Egyre kevésbé érdekelnek az órákon történő dolgok, már nem kötik le a figyelmemet, mint mondjuk három évvel ezelőtt és erről nem én tehetek. Vagyis lehet, de mindig könnyebb megoldás a másikat, legfőbbképpen a tanárokat hibáztatni minden egyes dologért. Így hát alig vártam, hogy véget érjen a két órás szenvedés Pomona professzornál és felmehessek végre a felmelegedni a kastélyba. Minden olyan jónak ígérkezett, a napom is csodálatosan kezdődött és mindez meg is maradt volna, ha Raphael nem néz át rajtam korán reggel. Egyre jobban idegesít az, hogy semmibe vesz és nem képes belátni, hogy akár tetszik, akár nem bizony el kell vennie.
És miután kitomboltam minden a dühömet sikerült rájönnöm arra, hogy nem kell egy férfi mellém, hogy értékesnek érezzem magam. Egyedül is tökéletesen megfelelek az emberek számára, anyámék meg úgyis kinyírnak, ha nem megyek hozzá. Szóval… nem igen tudom, mit tegyek. Ezért inkább gyógynövénytan második órájának kellős közepén fogtam minden cókmókomat és kiviharoztam az óráról.
Már nem volt türelmem a fölösleges információkat meghallgatni, a továbbiakban úgy sem lesz szükségem ilyen jellegű tudásra, mert nem arra neveltek. Jó pofát kell vágnom majd minden aranyvérű családhoz, mosolyogni, megvédeni a vérünket és jó feleséggé kell válnom. Ami azért érdekes, mert ez az utolsó évem és félő, hogy következő ősszel már bekötik a fejemet.
Aggódok.
Hatalmas léptekkel hagyom magam mögött a többieket, az évfolyamtársaimat, akik lehet ugyanarra vágynak, mint én jelen pillanatban. Szabad szeretnék lenni, mondjuk elutazni valamerre úgy, hogy senki nem tudja merre megyek. Eltűnni egy életre és a saját utamat járni, de nem teszem. Felszegett állal, egyenes háttal fogom kiröhögni az életet, amiért citromot adva limonádét csináltam belőle. Ráadásul Raffaello kedvesem még normális is tud lenni, ha akar… Eltudok vele beszélgetni.
- Hát te? – találkozok össze barátnőmmel, aki szintén nem érezte magát kompatibilisnek az órához és inkább az épületben lézengett. Mosolyogva adtam vissza neki a cuccait, ráeszmélve arra, hogy a naplóm ott maradt a helyemen. De nem mentem vissza… valamiért az sem érdekelne már, ha mindenki megtudná a titkaimat és azt, hogy Raffa kissé a szívemhez nőtt és direkt akarom féltékennyé tenni.
- Meguntam, de most mennem kell. Ha keresnek nem láttál. – adok egy puszit arcára, majd mint aki jól végezte dolgát futok fel a harmadik emeleti folyosóra, hogy megkeressem az egyik kedvenc ablakomat és onnan nézhessek le a többiekre. Mikor odaértem mosolyogva ültem le a kőre, hogy felhúzva lábamat oda tudjak dőlni az ablaknak.

Sokszor előfordul az ember fiával, hogy másik sorsról álmodozik, mást akar csinálni és jobb életet képzelt el magának és ez velem is pont ugyanígy van. Kisebb koromban mindig arról álmodoztam, hogy egy olyan férfihoz megyek hozzá, akit teljes szívemből szeretek és én választottam. Most meg a házasság kapujában állva arra eszmélek fel, hogy Raffaello meg én olyan távol vagyunk egymástól, mint ahogy még soha senkivel. A közös életünk bárhogy alakulhat, lehet jó is, de valószínűbb a negatív oldal fog jobban kibontakozni. Szeretném, ha nem így lenne és sikerülne jobban megismernem Őt.
Egyszer már megnyíltunk egymásnak valamennyire, de belerondítottak a beszélgetésünkbe és azóta nem folytatódott. Csak a remény tartja bennem a lelket, hogy valamikor biztosan jobbra fog fordulni a sorsom és a jelenlegi szimpátia esetlegesen valami mássá is át tudna alakulni.
Viszont ma nagyon nincs ehhez türelmem. Messziről nézni az említett személyt, és arra várni, hogy észrevegye jelenlétemet, létezésemet és esetlegesen mellém vándorolva beszélgetésbe elegyedjünk. Nem. Nem vagyok erre képes a mai napon, ezért is szedtem össze a sátorfámat amilyen gyorsan csak tudtam, hogy elmeneküljek. A szüleim nem neveltek egy beszari lánynak, aki hamar feladja a dolgokat és visszavonul, de akadnak pillanatok mikor már elfogyott minden ereje és feladja. Ez történt velem is.
Így hát amilyen gyorsan csak tudtam szedni a lábaimat menekültem arra a helyre, ami az elmúlt időben rengetegszer segített, mikor magányra vágytam. A jó múltkorában találtam rá erre a helyre, mikor éjjel császkáltam az egyik prefektus engedélyével és felügyeletével. Azelőtt egy szempárral találtam magam szembe, mikor ugyanígy gyógynövénytanról lépve le felnéztem az emeletre. Már nem emlékszem kié lehettek, de nagyon megfogott és azóta is keresem a személyt. Talán ha elbeszélgetnénk, akkor sok mindenben tudnánk egymás hasznára válni.
Elkeseredés fog el mikor felérve a lépcsőfordulóhoz megint üresen találom, elbizonytalanodom és arra gondolok, hogy én miattam nem jár ide az iskolatársam. Így hát a béke segge alatt lévő kedvvel ülök le, egészen addig magamba roskadva, míg egy ismeretlen mégis kedves hang szólal meg valahol a közelemben. Hirtelen kapom fel a fejem és meg is ingok a gyorsaság miatt. Felfelé nézek és az egyik évfolyamtársamat látom, de még soha nem beszéltem vele. Sajnos még a nevét sem tudom.
- Nem… fogalmam sem volt arról, hogy ez a te helyed. – talán a rossz kedvem miatt vagyok most ilyen, de jelen pillanatban úgy érzem magam, mint egy leszidott kisgyerek, aki valami rossz fát tett a tűzre. – Ha szeretnéd elmegyek.. nem akartam elfoglalni a helyed. – kapom fel a cuccaimat, de mire visszanézek addigra már mellettem is terem a fiú. Elmosolyodom.
- Örvendek a találkozásnak Gil, Autumn Avery vagyok. – fogadom el a kezét. Amikor megérzem, hogy kissé remeg akkor elmosolyodom, de nem teszem szóvá mert sokan így éreznek velem kapcsolatban. Sokan gondolnak rólam valamit, ami nem feltétlenül igaz és… néha olyan vagyok, mint egy utolsó nőszemély…Vajon van valaki ebben a kastélyban, akinek nem csak egy körre kellenék?
- Zavarlak Gil? Jelenleg nem tudnék jobb helyet elképzelni, ahol lehetnék. Eléggé rossz kedvem van… - sóhajtok.

Sok társamnak csak egy lány vagyok, aki a jobban kinéző egyedek közé tartozik, és akire nyugodtan csorgathatják a nyálukat, mert ez az elfogadott. Nem gondolnak sokat rólam, nem hiszik, hogy érdekel az élet, a zene vagy az, hogy megfelelő módon építsem a karrieremet. Csak egy arc vagyok a többi között, egy porcelánbaba a kirakatban, amit mutogatni jó de nem beszélgetés céljából tartja a varázsló otthon.
Az anyám pontosan ilyennek akart engem. Egy lány, aki ugrál és mosolyog mikor kell, támogat és úgy cselekszik, ahogy a másik fél kéri. De ez nem az, amire a normális varázslócsaládban élők kívánnak a gyereküknek. Ki akarhatja azt, hogy csak a testéért kelljen valakinek? Vagy mert sok pénze van? Én nem.
Szomorú.
Én vagyok az elkenődött, amiért ilyen sorsa jutottam s bár hazudnék, ha azt állítanám Raphael nem megfelelő számomra, de itt nem ez a kérdés. Én megfelelő lennék-e számára? A válasz egyszer, nagyszerű és számomra elszomorító, hiszen nem engem szeret. Ez zavarhatna is, ami így is van, de mégis találok benne valami szórakoztatót. És, hogy min nevetek? A reményen, amit táplál a drága jegyesem egy-egy jobb pillanatában küldött mosolya vagy kedves szava.
Boldogság árad szét a testemben, ahogy látom lefelé rohanni az elefántcsont színű hajzuhataggal megáldott fiút. Talán Merlin keze van a dologban, amiért nem hagy egyedül és inkább társaságot küld hozzám.
- Rendben, csak azt hittem, hogy itt is láb alatt vagyok már. Szóval te vagy az! – mosolyodom el kedvesen, és tovább figyelem az előttem álló Hugrabugos fiút.– Már régóta ki akartam deríteni ki ül odafent, de mire felálltam addigra eltűntél, felszólni meg nem mertem. – a pillanatnyi menekülési szándék már rég elmúlt, nem akarok elmenni innen, átadni sem szeretném a helyemet. De nem is kell. Meglep tette, hiszen akárhányszor találkozok egy velem egyidős mégis más házból való társammal sosem beszél így hozzám, dadognak, remegnek és nem közelednek. Talán félnének tőlem? Ijesztő vagyok csak azért, mert a kígyókhoz tartozok? – Akkor maradok, de csak miattad.
Meg magam miatt de ezt önzőség lenne kimondani. A menekülés az elmúlt időben jó partneremmé vált hiszen a klubhelyiségből is úgy kell kislisszolnom mikor mászkálni akarok, egyedül, Raphael tudta nélkül.
- Óh. – megszokhatnám végre, hogy itt mindenki tudja ki vagyok. Én, Autumn Rayne Avery, Raphael Travers jegyese, akinek feltett szándéka hogy megkedvelteti magát a férjével. Sikertelenül természetesen. De ez már más tészta. Az egészben viszont az a legszomorúbb, hogy én nem mondtam volna meg miként szólítják. Sosem érdekeltek a többiek, tudomást sem véve a legtöbbjükről töltöttem eddigi éveimet. Most viszont barátokra van szükségem.
- Semmi gond, én is elkalandoztam. – vallom be még mindig puha kezét fogva. Miért nem engedem el? Miért nem tudom levakarni magamról ezt a bugyuta vigyort? Áh… valaki állítsa le! Elhúzom a kezem és a hátam mögé rejtem, ez az enyém, az érzést meg már senki nem veheti el tőlem.
- Ez a különleges képességed kedves Gili? Szomorú hölgyeket próbálsz jobb kedvre deríteni? – játékosan húzom fel szemöldökömet, majd a falnak dőlök. – Bárcsak ilyen könnyű lenne elsöpörni a gondjaimat. – sóhajtok és fejemet az ablak felé fordítva bámulok ki a birtokra. Ott vannak valahol a többiek, ott van Raphael is, aki… nem érdekel.
- Nem csak személyemben tisztelhetsz, hiszen Te is ebbe a csoportba tartozol. Neked is órán lenne a helyed, nem? – felvidít a hozzáállásával, a beszédével. Hogy-hogy nem ismertem eddig? – Miért nem vagy ott? Te is menekülsz a szörnyű látnivalók elől?

Még kisebb koromban, mikor sokat jártam a nagyihoz olvastam egy könyvet arról, hogy mi a varázsló feladata az életben, de még ezek mellett mik a legfontosabb dolgok. És abban a percben, mikor ott álltam Gil-lel szemben eszembe jutott az egyik. Tanulj meg látni és nem csak nézni. Soha eddigi éveim során nem fordítottam különösebb figyelmet az elefántcsontszínű hajjal megáldott fiúra, láttam párszor, de csak elnéztem felette, vagy csak futó pillantást vetettem arcára, de semmi több. Nem igazán fogott meg, most mégis valami okból kifolyólag nem tudom levenni a pillantásomat az arcáról.
Tökéletes vonásai lenyűgöznek, és ahogyan égszínkék szemeivel rám mered, egyszerűen megbabonáz. Vajon, miért nem tudom levenni a tekintetem róla? Hatalmas erőfeszítésembe telik az, hogy elkapjam a pillantásomat és meg nagyobba, hogy próbáljak ellenállni a kísértésnek. Eljegyzett nőszemély vagyok. Talán ez az egyetlen ok, amiért még nem túrtam bele a hajába és nem tapasztottam ajkaimat az övére.
- Nem mindenki. Akadnak személyek, akiknek csak bajban vagyok jó. – némi sértődöttség is érezhető a hangomban, de próbálok ellenállni és kizárni a gondolataim közül Raphaelt.
Végre megtapasztaltam milyen látni és nem csak nézni a körülöttem lévő személyeket, és ezt most ki akarom maximálisan élvezni. Túl érdekes az előttem álló fiú, ahhoz, hogy itt hagyjam. Nem akarok elmenni, élvezni szeretném még egy kevés ideig a társaságát.
- Párszor. De bevallom sosem volt bennem annyi mersz, hogy felszóljak. Néha önző módon csak a saját gondjaimmal törődtem, és nem azzal ki lehet felettem és neki mi bántja a szívét. – számomra ez a hely különleges erőket hordoz. Mindig akadt egy apró perc vagy élmény, ami feldobta a napomat és sikerült vidámabb hangulatba kerülnöm. Jobban belegondolva a dolgokba, rá kell jönnöm, hogy Gil haja már többször feltűnt a lépcsőfordulóban, de csak most jutottam el arra a szintre, hogy felismerjem a tulajdonosát.
Merlin imádhatja a vicceket, ha ennyire sikerült elvakítania, hogy még azt se vegyem észre, ami pont előttem van. Másrészt lehet, pont neki köszönhetem azt, hogy elküldte hozzám Gil-t. Jobbkor nem is jöhetett volna.
- Ezt nehezen tudom elhinni Gil. Tudom miket pletykálnak rólam, és bár szeretnék tiltakozni ellenük, úgy tenni, mintha nem lenne igaz, de nem megy. Néhány dolog tényleg úgy van, ahogy mondják. – gondolok itt most arra, hogy két évfolyamtársammal összenyaltam csak azért, mert próbáltam felhívni a figyelmét annak a személynek, akinek el kell vennie pár hónapon belül.
Mégis a szívem mélyén zavar a rossz renumém, még akkor is, ha a rossz hírnév és hírnév. De ez egy olyan dolog, ami nem kéne meghatározó jelleggel lennie a személyiségemre. Kíváncsi is lennék, mit gondol rólam Gil. Igazából. Érzem tekintetét a hátra tett kezemen, minek hatására csak még szorosabban fogom össze őket próbálva nem elengedni az érzést, amit az érintése váltott ki belőlem.
- Legalább megtaláltad miben vagy tehetséges. A szomorú hölgyek boldogságának előidézése nagy munkát igényel, és sok türelmet. – inkább nem jegyzem meg, hogy a bájitaltan az egyik kedvenc tárgyam és, hogy a szerelmi bájitallal bogarat ültetett a fülembe. Inkább elhessegetem a reményt.
Ahogy kivándorol a tekintetem a lentiekre a szívem akaratlanul is hevesebben kezd el dobbanni, az agyam a gondolatok is cikáznak össze-vissza, mindez egy személy jelenlétének köszönhetően. Bármilyen szomorú is vagyok, a jelenléte valamiért nyugalmat sugároz és ellazít.
- Nem rettegek az év végi vizsgáktól, ráadásul a fogadásomat is rátok tettem csak azért, hogy a kapitány fülébe jusson. – sóhajtok egyet, majd vállam fölött hátradobva a hajamat nézem Gil arcát. – Te is tudod, nem? Az egész kastély tudja, hogy gyűrűzött lány vagyok és az igazság az, hogy emiatt vagyok szomorú. Nem szeretem Raphaelt, de a szüleim akarata előtt fejet kell hajtanom. – ez az a fajta téma, amiről nem szeretek beszélni, mert a szabadságomra irányul és annak korlátozására. Mert most azt történt. A szárnyaimat letörték és így már nem fogom beutazni a világot.
- Irigyellek, Gil. – halványan elmosolyodok, majd következtetésére aprót bólintok. – Gyógynövénytanom lenne, dupla ráadásul, de egy fél óra után kijöttem, mert nem bírtam egy teremben lenni vele. – elhúzom a számat, de a következő pillanatokban már a nevetés kerülget.
Még soha senkit nem hallottam ilyen elszántsággal beszélni a mardekárosok elleni kviddics meccs megnyeréséről. Többnyire a vesztesek hangjával mennek a viadalba, de tetszik, hogy pozitívan próbál gondolkodni.
Meglepődök. Ez most egy nyílt randira hívás volt részéről? Ajkamba harapok és azt rágcsálom, miközben a válaszon gondolkodok.
- Áll az alku. Ha a kígyóim veszítenek, akkor megiszok veled valamit jövő hétvégén Roxmortsban. Ha a tieid veszítenek, akkor egész nap a társaságomat kell élvezned Roxmortsban. Mit mondasz? – széles vigyor ül ki arcomra, miközben kezemet felé nyújtom, hogy megpecsételjük a fogadást és hogy újból érezhessem puha tenyerének érintését.  

Az élet nem mindig fer, sőt a legtöbbször nagyon nem az, főleg akkor, ha egy aranyvérű család sarja vagy. És lány. Ez a kettő valahogy vonzza a rossz sorsot, a kellemetlen helyzeteket és a kilátástalanságot. Nem azt mondom, hogy soha nem érdekelt Raphael de az elmúlt időben az a kevés érdekeltség, szeretet vagy kedvelés, nevezzük bárminek, elkezdett elpárologni, mert valahogy Ő nem az, aki kell nekem. Ráadásul én sem az vagyok, aki kielégítené az igényeit. Más lány után sóvárog és bármennyire próbálom nem észrevenni mégis ott motoszkál a fejembe Carolynne. Nem kedvelem a lányt és szerintem ezt mindenki tudja. Sose tagadtam azt, hogy nem tartozik a szívem csücske táborhoz, és nem is fog. Hacsak nem ejti pofára nagyon gyorsan a vőlegényemet, de ez nem fog megtörténni.
Nem is akarom.
Az elmúlt időben megtanultam arra figyelni, ami igazán értékes a varázsló életben, ami nem az alapján dől el, hogy anyád mit nevelt beléd. Hanem a szabad akarat által, mely minden embernek megvan. És a szabad akaratom azt diktálja, hogy hagyjam a fenébe a Travers gyereket és minden figyelmemet Gil felé irányítsam. Az anyám felém dobna egy Avada Kedavra-t, ha meglátná, kivel beszélgetek jelen pillanatban és mik kavarognak a fejemben.
Az agyam próbálja a tudtomra adni, hogy ellent kéne mondanom a szívem unszolásának, abbahagyva a beszélgetést és a gondolataim elterelését. Nem akarok szenvedni, és azok a szemek! Maga a fiú olyan megnyugvást erőltet rám, nem is erőltet, inkább kelt bennem, hogy ha nem félnék, attól ki mit gondol rólam biztosan a nyakába ugranék és nem hagynám elmenni. Nagyokat pislogok mikor ajkait végignyalja rózsaszínű nyelvével és egy percen keresztül azon gondolkodom mi lenne, ha az én ajkaimon nyalna végig. Megrázom a fejem. Koncentrálnod kell, Autumn!
- Nem hiszem, hogy fordított helyzetben én is számíthatnék rájuk. – bár az igazság az, hogy Raphael a múltkor miattam került be a gyengélkedőre. De ezt valahogy nehezen hiszem el, mégis hizlalta akkor a májamat.
Kérdésre csak aprón bólintok és figyelem, ahogy próbálja összekaparni a meglepettségtől lezuhant állát a földről. Még így is, hogy hülyét csinál magából, van benne valami, ami miatt érdekessé válik számomra. Nem hétköznapi a srác, és ez tetszik. Hihetetlenül.
- Jelen esetben én lennék a bagoly? – kérdőn húzom fel szemöldökömet és nem értem a helyzetet. Ha én vagyok a bagoly, akkor azt jelenti ez az egész, hogy már régóta szemet vetett rám, és nem mert odajönni. Talán neki is csak egy név lennék a polcán és ez elbizonytalanít. Sőt, elveszi a kedvemet mindentől. Mindig is tisztában voltam a férfiak igényeivel, anyám egyből megtartott a kis beszédet a törpékről, amint elég idős lettem, hogy megkapjam a levelemet.
- Kis madárkákkal üzletelsz, Ackerley? – szórakozottan húzom fel a szemöldökömet, mintha valami vicces lenne abban, hogy akadnak személyek, akik ilyenekre vetemednek. – Ezt-azt? Például? Rossz személyektől kértél eddig információt, a legtöbben nem a legkedvesebb embernek állítanának be. – és ez így is van rendjén.
Tipikus mardekáros diák voltam a kezdetben, csaltam, hazudtam és rengeteg diáktársamból űztem gúnyt, mert számomra ez természetes volt. Lenéztem a félvéreket, felhúzott orral és egyenes háttal mentem végig a folyóson, mert azt hittem én jobb vagyok náluk. Pedig nincs így…
- Sajnálom, Gil, tényleg. – kis hasadás keletkezik a szívemen mikor szomorúságot vélek felfedezni az arcán, és ez nem tetszik. Bátortalanul nyújtom előre kezemet, hogy lágyan végigsimítsak az arcán. Visszatartott lélegzettel végzem el ezt a mozdulatot, és ez a pár másodperc óráknak érződik.
- Nagyon remélem. Nem akarom elveszteni az összes pénzemet, amit rátok tettem. Kevesen voksoltak rátok, így elég szép summát nyernék, ha ti is. Talán még osztozkodásra is rá lehet venni. -huncut mosoly kíséretében rákacsintok és tetszik, hogy megint vidámabb dolgokra kezdett terelődni a beszélgetésünk.
Nem hittem volna, hogy kevesen tudják a kastélyban a dolgot. Általában az ilyen jelegű pletykák hamar elterjednek, sőt, még hozzá is tesznek valamit. De ez most nem.
- Pedig arra vágyom, bárcsak valaki beleszólna. – halkan hagyják el ezek a szavak az ajkaimat, többnyire magam előtt motyogva őket. Valami eltörik bennem mikor azt mondja nem úgy tűnik, mintha nem szeretném.
Ez tényleg így is van, hiszen akadt időszak mikor kedveltem Őt. Nagyon is és örültem ennek az egésznek, de minél előrébb haladt a kapcsolat, minél többször maradtam egyedül annál inkább elszállt ez az érzés. Nem maradt más, mint a tisztelet és némi undor irányába, amiért meg sem próbálta velem a dolgot.
A következő percben meg már nekem kell felkaparnom a pince legsötétebb mélységéből az államat, mikor Gil Ackerley visszaküld órára. Elkerekedett szemekkel nézek rá és kissé megremegek belül, úgy meglepett.
- Nem érdekelnek a büntetések. Ezerszer megcsinálnám a mandragóra-ültetést, ha ez azt jelentené, hogy még élvezhetem a társaságodat Gil. Ne küldj el, kérlek. – lenézek a kezemre és egy percig tényleg azon kattogok, hogy most kéne eltűnnöm innen. Lehet mennem kéne, vissza a terembe és beszélni Bimbával, hogy a kirohanásom oka egészségügyi állapothoz köthető és kérni az elnézését. Lehet ezt kéne tenni, de nem akarom.
Nem akarok helyesen cselekedni. Ma nem.
Most flörtölök vele? Lehetséges. De hogy mostanában nem volt ennél jobb élményben részem az már egyszer biztos. Régóta nem voltam senki érdemlegessel Roxmortsba, ráadásul a randi ötlete is feldobja a kedvemet, amiért igazán hálás vagyok neki. A fenébe is… akarok randizni az előttem lévő fiúval. A széles vigyor az arcán pedig egyre jobban fokozza a jó kedvemet, mintha már nem is lennének eljegyzés és Raphael problémáim.
- Fogalmam sincs miről beszélsz. Az én ötletem egy fokkal jobb, mert te csak pár órát én pedig egy egész napot kértem. – széles mosolyra húzom a számat, majd drámaian elszomorodok és homlokomhoz emelem kezem. – Szörnyű volt úgy felnőni, hogy a fantázia kimaradt az életemből… ráadásul gyerekszobám sem volt! – szipogok, mintha tényleg ilyen lett volna a kiskorom. Mindezt csak a hecc kedvéért.
Bent ragad a tüdőmben a levegő mikor közelebb lép hozzám és egy pillanatig azt hiszem végre megízlelhetem édes ajkait, mégis csalódottság fog el, mikor csak magához ölel. Bár lehet jobb ez így, még a végén valaki megverné. Szorosan hozzábújok és beszívom az illatát, ami olyan émelyítő, kicsit emlékeztet arra a drága parfümre, amit még az Abszol úton éreztem egy férfin. Talán ő lehetett az?
- Lehetnél többször a közelembe Gil. Rám férne máskor is az ölelésed. – nézek fel rá, még mindig a karjai közül és nem akarok elmenni. Lassan lábujjhegyre állok, hogy picit kisebbítsek a közöttünk lévő távolságon és lágy puszit nyomok arcának jobb oldalára. – Köszönöm, Gil. – ejtem ki puhán, lassan a nevét végig a szemébe nézve.

A szerelmes filmekben általában megjelenik az a mindent elsöprő érzés, ami megfogja az embereket és egy egész életre egymáshoz láncolja a sorsukat. A nő beleveti magát a férfi karjaiba és a férfi először bármennyire is próbál ellenállni a házasságnak végül megteszi az utolsó lépést, mert fülig beleesett a nőbe. Mindeközben nő az egymás iránti szeretet és tisztelet, a távolság pedig arányosan csökken közöttük. Mindent képesek lennének eldobni a másikért és az igazság az, hogy én is ilyen fajta érzelmekre vágytam. Legalábbis mostanában erre várok, pedig tudom, hogy nem fogom megkapni.
Nem azt mondom, hogy habos-babos lánykérés meg esküvő hatvanezer vendéggel meg ilyenek, de egy kis érzelmi kötődés a másikhoz igazán kicsinyke kérésnek tűnik. Mégis a legtöbb varázslónak nehezére esik megmutatni az igazi énjét, dominál az IQ miközben a fontosabb dolgok a háttérbe vannak szorulva. Mondjuk a szabad akarat, aminek következtében eldöntheti mindenki, hogy mit akar az életével kezdeni.
Ha használhatnám a szabad akaratomat, akkor most nem érdekelne az, hogy Raphael mit csinál és kivel, mert én is csinálhatnám azt, amit akarok. Jelen esetben ez az lenne, hogy megismerjem jobban Gil ajkait. Márpedig nem tehetem meg, pedig érzem a késztetést, ahogy az eszem hadakozik a szívemmel és a sejtjeim is egymás ellen fordultak. Egy-egy romantikusabb része az agyamnak olyan képeket görget szemeim előtt, melyeken az előttem lévő fiú oldalán vagyok boldog. Hívogató ajkai pedig egyre jobban kikészítenek, nem tudom levenni a tekintetemet róluk és nem is szeretném. Sőt, ha tehetném megörökíteném a fiút és örök életembe nézegetném a képét. Mert jól esik.
Gil Ackerley társasága jól esik a szívemnek.
- Mert bármennyire hihetetlen, de még mi, kígyók, is össze szoktunk tartani és gondoskodunk a másikról. – elnevetem magam a színpadon helytálló alakításán. Nehezen tudják elhinni a többi házba tartozó diákok, hogy nálunk akadnak barátságok is és szövetségek, melyek kitartanak éveken át. Mi is átlagosak vagyunk, csak annyi különböztet meg minket tőlük, hogy mi előszeretettel hangoztatjuk azt, hogy mik vagyunk és mennyi galleon lapul egyetlen négyzetcentiméterünkön. A legtöbbünknek még a bőrünk alatt is pénz van, de ez nem csak róluk elmondható. De mi kimondjuk, felvágunk, és mindenkit eltaposunk, kivéve a sajátjainkat.
Szomorú vagyok több dologért is: elsősorban Raphael érdektelensége zavar, de az is, hogy ennyire elfajult a házak közötti versengés, ellenségeskedés és még rengeteg más dolog foglalkoztat, mégis sikerül elkalandoznia a figyelmemnek. Gil tökéletes megjelenése és érdekes jelleme teljesen magára vonja a figyelmemet, és semmi erőm nincs arra, hogy elkapjam a fejemet vagy, hogy itt hagyjam.
- És mi? Gyönyörű? – huncut mosoly húzódik végig arcomon és tetszik a hasonlata a bagolyhoz. Nem találom magam kecsesnek, és gyönyörűnek sem, de valamiért jól esik, hogy valaki ezt így kimondja. És hogy ez a valaki Gili. – Köszönöm szépen a bókot, ha annak szántad. Ha pedig nem, akkor… a hóbagoly mióta gyöngyös? – viccelem el a végét, oldva így a keletkezett feszültséget. Nem szeretném elrontani a kapcsolatunk kezdetét egy ilyen dolog miatt.
- Fogalmam sincs. A Roxfort tele van szebbnél-szebb lányokkal, akik okosabbak, kedvesebbek és megfelelőbbek nálam. Én csak egy egyszerű Mardekáros vagyok. Vegyük példának a Carolynne lányt. Érte mindenki oda van. Ő szép. – tetszett a taktikája, hogy kérdésemre kérdéssel válaszolt mégsem tudtam kihagyni az alkalmat, hogy meg ne lebegtessem előtte a más lányok is vannak itt kártyát.
Elismerően bólintok, mikor kifejti, hogy micsoda rendszert fejlesztett ki az évek alatt. Elmém mégsem áll meg ennyinél, és már egyből azon kezd el kattogni, hogy ki után kémkedhetett, de a legnagyobb kérdés még mindig az marad, hogy ki segített neki?
- Ez igazán macerás munkának tűnik nekem, de ha ez megfelel neked, akkor csináld. Már úgysem sokáig lehetsz a madárkák főnöke. – a szívem kettészakad, mikor eszembe jut, hogy pár hét és a legtöbb ismerősöm, barátom, beleértve Gil-t is, kirepülünk az iskolából és mással fogunk foglalkozni. Soha többé nem látom a Roxfortot, és ez zavar. Nagyon.
- Nem tudom. Komolyan. – lenézek a kezemre és megint azok tűnnek a legérdekesebb dolgoknak. – Nem vagyok hibátlan, Gil, és nem is teszek úgy, mintha az lennék. Tapostam át embereken pár éve, hogy megkapjam, amit akarok. Csak az a helyzet, hogy már nem akarom. – vallom be őszintén, és talán évek óta először mondtam ki hangosan azt, hogy megbántam, amiket tettem.
Sose voltam kiváló az emberek megvigasztalásába, és ez nem is ma fog elkezdődni, de mégis úgy éreztem, hogy kötelességem éreztetni Gil-lel, hogy itt vagyok. Ezért is simogatom meg óvatosan az arcát, még akkor is, ha a borostája picit szúr. De nem zavar. Sőt, igazán tetszik az érzés, amit kivált belőlem a bőrünk érintkezése.
- Nem hiába járok jóslástanra kedves uram. – nevetek hangosan mikor dobbant a lábával, mint valami patás állat. Majd hálásan pislogok rá és elhatározom, hogy ajándékkal fogok kedveskedni számára. Sikerült felvidítania. – Úgy éreztem, hogy helyesebb lenne a házam ellen voksolni. – zárom le a témát ezzel, mert az igazság az, hogy nem tudom miért a sárgákra tettem a voksom. Talán éreztem a kihívást, vagy csak pletykát akartam gerjeszteni. Ki tudja!?
- Mert szükségem van arra, hogy valaki azt mondja, amit gondolok. A barátaim egyből gratuláltak és örültek, pedig én arra várok, hogy valaki a fejemhez vágja, hogy még fiatal vagyok és szerelemből kell hozzámenjek valakihez. – utálom, ha ez a téma kerül fel a terítékre, most mégis jól esik róla beszélni és az, hogy elhumorizálja a dolgot kicsit segít benne. – Tedd azt, megengedem.
Merlin csodálatosan gondozott szakálla biztosan kedvel valamiért, amiért ezt a fiút elküldte hozzám és sikerült mosolyt csalnia –többszörösen – az ajkaimra. A mai nap olyan rosszul kezdődött, d szerencsémre jól folytatódott és ezt a hangulatot, amit Gil okozott, már senki nem tudja elrontani.
Mégis a sírás vesz elő, amikor el akar küldeni. Hirtelen érkezek meg a felhőről a földre, átmenet és zuhanó érzés nélkül ezért sokk ként ér. Csak pislogok rá és kétségbeesetten próbálok valamit kieszelni, okot keresni arra, miért akarja a távozásomat.
- Miféle gondolatokkal? Téged idézve pedig annyit tudok mondani, hogy nem sokan tudják, hogy kim Raphael. Most mégis a te társaságodra vágyok, nem az övére. – állom a tekintetét, nem kapom el a fejemet, mert szükségem van arra, hogy lássam és nézzem.
Ki akarom sajátítani Gil minden egyes porcikáját, úgy érezni, hogy hozzám tartozik és jó barátok lehetünk. Vagy annál több. Egy másik életben, sajnos. Elmerülök az égszínkék szemeiben, a táncot járó fényekben melyek magukhoz vonzzák tekintetemet.
A transzból a kézfejem megpöckölése ébreszt fel, elkapom ismételten a tekintetemet és próbálom elraktározni ezt a percet, mintha ez lenne az utolsó és soha többé nem kapok másikat. Vagy soha többé nem látom Őt.
- Így én tűntem mohónak, és pont Te fogod elbízni magad. – nyalom meg alsó ajkamat, miközben figyelem színészi parádézását. – Egy nagyon kényelmes franciaágyban kellett aludnom, az ágyneműmön pedig soha nem voltak sárkányok… A játékaimat meg elvették és nem adták vissza. A törpe robbantás meg abszolúté kimaradt. – szipogok vele egyetembe, majd egyszerre nevetünk fel. Úgy látszik két idióta egymásra talált.
A spontán dolgok a legjobbak, márpedig ez az ölelés felér ezernyi tökös pitével, sőt talán még annál is jobb, mert a bizsergés, a pillangók ugrálását, amit kivált belőlem ez az egész szituáció semmi sem tudja überelni. Szorosan bújok hozzá, mintha az életem függnek tőle és egy mentőövbe kapaszkodnék olyan erősen, ahogy csak tudok. Beszívom mélyen az illatát és reménykedek, hogy nem fog eltelni ez a perc.
- Mindennap. Minden percben. – mohónak tűnhetek, de erre nagy szükségem van. Ugye akadnak pillanatok, mikor fáradtnak érezzük magunkat de nem mindegy melyik fáradság lesz úrrá rajtunk. Jelenleg a pszichikai rendesen megvisel, szeretetre éhezem és örülök, hogy mindezt megkapom Gil Ackerley-től, akit elsős korom óta is ismerhettem volna. És sajnálom, nagyon, mert egy ilyen fiú kész főnyeremény és áldás.
- Akkor majd találkozunk, ha szellem lettél. Várlak. – kacsintok rá, majd felveszem a táskámat és elindulok lefelé, de még mielőtt sebességre kapcsolnék megállok és hátranézek. – Sok szerencsét a meccsen, nézni foglak. – vállam felett nézek rá, majd hátradobva a hajamat távozok.