Oldalköltözés
clementia.
Kedves Mindenki!

Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : )

b & caelor & effy

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
 Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Friss posztok
pergamentekercseink

Hírek
Alastor Moody

Sebastian Addington EmptySzomb. 25 Dec. - 10:27
MARAUDDDERS
Alecto Carrow

Sebastian Addington EmptyVas. 5 Dec. - 0:12
Practise makes perfect... really?
Alex R. Emerson

Sebastian Addington EmptySzer. 21 Júl. - 14:54
Elkészültem!
Lucius Malfoy

Sebastian Addington EmptyPént. 9 Júl. - 1:06
Marvel Universe
Vendég

Sebastian Addington EmptyCsüt. 8 Júl. - 9:43
Lucius A. Malfoy
Lucius A. Malfoy

Sebastian Addington EmptySzer. 7 Júl. - 16:18
arasznyit fölötte léptek
Yves McGonagall

Sebastian Addington EmptySzer. 30 Jún. - 3:38
First Knight
Martin Nott

Sebastian Addington EmptyKedd 29 Jún. - 2:33
en passant
Anathema Avery

Sebastian Addington EmptyKedd 29 Jún. - 0:34
A hónap írói
a hónap posztolói
Erre kószálók
ki kóborol erre?

Nincs


Jelenleg 46 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 46 vendég
A legtöbb felhasználó (89 fő) Csüt. 10 Jún. - 19:03-kor volt itt.


Megosztás

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Sebastian Addington

Sebastian Addington

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Aneurin Barnard

»
» Vas. 9 Dec. - 22:28

Sebastian Addington

”Trying to forget someone you love is like trying to remember someone you never met.”

Becenév:

Seb, Bastian

Kor:

29

Származás:

Aranyvér

Lojalitás:

Semleges

Képesség:

Látó

Csoport:

Professzor

Rank:

Gyógynövénytan tanársegéd

Play by:

Aneurin Barnard

Karakter típus:

Keresett/saját keverék




Tipikusan aranyvérű családban nőttem fel, ahol nagyok az elvárások a gyerekekkel szemben. Ennek ellenére legkisebbként elmondhatom, hogy kicsit el voltam kényeztetve, főleg a két nővérem által, pláne egyedüli fiúként. A szüleimmel mindig is jó volt a kapcsolatom, ezt pedig annak köszönhetem, hogy nem igazán tettem semmi olyat, amivel magamra haragítottam volna őket.
Nagyon fiatalon, szinte alig elvégezve az iskolát már eljegyeztem a gyermekkori szerelmemet, és nem sokkal utána össze is házasodtunk. Azóta se bántam meg, hogy így döntöttem és van egy olyan érzésem, hogy nem is fogom. Pár évre rá jöttek az ikrek, akik a mindeneim, főleg azután, ami a feleségemmel történt. Már 4 évesek mindketten, ez pedig néha kicsit kegyetlenül emlékeztet arra, hogy az idő mennyire repül, hiszen már három éve annak, hogy nem láthattam a feleségemet ébren. Ha nem lennének a testvéreim, akkor biztosan nem tudnék elbírni két mindenlében kanál gyerekkel, de szerencsére rájuk mindig számíthatok.
A - Álom. „Vannak az életben olyan álmok, amelyek ébredés után is a beteljesültség érzésével töltenek el minket: ezek miatt érdemes élni.” Voltál már vele úgy, hogy nem akarsz felébredni? Amikor úgy érzed, ha visszatérsz a valóságba, akkor valami szörnyű dolog történik veled. Én rengetegszer voltam ezzel így. Minden ébren töltött percem kínszenvedésnek tűnt. Olyan megnyugvást jelentett nekem az alvás, hogy azt szavakkal nem tudom leírni. Mikor végre beléphettem a képzeletem birodalmába, ahol olyan dolgokat tettem meg, amiket csak szerettem volna. De mostanában még az álmok sem a barátaim. Zaklatottak, kuszák, és örülök, ha pár órát sikerül úgy aludnom, hogy egyetlen rémálom sem tápászkodik elő a tudatom legmélyéről, és egyik sem a jövővel kapcsolatos.


B - Barátság. „Egyetlen jó barát is képes eloszlatni a sötétséget.” Vannak barátaim. Kinek nincsenek? Vannak köztük olyanok, akikkel viccelődni, tréfálni és nevetni lehet, akadnak akikkel komoly dolgokról tudok beszélgetni, és vannak olyanok is, akikkel már fél szavakból is megértjük egymást. De az igaz barátokból csak kevés van. Bennük az összes eddig felsorolt dolog megtalálható. Ami pedig a legfontosabb, hogy bármilyen őrültséget is tegyek, bármit is hibázzak, ők mellettem állnak. Mindig.

C - Csalódás. „Olyasmi elvesztése miatt sírok, ami sosem volt az enyém. Milyen nevetséges! Gyászolni valamit, ami soha nem is volt - az istenverte reményeimet, az istenverte álmaimat és megkeseredett várakozásaimat.” Mindenki csalódik valakiben, előbb vagy utóbb. Én nem egy emberben csalódtam, az életem során, de csak így tudtam megtanulni, hogy nem szabad minden emberben rögtön megbízni. Rengeteg mindennek kell történnie ahhoz, hogy én bárkiben is feltétel nélkül meg tudjak bízni.

D – Döntés. „Ha erőszakhoz folyamodsz, talán megoldhatod a problémáidat, de sokkal súlyosabbakat teremtesz. Az értékrendeddel ellentétes cselekedeteid nem csak a körülményeket változtatják meg, hanem téged is. És talán nem fog tetszeni, amivé válsz.” Ha visszatekintek a múltba, és arra a számtalan döntésre, amit valaha is hoztam… Nem vagyok teljesen elégedett. Úgy érzem, hogy többször is sokkal jobban dönthettem volna, de hát most már kár keseregni a múltban bekövetkezett dolgok miatt. Mert már nem tudok rajta változtatni.

E – Érzelmek. „Nem bizonyított tény, de aki hallgat a szívére, azt tudja, mit érez. Büszkeséget, mert valamit helyesen tett, örömet, hogy megmentett egy életet, vagy kétséget, hogy neki volt-e. Keserű emlékeket arról, aki darabokra törte a szívét, végtelen ürességet, mert soha nem szeretett igazán, mérhetetlen dühöt, mert nem tudja, összetört szíve meggyógyul-e valaha. Mégis, ha az ember hisz benne, össze tudja ragasztani a darabkáit, de soha nem lehet tudni, mikor lesz újra hely az ember szívében, és hogy ki foglalja majd el.” Képtelen vagyok az érzéseimről beszélni. Nem tudom mi okozza nálam ezt a falat, amit magam köré húzok, de egyszerűen képtelen vagyok kifejezni rendesen azt, hogy pontosan mit érzek. Nem is emlékszem mikor mondtam utoljára azt a testvéreimnek, a gyerekeimnek, vagy a szüleimnek, hogy szeretem őket. Ha én kimondom ezt a szót: „szeretlek”, vagy „utállak” annak hatalmas jelentősége van. Ez azóta különösen igaz, hogy a feleségem kómában van.

F – Felelősség. – „Azt, aki egyszer ránk bízta magát, soha nem szabad cserben hagyni. Vele kell menni, akár a pokolba, akár az égbe, a zsenialitásba, az idiótaságba, a depresszióba vagy az eufóriába, kézen fogva, mindig együtt, akárhova tart.” Úgy érzem mindenki iránt felelősséggel tartozok a környezetemben. A családtagjaimnak, a barátaimnak. Mindenkinek, aki bármilyen okból közelebb áll hozzám.

G – Gyász. „Eltölt a keserűség, és a veszteség szörnyűsége nap mint nap földhöz vág. A való élet pedig csak megy tovább. És idővel a veszteség normalizálódik, beépül a mindennapi életbe, és néhány év múltán azon kapod magad, hogy tulajdonképpen rendben vagy. Megváltoztál ugyan, de... de még mindig hallod az eltávozottak hangját, még mindig anekdotázol róluk, még mindig minden nap gondolsz rájuk.” Amikor úgy érzed, elvesztettél valakit, akkor gyászolsz. Nem feltétlenül kell meghalnia annak az embernek, akit elveszítesz, előfordulhat, hogy egyszerűen csak külön válnak az útjaitok és soha többé nem keresztezik egymást.

H – Harag. „Ha szereted magad, meglepődve tapasztalod, hogy a többiek is szeretnek. Senki sem szereti azt, aki még önmagát sem képes szeretni. Ha te magad képtelen vagy szeretni magadat, ugyan kitől várhatnád el, hogy megpróbálkozzon ezzel? És aki nem szereti magát, az nem maradhat semleges sem. Ne feledd, az életben nem létezik semlegesség! Ha valaki nem szereti magát, az biztosan gyűlöli magát - az élet nem ismeri a semlegességet. Az életben mindig választani kell. Ha nem szeretsz, akkor nem maradhatsz egyszerűen ebben a szeretet nélküli állapotban. Nem. Akkor gyűlölnöd kell! Aki pedig gyűlöli magát, az rombolni fog. Önpusztító lesz. Aki gyűlöli magát, az mindenki mást is gyűlölni fog - dühös lesz és erőszakos, szüntelen haragban mindenkivel. Aki gyűlöli magát, hogyan is remélhetné, hogy a többiek szeressék?” Haragszom önmagamra. Nem tetszik az az ember, akit nap, mint nap látok a tükörben. Pontosan nem is tudnám, megmondani, hogy miért. Azért, mert nem voltam a feleségem mellett, mikor az a támadás történt? Vagy, hogy sokkal jobb apa lehetnék? Sok mindent fel tudnék még ide sorolni.

I – Irodalom. „Az olvasónak is vannak jogai. Az író úgy írja meg a könyvét, ahogy neki tetszik. Azt művelhet vele, amit akar. Összezavarhatja a központozást, és annyit bolondozhat a szavak értelmével, amennyit csak akar. De az olvasó is úgy olvashatja a könyvet, ahogy neki tetszik, az író nem akadályozhatja meg ebben.” Amióta az eszemet tudom, imádom a könyveket. Már kiskoromban is, elképesztett az a rengeteg képeskönyv, később pedig, mikor megtanultam olvasni, akkor mindig lehetett nálam találni valamilyen könyvet. Bármilyen műfaj jöhet, mugli és mágikus írótól egyaránt, én mindent képes vagyok elolvasni. Ritkán van olyan könyv, ami még nekem sem tetszik. A házam is tele van könyvekkel, örülök, ha lépni lehet tőlük. Nem hiába jártam én a hollóhátba…

J – Jóság. „A jóság az, amikor a gyerek az egyetlen játékát adja oda.” Sokan azt mondják jószívű vagyok, mindig segítek a szeretteimnek, ami így is van. Rám tényleg mindig lehet számítani, főleg azoknak, akiket kedvelek, vagy szeretek. Sajnos akár az önfeláldozásig is képes lennék bárkit megvédeni, aki fontos a számomra. Én ezt nem tartom feltétlenül jónak, de hát nézőpont kérdése.

K – Képzelet. „A képzeletnek szerintem nincs más célja, mint megnyugvást és menedéket nyújtani az élet máskülönben elviselhetetlen pillanataiban és helyzeteiben.” Hatalmas képzelettel rendelkezem, ami lehet a sok könyv hatása, vagy csak egyszerűen az, hogy menekülök a valóság elől. Ez a “képesség” jól jön akkor, amikor a gyerekeknek mesélek esti meséket.

L – Lelkiismeret. „Tudod, mi a pokol? Nem tűz és ördögök... nem az, amit gyerekkorunkban tanultunk! Mi magunk építjük a magunk poklát... még életünkben... ahányszor fájdalmat okozunk... ahányszor szenvedést okozunk!” Sajnos sokszor bántottam meg embereket, még ha akaratlanul is. Sokszor tettem olyan dolgokat, amiket borzalmasan megbántam, és van amelyiknek még ma is iszom a levét. De amennyire fűt a lelkiismeret furdalás ilyenkor, meg is kapom a büntetésemet ezekért a dolgokért.

M – Mosoly. „Ha a lányok tisztában lennének felelősségükkel, oly óvatosan bánnának a mosollyal, hogy talán mindenestül fel is hagynának vele. Vannak a férfi életében pillanatok, amikor egy lány mosolya olyan messzeható következményekkel jár, mintha egy láda dinamit robbanna fel.” Az az igazság, hogy ha éppen egy nőn megakad a szemem, akkor az első, amit megnézek rajta, az nem a keblei, nem a feneke, de még csak nem is a szemei, hanem a mosolya. Elképesztően nagy hatással tud lenni rám, egy bájosan mosolygó nő, mert annak nem tudok ellenállni. Azt tapasztalom, hogy minden egyes nő szép, amikor mosolyra húzódnak az ajkai. Ezt csodálatos dolognak tartom, és szörnyen hiányzik az, hogy a feleségem újra mosolyogjon, hiszen ezért is szerettem bele még anno.

N – Nők. „Megjelent a fiú, akibe beleszeretett. Tudta, hogy megbízhatatlan, tudta, hogy semmirekellő, csakhogy ilyesmi még nem tántorított el egyetlen lányt sem a fiújától. Nem bizony. A fiatal lányok szeretik a csirkefogókat. Mindig is szerették. Beléjük szeretnek és meg vannak győződve róla, hogy ők majd megváltoztatják. A kedves, jóravaló, megbízható férjjelölteknek pedig az én időmben azt válaszolták, hogy testvérként fogják szeretni őket, amivel azok a legkevésbé sem érték be.” Ez nálam nem egy egyszerű téma. Mivel a feleségem volt az első és egyetlen szerelmem, egyértelmű, hogy azóta egyetlen más nőre se néztem rá. De ez nem könnyű, még nekem sem, pedig a szerelmem erős, és azóta se csökkent egy pillanatig sem. De három év hosszú idő, és habár a remény továbbra sem hagyott el, köszönhetően egy látomásnak, ezért még ha gyűlölöm is érte magam, pár dolog megfordult a fejemben, de eddig még sosem tettem az ígéretem ellen. Remélhetőleg ez a jövőben is így fog maradni.

O – Otthon. „Hazatérni... tudnom kellett volna, hogy sohasem lehet visszatérni. Már nem az vagyok, aki egykor voltam, ezért semmi sem olyan, amilyen volt.” Habár nagyon szeretem az ikreket, és mindig öröm velük lenni, de a ház már egyáltalán nem olyan, mint régen, és ez érződik. Ha tehetném nem sok időt töltenék otthon, de így is keveset látom a gyerekeket, és nem szabad, hogy a saját szomorúságom és nyomott hangulatom őket is megfertőzze. Nekik kell anya nélkül lenniük ilyen fiatalon és ők azok, akiknek támogatásra van szükségük, nem nekem.

P – Pesszimizmus. „Tudod, mi a legrosszabb? Gondolkozni. Ha jó dolgokra gondolsz, hiányérzeted lesz, ha rosszakra, akkor elmegy a kedved.” Nagyon rossz tulajdonságnak tartom, de sajnos pesszimista vagyok. Inkább felkészülök a legrosszabb dolgokra, elképzelem, hogy olyankor mit tennék, és így szinte esély sincs arra, hogy csalódjak, sőt sokszor sokkal jobb, ha rosszra számítok, aztán mégis olyasmi történik, ami jó. De azért ezen a pesszimizmuson változtatni akarok. Csak nem olyan egyszerű.

Q – Quattro. „A kutyának (...) rendkívüli képessége van arra, hogy mintegy aláállványozza az emberi ént. A kutya számára az ember, akinek a tulajdonában van, egy isten, akit imádni kell, és nem csak imádni, hanem civilizációnk ezen dekadens szakaszában, szeretni is. A legtöbb kutyatulajdonosnak a fejébe száll a dicsőség. Fontosnak és hatalmasnak érzi tőle magát.” Van egy kutyám. Eszméletlen nőszemély, félelmetes vadászösztönnel. Kegyetlen ellensége a környék macskáinak. Evégből minden séta úgy végződik, hogy Quattro megszökik, és egyedül kell visszamennem a házamba.Imádom őt, ahogy a gyerekek is. Igazi egyéniség, és tudom, hogy ha bármilyen veszély fenyegetné is az ikreket, akkor Quattro biztos hogy megvédené őket.

R – Remény. „Legbelül minden a lélek egyetlen elemének, a reménynek meglétén vagy hiányán múlik. Az ember minden cselekedete, minden vállalkozása feltételezi azt az élő reménységet, hogy Benne eléri reménye végső célját. Ha kialszik ez a remény, tettei értelmetlenekké, szétszórtakká és bizonytalanokká válnak, akár a magasból lezuhanó emberé.” Mint mindenki, én is számtalan dologban reménykedek. Még akkor is, ha tudom, hogy valószínűleg sosem fog bekövetkezni az, amit remélek. De ez egyfajta gyógyír. Hogy arra gondolok, hogy ez még lehetséges, akkor nem látom olyan pesszimistán a jövőt.

S – Szerencse. „Vannak a Föld forgásában ritka pillanatok (...), amikor megesik, hogy valamennyi dolog és lény, még a legtávolabbi csillagok is soha nem ismétlődő módon együttműködnek, úgyhogy olyasmi történhetik, ami se előtte, se utána soha nem. Sajnos az emberek általában nem értik, hogyan éljenek vele, így aztán a csillagórák észrevétlenül múlnak el. De ha akad valaki, aki érti, felismeri őket, nagy dolgok esnek a világon.” Nem tagadom, világéletemben szerencsés embernek mondhattam magam. Mikor egyszer-egyszer úgy adódott, hogy még anno a Roxfortban tilosban jártam, soha nem kaptak el. Hiába szegtem meg a szabályokat, mindig sikerült megúszni a büntetést, talán ezért is lehettem prefektus.  A tanárok is szerettek, pedig ha tudták volna, hogy hányszor döntöttem úgy, hogy az éjszaka kellős közepén sétálni indulok! De mindig elkerültem a bajt. Ez pedig csak is a szerencsén múlott.

T – Türelem. „Van a türelem... A türelem, ami a legértékesebb dolgokhoz szükséges. Kivárni egy szépséges rózsa nyílását. Megvárni egy gondolat szavakká érését. Megalkotni egy sejtelmes mosolyt rejtő képet. Megkomponálni egy zenét, mely a Kedveshez repít. Mind-mind türelem, idő, kitartás. És hit. Hit a szeretetben, a szépségben, a csodában. Hit a türelem gyümölcsében.” Mindenki végtelen türelmes embernek ismerhet, mert az is vagyok. Képes vagyok akár órákig is várni valakire, ha megbeszéltük, hogy találkozzunk, és nem bosszankodok, ha az illető elkésik. Türelmesen ki szoktam várni, ha valaki esetleg dühös szavakat intéz hozzám, és én nagyon ritkán kapom fel a vizet és viszonzom a sértő megjegyzéseket, egyszerűen nem én lennék, ha ezt tenném.

V – Vélemény. „Magának nem az a véleménye (...), hogy az ember elég erős jellemmel kell bírjon ahhoz, hogy a Paradicsomot el tudja viselni?! Mint azok a réges-régen élt emberek, akik közül az áldottak sorban ültek a fák alatt, koronával a fejükön... mindig az jutott eszembe, hogy azok a koronák annyira nehéznek látszanak... és aranykoronáikat levetik magukról az üvegesen csillogó tenger előtt... ez egy egyházi ének, ugye? Talán Isten megengedte, hogy levehessék a koronát, mert olyan nehéz volt. Nehéz örökösen koronát hordani. Az ember semmit sem bír sokáig elviselni, ugye? Azt hiszem...” A dolgokról mindig megvan a magam véleménye, amit általában meg is osztok azzal, akit érdekel. Lehet hogy ettől unalmasnak tűnhetek, nem is állítottam soha azt, hogy érdekes lennék.

X – Xanthe. „A madár nem azért dalol, mert valami mondanivalója van. Azért dalol, mert dala van.” Xanthe a baglyom, amit még tizenegy éves koromban kaptam a szüleimtől, mikor éppen beszereztük a Roxfortba a tankönyveimet, és minden szükséges dolgot. Imádja a pirítóst, minden reggel, mikor azt reggelizem, a vállamra ül, és a leggusztusosabb falatokat ellopja a tányéromról, hogy aztán teljes elégedettségben elfogyassza. Ugyanígy szereti a kávét és a narancslevet is, így gyakran azt vehetem észre, hogy a felére csökkent a poharamban, illetve a csészémben a mennyiség. Megbízható bagolynak mondom, aki mindig el tudja végezni a feladatát, minden levelet a megfelelő címre szállít, csak egyetlen rossz szokása van. Ha tudja, hogy olyan embernek küldtem levelet, akit én abszolút nem bírok, akkor hajlamos arra, hogy a papírost ledobja a tengerbe repülés közben. Így nem nagyon szokott azokhoz eljutni a levelem, akiket nem kedvelek…

Y – Yamal. „- Sündisznó. El lehet tréfálkozni azon, hogy távoli rokonunk.
- Talán nem is tréfa (...). Hasznos állat, mint mi vagyunk, és a fajta tapasztalatai megtanították (...), hogy alkalmasint azonnal begubóddzon a tüskéi közé.” Igen, van egy sünöm is. Egyszer egy sétám során bukkantam rá az erdőben, még egész kiskorában. Nehezen nyertem el a bizalmát, mert igen félénk kis állat volt, de végül sikerült, és most már órákig képes a tenyeremből nézelődni, sőt a kezemből eszik, amikor csak teheti, mert nagyon ragaszkodik hozzám. Amikor az apró kis gombszemeibe nézek, hatalmas értelmet látok bennük, és biztos vagyok benne, hogy ő nem egy közönséges kis sün.

Z – Zene. „A szépség olyan, mint egy kitartott hang a hegedűn, amit nem tudsz ábécével meg dórémivel meghatározni, és bár a négy évszakon meg a partyszemüvegen edződött fülnek talán kicsit hamis, mégis az ember azt kívánja, bárcsak ne érne a vonó a végére. A szépség egy örökké-dolog.” Tudok hegedülni. Ehhez nem is fűznék több dolgot, nem szoktam hangoztatni.



Halkan belépek az ismerős kórterembe, mintha számítana, hogy milyen hangos vagyok. Az elmúlt években nem telt el olyan hét, amikor nem látogattam volna Őt meg, és ez most sincs másképp, még akkor sem, ha már a gyógyítók egy éve lemondtak róla, csak azért nem nyilvánítják halottnak, mert én nem egyeztem bele, és nem is fogok. Addig nem, amíg megvan az esélye annak, hogy fel fog ébredni, márpedig még nem adtam fel ezt az esélyt, még akkor sem, ha egyre csökken a valószínűsége.
- Szia. - Köszönök neki mosolyogva, mintha ébren lenne, és leülök az ágya mellé.
- A hét elég eseménytelenül telt, már ha nem vesszük azt, hogy az ikrek megint nagyon elemükben voltak. - Kezdek bele a szokásos mesélésbe, amit már-már heti jelentésnek is lehet nevezni, amit eddig sose mulasztottam el, és nem is tervezem. Hiszek abban, hogy minden egyes szavamat hallja.

***

- Bajba fogunk kerülni. - Mondom kissé nyugtalanul, miközben Lucette mögött haladok, idegesen nézegetve mindenféle irányba, attól tartva, hogy hamarosan ránk bukkan egy járőrző professzor, hogy aztán mindkettőnket büntető munkában részesítsen azért, mert az éjszaka közepén kószálunk a kastélyban, fittyet hányva a szabályokra. Oké, tegyük hozzá, hogy az egész Lucette őrült ötlete volt. Tisztán emlékszem, hogy én teljes nyugalomban olvastam egy könyvet a klubhelyiségben, amikor hirtelen megjelent, kikapta a könyvet a kezemből és közölte, hogy vele megyek.
- Seb, ne legyél már ilyen. Nem lesz semmi baj, csak mutatni akarok neked valamit. - Válaszolja halkan és szemrehányóan, mire megforgatom a szemeimet, de úgy döntök, hogy nem vitatkozok vele. Pontosan tudom, hogy felesleges lenne, mert így is úgy is rávett arra, hogy vele jöjjek. Főleg azért, mert tudom, hogy ha nem tettem volna, egyedül indult volna útnak, azt meg nem engedhettem meg.
- Ne vágj ilyen morcos képet. Tetszeni fog. - Pillant rám hátra, mire csak nagyot sóhajtok, de engedelmesen megyek utána. Hamarosan kiérünk a kastélyból, és amint megcsap a hűvös levegő jobban összehúzom magamon a köpenyemet, de láthatóan Lucy-t még ez se zavarja, mert továbbra is megállíthatatlanul nyomul előre.
- Mégis, hova megyünk? - Kérdezem rosszat sejtve.
- Majd meglátod! - Nevet halkan, aztán megáll az üvegházaknál.
- Most komolyan ide hoztál? Ide amúgy is tilos lenne jönni, az elsősöknek meg pláne! - Kezdek pánikba esni. Igaz, hogy Lucette mindig bele tud vinni a szabályszegésekbe, de azért ez túlzás.
- Ne csináld már! - Nevet, hogy aztán megragadja a kezemet és oda húzzon ahhoz a bizonyos üvegházhoz, ahova tilos bemenni.
-Nem megyünk be, csak figyelj. - Mondja halkan, majd odavezet az egyik részhez, ahonnan szinte az egész üvegház belátható és egy növényre mutat.
-Nézd. Ma este érkezett. - Mosolyog, én viszont addigra elvesztem, és teljesen az üveghez tapadok, hogy még jobban láthassam az említett különleges növényt.
-Tudtam, hogy ez lesz, most itt ragadtunk egész éjszakára. - Nevet fel, de ezt már nem is hallom.

***

- Hihetetlen, hogy mennyire hasonlítanak rád. Előre látom, hogy amint bekerülnek a Roxfortba, minden héten figyelmeztető levelek fognak repkedni. - Csóválom meg a fejem.
- Nem is tudom, hogy én, hogyan fogom bírni, ha az órámon is képesek lesznek rosszalkodni. Az biztos, hogy csalódni fognak, ha azt hiszik, hogy kivételezni fogok velük. - Lesz még nagyobb a mosolyom, az elképzelt jeleneten.
- Emlékszel, hogy sikerült mindig elérned, hogy bajba sodorj? Valamiért mégsem bántam. Az összes kalandunk azóta is a fejemben van, és képtelen lennék elfelejteni. - Gyengéden megsimítom a kezét, ami, mint mindig, most is élettelenül hever az ágyon.

***

-Elmentek már? - Kérdezi Lucette még kissé kapkodva a levegőt az előbbi menekülésünk után.
- Azt hiszem. - Válaszolom én is eléggé kifulladva, és óvatosan kilesek a folyosóra.
- Úgy néz ki ig... - Hirtelen fejezem be a mondatot, majd gyorsan újra magunkra csukom az ajtót, ezzel újra elérve azt, hogy a hely szűkössé váljon. Csak most jövök rá arra, hogy egy poros raktárba menekültünk be az egyik professzor elől, reménykedve abban, hogy így nem kap minket rajta, hogy megint az éjszaka közepén kószálunk a kastélyban.
- Mi történt? - Kérdezi Lucette egyből, de már tapasztom is a kezem a szájára, egészen közel lépve hozzá, hiszen tényleg nincs nagy helyünk a mozgásra. Síri csendben hallgatjuk az ajtó előtt elhaladó lépteket, szinte hallom az ő szívdobogását is, nem csak a sajátomat. Még jó pár pillanatig fülelek azután is, hogy a léptek elhaltak, és a lánytól sem lépek el. Csak amikor már úgy érzem a veszély elmúlt, akkor nézek le rá újra. A szemei megmagyarázhatatlan módon csillognak és azok az érzések, amik eddig csak ébredezőben voltak bennem, most többszörösen visszatérnek, ahogy figyelem őt. Lassan elveszem a kezemet a szájáról, de továbbra sem távolodok el tőle.
-Ideje volt. Már rég elment. - Mondja kicsit csipkelődve, de valahogy ő sem igyekszik a kijárat felé. A pillantásom az ajkaira siklik egy egészen rövid időre, mire tőle szokatlan módon elpirul, és azt hiszem ez a reakciója az, ami a következő eseménysort indítja el. Lehajolok hozzá és megcsókolom. Lucette először érezhetően megdöbben, de aztán olyan készségesen viszonozza a csókomat, mintha mindig is erre várt volna.


***


- Vicces belegondolni, hogy megint az egyik ilyen kis akciód alkalmával sikerült összejönnünk. Nem hiszem, hogy ha az nem történt volna meg, akkor egyhamar összeszedtem volna a bátorságom ahhoz, hogy bevalljam, mit érzek. Vagy, hogy bármit is tegyek az ügy érdekében. Túl félénk és bizonytalan voltam önmagamban, akkoriban. - Merülök el egy kicsit a közös emlékekben, miközben most már folyamatosan simogatom a kezét, mintha abban bíznék, hogy ezt is érzi valahol.
- Utána eléggé felgyorsult minden. Csodálkozom is, hogy sosem lett belőlem eleged. - Nevetek halkan.


***


Idegesen járkálok fel-alá a klubhelyiségben, várva, hogy Lucette végre megjelenjen és elindulhassunk a karácsonyi lakomára. Legalábbis ő azt hiszi, hogy oda megyünk, de egészen más terveim vannak. Ez az utolsó évünk a Roxfortban, és habár tudom, hogy egy kicsit korai ezen gondolkozni, de úgy érzem, hogy tényleg Ő az igazi. Sosem voltam az a hű, de romantikus típus, és kétlem, hogy rólam lehetne mintázni a tökéletes barátot, de abban egészen biztos vagyok, hogy őt a jövőben sem akarom elengedni. Így tehát a döntés megszületett. Abbahagyom a járkálást és kitapogatom a zsebemben lapuló dobozt, majd szinte azonnal el is sápadok, mikor látom, hogy Lucy már itt áll előttem.
- Mi ütött beléd, Seb? Úgy nézel rám, mintha szellemet látnál. Nem örülsz nekem? - Kérdezi, inkább nevetve, mint sértetten, de amikor nem válaszolok, már sokkal inkább aggodalmassá válik a tekintete.
- De komolyan, van valami baj? - Kérdezi, amikor továbbra se válaszolok.
- Nincs! - Vágom rá egyből, mire felvonja a szemöldökét, de mivel egyáltalán nem akarom elrontani a meglepetést a bénázásommal, ezért megragadom a kezét és magam után húzom egy mosolyt erőltetve az arcomra. Merlin, kérlek, adj erőt, hogy ne ájuljak el! Az nagyon ciki lenne.
- Most már komolyan megijesztesz. Furán viselkedsz. - Mondja Lucette a fejét csóválva de azért engedelmesen hagyja, hogy magammal húzzam. Akkor lesz megint értetlenkedő, amikor látja, hogy nem a nagyterembe megyünk, hanem az udvarra.
-Nem vacsorázni megyünk? - Kérdezi, de ha most válaszolnék, vagy  hátra fordulnék az idegességem még inkább úrrá lenne rajtam, ezért inkább nem válaszolok.

Az üvegházaknál állok meg vele. A levegő hideg, és apró hópelyhek szállingóznak az égből. Elengedem a kezét, majd végre felé fordulok, és mint mindig, most is elcsodálkozom azon, hogy mennyire szép tud lenni.
- Seb! Most már tényleg válaszokat akarok! - Mondja duzzogva, és türelmetlenül, amiért az előbb nem válaszoltam neki.
- Csak adj egy percet! Ez nem könnyű. - Sóhajtok, és próbálom összeszedni magam, hogy ne tűnjek még nagyobb lúzernek, mint amilyen most vagyok.
- De micsoda? - Kérdezi most már végképp elvesztve a türelmét.
- Meg akarom kérni a kezed! - Szakad ki belőlem, ezzel elrontva az eddig előre eltervezett és romantikusnak szánt lánykérésémet. Lucette szemei elkerekednek. Aztán széles mosoly kezd megjelenni az arcán.
- Seb… - Kezdene bele, de leintem.
- Ne! Most elrontottam! Nem így akartam… - Mondom végtelenül zavartan és bocsánatkérően, de mielőtt befejezhetném már érzem, ahogy a nyakamba ugrik és egy csókkal fojtja belém a szót.
- Nem érdekel. Igen! Hol a gyűrűm? - Kérdezi a hosszabb csók után egy még nagyobb mosollyal, és habár csak lopva törli meg a szemét, így is észreveszem.


***


- Mindent elrontottam, amit csak el lehetett, és te még így is kitartottál mellettem. Miért? Pusztán szerelemből? Még mindig nehezen tudom elhinni, hogy engem választottál. Habozás nélkül jöttél hozzám egy viszonylag hosszabb jegyesség után, amit még mindig alig tudok elhinni. Azóta is olyan, mintha egyfajta álomban éltem volna le az életem, ahol szinte minden undorítóan boldog volt az apró veszekedéseinktől eltekintve. Aztán pedig jöttek az ikrek… - Lesz megint egy kicsit nagyobb a mosolyom az emlék hatására.


***


-Seb! Gyere már, mert még a végén itt fognak megszületni a szoba közepén! - Sürget Lucette, mert én, persze teljesen elvesztettem a fejem azóta, hogy közölte velem, hogy eljött az idő. A napokban amúgy is nagyon ideges voltam, mert a drágalátos gyerekeink úgy döntöttek, hogy nem a kiírt időpontra érkeznek meg, hanem az anyukájuk példáját követve, ők is szeretnek késni, ezért már egy hete tűkön ülve várjuk, hogy meginduljanak a fájások. De erre az érzésre senki sem készített fel. Még a nővérem sem, akinek már vannak gyerekei. Azt sem tudom hova kapjak, pedig minden már gondosan elő van készítve hetek óta.
- Oké. Megvan minden. - Mondom szinte magamnak, hogy kicsit megnyugodjak, majd felkapva a cuccokat, oda sietek a feleségemhez, aki belém kapaszkodik. Összenézünk és habár látom, hogy fájdalmai vannak, azért még így is villant felém egy nagy mosolyt, mielőtt végre a kórházba hoppanálnék vele.

Nem tudom, hogy mennyi idő telik el, amíg bent van abban a fránya szobában. Annyit járkáltam a folyosón, hogy biztos vagyok benne, hogy megmarad a kövezeten a nyoma, de elképesztően ideges vagyok. Hamarosan apa leszek! Felfoghatatlan, és egyben alig várom már a pillanatot, mikor az ikrek végre megérkeznek. Aztán meghallom az ajtó mögött a sírást… először egy, majd két torokból, és a szívem olyan, mintha fel akarna robbanni az örömtől.


***


- Annyira kár, hogy a legjobb pillanatokról továbbra is lemaradsz. Szeretném, ha minél előbb sikerülne összeszedned most már magad, hogy te is részese legyél minden apró kis eseménynek, amik velük történnek. Hiányzol. Nekik is és nekem is. Remélem, hogy hamarosan újra látni fogom azt, ahogyan rám mosolyogsz. - Mondom neki halkan, majd mivel tudom, hogy vár rám egy nagy adagnyi beadandó leosztályozása sóhajtva elengedem a kezét, majd miután adok egy gyengéd puszit a sápadt ajkaira elköszönök tőle és kilépek az ajtón, hogy visszatérjek a való világba, amit ezúttal is nélküle kell élnem.




A hozzászólást Sebastian Addington összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. 5 Jan. - 20:07-kor.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Clive Staples McGonagall

Clive Staples McGonagall

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Tom Hiddleston

»
» Kedd 11 Dec. - 20:02

Gratulálunk, elfogadva!

Üdvözlünk köreinkben, reméljük jól érzed majd magad nálunk.


Tisztelt Mr. Sebastian Addington!

Milyen szerencsés Ön, tragédiái ellenére, mit csak azután volt szerencsém megérteni, hogy gyermekkoruk izgalmaiba betekintést nyerhettem, s nem csak mert két szép gyermek édesapja, annak okán is, hogy tele van barátokkal, jó érzésekkel.
Ne legyen túl szigorú magával, hiszen színes egyéniségét az ABC összes betűje felvillantja, legyen Büszke, Művelt, Szívesen fogadott tagja társadalmunknak, derűvel nézek az Ön sorsa elé, minthogy remélem szeretett Lecettéje csupán csipkerózsika álmát alussza.
Története mély megrendülést azok után keltett, hogy a végére értem egy legendás barátságnak, szerelemnek, regényes élete berkeibe pillanthattam, el sem tudom képzelni milyen lehet fagyottan, a létállapot és állandó jelen idő rabságában látni, akit így szeretünk.
Bár jövőtudó nem vagyok, én nagy csodákat jósolok még Önnek, Luccetének élnie kell, a történetnek, ahogy mondják a „show”-nak folytatódnia kell!

Üdvözlettel: Clive S. McGonagall




Foglalók Hírek Kapcsolatkereső Halálfaló lista A Főnix Rendje listája


Vissza az elejére Go down

Sebastian Addington

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Marrisa és Sebastian
» Sebastian Selwyn
» Sebastian Dupuis
» Sebastian/Richard _____ - Macaulay Culkin

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Archívum :: Inaktív, és törölt karakterek-