Mindig is úgy neveltek, hogy könnyedén be tudjam csapni az embereket. Oklumenciát, legilimenciát és animágiát tanítottak nekem hosszú éveken át. Gyerekkorom óta arra programoztak, hogy senkiben sem bízhatok, erre jön egy ember, pontosabban egy nő, és megcáfolja ezt az egészet. Kedvesen szól hozzám hátsószándék nélkül, és ezt nem igazán tudom hova tenni.
Clar az első személy, akiben habozás nélkül megbízhatok, elmondhatok neki bármit, tudván, hogy meghallgat, s megőrzi titkaimat. Szomjazom, hogy velem legyen, hogy hozzám tartozzon, mégis úgy bánok vele, ahogyan édesanyámmal szoktam. Gyakran eltaszítom magamtól, legtöbbször kegyetlen is vagyok vele, holott teljes szívemből szeretem őt.

Itt ülök tétlenül, alig múlt el fél tíz. Furcsa, sőt megkockáztatom, hogy ijesztő belegondolni abba, hogy a birtok a tóval, az állatokkal és a kúriával együtt mától az enyém. Tudom, hogy ez a Lamora-tömb utasítása, de én akkor sem szeretnék életem végéig itt élni. Túl sok fájdalom ért ezen a helyen ahhoz, hogy itt neveljem fel gyermekeimet. Gyerekkorom majdhogynem egy kiképzés volt számomra, hogy aztán Voldemort seregébe léphessek büszkén, erősen és csak a legerősebbel szembeni csatákból kerülhetek ki vesztesként. Ez valóban nem gyerekkor.

Kisgyermekként sokkal jobban szerettem volna labdázni a birtokon, ismerkedni a többi gyerekkel, akár még a mugli játszótérre is elmentem volna, de nem lehetett. helyette magántanárok hada sereglett körém, tanították a számtant, betűvetést, és vívást. Ha tehették volna, a párbajozás mesterfokára fejlesztették volna tudásomat, de szerencsémre a varázstársadalom szabályai mellém állhattak. Tizenhét éves korig tilos iskolaidőn kívül varázsolni.

Jöhetne már Clar. Legszívesebben most rögtön nekiesnék, úgy is ráérünk. És már tíz óra is elmúlt. Muszáj valamit csinálnom, mert szétvet az unalom.

Claire, siess már egy kicsit. Nem bírok nélküled egy perccel is több időt. Próbálok telepatikusan üzenni neki, de rá kell jönnöm, hogy ehhez nem értek, így inkább abbahagyom az elkeseredett próbálkozásokat, és kimegyek az istállóba kedvenc lovamhoz, Zordhoz. Csak engem nem dob le a hátáról, és ezért végtelenül tudom őt szeretni. Imádom az állatokat, és a kedvenceim a sárkányok és a lovak. Nem véletlen dolgozom a bestia-tagozat sárkányokkal foglalkozó alosztályán.

Ahogy Zord fejét simogatom, elfog egy olyan érzés, hogy ki kéne vinnem őt a birtokról. Egy kis lovaglás nem árthat neki, de Claire nélkül nem megyek. Muszáj megvárnom, nem akarom, hogy csalódjon bennem. Majd esetleg vele megyek, de ő semmikképpen sem ülhet fel Zordra. Túl veszélyes lenne. Ha engem ledob, az semmi, de ha vele tenné ugyanezt, nem lennék képes így szeretni. Bármennyire is fontosak nekem mindketten, nem egy lovat fogok választani, ha arra kerül a sor, hogy vagy elveszítem Zordot, vagy Claire hagy el. Ez egy felettébb abszurd szituáció, de mindenféle történt már velem. Nem szeretnék kockáztatni.

Órámra pillantok, és inkább visszamegyek a házba, készítek egy rántottát, mert ma még nem ettem, és ezzel talán szerelmemnek is imponálok. A konyhában ténykedve hallom, ahogy köszön, és sietve leveszem a tűzhelyről a készülő tojást. Annyira fel vagyok dobva, hogy az előtérbe rontva szorosan magamhoz ölelem Claire-t, és hosszan, vadul megcsókolom.
- Hiányoztál. Éhes vagy?