Rina && Lachie

Sok mindent lehet ideig-óráig takargatni, de az arcot nem.

Egész idő alatt nevetgélve vagy éppenséggel röhécselve tartottam a klubhelyiségbe. Nem arról van szó, hogy valaki azzal átkozott meg ezután jóízűen nevessek míg bele nem halok, hanem teljesen másról. A jegyzeteimre nézve eszembe jutottak a legnevetségesebb pillanataim amik a minap játszódtak le életem történetében. Akik ismernek és láttak elmenni maguk mellett minden bizonnyal azt hihették, hogy nálam nagyon elmehettek otthonról ha már egyedül is jól szórakozom a – számukra – semmin. Még az az undok Mardekáros sem volt képes lelankasztani a puszta jelenlétével. Pedig neki általában sikerül, most azonban még az ő gonosz aurája is enyhe világos narancssárgán csillogott ha elmentem mellette. Túl nagy volt a bűnöm, akarom mondani a csínytettem, hogy zavarni kezdjen egy olyan alattomos kis fráter, mint ő. Általában nem kelt bennem ekkora kárörvendést ha el kell játszanom a csínytevő szerepét, ez sokkal inkább arról szólt, hogy én tudtam az igazat azzal kapcsolatban az illető miért volt olyan felettébb kislányos. Persze tudom, hogy hamarosan le kell rántanom a leplet a művemről és ettől az arcomra fog fagyni a vigyor. Bármennyire is imádjam előadni azt aki tulajdonképpen nem vagyok. Ha szorul a nyakam körül a húrok és nem tudom kiféle miféle az akivel találkozom akkor persze, hogy nagy pácban érzem magam. Talán meg kellene fogadnom ezután csakis önmagam leszek és nem keverem bele a testvéremet semmibe sem? Úgyis elég ha önmagát keveri bajba, nincs szüksége arra, hogy még én is rátegyek egy lapáttal olyankor amikor felőle érdeklődnek és ha nem szimpatikus a srác akkor rossz tanáccsal látom el. Vissza kellene fognom magam, amúgy meg jobb szeretek a háttérben lenni, mint a középpontban, ez meg azt követeli, hogy ne osztogassam a jó tanácsaimat össze-vissza. Mert lehet más nem vette észre, de igenis jól megnézem, hogy Cath-et kivel 'társítok össze'.  Mindenkinek tudnia kellene, hogy én csak a tényleg nagyon szép dolgokra mondom azt, hogy csodálatosan káprázatos és szemet gyönyörködtetően elragadó másra meg nem. Legyen bármennyire is szép és divatos, akkor is csak egy silány dicséretet tudnék mondani rá. Ez a baj az olyanokkal akiknek színmániája van. Csak az szép igazán neki amit szeret és igyekszik a sajátjának tudni. Bár megesett már, hogy nem értettem egyet ezzel, szóval nálam soha sem lehet tudni mikor mit gondolok. Amint elérkeztem a klubhelyiségbe már a nevetőgörcsöm is abba maradt, nem azért mert nem lett volna mókás tovább röhögni, egyszerűen csak már fájt a hasam tőle és komolyságra volt szükségem. Letettem a jegyzeteimet a kanapéra és behunyt szemmel én is hátra dőltem rajta. Nem voltam fáradt vagy ilyesmi csak... pihentettem a szemeimet. A nap további részében több mint valószínű, hogy nem fogok sokat pihenni. Pláne a terveim mellett miszerint el fogom készíteni az egész heti házi dolgozatot, mert szeretnék szabad lenni és békés. Bár ami a békés állapotot illeti remélem nem kell megint kényelmetlen helyzetbe hoznom magam erre a hétre nézve. Elég volt a múlthéten, többet nem kérek belőle, mert még most sem tettem túl rajta magam annyira nevetséges az egész eset. Ha ma meglátom Cath-et, tuti nem tartom tovább magamban és elmondom neki, hogy mi a helyzet és valójában miért adtam oda neki a csoki felét amit kaptam vagyis kapott csak én vettem át. Meg különben is, megkíméltem őt a csalódástól. Azért az csak számít valamit, nem?

Rina && Lachie

Sok mindent lehet ideig-óráig takargatni, de az arcot nem.

Határozottan elegendőnek éreztem ezt a kevéske pillanatot amit azzal tölthettem el, hogy egyszerűen csak lehunytam a szemem és magam mellett tudhattam a jegyzeteimet. Ami természetesen hasznos lehet a további feladataimban, ha tényleg be akarom fejezni az összes házi feladatot. Tény, lehetetlen ha nincs meg bennünk a kellő akarat, de bennem megvan, tudom, a fejembe vettem és addig nem fogok megnyugodni amíg véghez nem viszem. Tehát nem szabad feladnom! Semmiképpen sem! De így annyira békés, csak egy kevéske pillanatra elfelejteni azt a sok teendőt és nem azon rágódni mi lesz akkor ha nem teszem meg azt amit mára terveztem. Még vacsora előtt látni akarom a többieket, ha az ők arcukat látom sokkal szívesebben eszem és szebbek lesznek az álmaim is. Persze ezt nekik sosem mondom el, sőt igazából senkinek sem. Minek? Biztosan kérdezgetni kezdenének, hogy vajon melyikük a fontosabb a számomra. Bizonyára szégyenkeznék, mert a válaszom nagyon egyszerű volna és azzal nem elégednének meg. A nem tudom számukra biztosan nem válasz. Mindegyikükkel rengeteg emlékem van, ezért vagy azért kedvelem őket, bár amit érzek az már mindent túlszárnyal. Nem szerelem. Vagyis a szó szoros értelembe vett szerelem, amit a másik fél iránt érezni szokott más ember fia meg lánya. Ez olyasfajta kötelék amit még az a tény sem tud elszakítani, hogy Zane azt hiszi magáról a fiúkat szereti. Vagy ha egész pontos akarok lenni, a fiúkat nem, csak engem. Hogy ehhez mit szólok? Szintén semmit. Mert fogalmam sincs mit tehetnék. Eltolni magamtól meg nem tudom, hozzá szoktam a jelenlétéhez és biztosan hiányozna a társasága. Pont úgy, mint a testvéreimé. Nem akartam bevallani nekik, de néha piszkosul irigy vagyok, hogy ők hárman együtt egy házban vannak, én meg nem. De ezek után mindig rájövők, hogy a Teszlek Süveg nem bolond, okkal tett oda ahová. Szóval olyan sokat nem panaszkodhatok. Mielőtt azonban jobban belesüllyedhettem volna ennek az egésznek a gondolatába egy ismerős hang ösztönzött arra, hogy kinyissam a szemeimet és visszatérjek a valóságba. Esetleg feleseljek valami szépet neki ha már a tanárt játssza. Azonban még ahhoz is lusta voltam. Most egy eléggé gyenge és lágy pillanatomban kapott el, amikor csak írni van kedvem, de hülyéskedni nem sok. Persze értettem a viccét így is. El is nevettem magam, mert miért ne tennék ilyet? Mégsem mondtam ki mit gondolok erről az egészről, hogy menjen szépen melegebb éghajlatra, mert akkor minden bizonnyal unatkoznék nélküle. Ha egy barát hiányzik a csapatomból mindig észre veszem, de nem teszem szóvá, hogy hiányoltam. Miért? Mostanában bármit mondok félre értik és az annyira nem tetszik. Rina felé pillantottam. Igazából csak azért, mert szeretek más szemébe nézni ha beszélek hozzá.
- Ugye tudod, hogy rajtam kívül van még három Scamander gyerek aki "lóghat" az órádról? – kiöltöttem a nyelvem, viccből. Meg ugye nem jutott jobb ötlet az eszembe. Különben lágyak voltak a vonásaim, semmi homlokráncolás, hogy elment-e az esze vagy hasonlók, mert tudom, nincs így.
- Különben jó hogy itt vagy! Segíthetsz a háziban! Pontosabban ide adhatnád a tiédet, hogy inspirálódjak egy kicsit.– viccelődtem, szerintem jól tudja, hogy inkább az a fajta vagyok aki saját maga néz utána a dolgoknak és aszerint írja meg a beadandó dolgozatait. A másolás nem az erősségem.

Rina && Lachie

Sok mindent lehet ideig-óráig takargatni, de az arcot nem.

Elmosolyodtam. Igazából csak azért, mert nem vagyok egyedül ebben a mondhatni szerencsétlen helyzetben, hogy még nincs kész az írnivalóm. Amúgy is mindent a legutolsó pillanatra hagyok, de most felgyűlt, a határidő vészesen közeleg és legalább egy olyan napot akarok amikor nem kell sokat írnom vagy szinte semmit. Az lenne a legjobb ha a házi feladatok maguktól megíródnának és nekem nem kell ilyesmivel fáradozni, mert elkészülnek a saját szavaimmal, gondolataimmal csak közben nem szükséges használnom a kezem meg a tollat. Meg kellene tanulnom valami bűbájt vagy be szereznem egy varázstollat, már ha van egyáltalán és nem egekbe nyúló az ára. Nagyon, de nagyon drága dolgokat úgysem veszek. Nem éri meg, még ha a legszuperebb és legújabb tárgyról van szó, úgyis egyik napról a másikra jön helyette egy másik. Ez meg így megy tovább, megállás nélkül. Minek háborogjak, hogy az én holmim például régi, de egy másik személyé meg új? Semmi értelme. Különben is fő a nyugalom. Talán ez a felettébb nagy nyugalomérzetem minden baj okozója. Hogy nem kapom fel a vizet ha a körülöttem lévők valami butaságot művelnek, amiről azt hiszik vicces, de mégsem az. Most nem Rina-ról beszélek, hanem úgy általában. Mert ez...vicces? Igen, azt hiszem vicces. Van benne elég humor az biztos.
- Hát akkor nincs más választásunk, mint együtt dolgozni mézes puszedlim. – komolyan beszéltem, szerintem teljesen felesleges ha elrejtem előle a házim szövegét, mert akkor biztos elkezdene pufogni, hogy ő bezzeg segít ebben meg abban, de én meg olyan kis izé vagyok még a házit is eltakarom előle. Nem fogom. Minek? Különben fogalmam sincs. Úgy értem fogalmam sincs, hogy normális ez vagy sem. Mármint vicces beceneveket adni a barátaimnak és úgy tenni mintha teljes mértékben halál komolyan venném őket, holott... annyira dehogy. Akarom mondani a beceneveket venném komolyan. A barátaim szavait elhiszem, teljes mértékben. Ha azt mondják nincs meg a házijuk vagy ha azt hiszik szerelmesek belém. Talán ezek a gyerekes becézgetések azok amik összezavarják őket? Biztos. Legalábbis engem ez zavarna össze ha az ők helyükben lennék. De sajnos nem vagyok. Most már az is biztos a számomra, hogy egyáltalán nem kellett volna aranybogárnak nevezni Zane-t. Összezavarta a dolog. Tudom. Ha részegen is, de elmondta, hogy mit hisz... önmagáról.
- Zane-t? Itt kellene lennie, de biztos akadt valami jobb dolga. Nem kérdeztem meg, hogy hová megy, mert biztos elmondta volna ha rám is tartozna. Miért? Megint csinált valamit az a kelekótya amiről én nem tudok? – felvontam a szemöldököm. Bár nem képzeltem el azt, hogy a barátom most valamiféle nagy bajban lenne. Talán ki akarta szellőztetni a fejét, egyedüllétre vágyik vagy nem tudom. A jegyzeteimre néztem, halkan felsóhajtottam és a kezembe vettem a papirost. Át kellene néznem őket, lehet találok valami hasznosat.
- Mivel akarod kezdeni? – megbillentem egy kicsit a fejem, hogy még érdekesebb legyen a kérdésem. Aki meg azt hiszi most éppen egy édes könyörgő kiskutyát akarok eljátszani, az nagyot téved. Egyszerűen ilyen nagy a gesztikulálós rendszerem és nem tudok mit tenni ellene.

Rina && Lachie

Sok mindent lehet ideig-óráig takargatni, de az arcot nem.

Egyre jobban kezdtem azt érezni, hogy egyik gödörből a másikba esem. Csalódok, mert én is szoktam meglepő módon, de muszáj felállnom. A vér kötelez. Ha nem aranyvérű volnék, akkor egyáltalán nem izgatna semmi. Mekkora mázlista az aki mugli vagy félvér szülők gyereke! Kivéve akkor ha egyesek elkezdik piszkálni őket a származásuk miatt. Engem hidegen hagy, hogy ki micsoda, amíg nem állnak az utamba. Mert ha az utamba állnak akkor érthető, hogy... Fogalmam sincs. Tény, hogy szívesen vágnám az összes barmot pofán ha beszólnak valami fülsértőt, de semmi értelme szítani a tűzet. Ezzel csak azt érném el, hogy ők jól szórakoznak azon én mikét szenvedek miattuk. De ha azt látják, hogy nem kapom fel a vizet, akkor egy idő után leszállnak rólam. Csak az a baj, hogy elég egyszer megpiszkálni engem és utána már nem állok jót magamért. Az az egyetlen bajom, amit mindenki elvárna tőlem, mert túlteng bennem a szeretet. A felejtés nem az én reszortom. Lehet, hogy látszólag megbocsátok. Miért ne tennék ilyet? De nehezen felejtek. Az illetőnek minimum meg kell mentenie az életem, ha azt akarja, hogy elfelejtsem mekkora a súlya annak amit tett a barátaim vagy ellenem. Ezért nézek én olyan hű de nagy szemekkel amikor elmegy mellettem egy ízig vérig aranyvérmániás személy. Értem én, hogy felsőbbrendűnek érzi magát, a felmenői miatt, nekem is azok vannak, de kit érdekel? Megvan az illetőben a mágia és kész. Minek kell osztani, meg szorozni ezt a több mint pár száz éves butaságot, nem értem... Ebből a gondolatmenetből Katherina húz vissza a valóságba és milyen jól teszi! Más, sokkal fontosabb dolgokkal kell most foglalkoznunk.
- Nem akarom, hogy kinyuvasszon! A múltkor is csak egy kicsi kellett, hogy túladagoljam a főzet hozzávalóit és... Szerintem pikkel rám, az első perctől kezdve biztos vagyok abban, hogy azt hiszi olyan hű de atom szuper vagyok bájitaltanból, mint mondjuk... a húgom vagy a bátyám, esetleg az öcsém. Nem azt mondom, hogy nem szeretem az óráit, csak nehogy már a testvéreimhez mérjen engem! – nem vagyok felháborodva, félreértés ne essék, de ami igaz az igaz. Lustább vagyok náluk. Én sokkal ráérősebben, szépen, talán néha nem is időben adom hozzá a főzethez szükséges 'alapanyagokat'. Ezért lesz például valami aranybarna helyett khakizöld, legalábbis a múltkor valami ilyen lett. De szerencsére nem az órán, hanem amikor próbáltam elkészíteni... egyedül. Csak úgy puszta kíváncsiságból. Akkor is máshol járt az agyam. Persze nem annyira máshol, hogy ne észleljem Rina reakcióját és ne fogjam meg a kezét. Mintha már szokássá vált volna... Viszonozom a mosolyát.
- Tudom. – válaszolom röviden. Pedig annyi mindent tudnék mondani még, de nem teszem meg. Inkább gyanúsan hallgatok. Mint aki nem élte volna át azt az estét Zane-el, akinek nem kellett azt a sületlenséget hallania a kevésbé józan barátjától, aki csak nézte és nem tett semmit. Valójában nem jutott el sem most, sem akkor a tudatomig, hogy mit is hablatyol. Még, hogy szerelmes belém! Na jó vicc! Ugye tudja mikor hiszek én el ilyet?
- Kezdjük a legsürgetőbbel, még ha sokkal jobban érdekel mit rejt a vérfarkasos sztori SVK-ra. – már csak azért is jobban érdekel, mert szinte varázslények magyarázgatása közben nőttem fel. Most már kevesebb dolgot hallok, nem is figyelek annyira oda, mint kicsiként. Mert akkor kész esti mese volt, amikor apa például anya intése ellenére nem a Jancsi és Juliskát olvasta el, hanem a felfedezéseiről – már ha lehet annak nevezni – mesélt.
- Tehát... kétméteres tekercs. Hogy mit akar annyi olvasnivalóval Lumpsluck az jó kérdés! Vajon az egészet átolvassa? – költői kérdésnek szánom csupán, mert magamtól is tudom a választ. Lényegében így vagy úgy, de a professzor bizony átnézi vagy inkább átfurakodjak magát azokon a szavakon amiket én kevésbé írok gyöngybetűkkel.
- Fogalmam sincs, hogy kezdjünk bele... Ez a baj ezekkel a hosszú izékkel, legalább egy óra kell mire eldöntöm mivel kezdjem aztán a többi már jön magától a csuklómból. – vagy van amikor egyáltalán semmi. Olyankor csak ülök a jegyzeteim és az üres pergamen felett s, kibámulok a fejemből.
- A Felix Felicis és mi között engedte meg, hogy válasszunk, mert nem tudom kiolvasni mit írtam ide? – mutattam a másik szóra, amivel igazából az volt a baj, hogy belekerült a figurám szemébe, így tényleg olvashatatlan.

Rina && Lachie

Sok mindent lehet ideig-óráig takargatni, de az arcot nem.

Felvonom a szemöldököm. Én a LumpKlubba? Soha! Még ha azt terjesztik is a professzor úr azon személyeket választja ki akikben nagy reményt és szép jövőt lát, meg persze ahogyan Kath is mondta a családnév igazán sokat jelent. Csupa hencegés az egész, ettől csak még több önbizalmam lesz, nem pedig az ellenkezője, hogy a tanár bennem semmit sem lát, de másban igen. Szeretem a bájitaltan, nem arról van szó csak nincs elég türelmem hozzá. Ha volna akkor ez az egész máshogyan lenne. Mert odafigyelnék arra, hogy mit teszek az üstbe és mennyit. De nem figyelek és ez az én hibám.
- Nem hiszem, hogy minden Scamander-től hátast dob a professzor úr ha meglát egyet elmenni mellette. Különben nem vagyok az apám, nem akarom, hogy az ő érdemei miatt tüntessenek ki mások a figyelmükkel. – még ha olykor jól is esik a fény középpontjában állni, nem mindig olyan hű de mulatságos. Nem mindegy az ha jót vagy rosszat mondanak arról a személyről akit körbe vesznek. Ezért kétszer is meggondolom, hogy mit teszek és mi az aminek igazán örülök. Mert van különbség. Mindenhol, mindenkivel. Tehát ha örököltem is egy kevés szeretetet apámtól ami a mágikus lények irányába vezethető vissza, az édes kevés, hogy azt lehessen mondani olyan vagyok, mint az apám. Szeretem az LLG órákat, de van amit még annál is jobban. Lényegtelen, hogy mit. Senki sem tudja igazán, még én se. De ez inkább maradjon az én titkom.
- Persze, hogy tudom. Engem is furán érintett a dolog, de nem foglalkozom vele, mert Zane ügye. Különben is nem olyan elveszett, az öklét és a pálcáját szerintem éppen ugyanolyan jól használja, mint a lábait ha futni kéne. – nem hiszem el, hogy ezt mondom, most ha a hátam mögött állnék biztos lecsapnék magamnak egy nyaklevest. Mert tény, hogy most egy kicsit mérges is vagyok, de többnyire aggódom érte. Ki tudja megint mit csinálhat egyedül az a lökött!? Nincs itt, most megint filozofálhatok azon vajon legközelebb honnan kell őt leszednünk. De próbálok derűlátó lenni,azt feltételezni, hogy kisebb bajba keveredik nem pedig hű de nagyba.
- Áh mindegy, majd megoldjuk valahogy nélküle az ütős bevezető szöveget. – magyarázom, különben nem hiszem, hogy veszteg tudnék maradni a jelenlétében, tudva azt amit tudok. Körbe körbe fel és alá járkálnék csak azért, hogy ne lássa az arcom vagy valami. Háttal meg ugye nem tudnék állni neki ha hozzá beszélnék az még Kath-nek is feltűnne. Azt meg valljuk be inkább nem akarom. Figyeltem őt. Mármint azt figyeltem amint a jegyzetemből próbálja kisilabizálni mi lehet az amit odaírtam.
- Már csak el kéne neveznem a figurámat. Tudod, ha a közeljövőben valaki rátalálna akkor tudja,hogy minek nevezze. – viccelődöm, igazából már akkor tudom melyik "babának" mi lesz a neve, amikor belekezdek. Mindig kinézek magamnak valakit és arról mintázom. Hogy azt a figurát ki ihlette? Őszintén? Hát nem a professzor az bizonyos. Kevésbé néz ki lányosan, meg a haja sem hosszú.
- Hááát... – az arcomat kezdtem el vakarni, mintha viszketne vagy valami hasonló baj lenne. Holott dehogy. Pusztán próbáltam értelmezni a szavait. Zavarban voltam egy kicsit, nem mintha nem szoktam volna hozzá a közelségéhez vagy ilyesmi csak... Csak ugyebár amióta minden ismerősömtől félek, hogy hülyeséget mondhat nekem sokkal távolságtartóbbnak érzem magam. Ez meg alig lehet néhány napja.
- Biztos így van. Én csak addig örülök amíg nem beszélek tapasztalatból. – a gondolatra egy kicsit kirázott a hideg. Mondjuk ha Zane profi lenne bájitalból eddig tuti használta volna ellenem vagy nem tudom. Nem merek ilyesmikre gondolni. Tényleg.
- Miről szeretnél írni? – gondolom lényegtelen kérdés, egyértelmű, hogy mi férfiak a Felix Felicis-ről szeretünk írni, mert sok szerencse kell a meneküléshez, a nők meg az Amortentia-ról mert nekik mindenük a szerelem, még akkor is ha ez lesz egyszer a vesztük.

Rina && Lachie

Sok mindent lehet ideig-óráig takargatni, de az arcot nem.

- Hogy micsoda? Ez nem is igaz. – vagy ha mégis akkor csak próbálok védekezni, amiért ennyire nem érdekel a dolog. Sosem fog. Minek? Mintha nem tudnám, hogy kik azok akik ismernek és kik azok akik egyáltalán nem. Na igen,az egyáltalán nemek fejében nem is én létezem, hanem valaki más, aki nem én vagyok. Miért lennék én? Hiszen fogalmuk sincs arról, hogy igazából milyen vagyok, csak a kevésbé tiszta fantáziájukra hagyatkoznak... Vagy legalábbis szerintem, mert másra aligha van.
- Nem szeretem a partikat, csupa megjátszás szerintem az egész. Végül is, nem határozza meg a jövőmet ha tagja vagyok a klubnak vagy sem. Ez nem jelent semmit. Attól még szerintem valami egészen másban biztos jeles leszek a jövőben. Ami feleannyira tesz híressé, mint mondjuk apát a foglalkozása. Nem akarom, hogy... Áh mindegy is. Megint a régi sztori. – ami röviden annyit jelent, hogy nem akarom az apám érdemei miatt magam is valami hires palántává növelni, mert amit elért azok az ö érdemei, nem az enyémek. Tehát nem akarom, hogy az ő jellemvonása miatt határozzanak mások meg engem is. Ezért tartom butaságnak a professzor klubját is, mert sok olyan személy van aki meg se érdemli, hogy ott legyen és partizzon. Most komolyan... Biztos valami egyéb van a háttérben. Ami nem érdekel.
- Különben mindketten unatkoznánk a másik nélkül. Szóval tégy le róla, hogy tagja leszek valaminek a kviddicsen kívül, amiben te nem vagy tag. Na jó meg azt a pár órát amit nem szeretek annyira, de te igen. Tehát... Izé... – valami igazán biztatót akartam mondani neki, de nem tudtam mivel folytathatnám. Lehet, hogy nem is kellene. Mert még jobban összezavarnám őt is meg magamat is. Ami most nem volna jó. Egyáltalán nem.
- Egyszerűen csak szükségem van rátok... rád. Megérted? – hunyorítottam egy kicsit a szemeimmel, mintha próbálnék átlátni... – nem a ruháján – a lelkén mondjuk, amihez az út igazából a szemein keresztül vezet. Szóval igazából csak ezért fürkésztem a tekintetét. Bár nem mintha megtudnám állapítani egy csillogásból mondjuk, hogy megértette mit akarok mondani vagy sem. Vagy egyáltalán úgy érti ő is ahogy én értem. Nem akarok kétségbeesni. Hogy emiatt az egész dolog miatt Zane és köztem, már mindenkitől rettegnem kéne. Mintha minden egyes sarkon valaki szerelmet akarna vallani... pont nekem! Holott lehet, hogy nekem kellene ilyen butaságokat véghez vinnem, nem pedig... Na jó, Zane is fiú, nem mondhatom azt, hogy lány, mert nem az. Csak ő... Nem hiszem el, hogy meleg! Ennyi az egész.
- Bizonyára, de itt jobb. Sokkal jobb és még a testvéreimet is láthatom. – természetesen nem annyiszor amennyiszer én szeretném őket, révén hogy én csak Hugrabugos vagyok ők meg Hollóhátasak ráadásul nem is ugyanabban az évfolyamban kivéve Cathy-t. Szóval érthető az egyik kisebb baj is, szerintem. Mert a másik kisebb baj a házi dolgozat témája. Nem szeretek dönteni, ha egyedül lennék biztos az eszemre hallgatnék, ami a szerencse felé húz, nem pedig a szívemre. Mert az bizony azt súgja, hogy lepjem meg a tanárt meg szerintem Rina-t is és válasszam a szerelmi bájitalokat. Biztosan jól fog jönni ha egyszer baj lesz valamelyikünkkel.
- Nem kell az érme. Hagyom, hogy gyereknap legyen és valami kevésbé férfias témáról írjunk. Mert lehet, hogy többen fogják a Felix Felicis-t írni és micsoda meglepetés lesz ha mi nem. – nem mintha a többiek fejébe látnék, de biztosan jobban örülnének a szerencsének, mint a véget-nem-érő szerelemnek, ami butít. Rina aggodalmával már sajnos nem tudok mit kezdeni. Az a baj, hogy úgy érzem ég a bőröm, szorít a nyakkendőm és... Semmi, egyszerűen csak kínosan érzem magam, hogy így ki tudok készülni valamitől ami természetes közöttünk. Vagy legalábbis azt hittem. Nem mertem a szemeibe nézni, most nem. Sokkal inkább a kezét figyeltem ami békésen pihent az enyémen. Ez egyszerre volt megnyugtató és zavaró is. De csak azért, mert nem tudtam mit mondjak és ehelyett csak néztem. Egy helyes és eléggé elfogadható kifogáson törtem az agyam, mi az amit mondhatnék neki a szimpla jól vagyok hazugságon kívül. Vagy ne mondjak semmit, hagyjam őt is kétségek között? Minek? Elég ha egy valakivel nem tudok beszélni a csapatunkból, nem akarom, hogy most már egyikőjükkel se tudjak szót váltani!
- Igazából fogalmam sincs. Egyszerűen az a baj, hogy nem tudom letisztítani a gondolataimat és tisztán látni. Vagy legalábbis most ma biztosan nem. – így tudva amit tudok, biztosan nem. Zane... esküszöm, ezt a kellemetlen érzést még visszakapod valahogy! Szegény Rina vajon most mit hihet rólam!