I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
▽ Avatar : Agnes Bruckner
| » » Szer. 19 Dec. - 6:51 | | | Rose & Destiny  Jellemzően akkor történnek velem a legfurcsább dolgok, amikor nem töröm semmi rosszban a fejem. A mai is egy ilyen nap. A könyvtár felé indulok az iskola folyosóin, mivel nem szeretném azzal ünnepelni a karácsonyt, hogy a bukta dolgozataim anyagát magolom a fa alatt. Bár gyanítom, ehhez senkinek nem lenne kedve, tehát nem meglepő, ha nem sem ez a vágyam. Ráérősen rovom a folyosókat lefelé az épületben, hogy elérjem a könyvtárt. A lépcsők aljára érve azonban furcsa jelenségre leszek figyelmes. Abban sem vagyok biztos, hogy nem káprázik a szemem. Egy pöttöm szellemalak úszik el ugyanis a távolban a folyosó végén, majd eltűnik a következő sarkon. No, nem mintha nem láttam volna még szellemet, vagy ne lenne néhány az iskolában, ezt a kísértetet viszont biztos, hogy nem ismerem. Néhány pillanatig tétovázva fixírozom a másik folyosót, ami a könyvtárba vezet, de végül vállat vonok. Néhány perc múlva is tudok tanulni, nem történik semmi végzetes, ha netán megnézem, mi a helyzet. Így hát elindulok az alak nyomában. Abban biztos vagyok persze, hogy nem lehet új kísértet a suliban, mert ahhoz meg kellett volna halnia valakinek a suliban. Így hát marad, hogy nagy valószínűséggel képzelődtem, de mindennek ellenére is követem. Hajt a kíváncsiságom a folyosó vége felé, s az utolsó lépéseket már szinte futva teszem meg.
Befordulva rajta arra is rájövök hamar, hogy nem képzelődtem. Az alak ugyanis az egyik ajtó előtt lebeg mosolyogva és integet. Nem, ezt a szellemet biztos, hogy nem láttam még. Hogy a fenébe került ide? Összehúzott szemekkel méregetem – egy kislánnyal állok szemben, aki a babáját öleli, göndör fürtjei pedig szépen keretezik kerek arcát. Ruhái éppen ugyanolyanok, mint a kezében tartott játéké. Világos, fodros darab, olyan, amilyen általában az ilyen cuki kislányokra szoktak aggatni. Ha jól emlékszem, talán még nekem is volt ilyenem valamikor régen, bár ha ezt valaki megkérdezné, biztosan nem ismerném be.
-Akarsz velem játszani? - szólal meg végül, a mosoly pedig kiszélesedik az arcán. Az enyémen ellenben mosoly helyett meglepettség fut át.
-Mi? Most? Ne haragudj, de nekem tanulnom kell. Holnap dolgozatot írok és még egy esszét is be kell... - a torkomra fagy a szó, amikor a kislány keserves sírásba kezd. Hát ez fantasztikus! Egy síró kísértet, aki zengeti az egész folyosót. Sietve lépek közelebb, miközben a kezemmel a szám előtt hadonászva kezdem el csitítgatni.
-Jó, jó, jó! Oké! Játszom veled, csak hagyd ezt abba! - ez láthatólag megnyugtatja, mivel abbahagyja a hüppögést, majd nevetve belelebeg abba az ajtóba, ami előtt eddig állt. Vagyis lebegett. Hogy mondják ezt a szellemekre? Sóhajtva megcsóválom a fejem, majd belépek utána az ajtón. Odabent egy üres tanterem vár, bár nekem eddig nem nagyon volt órám errefelé. Biztosan a felsőbb évesek egyik vizsgaterme lehet, vagy nem is tudom, Nem igazán töröm rajta a fejem. Sokkal inkább leköti a figyelmemet a hatalmas tükör, ami a katedra előtt foglal helyet középen. Ezúttal a kislány a tükör előtt lebeg és ismét integetni kezd nekem.
-Játsszunk bújócskát! - nevet rám, majd eltűnik a tükörben. Viszont a legnagyobb meglepetésemre nem jön ki a másik oldalán. Aha... na persze. Feltételezem, láthatatlanná vált, biztos ezért is nem láttam eddig. Nem is tudom, mennyire fair dolog, hogy épp egy szellem akar velem bújócskázni, miközben én nem is tudok láthatatlanná válni, sem pedig röpködni. Minden esetre belemegyek a játékba és csodálkozó hangon elkezdek magyarázni.
-Nahát! Hová tűnhetett ez a játékos kis szellem! Azt a mindenit neki! - magyarázom magamban, mint akinek elmentek otthonról, aztán bepillantok a tükörbe, ahogy elé érek. Újfent elképedek, mivel a lányka a tükörben vigyorog rám, én pedig grimaszolva fonom össze magam előtt a karomat.
-Nem tudom mondták-e már neked, de a bújócska lényege, hogy nekem kell megtalálni téged.
-Megtaláltál! Most kapj el! - neveti el magát, majd eltűnik a tükörben. Sóhajtva lépek közelebb az eszközhöz, ami viszont továbbra sem mutatja a tükörképemet, csak a tantermet, amiben állok. Ahogy kinyújtom felé a kezem, az egyszerűen áthatol az üvegen, én pedig ijedten rántom vissza a kezemet. Mi a jó franc!? Tétován körbepillantok a teremben, majd vissza a tükörre. Újra beledugom a kezem, ezúttal is sikerül kihúznom. Ezek szerint mindkét irányba működik. Így aztán bátran lépek be az üveg mögé, ahol továbbra sem látom a szellemet. Remek... most aztán tényleg elbújt. Elindulok az asztalok között, hogy felkutassam őt.
|
|
Kezdőlap
