Nem sok emlékem maradt meg gyerekkoromból. Egyszerűen nem történt velem olyasmi, amire emlékeznem kellene, egyszerű városszéli kis család, egyszerű szülők, egyszerű gyerek, eseménytelen élet. Ez olyan dolog volt, amit mindig nagyon bántam, sőt egyenesen gyűlöltem. Mozgalmas életre vágytam, kihívásokra, spontaneitásra, kalandokra és adrenalinra, annyi adrenalinra, hogy az már veszélyes is lehet. Természetesen ezt sosem kaptam meg és igazság szerint jobb is így, legalább a veszélykeresési vágyat kiölte belőlem, ha a kalandvágyat már nem sikerült neki. Egész gyermekkorom legszebb pillanatai mindig azok a hetek voltak, amiket nyaranta a nagyszüleim farmján tölthetettem. Hatalmas birtokaik voltak Írország közepén, hegyek, völgyek, több hektárnyi erdők, legelők és istállók, meg sem tudnám mondani, egy nyár alatt mennyit sétáltam, amíg vízhólyagos nem lett a lábam, vagy mennyire égett a combom több órányi lovaglás után. Etettem holdborjakat, szamarakat, teheneket, gondoztam újszülött furkászokat és játszottam pásztorkutya kölykökkel, de még a solymászatra is sort kerítettem többször. Mindig ezek voltak a legkalandosabb napjaim, minden évben számoltam vissza a napokat, már onnan kezdve, hogy anyáék eljöttek értem nyár végén és hazavittek. Az állatok iránti odaadásom és szeretetem azóta is megmaradt, ha tehetném, nem csak két zebrapinttyel és egy belga juhásszal laknék együtt, hanem legalább annyi haszonállattal, amennyivel nagyapáméknál megismerkedtem. Az élet sajnos nem így hozta.
A Roxfortot mindig egyfajta álombeli várként láttam, amikor kislány voltam. Milliószor elterveztem, hogy milyen lesz, ha bekerülök oda, hogy mennyi szórakozásban lesz részem, mennyi új, különleges barátom lesz és mennyire remekül fogom érezni magam. Természetesen hatalmas pofára esés volt. Elképesztően örültem neki, amikor a Teszlek Süveg a Griffendélbe osztott be, meggyőződésem volt, hogy ott az én helyem és minden rendben lesz, tökéletes lesz, szuper lesz. Elég volt egy hétnek eltelnie, hogy mindent gyűlölni kezdjek. Mindig fiús lány voltam, tizenegy évesen is jobban lenyűgözött a kviddics, főleg a terelők, mint a kórus, nem érdekelt a csapatos sustorgás és kuncogás a fiúkon (utólag visszanézve inkább a többi lány viselkedése tűnik betegesnek, de akkor nem így láttam), és sokkal jobban elvoltam a fiúk társaságában. De még onnan is kilógtam, mert nem voltam eléggé fiú ahhoz, hogy kviddicsjátékosokkal, nagyobbakkal és "menőkkel" lógjak. Egyszerűen sehová nem fértem be, és senkit sem érdekeltem. Egyszerre voltam különc és szürke egérke. Egyiket jobban gyűlöltem mint a másikat.
Persze ezt is túléltem. Harmadik évtől, amikor elkezdtem én is egyre inkább hajlani a lányok felé, amikor már foglalkoztattak a fiúk is, nem csak a kviddics, sokkal jobb lett a helyzet. Lassan, de szépen beilleszkedtem és sikerült egy nagyon jó barátnőt is találnom magamnak, aki egy évvel alattam járt, és a barátságunk a mai napig töretlen. Nélküle elképesztően magányos lennék most, felnőttként.
Mindig is tudtam, hogy auror akarok lenni. Az első pillanattól kezdve, hogy hallottam és olvastam róluk, semmi más nem foglalkoztatott, csak hogy én is ott akarok lenni az aurorparancsnokságon, nyomozóként, gyilkosságokat, emberrablásokat és durva bűntényeket megoldva. Hittem benne, hogy remek nyomozó lesz belőlem, az egyik legjobb auror lehetek, amihez nem túlzás állítanom, hogy meg is volt minden képességem. Egyedül a tanulmányi eredményeim nem voltak mindenből olyan jók. Sötét Varázslatok Kivédéséből sosem volt gondom, mindig kisujjból ráztam az anyagot, de az átváltoztatástan és a bájitaltan a mumusaim voltak, szinte szó szerint. És noha minden alkalmassági vizsgán jól teljesítettem volna, ha eljutok odáig, a nem megfelelő RAVASZ eredményeim miatt nem sikerült eljutnom oda. Tizenhét évesen ezt úgy éltem meg, mintha az egész világ ellenem fordult volna és nagyon sokáig azt hittem, hogy így már soha nem lehetek boldog. Pedig még egy kiskutya is várt otthon, egy belga kiskutya, akiből tökéletes keresőkutyát nevelhettem és neveltem is.
Munka nélkül viszont nem maradhattam, így - apa jóvoltából - bekerültem egy kávézóba felszolgálónak és pultosnak. Nem hazudok, szerettem ott dolgozni. Nem volt az igazi, valóban nem, de nem is gyűlöltem annyira, mint azt gondoltam, hogy fogom. A kollégáim és a főnököm is nagyon kedvesek voltak velem, szerettek is, jó munkaerő is voltam és sokszor Toast is velem jöhetett, mert nagyon elszórakoztatta a kisgyerekeket és végtelenül jólnevelt kutya volt, aki az első szóra tette a dolgát. Már vagy öt éve ott dolgoztam, amikor belibbent az ajtón Levin Dolohov. Nem tudom, hogyan és miért szemelt ki akkor magának, de egyáltalán nem bántam, ami történt, bár az életemet sok irányból felforgatta, leginkább a rossz oldalról. A munkatársaim hirtelen már nem is szerettek olyan nagyon, amikor Mr. Dolohov nem rájuk, hanem énrám várt este a kávézó előtt, de engem akkor ez nem érdekelt. Jól éreztem magam, simogatta az önérzetemet, hogy egy ilyen férfi kíváncsi rám, és ami azt illeti, nagyon jól megértettük egymást szinte mindenben. Mindketten ugyanannyira komoly - vagyis inkább ugyanannyira egyszerű, egyáltalán nem komoly - kapcsolatra vágytunk, ami nem állt másból, mint a hálószobából és szinte baráti beszélgetésekből.
Nagyjából egy-másfél évig voltunk meg így, amikor megjelent a képben Levin mostani felesége és szépen, békésen szétváltak útjaink. Sosem volt problémánk, ebből sem akadt, egyszerűen megbeszéltük, hogy ennyi volt, és mindketten mentünk a magunk dolgára, a folyosón pedig azóta is köszönünk egymásnak, ha összefutunk. Ugyanis Levin nem lépett le csak úgy, mintegy búcsúajándékként, sajnos minden ünnepélyességtől mentesen átadta nekem az elfogadási papírt, ami szerint bekerültem az aurorképzőbe és az ősz kezdetével kezdhetem is a képzésemet. Mindig hálás leszek neki ezért, még akkor is, ha nem éppen úgy sikerült minden, ahogy terveztem.
Kínszenvedés volt az a három év, amíg elvégeztem a képzést. Küzdöttem, legalább tízszer annyit, mint bárki más. Mivel nyílt titok volt, hogy hogyan kerültem be, senki sem kedvelt túlzottan és mindent megtettek azért, hogy vagy én magam adjam fel az egész képzést, vagy hogy kitehessenek onnan ők maguk. Természetesen nem történt meg egyik sem. Végre itt voltam, már a célegyenesben, nem adhattam fel éppen most a harcot, így hát nem is tettem. Három, vért és izzadságot nem kímélő év után kitűnő eredményekkel, az évfolyamomból elsőként végeztem el a képzést. Azt hittem, hogy most elértem, amire kislánykorom óta vágyom és azzal foglalkozhatok, amivel szeretnék. Hát nem így lett. Izgatottan vártam, alig néhány hónappal ezelőtt, hogy megkapjam az új beosztásomat. Vajon melyik nyomozó mellé kerülök? Nem vágytam igazán nagyra, de reménykedtem, hogy jó helyet fogok kapni, amit igazán megérdemlek. Hát nagy lószart.
Lionel Weasley. Most komolyan, létezik ennél rosszabb, amivel engem sújthatnak? Megkaptam a legkiálhatatlanabb embert, aki az egész parancsnokságon dolgozott, ráadásul olyan piti ügyekkel, mint hogy Mariska néni macskája fent ragadt egy fán. Igazságtalannak éreztem az egészet, úgy, ahogy volt, ezen pedig nem segített, hogy a vörössel olyan szintű gyűlölettel viseltettünk egymás iránt már az első perctől kezdve, hogy minden nap egy gyötrelem volt mellette. Nem tudom, hányszor akartam már bevágni a fejét a falba vagy egyszerűen megoldani mindent egy Főbenjáró Átokkal, esetleg mindhárommal, hogy szaftos legyen, de persze nem tehettem meg. Le kellett nyelnem ezt is, mint minden igazságtalanságot. Nem adhattam indokot rá, hogy kirúgjanak. Már nem akarok pultos lenni egy kávézóban.
Minden este egyedül megyek haza. Bacon és Eggsy vidáman csipognak, Toastnak propellerként jár a farka, miközben hozzám dörgöli a fejét. Mégis magányos vagyok és nem érzem jól magam a saját bőrömben. Biztosan erre vágytam? Jó lenne újrakezdeni mindent, az egész életet, nulláról. De nem tehetem meg, azzal kell kezdenem valamit, ami nekem kijutott. Az már más kérdés, hogy ez mennyire nagy képtelenség.