Tudom, hogy nem kéne itt lennem, hogy nem kellett volna eljönnöm a saját temetésemre. Biztos vagyok benne, hogy nem fogom kibírni sírás nélkül, ahogyan látom majd anyut és aput, ahogyan látom Pearlt sírni és... ráébredni arra, hogy már nem leszek többet életük része, de mindenkinek jobb lesz így. Jobb lesz ez a világ nélkülem és én is lelépek innen. Hiba volt megírni azt a levelet, hiba volt az, amit akartam, nem kellett volna ennyire akarnom, tudhattam volna, hogy úgysem fogja megkapni azt a levelet a kezébe, de ostoba voltam és meggondolatlan. Remélem a seb a hátamon kitart a temetés végéig és nem fog felszakadni. Ha Clyde megtudja, hogy Jessie alakjában jöttem el, kifogja tekerni a nyakamat... Csak rövid képek ugranak be arról a napról. Írtam egy levelet, egy levelet, melyben Shane átkozott Zabinit elhívtam egy utolsó találkozóra, hogy elbúcsúzhassak tőle. Nem gondoltam át, hogy butaság volt leírni a helyet és az időt is mindenfajta titkosítás vagy megbűvölés nélkül, de hibáztam... Mikor odaértem csak két halálfaló várt rám és nem, egyik sem ő volt. Repkedtek az átkok és mindenki próbálta megölni a másikat és én neki vágódtam a falnak és az egyik megragadta a torkomat, már majdnem megfojtott, mikor sikeresen kinyögtem egy varázsigét, amivel felrobbantottam a fejét... De a következő pillanatban már az üvegen repültem ki és a szilánkok felvágták a hátamat, feküdtem ott, feküdtem csak... eljátszva, hogy nem tudok mozogni, hogy nem tudok semmit sem tenni a mozgás érdekében, csakhogy megteremtsem a tökéletes pillanatot... és mikor lehajolt átnyomtam a torkán az átkozott pálcámat és innentől képszakadás, csak arra emlékeztem, hogy mindkettő kezéből kivágtam a szektajelüket, még csak véletlenül sem szólítom azt a szart a nevén és elraktam... Szép kis ajándék lesz Zabini apucinak pár év múlva... De végre ráébredtem, hogy... ennyi volt. Jobb volt eljátszani a halálomat és eltűnni, mint tovább élni. Nagyon jól tudom, hogy ő is értesült róla, hogy már szinte mindenki tudja, hogy Doris Promise Edwards halott, de azt nem tudják, hogy valójában életben vagyok, nagyon is életben. Éppen indultam volna a szüleimhez, amikor... NEM! Ő nem lehet itt, ő nem jöhet ide és nem... egyszerűen nem és kész. Tudom, hogy Jessie utálta őt, hogy megvetette és nem egyszer ment már neki, most sem lesz másként. Lendületes léptekkel haladtam felé, majd mikor már közel voltam hozzá megragadtam a zakójánál és szorosan tartottam. - Ki a fasznak képzeled magad, hogy idejössz?! Még van bőr a pofádon?! - nézek a szemeibe és nem érdekel mit látok, nem hat meg, ha bánatos vagy összetört, esetleg szomorú. Megérdemli, megérdemel minden egyes csepp fájdalmat, amit átél, sőt. Legalább ezerszer ennyi járna neki. - Miattad halt meg! Egyszer már majdnem sikerült, most jöttél megnézni, hogy sikerült e befejezni a munkát, amit apáddal csináltatok?! - Minden egyes szót úgy köpök ki, mintha méreg lenne. Tudom, hogy Jessie is ilyeneket vágna a fejéhez és igazából örülök, hogy az ő testét választottam, hiszen vele kitombolhatom most magamat.
Nem hittem el amikor először meghallottam. Csak álltam ott a levél felett, a bagoly értetlenül nézett rám, valószínűleg jutalomfalatot és választ szeretett volna. Most nem kapott. Egyetlen olyan szó fagyasztott oda a nappaliba, amit nem is gondoltam volna, hogy ilyen hamar kell látnom majd. Sőt, hinni sem akartam benne, de újra és újra elolvastam azt, a pecsét pedig tökéletesen hitelesítette... Egyszerűen csak széttéptem, majd lendületből fordultam hátra és ököllel ütöttem be az italos szekrényem üveg ablakát. Helena aggódva sietett le a lépcsőn, sem szavaira, sem közeledésére nem reagáltam, egyszerűen csak elhopponáltam a házból, át a Zabini kúriába, Vestához. Ott töltöttem az időt a temetésig, ami után szintén nekem kellett utána járnom, hiszen nem kaptam rá meghívót, nyilván nem véletlenül.
Aznap feketébe öltöztem. Arcomról lesírt, hogy nem aludtam már napok óta, szemeim táskásak és lilák voltak - vérbe úszóak. Sérült kezemen kötés, de jó érzés volt, hogy fájt, legalább addig sem éreztem a szívembe maró érzést, amiről most azt hittem, már soha nem fog elmúlni. Pálcámat taláromba rejtettem, még utoljára a tükörbe néztem. Tudtam, hogy nem ez lesz a legjobb módja az elbúcsúzásnak, de mennem kellett, nem ülhettem itthon tétlenül, és látnom kellett, mert ha nem, akkor nem hiszem el továbbra sem. Sokan voltak. Szülők és rokonok, barátok, senkihez nem akartam odamenni. Biztos voltam benne, hogy engem hibáztatnak majd, engem és a családomat, de akkor is meg kell, hogy értsék, miért jöttem el. Gondoltam, majd elmagyarázom és majd látni fogják rajtam, hogy hogyan nézek ki, hogy mennyire megviselt a hír, hogy senkihez nem tudtam eddig egy árva szót sem szólni mert eleredtek a könnyeim vagy olyan düh fogott el, amit nem tudtam kontrollálni. Ez vár rám az elkövetkező években? Látom, ahogy Doris testvére Jesse közeledik felém, de meg sem mozdulok. Nem érdekel, hogy mit fog tenni, biztosan nem rendez jelenetet a saját húga temetésének napján, így csak ott állok, és megvárom még odaér. Ahogy megfog, nekem arcom meg sem rezdül, szemeimből csak ürességet olvashat ki, mintha nem lenne benne élet, sem fény. Megvárom még jól beolvas nekem, de szavai fájdalmasak, mert tudom valamilyen szinten igaza van, de mégsem... - Nem mitattam! Én nem is tudtam róla, arról amit apám művelt! - Kezét megragadom, majd lefejtem magamról és egy lépést hátrébb állok. Nagyot nyelek mielőtt folytatom, teljesen ki vagyok száradva, talán ezért is az a fehérség a bőrömön. - Tudod jól, hogy én mindig védtem tőle. De erről most nem tudtam... most nem... - Csuklik el a hangom, szégyellem, hogy így kell látniuk, de visszafolytom és próbálok a dühömre összpontosítani. Az csak gyűlik és gyűlik, hamarosan ki kell majd engednem a megfelelő embernél. - Csak hagyd, hogy elbúcsúzzak tőle és már itt sem vagyok. - Próbálok egyességet kötni, muszáj, nem bírnám ki ha nem tehetném meg.
Nem érdekelt, egyáltalán nem érdekel, hogy mennyire érzi magát szarul, egyáltalán nem tud meghatni engem. Elhiszem, hogy rosszul érzi magát, de ez inkább bűntudat, színtiszta bűntudat, hogy az apja miatt volt. Érzi és biztosan tudja, hogy ki tette és én is tudom, hogy ki tette és egyáltalán nem hiszem, hogy helyes, hogy itt van. Az apja biztosan nem engedte meg, hogy eljöjjön és csodálom, hogy nem hozta magával a drága kis szerelmét, na akkor csináltam volna igazi botrányt. Nem hiszem el, hogy miért nem tudott otthon maradni, miért kellett eljönnie ide is és tönkretenni mindent. Nem kellett volna beengedniük, biztosan feketelistára raktam volna őt a szüleim helyében, na nem mintha számíthattak volna arra, hogy eljön, én sem hittem volna, hogy ide fog jönni. Nem hittem volna, hogy ezt fogja mondani, mert ez nem igaz, tudnia kéne, hogy most nem mond igazat. Miatta van az egész, csak elszerettem volna tőle búcsúzkodni, elszerettem volna mondani, hogy elmegyek külföldre és nem fog többet látni, elakartam mondani, hogy szinte hibátlan lett a RAVASZ-om és így simán lehetek aurror, de nem fogja már ezeket tudni, nem fogja ezeket hallani, mert már hivatalosan is halott vagyok. Csak megforgattam a szemeimet és nem hittem tényleg a fülemnek. - És azt tudod, hogy neked írt egy levelet, hogy elköszönhessen tőled. - mondom neki miközben hátra pillantok. Még nem kezdik, még van egy kis időnk, igazából azt kéne tennem, hogy még kicsit tönkreteszem a lelkét. Itt lenne az ideje, itt lenne az ideje, hogy végleg megtegyem azt, amit meg kellett volna. Nem kell finomkodnom, nem kell visszafognom magam, csak arra kell figyelnem, hogy ne mondjak neki olyan dolgot, amit Jesse nem tudhat, mert akkor mindennek vége, na nem mintha nem tudnám kimagyarázni magamat. - Én mondtam neki, hogy ne tegye, mondtam, hogy ne írjon neked, de hitt benned... Kellett neki benned hinnie. - mondom neki, miközben fintorgok egyet. Tényleg hallgatnom kellett volna mindenki másra és hagynom kellett volna a dolgot, de azt hittem, hogy el kell köszönnöm. - Csinálhattad volna jobban, nem volt elég jó ebben, lényegében miattad halott. - mondom neki halkan és lassan, hogy eljusson az agyáig. Szeretném, ha megjegyezné, szeretném, ha tudná, hogy lényegében miatta vagyok halott és miatta van tele a hátam vágásokkal. Megérdemelné, hogy valaki végre megmondja neki az igazat. - Nem tudom, hogy mit játszod itt az ártatlant, miközben csak egy volt egy hosszú listán ráadásul hamar eldobtad, mikor jött a gazdag kis fruska az életedbe. - mondom neki, miközben elengedem, szerintem még csak annyit sem érdemel, hogy megüssem. Pedig kitudnám ütni.
Merven tekintek előre, de Jesse szemeibe sem nézek inkább. Szégyellem magam apám bűnei miatt, pedig nem nekem kellene rosszul éreznem magam, ő az, aki tönkretette egy család életét, ő az, aki elvette egy fiatal boszorkány lehetőségeit. Mégis úgy érzem, nekem kell ezért megbűnhődnöm, magamat hibáztatom mert ott kellett volna lennem, jobban kellett volna figyelnem rá és apámra is. Szörnyű érzés, ilyen szörnyen még talán soha nem éreztem magam azelőtt. Meglepődöttségemet tökéletesen övezi amikor Jesse következő mondata üti meg a fülemet. Milyen levél? Szóra nyitottam számat, de mégis csak tátogtam, hang nem jött ki rajta, így be is csuktam, beharaptam ajkaimat, erősen, talán épp hogy nem buggyant ki belőle a vérem. - Én... én nem kaptam meg a levelet. - Nem kaptam meg azt a kibasz*tt levelet! Sőt, ha belegondolok mostanában egy levelem sem érkezett, ez már felettébb gyanús, biztosan apámhoz irányittották át őket. Arcomba hirtelen szökik fel a vér, összeszorítom az öklömet. Csak hallgatom őt, ahogy önti rám a mocskot, ahogy beolvas nekem mindenért, de tudják jól, nem tehettem róla, egyszerűen nem tudtam mit tenni, ígyis épp eleget ellenkeztem, ígyis épp elég ideig vittem a hátamon ezt a terhet, de ő kereste magának a bajt, ő nem tudott lenyugodni, hiába mondtam neki, vigyázzon apámmal, mert még megütheti a bokáját. És most itt tartunk. Mindenki engem okol, a szavai olyan mélyre hatolnak bennem, hogy még nagyobb lyukat vágnak szívembe. Szinte már ketté hasadt ígyis. Lehunyom szemeim, mély levegőt veszek és egy lépést hátrálok, de ahogy mondja és mondja, érzem, hogy a düh, ami eddig elfolytva bennem lapult, egyszerre csak kitörni készül, hirtelen lépek hozzá közelebb, tekintetem hirtelen változik fenyegetővé, szinte őrülté. - Nem tudsz te semmit! Azt sem tudod mi volt köztünk, azt sem tudod, mit tettem érte! Nincs jogod hozzá, hogy ezekkel a dolgokkal vádolj engem! - Fujtatok mint egy bika, körmeim már mélyen belevésődtek a tenyerembe, de nem tudok visszafogni magam, nem sokáig tudom visszafogni magam. - Szerettem őt és ezt nagyon jól tudta. Az utolsó találkozásunkkor is bizonyítottam, de én nem a családom vagyok! - Szemeim szinte egyik pillanatról a másikra véreznek be az idegességtől. - A rohadt életbe, hagyj engem békén, hagyd, hogy elbúcsúzzak és aztán soha többet nem látsz!
Nem kapta volna meg? Tudom, hogy mikor hazudik és azt is tudom, hogy most az egyszer igazat mond, tényleg nem kaphatta meg. Azért nem tud valaki ilyen jól színészkedni és mégis együtt voltunk több, mint másfél évet, az előtte lévő időszakban pedig elég jól kiismertem már. - Ez még nem mentesít fel a dolgok alól. - vágom rá azonnal, nem tudom, hogy mit hitt, de ez miatt még nem fog semmi sem változni. Ő is ugyanúgy gyilkosom, ahogyan az apja és azok az ostoba halálfalók, akik rám támadtak. Bár lehet nem kellett volna kivágnom a sötét jegyet, de milyen szép meglepetés lesz majd pár év múlva, ha elküldöm a drága szent családnak. Bár legszívesebben inkább nem leplezném le, hogy még élek... Szabad vagyok, végre megszabadultam tőlük és tőle is! Hiába szerettem és jelentett nekem mindent egykor, mégis csak többször összetörte a szívemet és megölt engem, ahogyan magát is a gyengeségével. Remélem belehal a bánatba. Bár valahol kicsit bántó, hogy elhiszi a halálomat, hogy egyáltalán nem kételkedik abban, hogy halott vagyok. Végül csak lebecsült ő is, ahogyan az apja tette velem. Ez már nem számít többé, én már nem maradok itt sokáig, nem fogok tovább itt élni, holnap elutazom Oroszországba és végre új életet kezdek, egy új életet, ahol nincs Zabini család. Ügyelni fogok arra, hogy Clydeon kívül másba ne szerethessek és arra is, hogy ne beszéljek aranyvérűekkel. Soha, de soha többet. Nem félek tőle, egyáltalán nem félek és legszívesebben csak lefejelném őt, de nem tehetem meg, nem akarok én sem jelentet rendezni a saját temetésemen. Mennyire morbid már, eljöttem, hogy lássam mennyien vannak itt és mennyien gyászolnak engem, szerencsére vannak jó páran. - Szóval szerinted hőscselekedet volt megmenteni, mikor miattad rabolták el? Vagy az volt a nagyobb tett, hogy eldobtad és ellökted, mikor jött a gazdag gyerekkori barátod? Ez nem kötekedés, puszta kíváncsiság. - kérdezem tőle. Most tényleg nem gúnyos Jesse hangja és nem mond semmi rosszat, tényleg feltesz egy egyszerű kérdést, ami persze idegesíteni fogja őt, idegesíteni fogja Shanet, de hát engem ez cseppet sem érdekel, megérdemli. Felőlem meg is bolondulhat... Sóhajtok egyet és mélyen a szemeibe nézek. - Te is jól tudod, hogy nem akarná, hogy itt legyél. Szerinte semmi jogod nem lenne elbúcsúznod tőle. - mondom neki teljesen komolyan. Remélem ez ad neki még egy pofotn a sok kiosztott között még.
Rosszul esnek szavai. Az, hogy egy cseppet sem fordult megértően felém, hogy egy pillanat erejéig sem hallgat meg engem. Pedig tudnia kell, hogy mennyire fontos volt nekem, tudnia kell, hogy mi volt közöttünk, hogyha ilyen jól ismerte a húgát. Egyszerűen nem tudok belenyugodni a gondolatba, hogy már nincs többé, nem nézhetek bele azokba a szemekbe, nem simíthatok végig a puha arcán. Talán egyébként sem találkoztunk volna többé, mert megmondta az utolsó alkalommal. Pedig én komolyan elgondolkodtam rajta, hogy szembe megyek a családommal újra, de már késő volt, késő mert elcsesztem és Helena teherbe esett. Inkább hátat fordítok neki. Nem bírom nézni az arcát, nem bírom látni a mögötte lévő embereket, amint sírnak és búcsúznak, amint várják a szertartást, amin én nem vehetek részt. Dühös vagyok, mert magyarázkodnom kell, dühös vagyok, mert tudom, részben én vagyok a hibás. Rosszul esik, hogy most még erre az egészre Jesse hergelni próbál, az amúgy is heves természetemnek pedig ez egy nagy löket, és nehezen tudok vissztartani a kakit, ami épp rámzúdúlni készül. Hangja ismét megüti fülemet, de ekkor kicsit normálisabban, mégis még mindig ugyan ott tartunk, még mindig... - Mert szerinted hagynom kellett volna ott megrohadni? Meg kellett védenem... - Nem fordulok vissza felé, továbbra is ökölben tartom a kezemet, továbbra is ingerülten válaszolok minden kérdésére. Mély levegőt veszek, de hiába, szavai ismét olyan hatást gyakorolnak rám, ami után már csak egy rossz mozdulat választ el tőle, a pálcám a nyakához kerül, és az őrület, a düh ami eddig odabenn lakozott, most hirtelen kitörni készül. Óvatosan lépek, óvatosan mozdulok, hogy annyira ne legyen feltűnő mit csinálunk itt. Nem akarjuk felkelteni a gyászolók figyelmét és felforgatni a kedélyeket. - Nem beszélhetsz a nevében. Nincs hozzá jogod és ahhoz sem, hogy nekem megszabd mit teheteh és mit nem. - Összeszorított fogakkal engedem el szavaim után, és lépek hátrébb két lépést. - Lemaradsz a szertartásról, kedves mindent tudó testvér. - Gúnyos szavaim nem kímélik, de én nem mozdulok innen, ha kell, helyben kivárom a végét a szertartásnak és utána legalább magam maradok.
Kezd ideges lenni, de ehhez sincs semmi joga, nehogy már neki jobban fájjon a halálom, mint nekem. Igazából nem hiszem el ezt az egész alakítást, biztosan csak színészkedik vagy nem is tudom. Még hogy szeret engem?! Még az sem hat meg engem, hogy nem kapta meg a levelet, hogy valójában én voltam meggondolatlan, de nem érdekel... Én nem akarom, hogy itt legyen a temetésemen, nem akarom, hogy itt szomorkodjon, mikor anyám és apám is itt van. Kedvelték őt, kedvelték őt, mielőtt még az a sok rossz dolog megtörtént. De ez már a múlt, tudom hogy apám legszívesebben megölné őt, míg anyám kikaparná a szemét, amit meglehet érteni. Igazából nem értem, hogy miért van még itt, nem egyszer, hanem többszörösen megaláztam őt és célozgattam rá, hogy nem akarom, hogy itt legyen, de egyszerűen nem fogja fel, hogy menjen már el innen. Talán nem akarja megérteni, hogy miről beszélek vagy tényleg nem csak játszaná a fejét? Nem... nem tudom neki elhinni, meg én sem tudom, már nem, többé már nem. Azt is kinézem belőle, hogy direkt elmondta hogy hol lesz az a találkozó, megakart tőlem szabadulni. Lefeküdt velem és után úgy gondolta, hogy eltakarítja a mocskot, amit maga teremtett. Igazából kicsit szédülök már és eléggé fáj a hasam... Mostanában gyakran van ez. - Már az elején nem kellett volna felszedned őt. - mi mást mondhatna egy báty? Hát csak ezt és igazából én meg sem ijedek, hogy pálcát szegez a nyakamhoz, meg sem lep. - Most akkor megölitek a többi Edwars-ot is? - kérdezem gúnyosan, bár a szemembe próbálok kis félelmet erőltetni a szememre, mintha azért mondanám ezt, hogy elengedjem. Jesse nem tökös annyira, mint én, nem is értem, hogy miért neki lett farka. Szerintem én sokkal vagányabb és erősebb vagyok, de... éles fájdalmat érzek a hátamban és azt is érzem, hogy lassan csörgedezni kezd a vérem, érzem, ahogyan a fehér ing kezdi felszívni. Ellököm a pálcáját és lépek egyet hátra. - Hát menj, ha szembe tudsz nézni a fájdalommal és a bűntudattal. - mondom neki, majd lépek egyet hátra, már látszik, hogy véres az ingem elől is. - HA kérdezik hol vagyok, mond csak, hogy miattad mentem el. - csak ennyit mondok és hopponálok is egyet, szerencsére még beérek a házunkba, vagyis a lakásba, ahol Clyde-dal vagyunk most. - Segíts Clyde... - mondom halkan, majd érzem, ahogyan a főzet hatása elmúlik és visszaváltozik a testem és azt is érzem, ahogyan elájulok...
Eldurrant az agyam, nem is csodálkozom rajta, hiszen ő hergelt fel, ő hozta ki belőlem az állatot. Mindent megtettem azért, hogy visszafogjam magam, de egyszerűen olyan érzések keringenek bennem, amik szerintem egy jó ideig most ott fognak lappangani, és örülhetek neki, ha nem bolondulok meg tőlük, ha nem tesznek pszichopatává vagy rosszabbá. Kérdése ránt vissza igazából a jelenbe, mert a fejemben most annyi lehetőség, kérdés és válasz kavarog, hogy nem nagyon tudok már rá koncentrálni. Annyira nem is érdekelnek a szavai, tökre leszarom, hogy mivel próbálkozik, most már csak annyi a lényeg, hogy átjussak és bemehessek elköszönni Doristól, és megpróbáljam magamban lezárni az egészet, ami tudom, hogy nem lehetséges. - Nem vagyok gyilkos. - Válaszolom egyszerűen és ridegen, miközben ő ellöki a pálcámat én pedig el is teszem azt a taláromba, nem akarom, hogy még jobban magunkra vonjuk a figyelmet. Nem épp úgy néz ki, mint aki túl jól érzi magát, de én sem vagyok a legerősebb formámban ma, hisz az elmúlt napokban keveset ettem, elgyengültem a hírtől. Nem tart már sokáig a beszélgetésünk, a tekintetemet nem kerüli el a vér, ami az inget kezdi el itatni. Hiába kérdeznék, hiába mondanék bármit neki, már a következő pillanatban elhopponál és tudom, hogy nem azért mert megijedt vagy elzavartam, bár lehet, hogy a többi ember aki itt van majd ezt fogja hinni. Elfintorodom. A következő pillanatban pedig én is elhopponálok, de nem messzire, csak néhány tömbbel odébb, szépen csendben és nyugodalomban kivárom még vége lesz a szertartásnak, mindenki hazamegy, majd utána ott töltöm az egész éjszakát a sírjánál, miközben próbálom magamba felidézni a jó közös élményeinket és leinni magam, hogy ne emlékezzek arra, milyen gyenge voltam.
Kezdőlap
| Clothes
