a semmibe megyünk

Azt hiszem, naiv voltam, amikor elhittem, hogy visszatérni majd sokkal könnyebb lesz, mint távozni volt annak idején.
Amikor hat éve végleg kiléptem a lakásunk ajtaján, még senki sem ismert - egy voltam a nevesincs, frissen diplomázott énekesnők közül, akiknek senki sem jósolt nagy jövőt, és akinek kötelessége volt visszatéríteni szüleinek tartozását; de most, hat évvel később már esélyem sem volt letagadni azt, aki voltam, nem tagadhattam le a hírnevemet, nem tehettem úgy, mintha valaki más lennék, aki sosem volt részese annak az őrültségnek, amivé az életem vált az utóbbi időben. Sosem hittem volna, hogy a visszatérésem Londonba majd ennyire felkavarja a kedélyeket, rám irányítva ugyanezzel a művészeti sajtók nagy részének a figyelmét, újságírók és fotósok tucatjait kirendelve az operaház elé a visszatérő koncertem estéjén; nem is kellett látnom őket, hogy tudjam, ott vannak, a főbejárat és a művészbejárat előtt is, és csupán arra várnak, hogy valahol elkapjanak, feltegyenek egy kérdést vagy készítsenek egy fotót, teljesen megfeledkezve a személyes tér vagy magánélet fogalmáról. Az ilyen pillanatokban bántam azt, hogy az utolsó amerikai koncertem után, amivel végleg letudtam a szüleim tartozását, kiadtam az útját annak a menedzsernek, akit kirendeltek mellém; ő tudta volna, hogyan szabaduljón meg a sajtóhiénáktól, míg a színház személyzete nem boldogult velük a legjobban - ezt az egyik jegypénztáros lánytól tudtam meg, aki jobb megoldás híján felajánlotta, hogy kivezet a személyzeti ajtón át, ahonnan a legközelebbi taxi-parkoló csak két utcányira volt, elég közel ahhoz, hogy elmenekülhessek a paparazzik és újságírók elől, mégis elég távol ahhoz, hogy egy-egy gyorsabban futó delikvens utolérhessen. Igaz, az operaházban sem ülhettem órákon át, tekintve, hogy otthon várt rám a lányom, ráadásul még volt néhány ruhám is, amiket meg kellett javítanom a jövő pénteki fellépésem előtt, arról nem is beszélve, hogy a következő napokban még várt rám a felújítóbrigád vizitje is...
...egy nehéz sóhaj kíséretében tűrtem be az utolsó, kusza hajtincseimet is a kendőm alá, mielőtt kilépnék az utcára; tudom, naiv dolog lenne azt hinnem, hogy majd összekevernek valamelyik dolgozóval és hagynak majd békében hazamennyi, de megpróbálni nem árt - de momentálisan, ahogy csak becsukom a személyzeti ajtót magam mögött, már fel is tűnnek a sarkon az újságírók, és hiába sietnék, már tudom, hogy nem fogok tudni elmenekülni előlük, nem úszom meg a fölösleges kérdések áradatát, bármennyire is szeretném.
- Ó, hogy az a... - Sziszegve szűröm a szavakat a fogaim között, igyekezve ügyet sem vetni az újságírókra, de nem tudom nem hallani a lépéseik zaját a nyomomban; a taxik hirtelen elérhetetlen távolságban vannak, csakúgy, mint a lakásom és a békés este, lélekben már le is mondok róla, főleg, mikor valaki megragadja a kezem, hogy megállítsom, momentálisan kérdések tucatjait zúdítva a nyakamba. Lehet, mégis csak az operaházban kellett volna éjszakáznom...

Zinaida & Alec

Épp visszatértem walesi zsupszkulcsos kis utamról, hogy ránéztem Dixonra és ahogy London utcáinak levegőjébe szippantok mosolyognom kell. Clive Florával próbál beszélni, szóval ha sietek is nem kéne Őt siettetnem, tehát akár sétálhatnék is egy nagyot, hogy este legyek vele, mikor kellek és ne idő előtt. Ahogy zsebre tett kézzel lódörgök az utcákon farmerban és pólóban feltűnik valami nagy muglizsibongás. Imádom a muglizsibongást! Oda is furakszom és hallgatom ki az embereket, hogy vajon mi lehet ennyire izgalmas és ok az itt dekkolásra. Hm, valami énekesnő teszi, nem mondom, hogy nem vagyok csalódott, azt hittem legalább valami miniszter vagy rock sztár lesz! Persze nem volt bajom sosem a komoly zenével, elhallgattam a szimfonikusokat, van pár bakelitem a témában de... én a rockot csípem. Minden esetre vállat vonok és megkerülöm az épületet hogy a vasútállomás felé vegyem az irányt, mikor félúton járva a hátsó bejárathoz kilép egy kendőbe burkolt nő. Hm, hááát, nem valami színész mester, a vak is látja valószínű hozzá csődült mindenki. Sőt, látszólag fogalma sincs mit is tegyen, hát spontaneitásom kihasználva - no meg jó kondim, sárkánykutatásnál ez hasznos tulajdonság - odaszaladok és megragadom a nő kezét, mielőtt valami firkász megtehetné.
-Bocs haver, elrabolom előled, ha megbocsátasz! - Kulcsolom a kezem a nőébe és csíntalan mosoly terül el az arcomon. -Fuss! Fuss! Gyere már! - Húzom el magam után a nőt, remélve tud futni, majd látva mennyi ember jön zsebembe nyúlva lopva varázsolok némi olajas nedvet a talajra, hogy aki minket követ bizony csúnyán megcsússzon rajta, ezzel feltartóztatva mindenkit. Jó trükk volt trollok ellen is, sosem tudom megunni az első becsapódások hangját. Meg sem állok, húzom a nőt, csak jó pár sarokkal odébb valami ház melletti beugróban engedem el a kezét hogy nevetve fújjam ki magam, hagyva neki is szusszanást.
-Ez marha jó volt! Bár nem akarom egy ideig megismételni, ennyi elég volt. - Nevetek, majd sóhajtok egy nagyot, eligazítom magamon a ruhát és belefésülök a hajamba hátha segít valamit.
-Alec vagyok, gondoltam jól jön a segítség, nem bírom a firkászokat. - Intek felé, hogy hello, én lennék. Ahogy jobban megnézem a nőt még nem láttam, nem ismerem, szóval inkább körbekémlelek. -Maga szerint leráztuk őket vagy sétáljunk még pár utcát. Ó, olyan volt ez mint a szöktetés a szerájból! Bár nem tudom miről szól, de a címe passzol ide kicsit! - Mondom jókedvűen, bár sejtem nem én leszek az év operarajongója a számára.

...

A mugli sztár és a varázsló senki kalandjai

*

A rohadt életbe, mondanám, de ugye nekem ilyet nem illik; így csak intenzíven gondolok erre, néhány másik szitokszóval egybekötve, az anyanyelvemem, meg angolul is, franciául, meg még legalább három másik nyelven, ahogy az újságírók egyre közelebb kerülnek. Hogy a jó fenébe nincs nekik jobb dolguk este tíz-tizenegy körül, mint engem hajkurászni az operaház környékén? Nincsenek házaik meg családjaik, vagy kisállataik, akikhez hazamehetnének, hogy engem addig is élni hagyjanak? Mondjuk így is szerencsésnek mondhattam magam, hogy még a lakásomra nem találtak rá, így legalább a lányomnak viszonylag normális élete lehetett, legalább az iskolakezdésig, mielőtt valaki felismerné a vezetéknevéről, azok az istenverte sajtósok mindenhol ott voltak, és mégis miféle garanciám volt arra, hogy őt nem fogják célkeresztbe venni? Mondjuk ezen is csak addig tudok gondolkodni, amíg valaki megragadja a kezem, és csupán egy meglepett nyikkanásra telik tőlem, ahogy elkezd húzni maga után, bele sem gondolva abba, mennyire istentelenül nehéz lehet magassarkúban futni; mondjuk nem okolom ezért, nem tűnik olyannak, mint aki bármikor is magassarkút viselt volna, meg csakis magamat okolhattam azért, hogy pont erre a cipőre esett a választásom. Ennek ellenére kitartóan futok a férfi után, fejben tovább szitkozódva, hogy csupa ostoba döntést hozok mostanában, de hát nem ez volt az első alkalom, szóval miért is lepődtem még meg ezen?
Aztán megállunk; a sajtóhiénák már a horizonton sincsenek, így megkönnyebbülve dőlök az egyik ház falának, próbálva újra levegőhöz jutni, meg kisöpörni az arcomból a kusza hajtincseket, hogy legalább lássam a megmentőmet, ha már... megmentett.
- Tökéletesen elég volt... - Halkan nevetve bólintok rá, a fülem mögé simítva az utolsó, zavaró hajtincset; tanulság a jövőre nézve, hogy minden koncert után kössem össze a hajam, meg húzzak futócipőt, hátha megint menekülnöm kéne... Meg talán ideje lenne a dohányzásról is leszoknom, mielőtt egy nap, ha nem is a tüdőrák, de a gyenge tüdőkapacitásom megöl egy menekülési próbám után.
- Zinaida. Köszönöm a megmentést... Nem is tudja, mennyire szükséges volt. - Elég volt csak elképzelnem, miféle kérdéseket tehettek volna fel... És már csak a puszta gondolatra is rázott a hideg, így jobb híján a kabátot húztam össze magamon, abban a reményben, hogy majd az segít elűznöm a korábbi, aggasztó gondolataimat. - Remélem, hogy fel is adják a követésem... Nem igazán lenne kedvem újságírókkal fogócskázni egész éjjel, és Önt sem szeretném ebbe fölöslegesen belerángatni, biztosan van jobb dolga is ilyen későn este, mint ide-oda futkosni.
Szórakozottan mosolyodok el, amikor megemlíti az operát; elég ironikusnak tartottam, hogy pont azt hozta fel, amit a mai recitalon is előadtam, meg legalább egy tucatszor szerepeltem is benne, mert sosem gondoltam volna, hogy egy nap még az életem metaforája lesz, méghozzá egy ilyen pillanatban.
- Hát... lényegében a szöktetésről szól, szóval ezt egész jól eltalálta. - A maradék két komponensét, a szerelmet meg a rabságot, gondolom, kihagyhatjuk, ő sem fogja bánni; meg egyébként sem hiszem, hogy életcélja lenne ilyenkor, egy sikátorban álldogálva operákat analizálni, szóval nem is magyarázok tovább, inkább csak körülnézek, megszabadultunk-e már az újságíróktól, vagy akadt-e még kitartó idióta, aki egészen idáig követett volna minket. Igaz, ebben a pillanatban már hajlamos lettem volna akár a cipőmet is hozzávágni, mert hát akart a fene tovább futkosni ezeken a sarkakon...

Zinaida & Alec

Zsákmányként a ragadozók elől futni mondhatni az életem írja le. Gyerekként apám és az öcsém elől, később a sárkányok és egyéb vadabb lények elől, majd most miért ne vehetnénk fel a listára a mugli firkászokat? Teljesen jó, kevésbé okoznak hegeket a testen és még kondiban is tartanak, pompás! A nő aki miatt végül is ezt magamra vállaltam nevetést csikar ki belőlem, ha levegőkapkodósat is, mert megértem nincs kedve többet futni.
-Hú, milyen szép neve van! Örvendek. És nincs mit, felismerem ha valakinek kell, én is rászorultam anno, nem voltam közkedvelt. - Nevetek, bár a hangom könnyed marad így talán nem arra gondol tömeggyilkos vagyok vagy ilyesmi.
-Hmmm igazából nincs. A párom most próbál bevágódni a befogadott kislánynál, szóval... hagynom kell nekik teret. A terv az volt csupán gyalogolok de egy kis futásnak nehéz ellent mondani! - Nevetek, legyintek, jelzem nem tesz semmit, semmi dolgom. Az opera miatt meg úgy érzem nem leszek a kedvence, de valami operaénekesnő nem?
-Nah, tök jó! - Leszek elégedett magammal, hogy csak jót választottam, igaz a darabban lévő szöktetés miértjén nem gondolkodom, tuti valami szerelmi történet, az összes opera nyálas mivolta erről szól. Mindezt hatalmas drámák közepette. Ah...
-Nem akar enni valamit? Ilyenkor nem gondolnak az ilyesmire, mert ha valaki futni kezd az a logika meg sem áll. Én viszont éhes vagyok és az a fél óra pont elég megunják a keresést az utcákon. Mit szól? - Ajánlom fel, de érezhető ha nemet mond sem fogok bosszúból ráuszítani senkit. Reményeim szerint Clive még mindig Florával beszélget, hiába van késő, de amúgy sem olyan korán kereste fel, mert dolga volt, tudom én. Szóval... miért is ne?

...

A mugli sztár és a varázsló senki kalandjai

*

» Hörk & Moira & bugyiland, mert ebben megyünk tönkre

a semmibe megyünk

a semmibe megyünk

Similar topics

Similar topics