveskedek, a hangom megint egészen magasra kúszik, de a vallomását hallva inkább úgy érzem magam, mint amikor hatévesen lezuttyantam a cseresznyefa egyik ágáról, a hátamra estem, és minden levegő kiszaladt a mellkasomból.
Hagyok magamnak pár percet, hogy igazán értsem. Egy gyilkossal szöktem el. A picsába! Annyi normális srácot választhattam volna, annyi bájgúnárt, aki már attól is rosszul van, ha a nyakkendője színe nem passzol az ingéhez, és mégis, mégis, elszöktem egy írrel, aki gyilkos, és ráadásul szocialista. Száraznak érzem a számat, és elhúzódok tőle.
- Ezt más körülmények között biztosan nagyon romantikusnak találnám, de most... - rettegve nézek az arcára, sosem hittem volna, hogy ilyesmit találok a vonásai mögött. - Nem tűnsz gyilkosnak, igazán. Vagyis érted, olyannak, aki képes... ilyesmire. Ne vedd sértésnek!