- A… Ap… Apa – olvasom remegő hangon, többszöri próbálkozásra. Egy szeplőtől dúskáló, sötét hajjal keretezett arc mosolyát kapom jutalmul. Lóbálom a lábaimat. Még nem érnek le a székről, csak hét éves vagyok. Apa a szemüvege mögül néz le rám. Történelmet tanít a helyi gimnáziumban; mindig elszomorodom, hogy mekkora csalódás vagyok neki. Annyira szeretem, és úgy szeretnék neki megfelelni. Feljebb tolom a saját szemüvegemet az orromon, de nem segít semmit.
 Semmi sem segít semmit.
 - A… Any… Anya – nyögöm, apa kicsit türelmetlenül dörzsöli az orrnyergét. Anya annyira nem figyel, csupán elhalad a székem mellett, megsimogatja a fejemet, és a fülembe duruzsolja, hogy ügyes vagyok és szeret. A haja a vállamat csiklandozza, kicsit összerándulok. Mindig csak ennyit kapunk tőle; egy lopott pillanatot, pár másodpercnyi kedvességet – mintha létezne -, aztán újra elássa magát a dolgozószobájában, hogy megírja a szakkönyvét a gyermeknevelésről.
 Biztatásért a jobbomon ülő személyre nézek; mintha csak a tükörképem pillantana rám vissza. Okosan bólint, sötét tekintetével, sokkal idősebbnek tűnik nálam, holott csak kettő meg kettő, azaz négy perccel előzött meg. Mégis, ő született a nappalba, a világosságba, mint az ezüst bundájú fehér bárány, én pedig következtem a sötétség óráiban, egy másik napon, ami csakis a szurkos bundájú fekete bárányoknak kedvezett.
 Most jön a legnehezebb:
 - Mö… Met… Metd… Meth – mormolom, összegabalyodok a felolvasott szavakban. Apa széke csikorog; feláll az asztaltól. Csak ketten maradunk; ő és én.
 - Tudod, hogy mit kell mondani – néz rám biztatóan. Legalábbis ezt feltételezem, mert nem merek felnézni a lapról. De az ő hangja mindig megnyugtat. – Mondd ki; tudod, mi van odaírva.
 Ráncolom a homlokomat és felolvasom:
 - Methode.
 Az ő mosolya minden. Az ő tapsa minden. Az ő ragyogása az, ami elnyom engem, de egyben ki is emeli a sötétségemet. Az én családom nem anyából és apából áll, csakis belőle és belőlem. Nem számít más, csak az, hogy ő támogat és mellettem van; Methode, az ikrem.
 
 A tizenegy évesen kapott levelet is nekem kell felolvasni, Methode bíztat, és szinte kérlelve kényszerít. Kivárja a sorát, míg végre elmondom a levél tartalmát.
 - …értesítjük, hogy felvételt nyert a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába – olvasom a saját levelem végét. Methode is szóról szóra ugyanezt a papírost kapta.
 Egymásra nézünk; nem tudjuk, hogy mit jelent ez.

 Alig tudom kisilabizálni, mit írtak a bűbájtanos tankönyvem elejére. Nem csak a diszlexiám, hanem a különösen ronda macskakaparás miatt. Amikor végre elolvasom, diadalittasan viszem az újonnan tanult szót Methode-hoz. Még csak másodévesek vagyunk.
 A könyvtárban találom meg az ikertestvéremet.
 - Mit jelent az, hogy sárvérű? – dobom elé a könyvemet. Methode sziszeg rám, és közelebb húz magához.
 - A Roxfortban mi senkinek számítunk. Érted? Anya és apa nem varázslók, ezért mi nem rendelkezünk felmenőkkel. Sárvérűek vagyunk. Ez olyan, mint otthon a káromkodás, amit apa szokott mondani, ha a lábára ejt valamit.
 Bólintok. Még mindig nem igazán értem, hogy mi ez a megkülönböztetés.

 Harmadéves leszek, mire rájövök, hogy mit jelent sárvérűnek lenni. Hogy mit jelent diszlexiásnak lenni. Hogy mit jelent Methode ikertestvérének lenni. És megváltozok; mert mindenki megváltozik. Ha ma bemutatnának nekem, kedves idegen, nem ismernél rám. Az oroszlánok zászlaja alatt bömbölök, a nők serlegként állnak a polcomon és az ajtóm előtt, a könyvek és betűk még olvasatlanul az ágyam alatt.
 De soha nem lesz elég semmi. Sosem lesz elég betűm ahhoz, hogy úgy olvashassak, ahogyan szeretnék, hogy a bensőm remegése nélkül élhessek…

 Ragacsos, barna massza. Ahogyan a Nap fénye ráesik, pontosan olyan színe van, mint a burgundi vérnek. Olyan, akárcsak egy mohó szörnyeteg, aki próbál letuszkolni a torkán. Mint a futóhomok; minél hevesebben mozgok, annál jobban nyel magába.
 Prüszkölök és fuldoklom.
 Egyre lejjebb enged magába, mígnem a nyakamig ér a sár és körbezárja a testemet. Forró és undorító. Mintha valami szörny belsejében lennék, aki egyre jobban szorít. Annyira becsukom a szememet, hogy már a csukott szemhéjam mögött is vöröset látok. Amikor újra kinyitom, körülöttem már minden arany.
 Káprázatosan ragyog a világ. Olyan gyönyörű és a sár annyira mocskos hozzá képest. De még nincsen vége. Az igazi mocsok csak ezután jön.
 Napszínű fák levelei hajolnak fölém, írás van rajtuk; kérik, hogy olvassam fel. Nem látom őket értelmes szavaknak. Akármennyire is próbálkozom, annál jobban nem tudom, hogy mit olvasok. Eleinte látom a betűket, aztán elgörbülnek, leugrálnak a fák leveleiről és rémisztő, groteszk táncot járnak előttem.
 Sírok.
 A könnyeim gyémánt tisztasággal tűnnek ki a sárból. Aztán még mélyebbre nyel; már a szám is tele van a mocsokkal. Vér íze van.
 Nem sokat látok, képtelen vagyok emelni a fejemet, de a betűk ugrálnak a sárba, a lábamat rágják, cafatokra tépik a nadrágomat és véresre karcolják a torkomat.
 Ordibálni kezdenek: A világ így ér véget / Nem bumm-mal, csak nyüszítéssel. Ordítanak, bömbölnek, sikítanak, az összes hang ebben az utolsó két mondatban egyesül egy kórussá. A számat kitátva nyüszítek velük én is, amikor végképp elnyel a sár.
 Nem kapok levegőt. Zihálva próbálnék oxigénhez jutni, de csak mintha a sár menne a torkomba. Kapálózok, és ekkor jövök rá, hogy már nem fog le semmi.
 Kinyitom a szememet; furcsa, kékfényű világban vagyok, melyben két pár térdtől levágott láb közeledik felé. Megrázom a fejemet, mielőtt ez a világ is vörösbe váltana, mint az álombéli.
 Aztán valaki megragad és felhúz a valóságba. Spriccel ki ajkaim közül a víz, a tüdőm mámorosan szívja magába az oxigént. Érzem, ahogyan a szempilláimról víz csöpög alá. Remegek.
 Methode áll velem szemben.
 Körbenézek; a prefektusi fürdőben vagyok.
 - Mondtam, hogy ne gyere ide – néz rám szigorúan. Mintha tükörbe néznék, amikor rá nézek, csak tükör nélkül. – Mindig ez van; akárhányszor betörsz ide, elalszol a vízben.
 Nem tudok neki mit mondani. Csak kétségbeesetten rá pillantok, annyi könyörgéssel a tekintetemben, hogy a lelkem szinte kiürül.
 - Mi történt, Arch? – fogja meg finoman a vállamat. Habár Methode byronizmusa miatt nemtörődömséggel szemléli a világot, mindig beküzdöttem magam életének abba a szegletébe, ami felett nem tudott csak úgy átsiklani.
 Megragadom az arcát. Olyan, mintha a sajátomat ragadnám meg. Belenézek sötét íriszeibe; zűrös barnában keveredett mohazöld. Látom bennük a kavargó érzelmeket, azt, hogy próbál rám haragudni, de nem megy neki. Szánalmas próbálkozások egymás ellen irányuló negatív érzelmekre.
 Szóról szóra elmondom neki, hogy mit álmodtam. Az aggodalom lassan testet ölt benne.
 - Meg fogom változtatni a prefektusi fürdő jelszavát – közli és olyan szorosra zárja az állkapcsát, hogy az majdnem felordít fájdalmában. – És ezúttal ne próbáld megszerezni tőlem!
 Nem vár tőlem szavakat. Azt hiszem, dühös. Talán félt is. Mégis megkérdezem, amikor hátat fordít nekem:
 - Mész?
 - Igen, megyek – néz áthatóan rám, aztán csak az ajtó csukódását hallom mögötte.
 Diszlexiás hülyegyereknek csúfoltak a muglik között, és sárral írták fel a tankönyvem elejére, hogy sárvérű. Sírni akarok, de nem merek. Apám azt mondja, hogy az a legbátrabb ember, aki felmeri vállalni, hogy fél.
 Hát, én nem félek, hanem rettegek. Gyűlölöm az emberek véleményét, és azt, hogy nem tud leperegni rólam. Hogy hagyom, hogy megbélyegezzenek, ezernyi pecsétet égessenek rám és belém, mint egy lóra. De a különbség az, hogy a ló nem tud tiltakozni, mert az emberek hatalma feljebb való nála. Azonban mi van velem? Én tudok ellent mondani?
 Rágyújtok egy cigarettára; ez az egyetlen dolog, ami miatt nem átkoznám el a mugli származásomat. Még mindig remegek és libabőrös vagyok. De tudom, hogy amint innen kilépek, ennek nyoma sem marad. Felveszem az oroszlános álarcomat a világ és a Roxfort ellen, mert senki sem láthatja, hogy Archer Warringtonnak fáj a kiközösítés.
 Ám a fürdőből kilépve még mindig egy dallamos, női hang búgja a fülembe: A világ így ér véget / Nem bumm-mal, csak nyüszítéssel.