A többséggel ellentétben én valamiért mindig is szerettem a gyengélkedőt. Persze nem azért, mert valami mazochista lennék és örömömet lelném a szenvedésben, de az elmúlt években mindig valahogy pozitív kép élt róla a fejemben. A tágas ablakok, amelyeken betódul a fény, ha elhúzzák az ablakot, igazi felüdülést nyújtanak nekem, aki egy sötét pincében élte le az életét. A különféle bájitalok és gyógyfőzetek illatának különleges elegye ahelyett, hogy felforgatja a gyomromat, inkább ellazít. Mégis a legjobb az egészben, hogy itt csend van és nyugalom. Legalábbis az esetek többségében. Leszámítva mondjuk az elmúlt éjszakát, amikor én és egy másodéves hugrabugos fiú felváltva ordítottunk a fájdalomtól, bele az éjszakába. Felverve a javasasszonyt és a segédjét, akik így rákényszerültek, hogy végigvirrasszák velünk a hosszú éjszakát Szóval ezt leszámítva a nyugalom szigetének számít a Roxfortban, ahol nem kell folyton az embereket kerülgetni és attól félni, hogy valaki hozzámszól. Itt békénhagynak. Nem is fáj igazán, hogy még senki sem látogatott meg. Mert ugyan kitől várhatnám el, hogy egy kicsit is aggódjon értem. Ja, mondjuk a testvéreim? Na igen, a nővérem ittjárt reggel óra előtt, megállapította, hogy szörnyűbben festek, mint ahogy azt képzelte, és ijedten elmesélte, hogy a bátyám valóságos hajtóvadászatot indított Potterék ellen.
Sosem szerettem, ahogy a dolgait intézi. És ahogy folyton ragaszkodik ehhez az igazságtételhez, ahogy ő nevezi. És hogy halálosan megfenyeget mindenkit, aki bántani mer. Most azonban elmosolyodtam és nyugodtan hátradőltem az ágyon. Amilyen fájdalmakat okozott nekem a csontnövesztés, minimum lógniuk kéne a csillagvizsgálóból a hüvelykujjuktól felakasztva.
Mondjuk legalább megtanultam, és egy örök életre megjegyeztem, hogy hány csont van a lábamban. Mintha érdekelt volna amúgy, de nem. Kinyitom résnyire a szemem, miután órákig nem sikerült elaludnom, és átfordulok a másik oldalamra. A napfény kellemesen csiklandozza az arcomat, ami nagyon jól esik, de több mint valószínű, hogy emiatt nem tudok elaludni. Felülök és a felpóckolt párnának vetem a hátam. A hugrás srácnak már nyoma sincs. Lehet, hogy kiengedték, de az éjszaka után inkább arra saccolnék, hogy most gurul le Roxmorts felé egy thesztrálok húzta szekéren egy fekete szemeteszsákban. Kár érte. Jó kis tenor volt.
Mivel a javasasszonyt sem látom sehol, így hangosan kiabálni kezdek. Kicsit túl sok volt a csendből, unatkozom.
- Hé, Miss Pomfrey! Hahó! Mikor mehetek már el?
Egy pillanatig megijedek a saját hangomtól, ami az éjszakai ordibálástól most teljesen berekedt. Szerencsére azonban nem kell tovább erőltetnem, mert a javasasszony kidugja a fejét a kis szobájából, aztán szélsebes léptekkel elindul felém.
- Hogyis ne. Szerinted lábra tudnál állni? Megnézném azt, ahogy próbálnál végigmenni a folyosón anélkül, hogy összecsuklanál és darabokban kéne visszahozni, hogy aztán egy újabb kellemes csontnövesztésnek lehessünk fültanúi.
Miután elmondta rövid és gyors monológját, fölém hajol, hogy megtapogassa a lábamat. Abban a pillanatban, hogy hozzáér a sípcsontomhoz, iszonyatosan belémnyilal a fájdalom, olyannyira, hogy a nyelvemre harapok. Most veszem csak észre, hogy mennyire jól hat az a két adag fájdalomcsillapító főzet, amit belémdiktált a délelőtt folyamán, hogy ne ijesszem halálra a folyósón lézengő diákokat. Mielőtt azonban kérhetnék egy újabb adag főzetet, kopognak az ajtón, és a javasasszony egy hirtelen mozdulattal hátralép és elém húzza a spanyolfalat. Csak a léptei zörejét követem, ahogy az ajtó felé indul, de pontosan tudom, hogy hol jár éppen.
- Nocsak, Mr Potter! Micsoda meglepetés!
Csak ennyit hallok, mert utána már lehalkítja a hangját, és nem tudok kivenni, hogy mi történhet. Ijedten a szám elé kapom a kezem. Talán a bátyám tényleg megleckéztette és most ő is a gyengélkedőre került? Mondjuk még él, ami azért elég nagy szó, ha a bátyámról beszélünk.