- Valóban közénk akarsz tartozni, Celian? – Tette fel a kérdést kimérten, miközben mosolyra húzódtak az ajkai. Igen, közéjük akartam tartozni. Úgy éreztem, hogy ők valóban összetartanak és mindent megtesznek egymásért. Azt hittem, ők mások, mint az a világ, amiben nap, mint nap részt vettem. Úgy éreztem, ott folyamatosan elárulnak. Kihasználnak. Átvernek. Valami mást akartam. Célokat, s embereket magam körül. Ez volt az, amit Ő megadhatott.
- Igen. Nem vágyom másra jobban, csakis erre. – Tekintetem határozott volt, hangom egy picit sem remegett meg. Testvérem ajkai is mosolyra húzódtak, aki tőlem pár lépésre állt. Ő már jóval előttem ide akart tartozni, s próbálkozott is, hogy elfogadják, ám egészen eddig a pillanatig nem járt sikerrel.
- Nos, egy aprócska feladat, küldetés, s máris beléphettek a társulatba. – Nevetett fel jóízűen. Az én fülemet viszont megcsapta a többesszám. Testvéremmel egymásra néztünk, s rájöttünk, hogy kettőnkre értette. Hiszen… nem volt rajtunk kívül itt más. Tekintetem újra a férfira tévedt.
- Mi volna a feladat? – Kérdeztem érdeklődve. Bármire hajlandó voltam. Szó szerint bármire, de mikor kimondta, mit akar…
- Öld meg a barátnőd. Te pedig, tartsd szemmel. – Nézett el a testvérem felé. Én viszont megtorpantam egy pillanatra. Szívem hevesebben kezdett verni a kelleténél, az adrenalin átjárta a testem. Egy pillanatig vissza akartam hátrálni. Aztán lepergett a szemeim előtt az a jelenet, mikor rányitottam Corneliára és arra az aljas kis Chesterre, miközben ők épp… …nem, nem akartam emlékezni rá. Megcsalt. S a dühöm ekkor még túlságosan is forrt bennem és ez elhomályosította a józan ítélőképességem. Na meg, azóta nem is találkoztunk Liával. Kerültem, a lehető legjobban.
- Mi sem egyszerűbb. – Ejtettem ki kimérten a szavakat, miközben azon gondolkodtam, hogyan oltom ki a kis áruló ribanc életét.

***

Menekült előlem. Láttam a halálfélelmet a tekintetében. Chester holtan feküdt mellette, habár ő nem volt a feladataim, avagy a meggyilkolnivalók között. Mégis… nem bírtam ki, hogy ne oltsam ki az életét. A saját vérében feküdt, a nőtől alig pár méterre. A testvérem mögöttem állt, de ebbe a harcba nem akart beleszólni. Csak megfigyelt, hogy teljesítem-e. Hogy képes vagyok-e egyáltalán rá. Tettem Cornelia felé néhány lépést. A pálcámat forgattam az ujjaim között.
- Ugyan már, miért nézel rám így? – Érdeklődtem teljesen szelíd hangon, még rá is mosolyogtam. Ő tett még egy lépést hátra, de beleütközött az asztalba, így megtorpant.
- Miért csinálod ezt? Miért… miért ölted meg? Miért akarsz engem is…? – A hangja remegett. Kétségbe volt esve, ám engem ez nem érdekelt. Fűtött az iránta érzett gyűlöletem. A csalódottságom. S tudtam, hogy mit kell tennem. Miért vagyok itt… tudtam.
- Oh istenem, még van képed megkérdezni? – Pislogtam rá, majd elmutattam a pálcámmal a földön heverő srácra. – Láttalak titeket. Láttam, ahogy azon az ágyon… - Elharaptam a mondatot. Kimondani sem akartam, mit műveltek ott. Egyből elöntött újra a méreg. Vagy inkább még jobban. – Hányingerem van tőled. Ekkora egy aljas kis ribancot, mint te vagy… még nem láttam. – Szabad kezemmel a hajamba túrtam, idegesen, majd megráztam a fejemet.
- Hogy mi? De az… lehetetlen, nem láthattál… - Hebegett-habogott, de hirtelen a pálcámmal rámutattam.
- Egy szót se többet! Már nem érdekel, mit magyarázol. Ugyanis láttam, nem vagyok vak. – Nevettem fel idegesen, aztán egyszerűen a földre dobtam a pálcámat. A testvérem arckifejezését, bár nem láttam, nos, értetlenül bámult utánam, mi a francot akarok csinálni. Cornelia pálcáját már percekkel ezelőtt eltörtem és valahol másutt hevert, így az nem okozott problémát. Az enyémre pedig nem volt szükség. Most nem. Odaléptem a nőhöz, hogy a hajánál fogva ránthassam magamhoz. Puszta kézzel akartam végezni vele.
- Kár, hogy a kettőnk története ily’ módon ér véget, kedvesem, de… nos, számodra nincs több fejezet az életemben. Sőt, mondok valami még ennél is fantasztikusabbat. – A füléhez hajoltam, s suttogva folytattam. – A te életednek ez az utolsó lapja. – Ezután a torkára fonódtak az ujjaim. Egyre szorosabban fogtam. Próbált ellenállni, a csuklómat szorítva elhúzni a nyakától a kezemet. Nem sikerült.
- Kér… kérlek… - Nyöszörögte. Az oxigén lassacskán elfogyott a tüdejéből. Kapálózott, küzdött az életéért. De hosszas vergődés után láttam, ahogy kihuny a szeméből a fény. Az élet.
- Ég veled, Cornelia… - Suttogtam, ahogy végül megenyhültek az arcvonásaim. Az élettelen testet pedig lassan elengedtem és hagytam, hogy a földre zuhanjon előttem. Szívem hevesen vert. Az adrenalin még dolgozott bennem és ezekben a pillanatokban úgy éreztem, a világot kiirtanám.
- Itt végeztünk. – Nem néztem egyszer sem többé a nőre. Sarkon fordultam és visszamentem a pálcámért, mely a földön hevert. – Azt hiszem, vannak még néhányan, akik ma meg akarnak halni. – Mosolyogtam a testvéremre, mielőtt kiléptem volna az ajtón.
Aznap éjjel Cornelia egész családját lemészároltuk. Ezúttal a testvérem is segédkezett benne.

***

Oh, újabb nap, újabb feladat. Néha már túlontúl unalmasnak találtam a Reggeli Prófétában dolgozni. Mint valami béna beépített ember. Aki itt is, s amott is dolgozik. Hm, olyan ez, mintha két állása lenne az embernek, nem igaz? Bár, valamiért megéri itt lenni. Egy bizonyos nő miatt, aki nap mint nap emlékeztet arra, ki miatt is jutottam ide.
Egy sóhajjal összetoltam magam előtt a papírokat, majd a fiókot kinyitva egyszerűen belesöpörtem mindent. Nyújtózkodtam egy nagyot, mielőtt felálltam volna. Egy almát vettem el az asztalomra lepakolt tálkából, majd elindultam, s meg sem álltam annak a nőnek az asztaláig.
- Szép jó reggelt, Julie. Hogy vagyunk ma? – Mosolyogtam rá lehengerlően, majd felé nyújtottam az almát. – Ezt neked hoztam.
Egy pillanatra, mintha tekintetem vészjóslóan csillant volna felé. A pillanat töredéke volt, vagy csupán a fények játéka. Nos, Julie volt Cornelia legjobb barátnője. Talán önmagam kínzása az, hogy nap, mint nap körülötte legyeskedem, talán valami más van mögötte. Talán még én sem értem ezt az egészet igazán.
Ahogyan azt sem, hogy pontosan melyik oldalon állok. Talán sosem akartam Halálfaló lenni, csak egy elkeseredett kölyök voltam, aki úgy érezte, elárulta a világ. Ám, mindent összevetve, bármelyik is… én magam sosem voltam jó ember.