Oldalköltözés
clementia.
Kedves Mindenki!

Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : )

b & caelor & effy

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
 Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Friss posztok
pergamentekercseink

Hírek
Alastor Moody

My secret superhiro EmptySzomb. 25 Dec. - 10:27
MARAUDDDERS
Alecto Carrow

My secret superhiro EmptyVas. 5 Dec. - 0:12
Practise makes perfect... really?
Alex R. Emerson

My secret superhiro EmptySzer. 21 Júl. - 14:54
Elkészültem!
Lucius Malfoy

My secret superhiro EmptyPént. 9 Júl. - 1:06
Marvel Universe
Vendég

My secret superhiro EmptyCsüt. 8 Júl. - 9:43
Lucius A. Malfoy
Lucius A. Malfoy

My secret superhiro EmptySzer. 7 Júl. - 16:18
arasznyit fölötte léptek
Yves McGonagall

My secret superhiro EmptySzer. 30 Jún. - 3:38
First Knight
Martin Nott

My secret superhiro EmptyKedd 29 Jún. - 2:33
en passant
Anathema Avery

My secret superhiro EmptyKedd 29 Jún. - 0:34
A hónap írói
a hónap posztolói
Erre kószálók
ki kóborol erre?

Nincs


Jelenleg 35 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 35 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (89 fő) Csüt. 10 Jún. - 19:03-kor volt itt.


Megosztás

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Sylvester Rookwood

Sylvester Rookwood

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Ezra Miller

»
» Hétf. 19 Feb. - 16:14





Rachel & Sili


"Ostoba vagyok, foglalkozz velem."


L
optam magamnak egy kis szabadidőt ma délutánra. Koptatott macskaköveken kóválygok, de nem figyelem merre vagyok és miért. Várom, hogy egy zsákutca megállítson, vagy kanálisba lépjek. Oldaltáskámban ott domborodik már minden szükséges dokumentum, csak a tizenhetet kell megvárom.
Érdekes év lesz és egyre jobban kirajzolódik nem az alig várt időszak. Hiába tűnt el Ő, nem csak vagyonbéli örökséget hagyott, döntései és rohadékságai még mindig kísértenek. Megint nem voltam elég éber. Csüggedt irónival kérdezgetem magamtól "ugye te sem hitted, hogy megúszhatod?" Túl sok hibát engedtem meg magamnak mostanában.
Elgondolkodva tűröm fel kabátom ujját és bámulok egyelőre jelöletlen és meztelen alkaromra. Mégis rám akarják varratni azt a rusnya jegyet és hiába röhögöm ki, Reneenek igaza volt. A kígyó így vagy úgy végül megfojtja áldozatait.
Elképzelem, hogy majd ott gusztustalanodik rajtam, mint egy billog, felidézve a régi emlékeket.
Sok, elcsukló zihálás, ahogy csak számba veszem mi mindennel kell majd szembenéznem, ha ott lesz. A múlt egy dolog, de vajon meddig húzom Voldemort mellett? Elég jó legilimentor vagyok vele szemben? Figyelni luxus, én sem élek most vele, így gyalogolok bele két, az utamban ácsorgó férfiba, ráadásul igen szerencsétlenül. Kinyújtott karommal véletlenül oldalba vágok egyet, ökölbe szorított kezem gyomron talál, de kit is?
Ó, hogy a rosszseb! Valami szemtelen képű, huszonéves barmot, aki olyan gyakorlott mozdulattal ragad karon, mintha...
- Riley Thomas, friss diplomás auror szolgálatodra kis köcsög.
- Komolyan nekimentél egy aurornak? - hihetetlenkedik mellette valami pufók, kopaszos figura, ránézésre Minisztériumi alkalmazott. Az apja, nagybátyja, tudja tököm kije az előbbi figurának. Megrántom a karom, kezdjük ott, sosem hagyom megtorlatlanul, ha hozzám érnek, nem is szoktak, úgyhogy ez dupla sokk egy időben. Összeráncolt szemöldököm, feldúlt arcom nem éppen megbánást tükröz.
- Franc se kérdezte a neved tahókám. Ma már minden barmot oklevéllel dobálgatnak?
Egyenes irányból felénk fut egy árulkodó, random figura.
- Láttam, hogy a karját nézegette és úgy ment neki az úrnak! Biztos rajta van a sötét jegy!
- Most értél hozzá, nem láttad, hogy... - hopp egy bal  horog. Ez most miért? Gyűlölöm, ha nem hagynak befejezni egy mondatot. Lehet, hogy nem is a jegyért kapom különben, hanem ego sértegetésért, bár gondolkodni nincs sok lehetőségem, jön egy másik ütés, ami az orromat találja el. Na ez már fáj. Az előzőnek se örültem, de ettől felébredek.
- Kurva anyád, legalább párbajra hívnál
Nyögöm kétrét görnyedve, lesve hulló vércseppjeim, ha eltörte, megölöm. Ilyen aurorokat képez ez a társadalom és vannak emberek, akik meglepődnek, hogy nem nyalok az ellenállásnak? Igen, pálcával több esélyem van még egy auror ellen is, vagy fogalmazhatnék ponfotsabban:  nem verekedésre találtak ki. Vagy már mindegy? Ha Tiberius megdöglött folytatja a világ? Nem is tudom mi rosszabb, hogy hozzám értek, vagy úgy egyébként a megaláztatás, esetleg a fájdalom. Szép, színes a paletta, megint. Ráadásul ott az öreg kopasz baszki, hiába csinálok bármit, két felnőtt ellen már most vesztettem. Be se hagyják fejezni a mondataim!







Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Rachel McGonagall

Rachel McGonagall

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Nicole Kidman

»
» Szomb. 24 Feb. - 20:21


Atyám sosem volt egy erős személyiség, csendben, tűrő szeretettel élte életét anyám harsány és akaratát mindenkire ráerőszakoló árnyékában, sosem lázadva, az ellenkezés legcsekélyebb szikráját mutatva. De nem volt bolond, mint ahogyan sokan hitték róla, akik látták anyám zsarnokságának enyhébb jeleit. Néma bölcs volt ő, aki csak akkor szólt, amikor éppen szüksége volt az embernek egy lélekmelengető rímre, egy elgondolkodtató metaforára, tanító anekdotára.
Egyszer azt mondta nekem: „Rachel, mindig ápold a kerted! Mert ami a te kerítéseden belül van, az van a te lelkedben is, bánj vele szeretettel és gyengédséggel az év minden szakában!” Én pedig így tettem azóta, hogy bekötötték a fejem, s lett új otthonom, fehér kerítésem, kertem.
A babérmeggy metszése nem könnyű munka, s bár egy széken hátradőlve a pálcámat ringatva is megoldhattam volna, inkább a fizikai munka mellett tettem le a voksomat. Szerettem érezni a két kezemmel, hogy valamit tettem a kertemért, a lelkemért.
Csendes szertartásomat azonban mogorva s fenyegető szóváltás zavarta meg a kerítés túloldaláról. Levettem a kesztyűmet, s a metszőollóval együtt hátrahagyva a vastag bőrt, kiléptem a kapun. Négy férfi szólalkozott össze, akarom mondani egy beesett arcú, satnya agg, egy karácsonyi töltött pulyka, s két egymástól korban alig pár évvel eltérő gyermek. A négyből kettőt felismertem és bár egyiküket sem tartottam sokra, azért ilyen felsőbbrendű erőfitogtatást még tőlük sem vártam volna el. A legifjabb vérét ontani pedig már kegyetlenségnek számított a szememben, még akkor is, ha a fiatalember száját az anyja helyében szappannal mostam volna ki. Elegem volt a látványból.
- Uraim! – léptem közéjük és felvettem azt az anyaian fenyegető testtartást és korholló tekintetet, amit a gyerekeim már jól ismerhettek, s mely még őket is megállásra késztette. – Mr. Thomas! – szóltam a töltött pulykához, aki jó egy fejjel alacsonyabb volt még nálam is. – A múltkor úgy emlékszem azt említette a férjem tiszteletére rendezett vacsorán, hogy kivétel nélkül minden gyerek a világot jelenti a maga számára, akiket meg kell védeni és szeretve kell csak dorgálni őket. Kérdem én, Mr. Thomas, az, hogy a saját fia brutalitását egy másik gyerek iránt ilyen csillogó és büszke szemekkel tűri, nem mond-e ellent a szavainak? Hát ilyen ember Ön? Aki egy gyermeket vérrel reguláz? Ezt jelenti a gyengéd dorgálás? – nézek mélyen és megvetően a férfi szemébe, aki csak nyögdös, mert nem tudja eldönteni, hogy merjen-e egy nála fennebb álló személy feleségével kekeckedni. Nem is lett volna rá ideje.
- Na és Ön, ifjabb Mr. Thomas? Úgy hallottam sikeresen megszerezte aurori diplomáját. Ön erre esküdött fel? Ennyit ér a Thomas családban a kimondott szó? Oh, és rémesen sajnálom az édesanyja véletlen kis balesetét... tudja, amelyik olyan csúnya monoklit hagyott a bal szemén... – hűvös célozgatásom még nagyobb haragra gerjesztette az ifjú szívét, csak úgy rángatózott a szájzuga, de nem mondott vagy tett semmit. Jobban is járt vele!
- Ön sérteget minket, Mrs. McGonagall! – szedte össze magát a minisztériumi aktakukac, aki mindenkin képes átgázolni egy pozíció reményében.
- Valóban? Csak viszonzom kedvességüket. A fiú hozzám igyekezett zongoraórára, vércseppek pettyezik a fehér kerítésemet és a hangzavar, amit okoztak elüldözte azt az aranyos sármánypárt, akiket éppen lefesteni szándékoztam! – halmoztam bűneik lajstromát félig kitalált tettekkel és közben hol a fiúra, hol az apjára néztem hűvös dühvel. Az agg már régen jobbnak látta, ha elhagyja a társaságot.
- Andrew, kérem jöjjön velem! – nézek szelídebben és sokatmondóan a vérző fiú felé. – Az uraknak további „szép” napot kívánunk, de nekünk most dolgunk van! Nem mindenki ér rá a naplopásra! – azzal hátat fordítva minkét pöffeszkedő Thomasnak, a hollóhajú fiút betessékeltem a kapunkon.
- Csak össze ne vérezze a zongorát! – mondtam még utoljára jó hangosan, hogy az utcán lévők is hallják, s azzal becsaptam a kaput. A vastag fadarabnak dőltem, s elsuttogtam egy némító és vakító varázst, hogy a külvilág ne tudhassa meg többé, mi folyik itt bent, az én kerítésemen belül, az én kertemben, a lelkemben.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Sylvester Rookwood

Sylvester Rookwood

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Ezra Miller

»
» Kedd 27 Feb. - 22:52





Rachel & Sili


"Ostoba vagyok, foglalkozz velem."


Nem bírom túltenni magam rajta, hogy csak úgy hozzám értek, hirtelen, egyszer csak, minden előzmény nélkül. Ez kétségtelenül a legrosszabb ebben az egész, röhejes helyzetben. A dolgok ráadásul még komikusabbá válnak, amikor kiront egy valljuk be, gyönyörű nő. Nem néz ki anyukásnak, de van egy igencsak baljós megérzésem vele kapcsolatban. Lehet, hogy tanár, náluk láttam hasonló testtartást és tekintetet. Ami összezavart, valahol mélyen, bár erőlködve vallom be magamnak, megrettentett és elborzasztott. Mindenesetre elég komplex dolgokat hív elő belőlem a látvány, a helyzet. Gyermek... Ezen valahol kiakadok. Sosem tituláltak gyermeknek, Tiberiusnak válogatott elnevezései voltak, amik közül most jobb, ha nem idézek, az iskolában pedig, amióta az eszemet tudom Mr Brysen voltam, magázva. Szerettem ezt a biztonságos távolságot. De hogy gyermek? Sosem voltam...gyermek. Legalább olyan döbbenten nézek a jelenségre, mint a két ürge, meg a másik "gyermek" Róla inkább mondanám, csak valami ostoba kis paraszt viselkedik ilyen...gyerekesen. Az persze leesik, hogy a boszorkányok nemesebbik fajtájához van szerencsénk, legalábbis úgy oltogatja a két faszit, mintha a főnökük lenne. Talán az is.
A néni, hiába gyönyörű nő, az jut róla szembe, néni, tovább pöröl, aztán valaki képen törölte azt a barmot? Olyan széles és kárörvendő lesz a mosolyom, hogy újságban kellene mutogatni. Az sem zavar, ha felszakadnak a sebeim.
Zongoraóra? Megint olyan meghökkenten bámulok rá, mintha épp a falvédőről kapartak volna le. Valahogyan belengi valami rózsaszín köd. Kert, veranda, idilli virágok. Biztos csak álmodom. Valami nagyon nyálas, viktoriánus lidérclátomás lehet, amiért túl sokat foglalkoztam a romantikával, holott a realizmus méltóbb olvasmány. Az Adrewra nem hallgatok, csak bámulok. Először, mert aztán leesik.
- Nem úgy mint egyes, kisstílű aktatologatók, vagy valaki, aki seggnyalással szerzett diplomát.
Valahogy a helyzet olyan fennkölt, ha szabad ezt az ostoba kifejezést használnom, hogy senki nem kap egy 'kurvanyádat' se. Arckifejezésükből ítélve, ez jobban fáj a szerencsétlen párosnak, és az árulkodó "gyermek" is döbbent kussban van.
- Nem fogom
Kiáltom ki teljesen felesleges. Bemegyek egy kapun, képtelenül idilli kertbe kerülök, valamiféle mesébe. Sili csodaországban. Azon sem lepődnék meg, ha a nő pöfékelő hernyóvá változna.
Tétován ránézek, latolgatva a legabszurdabb lehetőségeket.
- Különben köszönöm. Mármint...meg tudtam volna oldani, de a Roxforton kívül még nem varázsolhatok. Necces lett volna megint magyarázkodni.
Mert én elintézek mindent egyedül, mi sem természetesebb, hozzá kell tennem, hogy amúgy teljesen rendben vagyok. Ha csak átkoznak és nincs fizikai konfliktus, még élvezem is a kihívást, bár nem hiszem, hogy azok ketten össze tudtak volna hozni bármi kreatívat. Az iskolán kívüli varázslásról pedig annyit, hogy Renee Coleman jelenlétében szabályt szegtem, de az ember csak rákényszerül, ha halálfalók rontanak az otthonába.
- Egyébként egész szépen játszom, ha gondolja
Vonok vállat döbbenten. Túl gyors volt ez az egész, aztán baromságokat beszélek.






Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Rachel McGonagall

Rachel McGonagall

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Nicole Kidman

»
» Szer. 4 Ápr. - 19:10


“Az ember naggyá teheti a törvényt, de a törvény magától nem fogja naggyá tenni az embert.” mondta Konfuciusz, aki tanítani vágyta a jövőt annak ellenére, hogy tudta, a Thomasokhoz hasonló nagyszájú, ámbár rövid eszű emberek ezt sosem fogják megérteni. Ennek a hollóhajú gyermeknek azonban - akinek látszólag egyáltalán nem tetszett, hogy fiatalságát ilyen derogáló megjegyzéssel illettem – a bölcsesség kezdeti szikrái villantak fel mélybarna tekintetében.
- Néha tanácsosabb, ha az ember nem kezd ki a nála nagyobbakkal és bár biztos vagyok benne, hogy az ifjabb Thomas értelmi szempontból meg sem haladhatja Önt, Andrew, azért vallja be magának, hogy puszta két kezével nem érhet fel egy izomkolosszushoz! – mondtam ténymegállapító hangon, miután kizártam a külvilágot az én kertemből. A hollófiú utcai obszcén szóvirágait nem firtattam, igyekeztem betudni annak, hogy fiatal és csupán csak az a számomra is jól ismert harc dúl benne a tesztoszteron és a józanész között.
- Hát persze, hogy meg tudta volna oldani! – bólintottam mosolyogva és intve, hogy kövessen, elindultam a ház felé. – Különben szívesen. A Thomasokkal nem jó kekeckedni, szegény Cecil is, vagyis Mrs. Thomas... nos... nem hagyja, hogy segítsek neki. Ha az én családom tenné azt velem, amit vele az övé... – elhallgattam. Egyrészt nem egy gyermek fülének való, másrészt magam sem tudom, hogy valóban megtenném-e ezt a családommal, a hazudozást pedig elítélem, főként ha az én számból hangzik el.
- Mit követett el, hogy magyarázkodnia kellett a Roxfortban? – kérdeztem inkább a témát terelve, s a nappaliba érve hellyel kínáltam. A kandallóhoz érve egy suhintással tüzet csiholtam, s közben rámosolyogtam a párkányon díszelgő családi fotóra. Rutinmozdulat volt ez, mint ahogyan a napi gyógyszert is adagolják egy magányos elmegyógyintézetben. Bárcsak mindig ilyen boldognak láthatnám a csemetéimet, mint itt, a képen...
- Zongorázik? – pillantottam hátra meglepetten a fiúra tétova elmerengésemből. – Az csodás! Mert én nem! – lelkesedtem és a hangszer felé mutattam, ami az óriási nappali másik sarkát ékesítette. – A gyerekeim játszanak rajta, de mióta a nagyobbak ritkán látogatnak meg, a kisebbek pedig az iskolapadot koptatják, kicsit elárvult szegény. Éppen ideje lenne leseperni róla a port! – mondtam képletesen, merthogy egyetlen porszemet sem lehetett látni rajta. Amióta túl sok időm van takarítani, kicsit túlzásba is viszem, azt hiszem. Mi más dolga is lehetne egy olyan jómódú háziasszonynak, akinek megvan mindene és mégis üresnek érzi az otthonát?
- Előbb azonban ellátom a sebét, mert a végén még tényleg összevérez valamit. – indultam el a hollófiú felé egy invitoval begyűjtött kis fiolával a kezemben. – Azt hiszem eltört az orra, de ez majd rendbehozza. Magam kevertem, nem fog fájni, csak egy kicsit bizsereg. – azzal rácseppentettem az orrnyergére egy keveset a szerből és egy apró sebtapaszt nyomtam a kezébe - olyat, amit a muglik szoktak használni - hogy ragassza fel.  
- Andrew? Ha nem veszi rossz néven egy magamfajta sápadt asszonytól, megkérdezhetem a becses nevét? Feltételezem nem éppen a skótok védőszentjéről nevezte el az édesanyja, mint én az imént. A gyermekeim folyton nyavalyognak a névadási szokásaimat illetően... ebből kiindulva pedig semmi esélyét nem látom annak, hogy eltaláltam volna az Önét! Vagy netán mégis ráhibáztam és ezentúl kénytelen leszek hinni anyám és egyéb szeretteim istenében?

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Sylvester Rookwood

Sylvester Rookwood

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Ezra Miller

»
» Vas. 8 Ápr. - 21:08

 
 
 


Állandósult döbbenet, na tessék, megint álmodom. Ez a nő éppen olyan, mint a régi klasszikusok mugli regényeinek idillikus nőalakja, még mindig nem hiszem el. A mozdulatai, ahogy fordul, vagy arcának rezdülései, még az is hogy cipője olyan acélosan koppan befelé menet, aztán hangja, amin és ahogy megszólal azzal a szöveggel, hogy könnyedén, lelkiismeret nélkül, sőt bájosan Adrewez le.
- Tudom, hogy olcsó védekezésnek tűnik, de ebbe az ürgébe egészen véletlenül nem én kötöttem bele. Különben sportot űzök az ilyesmiből, de most nem volt ehhez elég affinitásom.
Levegőt veszek, hogy elnyomjam a beteges késztetést beszélni a most-ról, mert felfoghatatlan, hogy egyáltalán lélegeznem kell hozzá.
- Igen, a legtöbb ember egyszerűen csak értelmetlen és ha varázsolhatnék, ha már tizenhét lennék, lábak nélkül, fordítva, tollasan kúszva vonaglott volna haza, ha út közben el nem taposom.
Hadarom zaklatottan, még dobbantok is a lábammal, mint egy dac korszakos ostoba kölyök, pedig tisztáztam már magammal, hogy nekem sosem volt semmiféle gyerekes korszakra lehetőségem. Beszéd közben megy, olyan mint egy… Gondolni is nehéz erre a szóra, ahogy hablatyol valami feleségről, ami nem érdekel, mintha csak a szomszédból néztem volna át pletykálni, mégis olyan, akár egy…
Nagy-nagy levegő, ha így folytatom elszédülök, mintha nem a szabad ég alól jönnénk. Belegyalogolok a legmélyebb gödörbe, még a gyomrom is megugrik, mert visszakérdez és gonosz, fekete pöttyök kúsznak látóterembe. Összepréselem szám, ahogy vad erőszakkal nem gondolok Brysenre. Megrázom a fejem, nem fogja érteni és nem kell, hogy érdekeljen mit fog gondolni, csak elkapom egy mosolyát nem nekem, hanem valaminek, ami tényleg létezik és közelebb lépek, hogy egy hulla rémképét elkergesse valami igazán fájdalmas látvány. Egy szép és idegen dolog, sok, mosolygó fiatal arc. Nagyjából szőkék, hasonlítanak, ennek a nőnek a gyerekei. Igazam volt, hogy az egész lényéből áradt, ő tényleg az. Egy anya… Mintha savval öntenének torkon és szépen lecsurogna nyelőcsövemen, kimarná egyenként minden belső szervem.
- Igen, zongorázom
Mondom nem is tudom milyen hangszínen, mert erről is csak eszembe jut, ő tanította meg. Közben a képet nézem, kicsit sem foglalkozom a zongorával, csak képzeletben, ahogy a szellem gyerekek vidáman klimpíroznak rajta és átkozom a kurva eget, hogy egyeseknek jutott gyerekkori mosoly, egy ilyen buta, csicsás kép, leülhettek a zongorához, de nem verték őket közben, nem kellett minden hangjegynek tökéletesnek lennie, vagy csöpögött rá a vérük, hanem üthették, nevethettek, igazán játszhattak valami olyasmivel…mint egy anya.
Megfordulok felé, túl közel a zongorához, milyen ironikus ahogy néhány vércsepp a fehér billentyűket koszolja.
- Sajnálom…
Bámulom a foltot, ez már sokkal inkább illik hozzám, vajon mit szólna ha megmondanám neki, hogy van egy másik világ is az ő tökéletes valóságán túl? A rózsaszín anyák fordítottja, nevető gyerekek ellentéte…
- Tudom, egyáltalán nem fáj már semmi. Inkább csak bosszantott, mert most igazán nem vagyok a legjobb formámban.
Kár, hogy nem néhány héttel ezelőtt vagyunk, akkor azt a másik kettőt hozza be ide, a világ nem fordul ki önmagából és az emberek nyugodt lelkiismerettel szidnak tovább. Kapok néhány cseppet, semmit sem érzek, ráteszem a tapaszt is.
- Néhány nappal ezelőtt is ugyanígy beverték a képem…és akkor varázsoltam. De életveszély esetén lehet.
Majd ezzel a jelentéktelen intermezzóval elfedem a valóságot, miket kapnék én a Roxfortban, ha Dumbledore nem lenne teljesen tisztában a dolgokkal, vagy lenne ott Mr Avery.
- Milyen jó, hogy Önnek ilyen rossz szokásai vannak! Semmi becses sincs a nevemben, mármint az egyik még csak nem is igaz, olyan mint egy halálos átok és nem bírom kimondani többé, a másik pedig? Fogalmam sincs az anyám adta-e, de nem Andrew, nem sápadt és szép és zongorista, vagy boldog, mint az az abszurd család a képen! Ki talál ki ilyesmit manapság? Igazi mosolyok? Remélem, hogy halott az anyám, akkor talán megbocsátanék, ha halott lenne, mondjuk utolsó vérével pakolt volna rossz helyre, de csak egy kurva és szerintem köze volt az egésznek az új évhez, azért nevezett el Sylvesternek.
Kiabálnom biztosan nem kellene, ökölbe szorítanom mindkét kezem úgy, hogy körmeimmel újabb sebeket szerzek magamnak, vagy elfojtott indulattal lenni, csak mert…itt minden TÖKÉLETES? Próbálok megfordulni, egy perig sem maradhatok ebben a vintage rémálomban, ahol minden arra emlékeztet, hogy volt a történelemben egy elcseszett év, valami borzalmas napon, merő tévedésből. Mi más magyarázná, hogy én úgy és oda születtem, miközben ez a nő így, ilyen módon létezik? Több ez mint igazságtalanság, ez valami kifacsart rémálom.

It feels like.. everything just disappears
No past, no future
I'm broken,
I'm alone,
as days go by

my heart grows cold





credit
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Rachel McGonagall

Rachel McGonagall

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Nicole Kidman

»
» Kedd 24 Júl. - 19:27


Ha burokban élő, elkényeztetett gyermekből váltam volna anyává, aki azt hiszi, hogy a világon minden csak fehér vagy fekete lehet, félvállról, szemrebbenés nékül akaszthattam volna erre a kölyökre különféle jelzőket, de főképpen azt, hogy rossz gyerek. De ugyan miért lenne rossz az, akit belülről fal fel a keserűség? Aki elveszett és nem találja a helyét? Aki úgy érzi mindenki ellene van és ő senkinek sem kell? Drága gyermek...
- Azon nem gondolkozott el, hogy nem hiába tiltják az iskolán kívüli varázslást? Sokszor az embert legyőzik az indulatai, még így felnőtten is, nemhogy kamaszként! Egészen kár lenne, ha néhány fejetlenség miatt érné támadás a varázsvilágot. Minek nekünk a muglik gyűlölete, egymást is éppen elég hatásosan pusztítjuk?! – igyekeztem nem túlságosan elváltoztatni a hanglejtésemet, hiszen mit érnék vele, ha dorgálnám vagy ha úgy sápítoznék felette, mint egy rossz anyós? Semmit.
Ennek a gyereknek biztos alap kell, család, anya. Fogalmam sincs mi hibádzik a múltjában, amitől ekkora frusztráció él benne, de ahogy a családi fotóinkra pillantott, egyből megértettem.
- A gyermekeim. Néhányukat ismerheti. Clive, balra a legmagasabb mind közül, professzor a Roxfortban... és Nora meg Will is oda járnak még. – mutattam a mosolygó arcok irányába, s közben figyeltem arcizmainak apró rezdülését, szeme viharának egyre jobban dúló haragját... és a vércseppet a zongorán.
- Semmiség... – intettem le szabadkozását. Mindent meg lehet oldani az életben, csak akarni kell... még a legmélyebb sebek is begyógyulnak, ha a megfelelő gyógyírt tesszük rá.
- Mi veszélyeztette az életét? – néztem aggódóan összevont szemöldökkel és őszíntén reménykedtem benne, hogy a múltkori incidens alatt csak jobban megijedt a kelleténél. Bár... magam is tudtam, hogy veszélyes időket élünk. Lehet, hogy ezt a szerencsétlen gyermeket is beszippantotta a sötétség? Halálfaló palánta lenne, akit arra sarkallnak, hogy erőszakos, agresszív legyen és soha egyetlen parancs igazságosságát se kérdőjelezze meg? Nem! Az nem lehet... nem hagyhatjuk, se ő, se én.
És mégis mennyi gyűlület szorult belé, mennyi keserűség... három emberre is elegendő lenne. Legszívesebben én is legalább olyan hevesen az arcába kiabálnék, mint ő, hogy márpedig az idill nem magától terem, vér és verejték árán szerezhető meg, hogy a családom kezd széthullni, hogy két fiamat is kerülgeti a halál hideg fuvallata, hogy a lányaim kétsébeesettek, hogy Robert nincs itt, amikor a legnagyobb szükségem van rá és.... én erős maradok, mert annak kell lennem... és nyugodt, csöndes.
Megvártam, míg kibukik belőle minden, ami a lelkét nyomja, álltam, mint az évszázados fenyő, szemrebbenés nélkül tűrtem a kirohanást mindaddig, amíg már nem jutott eszébe több szó... és akkor megöleltem. Átfontam karjaimmal védelmezőn, mert a szívem ezt diktálta.
- Sylvester! – búgtam a legmelegebb hangomon. – Mindünknek megvan a maga keresztje. Semmi sem tökéletes... még az a kép sem a kandallón. Egy valaki hiányzik róla és annak én vagyok az oka. – suttogtam és egy szelíd arcsímogatást követően lerogytam a kanapé szélére a képet nézve párás szemekkel. - Egy anya rengeteg hibát elkövet, de egyiket sem azért, mert rosszat akar a gyermekének. Én is csak segíteni akartam rajta és lám... bűntudatra kárhoztattam, amíg élek, gyűlölettel gondolva az akkori önmagamra, a döntéseimre, amiket már képtelen vagyok megváltoztatni.


Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Sylvester Rookwood

Sylvester Rookwood

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Ezra Miller

»
» Szomb. 18 Aug. - 22:50





Rachel & Sili


"Ostoba vagyok, foglalkozz velem."


Egészen megvető orrfintorításra vagyok képes, ha gyereknek néznek.
Nevetséges, olyan szívesen lettem volna az, de hogy igazságtalanul kicserélték valami perverz rémálomra, dacra késztet.
Ellentmondani a tökéletes anyukának, a rózsaszín gumicukrokkal berendezett idilli otthonában, visszafojtani a fortyogó igazságtalanság érzést, nagyot nyeldekelve, dacos lókötő fejjel, mely még mindig jobb a megadásnál.
- Tökéletesen tudom uralni őket, bizonyos IQ alatt kellene betiltani, ráadásul asszonyom, ne definiáljon kamaszként
De hülyén hangzik Merlin szent szara! Kimondom, lesepergetve taláromról a koszt, miközben belül röhögök magamon a fogyatékos kijelentésért.
Azzal egyetértek mennyire felesleges pusztítani a muglikat, biccentéssel hozom helyre makrancos fintorom.
Összetartó erő, szeretet, túlértékelik, próbálom elszántan bebeszélni magamnak, ahogy a képre pillantok.
McGonagall professzort felismerem, hirtelen átsiklottam felette, annyira lelken (ha van olyanom) ütött egy családi fénykép ilyentén pofámba tolakodása.
Arcomról eltűnik minden dölyf, ahogy őszinte ártatlan (kívülről) csodálkozás vonaglik át rajta.
- Olyan idős fia van? De hát McGonagall professzor legalább harminc éves! Mintha az öccse lenne.
Bukik ki belőlem, s ismét méltatlankodás formájában, de úgy hiszem ez hízelegni fog neki. Az elsős felett elsiklom, csíraszámba veszem őket és leszarom, a nagyobb lány sem rémlik.
Kis, beteg kontraszt a vérem, mint oda nem illő folt a tökéletesség vásznán. Nincs elég erőm letörölni, pedig beszennyezem McGonagallékat.
Kérdése hirtelen ébreszt bódulatomból, ránézek komolyan, szinte kéjjel, hogyan lesz a foltból terjedő paca és marad itt mocskom a levegőben, mint mérgező pára.
Megpróbálhatja kiszellőztetni, de beeszi magát a függöny durva szövetébe, ahogy felmerül a gondolat, elő fog térni, visszakísérteni, összepöttyözi majd ezt a kellemes otthont.
- Halálfalók.
Súgom, mintha kicsit veszélyesebbek lennének egy dagadt minisztériumi alkalmazottnál a fogyatékos fiával.
Bárcsak ilyen felsőbbrendű tudnék maradni, amilyen hanyag magabiztosság ejtem ki egy csoport flúgos nevét, de engem, engem törnek szilánkokra megint, olyan egyszerű dologgal, mint egy ölelés.
Felordítok fájdalmamban, mint ahogy minden érintés kín és remélem elenged, olyan nagyon ki akarok szabadulni.
Próbálok távolabb hátrálni tőle, ha elenged, vagy érzi, nekem ez fáj, elég egyértelműen fáj és olyan rémülten nézem a fényképet, mintha engem töröltek volna róla.
- Ki? Ki hiányzik? Miért? Megölte? Lehet…lehet, hogy nem tudta, de akkor sem tudom megbocsátani, lehet, hogy az Ön gyereke se tudná. De én…könyörögtem volna, hogy inkább öljön meg, minthogy Brysen küszöbére rakjon, ugye érti? Nem csak azért mert halálfaló volt, hanem őrült, pedofil…
Elhallgatok, a sorolásnak itt vége, visszatérek a fényképhez, mintha csak én hiányoznék, de a nő, Rachel talán eltüntetett onnan valakit, nem látom, azt sem hányan vannak, mint anyjának a teje indulnak meg könnyeim, hogy homályosítsák.
Megannyi asszonyi megbánás életeket tesz tönkre és késő, már nem lehet rajta változtatni. Hogy lehetne megbocsátani? Ez nem egy hupsz, bocs, elrontottam! Vannak egyszerű hibák és helyrehozhatatlan károk, de talán nem az én vérem az, ami először szennyezte be ezt a családot.







Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Rachel McGonagall

Rachel McGonagall

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Nicole Kidman

»
» Szer. 26 Dec. - 23:09


Én nem értem, hogy ezt az ifjút miért zavarja az is, ha gyereknek titulálom, s az is ha kamasznak. Felnőttnek csak nem mondhatom, mert nem az, bármennyire öreg is legyen a lelke. Annak idején én boldogan bújtam e két jelző mögé, hisz annyi előnnyel járt és ha a hátrányait is megpróbáltuk átfordítani, de felsültünk vele, még akkor is mondhattuk, hogy fiatalság bolondság, tüzes, nyughatatlan ifjú lélkünk van és még megannyi egyéb költői kifogást. De ha ezt ő nem így látja, hadd ne sértsük tovább érzékeny identitását.
- Legyen ahogy óhajtja! Én boldog lettem volna, ha pár évig még kamasz lehettem volna. Ha valaki elindul a felnőttek utján, onnan nincs visszaút csak a demencia. – próbáltam kevéske humort is belecsempészni egyre mélyebbre süllyedő beszélgetésünkbe. Ahogy atyám mondta volt mindig „Lányom, a legsötétebb órában is tartsd meg a humort s a mosolyod, mert azok olyan kincsek, amikkel hidakat lehet építeni.” Megeresztettem hát a hollóhajú fiú felé egy hidat építő mosolyt.
- Ohoho... – nevettem fel mondatán. – Köszönöm, kedvesem, bókolni azt tud, meg kell hagyni! – dícsértem. – Clive pont akkor érkezett meg a szívem alá, amikor elkezdtem az auror kiképzést. Akkor azt hittem, hogy a két dolog egyszerre is menni fog, nem csüggedtem. De nehéz terhesség volt, választanom kellett és az anyaság mellett döntöttem. Én 18 évesen gyerek voltam még.... de az idők változnak. Néhányunknak hamar fel kell nőnie, nemde? – néztem rá elhomályosult tekintettel, mert eszembe jutottak azok az átsírt éjszakák, amikor két álom közül kellett válasszak, ráadásul a jó döntéseimet is rosszak sora követte, mint egy álnok kígyó, ami befészkelte magát a szívembe és kezdett minden álmomtól megfosztani... Mára a kígyó halott és én az összes többi lélekből is ki szándékszom gyomlálni, ha Merlin is megsegít.
- Oh, drága ég. Ezek mindenhol ott vannak. És mit akartak tőled? Vagyis Öntől? – igazítom ki magam, mert hát mégsem egy gyerekkel beszélek. Bennük is kígyók vannak, de ők büszkén édesgetik magukhoz és jelét is adják a jelenlétének. Csak azt nem értem, miért kell bántani a gyerekeket is!
Elítélem őket, de lám, én is ezt tettem! Felordított az ölelésemtől, mintha tűz égette volna meg. Összeszorult a szívem, de azonnal elengedtem. Nem akartam még mélyebbre vájni azt a sebet, amit hajdanán ejtettek rajta. Mi anyák ezt tesszük hát a gyerekeinkkel?
Olyan hirtelen és követhetetlenül fakadt ki, mint egy régen szunnyadó vulkán. Nem értettem mindent, amit mondott, csak próbáltam magamba szívni a kérdéseit, hogy választ adhassak rájuk... mégis egy név ütötte meg a fülemet és kiverhetetlenül beleragadt a tudatomba.
- Brysen? Az a...– elhülten ejtettem ki a nevet és lehunytam a szemhéjamat, hogy ne fokozza dühét a tekintetemben megjelenő gyűlölet. Ismertem a férfit. Már azon a napon meg kellett volna öljem, amikor először kipécézett magának. Egyedül Malcolmnak köszönheti, hogy tovább dobogott a szíve... és lám milyen áron.
- Sajnálom! – csak ennyit tudtam kinyögni, mert mondanom kellett valamit, de olyan érzések leptek meg váratlanul, amelyeket nem tanultam meg kezelni, mert eddig mélyen elnyomtam magamban. Időt akartam nyerni és időt akartam neki is adni, hogy mindketten összeszedhessük magunkat, ezért egy kendőt elővéve tiszta erőmből súrolni kezdtem a zongorára cseppent vérét. - Miért vannak foltok, amiket sosem moshatunk le? Én... nem akartam őt elengedni... - sóhajtottam fájdalmasan. A vért túl hamar itta fel a fehér textil, de nekem idő kellett még. Hol van ilyenkor a humor és a hidak?
- Teát?


Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Sylvester Rookwood

Sylvester Rookwood

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Ezra Miller

»
» Szer. 23 Jan. - 18:49





Rachel & Sili


"Ostoba vagyok, foglalkozz velem."


Mert a normális emberek szívesen adóznak olyasminek, mint gyermekkor, ergó felelőtlenség. Bár megpróbálja elpoénkodni, kevés vicc szórakoztat, szám sarka nem mozdul, vegyen komolyan.
Nem értem a definíciót és a gyerekről degradált elképzelésem van. Egyenlő a hülyével, belőlem kitörölték a gént, hatékonyan, kínzással, csírájában szakadt ki, ha valaha kialakulhatott volna.
A mosolyát is faarccal fogadom, rám nem tapad, mint bárki hétköznapira, fogalmam sincs mi alapján áll a mondás „a mosoly ragadós” mert ha így van, a mosoly olyan vírus, ami ellen immunis vagyok.
Annál érdekesebb McGonagallék képe, ahol ott a tanár úr, kiderül milyen fiatal volt, amikor összehozták, csendben gyűlölöm minden vélt lélegzetvételük ebben a házban. Vele, a mosolyával, meg talán mindenmentes, csak színtiszta ösztönérintéseivel. Kapják be, menjenek a picsába. Ahogy a tanár úr, úgy az összes kölyke és a világon mindenki, aki tudja miről van szó.
- Szívás
Vetem oda, el lehet bűvölni a magzatot, engem is még csírámban kellett volna meggyilkolni, nevetséges, hogy ezek az inkompetens leányanyák mennyire nem gondolnak evidenciáka.
- Sok mindent, de vessen egy pillantást Voldi körözési listájára
Fasz foga itt tépni a pofáját, tessék megnézni, talán az apró betűs résznél megemlítik. A nevét nem mondom ki, hogy McGonagallék hátsó kertjébe telepedjen a lepra, de fene se fél tőle. Ha eljön az ideje, majd neki is megmutatom mit tud a középső ujjam.
Hogyne érne hozzám és hát persze, felüvöltök, összerakja a képet, magyaráznom sem kell. Ennyi és nincs tovább, berekesztem a sztorit, teát sem kérek.
- Elnézést, hogy zavartam
Csak ennyi elég volt hozzá, érintés és sajnálkozás, két kombó együtt, amit nem viselek el. Már itt sem vagyok, csak az ajtó marad nyitva utánam, ahogy becsukni sincs erőm már.
A lehető leghamarabb dehoppanálok, már az utca sarkán, nehogy megállítson, hogy magára hagyjam a vérfoltommal és a hiányommal.


//köszi Smile//





Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good


Ajánlott tartalom

C’est la vie

»
»
Vissza az elejére Go down

My secret superhiro

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» shh, it's our secret
» every cat has a secret of her own
» My secret lesbian lover

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Archívum :: Befejezetlen játékok-