Jesse & Catherine

Türelmetlenül toporogtam már az ajtóban. Nem akartam minden egyes pillanatban kinyitni azt, majd becsukni, anyáék már így is őrültnek néznek. Szerencsére mi mind épségben hazajutottunk, néhány sérülést hagyva csak magunk mögött, amiket nyugodt szívvel egy egyszerű gyógyító varázslattal el is tüntettünk. Viszont ez pontosan azt jelenti, hogy senkiről sem tudok egy áldott szót sem, amióta ez megtörtént. Jesse és a szülei minden nyáron itt vannak, ilyenkor már meg szoktak érkezni és nagyon aggódom. Apa nem engedi, hogy baglyot küldjek mert állítása szerint bármikor leszedhetik azt és nem lenne jó, ha az ellenség akármit is látna tőlünk. Félnek, de én nem és nem is fogom ennyiben hagyni a dolgot.
- Nem jössz enni? - Fordultam hátra ikertestvérem kérlelő hangjára, majd visszafordultam lehajtott fejjel az előszobában lévő ablakhoz, és hidegen válaszoltam vissza.
- Nem vagyok éhes.
- De Cahty! Ma még egy falatot sem ettél, kérlek.
- Hagyj most, jó? - Rivallottam rá, de nem fordultam meg, és így is hallottam, hogy felsétál a lépcsőn búslakodva. Kicsit bűntudatom van, amiért ilyen vagyok vele, de aggódom, és ha aggódom valamiért, valakiért akkor őrülten fel tudom kapni a vizet, bárkire. Tekintetemet ismét felemelem, és ez a pillanat, semmit sem számított. Még mindig nem látom a fiút az úton átsétálni a mi kertünkbe, ahogy minden évben eddig, amióta csak az eszemet tudom. A nagyszüleit sem tudtam kicsengetni az imént, pedig ők általában mindig itthon voltak, ezért is gondolom azt, hogy talán valami gáz lehet. Csak a rosszra tudok gondolni. Hiszen amikor elkezdőzött az egész iskolai balhé, csak a testvéremet találtam meg, őt nem láttam. Pedig annyira szerettem volna megbizonyosodni róla, hogy jól van! Nem bírnám ki, ha elveszíteném a legjobb barátomat. Mindennél fontosabb számomra. Sóhajtottam. Még egyszer kinéztem az ablakon, majd kiléptem az ajtón, a ház mellett a kertünkbe siettem, búsan és fej lehajtva, egészen a hintaágyig. A kényelmesen kipárnázott hinta tökéletes árnyékban volt ebben a tompa napos időben. Leültem, hátradöntöttem a fejemet és az eget kezdtem el kémlelni. Mint kiskoromban. A felhők különböző alakokat öltöttek, de most nem csak a szépet láttam meg bennük, mint eddig mindig.

Music Remélem tetszik <3 | Clothes

Catherine & Jesse

A citromból limonádét, vagy fordítva?

Óvatosan nyitódnak fel a szemhéjaim, hunyorgok a pupilláim közé szökő vakító fénytől. Néhány pillanattal később szokom csak hozzá a messzi fényekhez. Végeláthatatlan hosszú poros országúton haladunk előre megtéve a mérföldeket. Reményeim szerint már a jó megye dombjain és síkjain araszolunk. Zöld borít be mindent, ameddig a szem ellát a messzenyúló talajon, a horizonton a felkelő Nap sugarai választják szét a kék eget a nyáron életre kapó természettől.
Az autómotor egyenletes zúgását hallgatom, amelynek monotonitásától feltehetően álomba szenderültünk. Kora hajnalban árasztotta el a kocsit az Edwards család. Az út kezdetén, és most is halkan, háttérzajként szólt a rádió. Anya álmosan bámult ki az ablakon, apa elásította magát, majd a kezével a szeméhez kapott, hogy kidörzsölje belőle az álmosságot, ami el akar rajta uralkodni. Amikor az én szemeimről is elszállt, akkor szemlélődtem csak tovább: Julie ekkor kezdett fészkelődni, és billentette a mellkasomra a fejét szuszogva kezében Conny elnevezésű nyulával. Még előttem a kép, ahogyan az indulásnál a feje a piros iskolátáskából lóg ki, és a hatalmas fülei minden egyes lépésnél ide-oda himbálóztak, mintha számára vidám lett volna a koránkelés. Eggyel hátrébb úgy sejtettem a lányok ugyanúgy alszanak, ügyelve a húgomra kinyújtom a nyakam egy kicsit, hogy a tökörből megbizonyosodhassak a feltételezésemről, ehelyett azt látom, hogy Pearl olvas, Doris pedig ütemes dobszólót játszik a levegőben valószínűsíthetően a rádióból szivárgó zenére.
Más években ilyenkor már régesrégen vidéken tartózkodtunk, azonban ezúttal minden más volt. A nővérem kórházba került, nem tudott túl sokáig segíteni abban az óvodában, ugyanis anyáék nem engedték, hogy egymaga maradjon, ő pedig kénytelen volt beletörődni. Azt hiszem azzal tudták egyedül meggyőzni, hogy bizonyára a közelben is találunk egy hasonló, ám annál békésebb helyet, ahol körülveheti magát sok lurkóval. Szerintem ők is érzik, hogy valami elszabadult. Eddig például sosem mentünk hajnalban, mindig nappal tettük meg a távolságot, nem vagyok benne biztos, hogy az az ijesztő tumultus és forgalom hozatta meg a szüleimmel ezt a döntést. Vagy talán tévedek, elképzelhető, hogy tényleg sokan utaznak errefelé ilyenkor, viszont sosem emlékszem a kocsitömegre, amit látnom kellett volna ezelőtt.... Azt hiszem én lettem az év vége után túlságosan paranoiás, már a legkisebb dolog is gyanúsnak számít, ami kizökkent a megszokottakból. Olyan gyorsan pakoltak fel minket a vonatra, hogy időm sem volt felfogni mi is történt az előtte lévő pár órában, csak emlékképek villannak be belőle: ahogy fogom Doris fejét, és megígérem, hogy nem lesz baj, ahogy arra kérem, hogy maradjon csöndben, majd ahogy ellököm őt, és valamiféle csoda folytán mindketten ép bőrrel megússzuk... vagy nem is olyan éppel. Otthon éreztem csak annyira, hogy észre is vegyem, hogy valami nincs rendben. Csak apró sérülés, semmi több annál, de nem használhatunk mágiát, és nem kérhetem meg a szüleimet, hogy meggyógyítsák, hiszen nincs az a kviddicsmeccs, aminek egy balesete ne gyógyult volna be az iskolában töltött idő alatt akár magától is, a nővéremet nem is merem erre kérni, ha tévednék, nem akarom, hogy megijedjen, maradjunk nyugodtak, ameddig lehet.
Újra elnyomott az álom.


Ismerős kavicsok zörögnek a talpam alatt, ahogy a még ismerősebb ház felé tartok. Egy pillanatra átfut az agyamon annak a lehetősége, hogy Cathyvel is történt valami, nagyon kevesekről tudok igazán valamit, a sutyorgás futott csak végig a kabinokon, hogy valaki meghalt. Egyszer sem érkezett hozzám bagoly a levelével, s én sem eresztettem Martha-t útnak. Amilyen futva érkezett, olyan hamar igyekeztem megszabadulni a gondolattól. Túl szürkévé vált tőle a délutáni napfény. Elképzelni sem tudtam, nem is akartam, hogy ne találjam otthon, és a szülei fájdalmas tekintettel nyissanak ajtót. Megállok a járdán a kép gondolatára. Aztán ahogy egyre komolyabban eljátszom a gondolattal, elnevetem magam. Nem hinném, hogy bárki is bántotta volna, az a lány több varázsigét tud, mint a tankönyveink együttvéve.
Még könnyebben nyugodtam meg, amikor a kertjükben halkan megnyikordult az az olajozatlan hintaágy. Lehet, hogy be volt olajozva, és tévedtem, de régebbről mindig csak arra a hangra emlékszem, ha benne ültünk ringatózva, így az sincs kizárva, hogy a hang már régen nem is kísérte a fémek mozgását, cupán az agyam párosította vele össze minduntalan. Látnom kellett, hogy elhigyjem, az eget kémlelő szemeket elrejtő barna fürtök voltak az első intőjelei annak, hogy most és azonnal befejezhetem az aggódást.
Halkan közeledem tovább a lányhoz, méterekre tőle állok meg egy kényelmetlen fűcsomón. A látványtól, ami odaérve fogad mosolyra húzódik a szám.
- Mi olyan érdekes, most mit látsz bennük? Kalózokat? Papagájt? Bárányt? Egy csirkét? Nyulat? Virágot? Esetleg az új seprűmet? - kérdezem komolyan, majd elröhögöm magam. - Valld csak be, hogy azon gondolkozol, hogy megvedd nekem azt a seprűt, vagy egy új védőfelszerelést, elég kopott! - fogom komolytalanra a figurát már.

Jesse & Catherine

Ahogyan ide-oda himbálóztam, rossz érzések keltettek magukban. Most nem csak Jesse miatt, hanem mert szinte amióta hazajöttünk, az ikertestvéremet úgy eltaszítottam magam mellől, ahogyan eddig még sosem. Felidézem az elmúlt napokban tett próbálkozásait, bús tekintetét, ahogyan elküldöm őt magam mellől. Összeszorított ajkakkal fintorodom el, majd hunyom le szemeimet egy pillanatra. Basszus, ezt jól eltoltam! Nem tudom, mit gondol most rólam a fiú, vagy mit érezhet, hogy így ellököm őt magamtól. Talán tényleg beszélnem kellene vele erről. Mindenről. Amikor megtaláltam őt az évzárón és örültem neki, hogy nem esett akkora baja, megfogadtam magamnak, kettőnk között ez a téma tabu legyen. Rossz volt azt hallani, ahogyan a vonaton sugdolóznak az emberek arról, hogy valaki meghalt, arról, hogy többen milyen súlyosan megsérültek. Mégis amióta hazaértem, csak ezen kattog az agyam. Csak Jessere tudok gondolni, és a többiekre, akikkel nem találkoztam az eset óta. Aggódom. Még talán sosem aggódtam ennyire, és eddig a súlyát sem éreztem ennyire annak, hogy milyen háború közeledik felénk.
Határozottan elgondoltam magamban, hogy ameddig várok a szomszéd srácra, és aggódom, talán jobban is tudom kifejezni magamat az ikrem felé. Így hát pár másodpercig tartott csak, hogy erőt vegyek magamon és egy apró sóhajtás kíséretében, a lábaimat lassan letegyem a földre. Tekintetem viszont a hirtelen megszólaló hang felé vetődött, és ahogyan ezt meghallottam, szívem olyan hevesen kezdett el verni, mint még sosem. Hirtelen nyugalom lett úrrá rajtam, de egy pillanatig sem haboztam, rögtön felugrottam a hintaágyból és hát Lachie várhat, Jesse nyakába ugrottam. Viszont gyorsan kapcsoltam és elengedtem őt, egy lépéssel hátrálva és fejemet az ég felé emelve.
- Csak rossz dolgokat, semmi jót. - Fintorodtam el hirtelen, majd gyorsan megpróbáltam felváltani azt egy apró, erőltetett mosollyal. Nagyon örülök annak, hogy itt van és végre minden a helyére állhat. Halkan mégis muszáj volt felnevetnem a megjegyzése hallatán. Ezt szeretem benne, ilyen egy legjobb barát - legalábbis én így gondolom -, mindig meg tud nevettetni. Mindig. - Majd a szülinapodra esetleg. Addig ne is álmodj róla. - Böktem őt oldalba, majd megragadtam csuklóját és a hintaágyhoz húztam. Leültem, remélem ő is, és aggódó tekintetemmel mértem végig. Pillanatokig elcsendesedve csak figyeltem őt, de végül mégis kinyögtem amit akartam. - Már nagyon aggódtam. Miért nem jöttetek? Anyáék nem engedték, hogy baglyot küldjek...

Music Remélem tetszik <3 | Clothes

Catherine & Jesse

A citromból limonádét, vagy fordítva?

A képzelt nyikorgás hangja abbamaradt és megállt a levegőben, ahogy a hinta párnázott ülőhelye is. Nem visszhangzott tovább, amikor Cathy lábai a földet érintették. Sóhaj kísérte a mozdulatot, s helyettesítette az előző neszt. Félbeszakítottam valamit, amikor én is levegőért kaptam, és átgondolatlan, ösztönösen érkező szavak hagyták el a számat, tartalmukat tekintve leginkább lehetetlen ostobaságokkal, csak úgy, ahogyan egész életemben. Ez az Jesse, csak így tovább, biztosan felvesznek aurornak a jó humorodért. Ki ne szeretne a vidám szórakoztató munkaerőt? Még csak tanulnod sem kell... Azt hiszem jobb, ha abbahagyom. Kezdek úgy gondolkozni az életvitelemről, mint apa.
A legjobb barátom a semmitmondó távol helyett rám szegezte a tekintetét, és ahelyett, hogy végighallgatta volna az elképzeléseim sokaságát arról, mit is láthatott azokban a felhőkben a hinta hátralendült alóla, és már nem annak fülsértő zaja csengett a fülemben, hanem a vér dobolása, amikor a nyakamba vetette magát, én pedig magamhoz szorítottam.
- Szia - suttogtam nevetve, két eshetőség emlegetése között.
Alig érkeztem meg, és máris barkóbázáson kaptam magam. Akkorra fejeztem be az okfejtést, mire elengedtük egymást, és mindketten kihátráltunk az ölelésből. Nem csak a kisváros, hanem az érzés is otthonosnak tűnt, ami úrrá lett rajtam, ahogy belefogtam a játékba. A hangulat, ami körüllengett minket, egyfajta biztonságérzetet kölcsönzött a hangoknak és a csendnek egyaránt. Hirtelen szétfoszlott a félelmekkel teli év vége, a steril kórház képe. Elfelejtettem őket. Úgy van: csettintésre.
Ahelyett, hogy felvettem volna az elszomorodó válaszát, inkább tovább fűztem a saját poénomat. A jókedv mindenre megoldás, még a jókedvre is. Ennek ellenére azért elhúztam a számat ennek hallatán. A következő kötekedésnek szánt megjegyzésével, már annál többre mentem ilyen téren.
- Hé! Ne nevess, ezt nem viccnek szántam, komolyan gondoltam- böktem oldalba a saját módszeremmel, amikor először kuncogni kezdett, aztán a szülinapommal érvelt. Játékosan ragadta meg a csuklómat, és rántott egyenesen a hintaszék párnái kőzé, amitől konkrétan ráestem a szerkezetre szokásosomhoz híven, viszont ez senkit nem zavart, annyira magától értetődő volt. A helyére igazítottam a testtartásomat, és az elfekvés helyett felültem a pamlagon, mielőtt még Cathy ölében kötöttem volna ki. - Egyébként meg, mi ez a borongós hangulat? - kezdtem dorgálni érte ráemelve a tekintetem. Nem mintha nekem nem járt volna mindenféle a fejemben az utóbbi időben. Egy pillanatra újra végigfuottt az agyamon annak gondolata, hogy elveszthettem volna a nővérem, a húgom, vagy éppen a legjobb barátom, vagy bárki mást. Azonban most nem az volt a dolgom, hogy ezen morfondírozzak, hanem, hogy pont ezt a hangulatot száműzzem. - Egy seprűt kapok szülinapomra, erre te még csak nem is örülsz neki? Borzalmas barát vagy, Cathrine Scamander - szúrom oda a végére. Mindenki számára ismerős az az érzés, amikor a teljes nevén szólítják. Az emberek többsége gyomorgörcsöt társít ehhez a jelenséghez, és reménykedik abban, hogy ritkán ismétlődik, hiszen az ezzel párban járó kioktatást és fegyelmezést senki sem őrzi a legkedvesebb emlékeként. Ehelyett az én számból elég röhejesen hangzott mindez, mint mikor megpróbálom Julie-t korholni, és ellágyítanak azok a hatalmas kék szemei. Természetesen egyetlen szónak sem volt valódi éle mindebből. De miért is ne kaphatnék egy vadiúj seprűt a szülinapomra, vagy csak csinosíthatná ki valaki a régit, akivel már úgy is sok mindent megéltünk?
- Pearl kórházba került - feleltem kurtán, lopva a szemébe néztem, aztán az ajkaimba haraptam, és elfordítottam a tekintetem, ami egy kissé távolabb időzött. Pillanatok leforgása alatt talált vissza újra hozzá, és villantottam felé egy mosolyt. A mozdulatsor gyorsabb volt annál, mint az agyam felfogta volna a jelentését. - Addig nem indultunk el, amíg rendbe nem jött - mondtam már a szemébe sem nézve, közben a kezemet piszkálva kínosan. Ez valami, amiről nem igazán szeretnék beszélni, helyette igyekeztem viccre fogni az aggódást is, nem hagyhattam, hogy eluralkodjon a pánik rajta, vagy a további, ok nélküli aggódás, ismerem őt, mégiscsak a legjobb barátom. - Féltek, hogy eluralkodik rajta a Martha-kór, vagy mi? - vetem fel a lehető leglehetetlenebb lehetőséget, ezek után lehet engem is valami hasonló jelzővel fog illetni, de kit is érdekel ez jelenleg? Nálunk már a bagoly is kiveheti a sokéves szabadságát, ilyen világban élünk. Én is hibás voltam, nem csak ő, nem írtam egyetlen árva sort sem nyilvánvaló okokból. Továbbá úgy gondoltam, hamarosan itt leszünk, akkor minek zargassam azzal, hogy majd érkezünk, mire az a lassú bagoly ideért volna, már felesleges lett volna. Valószínűleg benézett volna pár másik városba, csak úgy turisztikai célzattal, kalandozós kedvében lehet egy iskolaév után. - Nos, itt vagyunk, nem kell már baglyot küldened - jegyzem meg mosolyogva. - Bár ha gondolod küldhetsz, meglátjuk mennyi idő alatt ér át. Vagy elküldjük Martha-t, az nagyobb kaland. Kíváncsi lennék merre tesz kitérőt... Na és, kivégezted már a jövőévi tankönyvlistát? - kezdtem bele az idei nyár első szemtelenkedő, szemétkedő megjegyzésébe. Minden tökéletes, amivel elterelhetjük a gondolatainkat a kellemetlen témákról, mint a fejünk felett kavargó háborús helyzet. Tömjünk tele mindent viccekkel, és talán elfelejtjük, vagy csak a gondolatainkban ólálkodik majd tovább szüntelenül.

Jesse & Catherine

Be kell vallanom, jó érzés volt őt átölelni és picit magamhoz szorítani. Most már jöhet a nyár, nem kell olyan badarságokon gondolkodnom mint eddig, hogy mi történt a többiekkel az évzáró után. Vagyis Jesse itt van, és ez a lényeg. Jólesik hallani a hangját, a nevetését, így most már tényleg érzem, hogy minden rendben. Nem húzom sokáig el az ölelést, az érzelmeskedés egyébként sem az én asztalom, úgyhogy pillanatok alatt már pár lépéssel távolabb állok és a tekintetét keresem. Halovány mosoly nem tűnik el az arcomról. Persze sikerül neki megnevettetni, mert már nincs annyira rossz kedvem, mint volt. Sőt, szinte elvárom, hogy ezt tegye. Mert ezt szoktam meg tőle.
- Csak lelombozott az egész évzárós dolog, meg hogy nem jöttetek időben, és aggódtam, csak ez miatt van... - Tekintetemet Jessiere emelem, majd sóhajtok egyet, még mielőtt látná rajtam, hogy nem mondtam el mindent. - Na jó, egy kicsit Lachivel is összekaptam, de majd később kibékülök vele. -  Forgatom meg szemeimet. Általában nem vall ránk, hogy összevesszünk az ikertesómmal, esetleg akkor amikor megdorgálom őt a butaságai végett, de nem veszi magára. Ez most picit más. de annyira nem aggódom. Kényelmesen elhelyezkedem a fiú mellett, egy ideig a pólóm aljával babrálok, aztán amikor ismét megnevettet, akkor pillantok fel rá, immár csillogóbb szemekkel.
- Mikor nem örülök neked, Jesse Edward? - Rázom meg a fejemet értelmetlenül, összeráncolt homlokkal. - Még mindig nem áll jól egyikünknek sem szerintem ez a teljes neves kijelentés. - Egészen addig nem is csillapodik ez a mosoly az arcomon, ameddig meg nem hallom a kijelentését a testvéréről. Elfintorodom, természetesen végigvárom minden szavát ami ehhez kapcsolódik és aztán teszek hozzá egy s mást. Nem lep meg ez a mai időkben, de nem gondoltam volna...
- Jól van? Mi történt? És Te jól vagy? - Természetesen megértem, ha nem fog rá válaszolni, nem szeretném erőltetni az egészet, biztosan rossz lehetett a családjának, hogy ez történt. Szerencsémre, hogy nálunk senkinek sem esett még semmi komolyabb baja. Csak ez maradjon is így. Merlinre, maradjon így! Nem érint váratlanul, hogy Marthat hozza fel Jesse amikor a levelekről kezdek el beszélni. Ismerem már jól azt a madarat, szegény olyan kis esetlen.
- Neem, csak mostanában túl sok baglyot vadásznak le, a leveleket is megnézik meg minden és... azt mondták nem kockáztathatunk. Mondjuk nem teljesen értem, hogy mi közünk van nekünk bármihez is, de... - Van egy olyan érzésem, hogy mi még sok mindent nem értünk a világban. Kicsit aggaszt a helyzet, sőt... igazából nagyon aggaszt ha belegondolok, viszont ameddig be nem fejezzük az utolsó évüket nem túl sokat tudunk tenni az egész ellen. Addig próbálhatunk felkészülni a legrosszabbra és védeni a sajátjainkat. Már ha engedik. - Majd seprűvel követjük őt! Észrevétlenül! Csak nem indul el a másik város felé... - Forgatom meg szemeimet egy picit felnevetve, miközben a bagolyról beszélünk. A miénket simán átmerném küldeni, mert egyből átreppenne, és erről most eszembe is jut egy kisurranási mód éjszakára, de egyelőre nem mondok semmit a fiúnak, és a gondolatot is elhessegetem. A kicsit szemtelen megjegyzésére csak először egy "chh" a válasz, aztán felé fordulva vállat vonogatok. Egyre többet teszem ezt... hülyeség. - Még nem, de már megvettem őket. Mondjuk idén kicsit több szabadidőt akarok, mert ha belegondolsz ez az utolsó nyarunk "gyerekként". Aztán lekerül a jel... felelősség, satöbbi. Kiélvezhetnénk... - Sandítok felé. Most ameddig még nem olyan vészesek a politikai helyzetek. Most, ameddig még nem töltjük be az életévünket és nem kerül le a jel. Ameddig még nem kezdjük el az utolsó évet. Ismét egy kis lámpa villan fel a fejem felett. - Héé, írjunk bakancslistát! A nyárra... Naaa? - Bociszemek, bocsiszemek mindenhol. Ezzel tutira elterelődik mindkettőnk figyelme.

Music Remélem tetszik <3 | Clothes

Catherine & Jesse

A citromból limonádét, vagy fordítva?

- Hééé... - furcsa módon ingert érzek rá, hogy újra megöleljem, hogy megvédjem, és rendben legyen. Csak semmi lelombozó hangulat. - Túl vagyunk rajta, és ez a lényeg... Talán soha nem fordul elő többet ilyesmi - csitítom azzal, amiben magam sem vagyok biztos. A pillanatnyi szünetben furcsa rezdüléseket olvasok le az arcáról, nem kell sokat várnom arra, hogy megtudjam az okukat, vagy rákérdeznem mi okozza az eredetüket. Tudja, hogy kideríteném, így magától is elmondja.
- Összevesztetek? Ti? Min? - nézek rá összehúzott szemöldökökkel jelezve értetlenségem. Lachlan és Catrherine az elválaszthatatlan ikerpár, főleg a lány részéről, akit talán a legjobban megviselt az első szétválásuk, anno elsőben. Elképzelni sem tudom mi lelte bármelyiküket is, hogy ez lett a vége. Úgy értem sokban különböznek, de van közöttük valamiféle természetükből fakadó különös összhang, ami megromolhatatlannak tűnik.
- Akkor amikor megkapom a legújabb fejlesztésű seprűmet szülinapomra... Tőled - vigyorgok rá szemtelenül. - Igazán örülhetnél velem, mint egy jó barát, nézd csak én milyen boldog vagyok tőle - ezzel belekezdek az idétlen Jesse-táncomban, ahogy ő szokta nevezni. Olyan mintha a horgászbot orsóját tekergetnéd felhúzott vállakkal az orrod előtt, közben meg rettentően bárgyú képet vágsz - elemezte ki egyszer Doris. Nem tudom van-e annak bármi reális alapja, hogy egy ilyen jószággal lepjen meg, viszont arra van esély, hogy a másikat rendbe vágja. Még az is megeshet, hogy azt mondja új darab, és a mostani az kirittyentve. Továbbá Cathy mesterien talál néha ajándékokat, nekem meg halványlila gőzöm sincs egy boltba belépve, sem arról, hogy mit keresek, milyen irányban, merre, vagy néha arról sem, pontosan kinek. A megjegyzésére én is felnevetek, és nem törlődik le a képemről a pimasz mosolyom. - Ez nem fog eltántorítani, Catherine Scamander - adok tanúságot arról, hogy a hülyeség többet ér, mint a normálisnak tűnő lét. Szerencsémre a lány szintén vidám, és mindez így is marad, egészen addig, amíg a légkör komolyba nem csap át a feltett kérdésével. Nem szokásom hazudni, csak ha igazán szükségét érzem, vagy egy olyan ember ül mellettem, akivel szemben bátran elkövethetem, viszont a legjobb barátom nem tartozik azok közé.
Mélyen beszívom a levegőt, hogy aztán ütemes lassúsággal fújhassam ki, mielőtt válaszolnék. - Leesett a lépcsőn - válaszolom szárazon. Állítólag ez történt. Én meg állítólag születhettem volna egy bagolynak is, vagy lehetnék olyan rózsaillatú, mint egy borz, és mégsem vagyok egyik sem. Pearl nem mondott semmit az egészről, addig pedig tartom a verziómat. Üldözési mániám van, az kétségtelen, csak úgy megmozgatja a fantáziámat, hogy a makkegészséges nővéremnek, hogy sikerült ezt összehozni egy ekkora zakózást, pláne úgy, hogy nem úgy ismerem őt, mint akinek szokása a bénázás vagy ügyetlenkedés. Ez az egész úgy bűzlik, mint én, ha borz lennék, vagy a tej, amit egyszer romolva találtam a garázsban. - Már jól van - teszem hozzá békésen, ezzel próbálva meg felvidítani őt is, magamat is. A 3 kérdésből 2-re már válaszoltam is, azonban az utolsó... Nem hinném, hogy az őszinte felelet erre lecsillapítaná az aggodalmait, ennek ürügyén nem is lesz az, amit mondani fogok. - Persze... én igen - fordítom el a tekintetemet. - De ha esetleg merő véletlenségből tudsz valami jó bűbájt, vagy tippet zúzódások kezelésére,vagy ilyesmi, akkor az jöhet... A következő szezonban, mint az eddigiekben, meg fognak próbálni agyhelyen csapni egy gurkóval, és valami erős kellene rá... Tudod, én ezekben nem vagyok jó, max SVK-ból... mondjuk - próbálom elviccelni ezt a nem is olyan humoros dolgot, ez egy olyan helyzet, ami megkívánja, hogy hazudjak... azaz, hogy ne mondjak el neki mindent. - Lepasszolják a 8-asnak. És Edwards nem tétlen: közeledik a karikák felé, közeledik, közeledik. Farkasszemet néz az őrzővel, majd a híres Farell csellel feldobja a labdát, a levegőben elkapva pedig az értetlen őrző már csak a szeme sarkából nézi, ahogy a kvaff átrepül a karikán. 10 pont a Griffendélnek. Micsoda játék... - kiabálom vidámabban, és úgy teszek, mintha legalábbis a kommentátor székben ülnék magamat figyelve. - Váratlan fordulat: a griffendél játékosát fejbetalálja egy gurkó. Ennyi volt a pályán töltött ideje, nem több, mint 10 perc - egészítem ki a közvetítést.
- Nyugi - vágok a szavába, mielőtt még túlfűzné a mondatot, és útjára bocsátaná a félelemszekeret, és elhadarná az egész helyzetet tokkal, vonóval, mindennel együtt, amit nekünk, vagy senkinek nem mondanak el. Felelőtlenség-e tudatlanságban tartani a diákokat? Vagy csak a felnőtteket? Vagy őket sem az? Világos: békét és biztonságot akarnak sugározni a Minisztériumból, meg mindenhonnan a félelem helyett, de jogos-e? Megtehetik-e azt, hogy hallgatnak... Vagy én ugyanezt? - Azt mondod? Nem vagyok én ebben olyan biztos. Kinézem belőle, hogy egy másik földrészen köt ki, vagy meglátogat egy Bauxbatonsba járó diáknál... Nála sose lehet tudni... Túl jóhiszemű vagy - mosolygok rá,megállapítva, hogy esélye sincs nyerni, ha fogadást kötnénk. Az a madár egy tájékozni képtelen egyed, viszont, hogy nem hajlandó, az biztos, vagy a kelleténél jobban szeret kirándulni és világot látni..
Kuncogásban fakadok ki, amikor egy hitetlenkedő cöcögés hagyja el a száját, mintha nem így lenne, mintha nem is lenne ötösöm a Cathy lottón, az Ismerjük ki Catherine Scamandert legalább egy olyan tárgy lenne, ahol kiválóan teljesítenék, nem győzne ámulni rajtam a tanári kar. Félsikerként azért nyugtázom is, hogy a könyveket már megkaparintotta. Nem csalódtam benne, csak idő kérdése, hogy mindannyian a kezei közt végezzék, és hántsa le róluk az olvasatlanság szüzességét, azonnal minden fontosat az emlékezetébe véssen, hogy a legalkalmasabb pillanatban elmondhassa, és vagy használhassa.
Gyanakodva nézek Cathy-re ahogy a mondat végére belefog a beszédbe utolsó gyermekévünkről, nem igazán tudtam mit akar kihozni belőle, amíg el nem ért a vallomás pontjára. Először azt hittem vegyük fel újra a régi, szakadtas, poros gyerekruháinkat, vagy áruljunk újra limonádét, esetleg kergessem meg a slaggal... Csakhamar eljutunk az ötletéig, még megvárom a jól ismert bociszemeket, és igyekszem nem felröhögni rajtuk. A szám széle nem bírja túl sokáig a kínzást, hatalmas meccs folyt ott a komolyság és az előtörő kacagás között, kénytelen vagyok engedelmeskedni a belső akaratomnak, és előtör belőlem. A nevetés nyert. Utána szólalok csak meg támogatólag. Őrültség? Benne vagyok.
- És mivel kezdjük? Utánajársz, hogy nem hazudtam-e, és tudok-e táncolni? Túrázunk? Vagy rögtön valami elvetemülttel? Vaqy csak egyszerűen a hátunkra kapunk egy táskát és nyakunkba a világot?

Jesse & Catherine

Bólogatok egyetértően. Tudom, hogy igaza van neki és nem akarok ezzel már vitába szállni. Nem lesz többet ilyen. Remélem, hogy tényleg nem lesz majd.
- A feszültség ami bennem volt... rajta töltöttem ki és amióta hazajöttünk mindig ellöktem. Pedig megbeszélhettem volna vele, lehet akkor könnyebb lett volna minden. Nem tudom. - Látszik, hogy megbántam egy picit, hiszen általában az ilyen viselkedés nem vall rám és most sem fog sokáig tartani, hiszen amint alkalmam akad rá, akkor rögtön elmegyek hozzá és bocsánatot kérek tőle. Csak felvont szemöldökkel figyelem, ahogyan próbál felvidítani. Most ezzel teljesen betelik a pohár, már nem bírom tovább a komolyságot, a tánc közben kitörik belőlem a nevetés és hasamat fogva próbálom elfolytatni azt, miközben pár szót ki is ejtek a számon. - Jóó, jóó, együtt örülök veled... látod? Az idétlen Jesse tánc pedig mindig beválik. Remélem ezt csak nekem mutattad meg eddig. - Kezemet egy pillanatra a szám elé emelem. Mindig megjegyzem ezeket a dolgokat amikor találkozunk és elkezdi ezt a táncikálást. Bírom, hogy ilyen vicces és szinte mindig... és tudom azt is, hogy amikor kell akkor pedig bizony komoly. Azt mondjuk nem hiszem, hogy mi ketten együtt túl nagy komolyságot mutattunk volna bármikor is. Esetleg valami rövid időre. Kicsit le is törlődik a mosoly az arcomról amikor a nővérét emlegeti. Mindketten picit elhallgatunk, majd amikor válaszol, csak bólintok egyet. Leesett a lépcsőn? Hát rendben, nem akarom igazán a témát feszegetni, de látom Jesse-t, hogy ő persze nem hagyja majd ennyiben a helyzetet. Ahhoz túl komolynak tűnt, hogy csak ennyi legyen. Leginkább úgyis az érdekelt, hogy ő hogy van. Erre utoljára kapom meg a választ. Halovány mosolyra húzom ismét a számat, természetesen ezt is mind minden mást elviccel. Oldalba bököm, és miután befejezte az első részt, vidáman szólalok fel.
- Jessee! - Húzom el a nevét, hírhedt Catherine Scamanderes hanglejtéssel. - És már Catherine Scamander suhan is le a nézőtérről segítve barátjának és a javasasszonynak, gyorsan megoldani Jesse Edwards fejproblémáit: reméljük, a memóriája rendben lesz, hiszen hol találnánk még egy ilyen gyors játékost. - Folytatom nagy beleéléssel és produkálással Jesse szavait, de a végére már nem bírom nevetés nélkül. Nem is értem, hogy hogyan tudunk mi egymás mellett megmaradni, már rég el kellett volna halálozunk nevetőgörcsben vagy a franc se tudja.  
- Hát figyelj, mást nem utaznánk egy jót. - Általában pozitívan állok hozzá a dolgokhoz és most is próbálom kicsit átbeszélni a helyzetet. Ismerem azt a baglyot, volt már vele érdekes incidensünk és hát mit mondjak... tudom, hogy nem lenne jó ötlet követni őt, mert a végén biztosan, hogy elzsibbadnánk és ha leszállnánk akkor aztán tuti elveszítenénk őt. De azért kellene neki is pihenni... valahogy tuti megoldható lenne. De ezt nem ecsetelem most tovább.
Jesse furcsa, gyanakvó tekintete nem lep meg. Hiszen nem sokat szoktam előállni én az ilyen "őrült" ötletekkel, általában ő az aki ezeket kitálalja. Most mégis, valahogy késztetést éreztem erre, és úgy érzem, jól beletrafáltam, hiszen láthatóan neki is tetszik a téma. Szélesen elvigyorodom az ötleteire.
- Hm, minden sorban! Mondjuk a táncot valami olyan helyen fogom letesztelni ahol éppen képbe jöhet, erre felkészülhetsz még most ha mégis hazudtál! - Kuncogás, és hátradőlök, elmerengek. - Mondjuk nem lenne hülyeség, egy tatyóval bejárni a környéket. Viszünk sátrat, meg egy kevés kaját, bemehetünk mindenféle mugli meg varázsló helyre... Olyan dolgokat tenni amiket még sosem... - Hümmögök, ebből pedig érezhető már, hogy mennyire élvezem a helyzetet. Mondjuk a szüleim nem biztos, hogy fogják, de majd valahogy kidumálnom magamat belőle.

Music sziamia | Clothes

Catherine & Jesse

A citromból limonádét, vagy fordítva?

Bólogatásával felel  a nyugtatásomra, ami kielégíti minden igényemet, és talán még én is kezdem elhinni, amit mondok. Így van, nincs több ilyen. Minek? Nem, nem megy, azon kattog az agyam, hogy még csak az elején tartunk ennek a hercehurcának, és még semmit sem láttunk abból, amire képesek, nem számít hányan sérültek meg, és, hogy valaki meghalt, ennél ők sokkal nagyobban gondolkodnak. Csak derülne ki, mit akarnak. Vagy igazából mindegy is, de nem űzhetjük ezt a macska-egér játékot a végtelenségig, a kis méretből halmok lesznek, füst és hamu.... Úgy tűnik ez, vagy valami hasonló gondolat a legjobb barátomban is tornyosul.
- Hát beszélj vele. Mi tart vissza? Nem hinném, hogy az elhatalmasodó büszkeséged. Biztosan meg fogja érteni. Tudja, hogy mindennél jobban szereted őt. Ezek a testvérek... Folyton civakodnak - engedek meg magamnak egy felnőttesnek tűnni akaró megjegyzést mosolyogva, a többi mellé. Ugyanebben a csizmában evezek, tudom miről beszélek... Nem, dehogyis. - Összekaphattok, de ettől még nem lesztek kevésbé testvérek... kivéve, ha valaki megenné előlem a szenyámat és a sajtszószt, na annak nem kegyelmeznék, az bűnös - járom be a témát a saját szemszögemből, kissé poénosabb kiadásban. Hé! Komolyan rotty annak, aki felfalja előlem ezeket.
- Ez azz - hangzik az éljenzésem, ahogy ő is belekezd a nevetés közepette. - Ööö... Nem. Egyszer Michelle-t is megörvendeztettem vele, mármint a tesóimon kívül, Merlinre, bár ne tettem volna, ha... ha láttad volna milyen képet vágott. Szerintem akkor tette fel magának először a kérdést, hogy mi miért vagyunk együtt - folyamatosan nevetek a félmondatok és a szavak között, miközben visszaemlékszem a jeles pillanatra, amikor a szemeit kezdte forgatni, és közölte, hogy gyerekes vagyok. És azzal mi a probléma? Ő volt az egyetlen barátnőm abból a házból, és szép volt, jó volt, elég volt. Félre ne értsen senki, nagyon élveztem, főleg amikor... Nos, khm. Szóval, ő az a kötelességtudó, tudálékos, folyton pörgő hollós volt, aki néha nagyon aranyosan csicsergett, és sokszor rettentő szétszórtan szervezte a napjait a RAVASZ vizsgái miatt, igen egy évvel idősebb volt, ma már valami továbbképzésen tanul. Előfordult, hogy a szervezési  nehézségei miatt késett egy találkánkról, ami még nem is lett volna akkora baj, de amikor elfelejtette, vagy amikor már annyira el volt fáradva, hogy én tekertem vissza a nyakára a sálat, miközben hadart, sosem derült ki azért csinálja-e ezt, hogy gyorsan végezzen nálam, vagy mindig így beszélt. Végül ő dobott engem, arra hivatkozva, hogy jövőre úgyis szétmennénk, mint racionális indokra. Meglepett, hogy egy ilyen érvvel hozakodott elő, pláne, hogy ez az ő szemében döntő tényező volt. Talán nem is kellene többet összeállnom hollósokkal, túl komolyan veszik magukat, hozzám képest... oké-oké, Cathy-t kivéve, vagy csak őt ismerem a kivételek közül, illetve ő az egyetlen, aki nemcsak, hogy tolerálja, be is száll. - Lehet még mindig együtt lennénk, ha nem teszem... Viszont milyen barátnő az olyan, aki mellett nem tehetem meg, és csak jól nevelt lehetek? - csapom hozzá az elméletemet megfejelve még egy költői kérdéssel is.
Vidámat komoly, poénosat száraz téma követ a palettán. Ahogy áttérünk Pearlre elfog az értetlenség és a kételkedés, a hitetlenkedés maga némi dühvel párosulva. Ezért próbálom terelni a témát, amint van erőm kilépni belőle, még a légkör is fakó lett, meglassult tőle, ezt igyekszem megbolondítani. Persze ebben van egy minimális hátsó szándék, hátha Cathy ismer valami frankó bűbájt, ami rendbe teszi a vállamat, azonban már kellőképpen elhülyültem, hogy ebből bármi is legyen.
- Hé! - kiáltok fel játékosan a bökdösésére, emellé elnyújtja és úgy trancsírozza szét a nevemet.. - Hagyod abba! - próbálom elkapni a kezét, és talán kisebb közelharcot is produkálok. Szemtelenség, hogy ő ezt élvezi, és pimaszul tud mosolyogni hozzá, olyan ártatlannak tűnik, mint a ma született kiskutya, de higgyétek el, nem az! Catherine Scamander fennhangon folytatja a megkezdett közvetítést, a gurkótámadás utáni résszel. Na várj csak! - A feje úgy tűnik nem sérült súlyosan, és egyetlen porcikája sem, hiszen a bökdösésésért... cserébe... - nyomom meg az első szótagokat, és indul meg felé a T-Rexként tartott kezem, ami végül mindkét szónál csak rángásnak tekinthető - azonnal csiklandozni kezdi a lányt - egészen eddig, amikor nem menekül meg a rá váró büntetéstől, és megpróbálom ott csikizni, ahol csak érem, ha netán nem hagyná magát.
Fájdalmasan felsóhajtok, aztán valami berögzül a gondolatból, és a fáradtságból megcsillanó kalandvágy lesz. Egy cinkos pillantással fordulok felé végül mosolyra húzódik a szám. Kik, ha mi nem? - Legyen. Benne vagyok - jelentem ki végül. Nem tudom hol lyukadnánk ki végül ezzel a tervvel, azonban kíváncsivá tett az egész, felcsigázott, na. Nem jártam még Afrikában, most biztosan eljutnék, vagy valahova nagyon messzire.
Az adrenalinfüggőségemet pedig nemhogy csökkentené, hanem növeli a felvetett ötletével, amire én is újabbakkal hozakodom elő, rengeteg javaslattal. Nem szokása előállni az effajta elvetemült ötletekkel, még ennél is jobban elvigyorodom, hogy mégis ő rukkolt elő vele. Szinte már büszke vagyok rá, az én nevelésem, mellettem lett ilyen, kedvem lenne kihúzni magam emiatt. Egyre jobban meglep, amikor hirtelenjében mindent ki akar próbálni, Cathy elengedte a saját gyeplőjét. Úgy értem sokszor csináltunk mi hülyeséget, viszont egy-egy tanév után felüdülés őt ilyennek látni, jóval lazábbnak és felszabadultabbnak.
Felállok, amint felemlegeti ő is a táncos múltamat, majd összezárom a lábaimat, bal kézfejemet a hátamhoz emelem, a másikon a csuklóm mozgatva hajolok meg. Nem, nem hazudtam... csak egy kicsit. Az egész anya ötlete volt. Hogy milyen édes lenne, ha megtanulnék táncolni, karácsonyi bálokra, esküvőkre meg minden egyébre... Addig erőltette az egészet, míg el nem érte, hogy ne lépjek rá senki lábára... vagy jóval kevesebbszer forduljon ez elő.
Ezt követően újra levágom magam mellé. Cathy hátradől, és mintha elkezdene rájönni arra, mit is mondott, elmereng, s elkezd tervezni. Újból mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy figyelem őt, és ettől én is egyre jobban felpörgök.
- Akarunk mi szólni bárkinek is erről az egészről, vagy csak lépjünk le kempingbe túlélőcsomaggal? - teszem fel végül a kérdést. Biztos kiporolnának érte, ha csak úgy se szó, se beszéd eltűnnék, de már nem vagyok annyira gyerek, mint 1-2 éve. A lábaim megindulnak helyettem. Felcuccoltunk a szobáinkba, és mintha a sátrat is kiszedtük volna már. 3 személyes, viszont őszintén szólva ha arra lenne szükség 4 mugli is elférne benne, varázslónak lenni pedig azért jó, mert elég naggyá teheted ahhoz, hogy 25-en is kényelmesen meglegyetek. - Most megyünk, vagy..? - Ezzel a kérdéssel már úgy fordulok vissza felé - Mindegy - legyintek rá, meg sem várva a választ, már szedem is a lábaimat. - Megyek a sátorért! - kiáltom vissza neki miközben a garázsunk felé futok. Az egyik sarokba hajítottuk, és onnan kapom fel. Ferohanok a szobámba, feltépem az ajtót, és ott találom őket. Mindhármat. Nem törődve velük, a hátamra csapok egy hátizsákot.
- Hova mész? - néz rám nagy szemekkel a nővérem.
- Nem tudom - még nagyobb megdöbbenés. - Valamerre.
- Cathyvel? - teszi fel a kérdést Julie.
- Igen - válaszolom zavartan. Magamhoz veszem az ágyamon heverő seprűmet.
- Ajjj... Bratyó... - háborodik fel rajtunk Doris sokadjára, a két mondat között fáradtan hátradobja magát az ágyamon.
- Nem. Akármire is gondolsz - teszem hozzá, a szemébe nézve, mire a lezárt pillái az első kijelentésre felnyitódnak. - Hol a...? - Mindent ledobok a hátamról, és lesietek a garázsba a hálózsákomért, amit egy kisebb kutakodást követően fel is lelek. Azzal megrakodva lépek be újra a szobámba.
- Oké. Csak egy kérdés: Most? - arcátlankodik Doris felkönyökölve. A fegyelmező tekintetem oldja meg a választ. - Felejtsd el! Nincs több kérdésem - dől vissza újból a lepedőre. A legjobb abban, ha az embernek testvérei vannak, hogy sosem marad rejtve semmi.
A vállaimra vágom a hátizsákot, amitől felszisszenek. Kissé óvatosabban bújtatom hát át a kezem a hálózsák zsinegén, hónom alá csapom a sátrat, kezemben a seprűmmel indulok vissza. - Sziasztok - húzom be magam után az ajtót. Még hallom, ahogy Doris utánam kiabálja: Őrültek vagytok! Csak elmosolyodom, és egyre gyoprsabban és vidámabban vágtatok át Cathy-ékhez. Vicces, hogy a húgomfolyton felhúzza magát kettőnkön. Ideje elfogadnia, hogy létezik legjobb barátság fiú és lány között is. Megállok a régi hintaágy mellett, és ha várni kell várok, ha nem szükséges úgy rögtön, megszólalok:
- Itt vagyok - kezdem, mintha sietnénk. - Na és, hova menjünk? - kérdezem, megemelem a szemöldökömet és vigyorogok. Izgalommal várom a válaszát, és ezt az egészet, és hogy mi sül ki a legjobb barátom egyik legelvetemültebb javaslatából. Mi a barátság egyáltalán, ha nem az, hogy osztozunk egymás őrültségeiben?

Jesse & Catherine

Nevetve rázom meg a fejemet a mondandója végére. Persze tudom, hogy igaza van és nagyon is igaz amit mond. Így fogok tenni, csak ki kell várni a megfelelő időt amikor oda kerülhet a sor.
- Tudoom, beszélek majd! De hé, te! Te csak ne mondjál ilyeneket, ti biztos többet civakodtok mint mi! - Végig nevetésemmel küszködve próbáltam visszavágni neki ezzel a tesós dologgal. Hát nem lehet könnyű a lányokkal, de nálunk meg ugye fordított a helyzet, nekem három fiútesóm lett. Talán ezért is jöttem ki mindig olyan jól a fiúkkal. Sőt, majdnem ha jobban belegondolok, csak fiúbarátaim vannak. Theiát kivéve. - A sajtszósz dolog a barátokra is vonatkozik? Mert akkor egyszer kipróbálom, mi történik olyankor. - Sok esetben próbálok vele viccelődni és még azt hiszem nem történt olyan, hogy kihúzzam a gyufát, de talán ideje lenne találni egy olyat is. A kuncogásom heves nevetésbe tör ki amikor elmeséli, hogy Michelle-nek is eljárta ezt a táncot. Remélem azért nem veszi rossz néven, de tudja mit gondolok arról a nőről. Egyáltalán nem értékeli a viccet és a játékot, túl komoly volt hozzá. Végül is nem én választottam és ha Jessenek jó volt... mindegy is, ez már a múlt. Talán. Akkor fejezem be a nevetésemet amikor hozzáteszi a kérdést is.
- Szerintem csak rosszabb lett volna, ha vele maradsz. De ez így volt megírva, nem? - Vonok vállat elhúzott szájjal és rögvest visszatapasztom a mosolyt, hiszen nem akarom, hogy a hangulatunk elsorvadjon egy ilyen dolog miatt.
Végül is egészen jól tereljük a témát, én felveszem az ő viccelődését és folytatom a kommentárt a kviddics témával. Láthatóan ez nem tetszik neki annyira, mint ahogyan nekem, hogy kicsit végre sikerül alátennem. Hagyom, hogy elkapja a kezem, mert igazából ha nem hagynám akkor is ő nyerne, erősebb mint én. Szerintem nincs olyan eset, amikor nem sikerül valami ilyen helyzetbe belekeverednünk egymással. Cicaharc? Naná! Mindenkor!
- A lány pedig örömmel értesül a dologról és ... menekülőre fogja. - Azért csak megpróbálok még egy lapáttal rátenni az egészre, és ugyan sikerül egy kis nevetéssel, mozgolódással hárítanom pár kézmozdulatot, talán én is elérem őt kicsit, de aztán ha sikerül, kifordulok mellőle és menekülőre veszem a lépést, ugrok párat arrébb, mint egy nyuszi, de ha szükséges akkor arrébb is futok előle, ameddig le nem állunk és a bakancslistás kalandunkról nem kezdünk el dumálni. Jó ez a kis felüdülés, mondjuk már talán ideje is volt hogy egy picikét kikapcsoljak. Ehhez pedig jó kifogás az utolsó éves helyzet is. Visszaülök mellé, amikor már elcsendesültek a kedélyek. Meglepetten látom, Jesse mennyire felpezsdült az ötlet iránt. Mire válaszolhatnék az egyik kérdésre, már felteszi a következőt.
- Hú, hát, szerintem kellene valakinek azért szólni, mert az enyémek kicsit izék mostanság... de talán majd Lachinek... - Gondolkodom el a lehetőségeken, de Jesse már rohan is a sátortét, és én csak pillanatokig állok és nézek utána. Aztán hirtelen kapom magamat azon, hogy nekem is pakolnom kellene valamit, úgyhogy elkerekedett szemekkel és meglepett arccal futok fel a szobánkba, ahol Lachi szintén bent búslakodik. Nagyot nyelek és miközben előszedem az egyik tágítóbűbájjal ellátott táskámat, és a szekrényhez szaladok, mondandómba is belekezdek.
- Kicsit elmegyek Jessevel, de nem messzire, megnyugtatnád anyáékat, kérlek? - Mikor nem kapok választ, csak hátrafordulok és a kezemben lévő felsőt belegyömöszölöm a táskámba a pálcámmal együtt. - Ne haragudj rám, nem akarok rosszba lenni csak tudod... feszült voltam nagyon mostanság. - Pillogok kettőt, tudom milyen megbocsátó tud lenni általában, de ez nem az a pillanat, amikor erre időnk lenne. Ő csak bólint egyet végül sóhajtozva, és megrázza a fejét nem túl helyeslően, mire én egy puszit nyomok az arcára és már a lépcsőn rohanok is lefelé. Azért még utánam szól: Vigyázz magadra. A konyhában felnyitom az egyik polcot és pár nasis zacsit is beleteszek a tatyóba, és természetesen Jesse után érkezem meg a kertünkbe, ahol ő már teljes felszereléssel vár.
- Hm, mit szólnál, ha elmennénk ahhoz a vízeséshez, ahol a szüleinkkel voltunk... mennyi is? Öt évesen? - Nem muszáj, elvégre ez csak egy ötlet és amúgy is, már nem is emlékszem milyen messze van az a hely. Hát persze, honnan is emlékeznék amikor öt voltam? - De mindegy, csak induljunk eeel! - Lépek közelebb a fiúhoz, játékosan meglököm a kapu felé, remélve, hogy csak elindulunk valamerre. Nekem az is jó, ha a parkba sátrazunk majd, bár az biztos nem lenne ennyire izgi mint egy messzebbi cél.

Music sziamia | Clothes

Catherine & Jesse

A citromból limonádét, vagy fordítva?

A végére igyekezetem ellenére is belefutok egy elszórt megjegyzésbe, ami komolytalanná, de együttérzővé is teszi a mondottakat, jelzi, hogy nem csak a levegőbe beszélek.
- Csodálod? Nőkkel vagyok körülvéve! Ráadásul még a legjobb barátom is egy lány... Szörnyűek vagytok - jegyzem meg nevetve. Ennek ellenére kétlem, hogy túlzásba vinnénk az egymnásnak ugrási kísérletek számát. Pearl idősebb nálam és nem is egy túl harci alkat, vagy eddig nem mutatta ki a foga fehérjét, inkább békéltető, Julie pedig lázadás nélkül tett szolgájává, így Doris az egyetlen, akivel néhanapján komolyabban összezördülünk.
- Mit gondolsz? - pillantok rá szigorúan, ugrásra készen, mintha azon nyomban lenne lehetősége a bűncselekményre. - A satszósz szent és sérthetetlen, és csakis a Jesse csapat aranycikesze... vagy oké, kvaffja... a lényeg, hogy az enyém - próbálom megértetni magam a végére már fennhordva az orromat, hogy egy ilyen dolog tartozhat hozzám. Mindenki ismeri a sajtmániámat, ez egy függőség, egy szenvedélybetegség, mint a kviddics, vagy sokkal inkább a rémes vicceim, amikkel képtelen vagyok leállni, ezek közül a tánc is egy.
- Nocsak, te is látó lettél hirtelen? Miről maradtam még le? - tudakolom meglepődve. - Ez már sosem derül ki, de ha észérvekre hivatkozott, akkor tényleg nem voltunk jó páros... vagy maximum kiegészítettük egymást, ami nem volt elég - fejtegetem hangosan. Ez már a múlt, túltettem magam rajta, amikor zajlott talán rosszabb volt elviselni a rohanását. Nem is volt Cathy szíve csücske a lány, ez tény, viszont sosem szólt egyetlen rossz szót sem.... azaz ez így nem feltétlenül igaz, de nagyon szorgalmasan próbálkozott nem tudatni velem a legcifrább szavakkal a véleményét, ez néha sikerült is, máskor nem. Elviselte őt és engem a kedvemért, adott át üzenetet, nem patáriázott: megértett és elfogadott, ezért ő a legjobb barátom. - Na és te? Szőke vagy barna herceg pojekt? Hogy állsz vele? Vagy velük, ki tudja? - kontrázok vissza önelégülten vigyorogva, hátha beavatnivalója van.
Ezt követi a rossz hírből való kilábalás, ami kviddicsközvetítésbe torkollik. Megragadom a csuklóját, amivel képes vagyok megállítani  a bökdösések árját, mikor már úgy gondolom biztosan nem fogja folytatni, elengedem. Imádom ilyennek látni, amikor ennyire beleéli magát valamibe, még attól eltekintve is, hogy folyamatosan bökdösésen kapom, amit már kevésbé tolerálok. Bezzeg bűbájt nem ontott magából, ami jelen helyzetben nem lett volna éppen haszontalan. El sem hiszem, hogy egy hasznos dolgot is akartam hallani. Elvette a Jesse-eszemet ez az egész.
Nem adom fel könnyen, ha hárít is, én tovább kísérletezem, és veszem célba azokat a pontokat, ahol áttörhetek a védelmen. Cathy sem hagyja magát, és ő is a támadást tartja a legjobb védekezésnek. Egymás útjából hajolgatunk, és fújunk álvisszavonulót néhány pillanatra, vagy nem is olyan tettetetten. Szinte már elfeküdtem volna, hogy elérjem őt, amikor kifordul a párnák elől és nyúlléptekkel fut arrébb. Nekem sem kell több, én sem maradok ülve, igyekszem bekeríteni, hogy a fogócskában végre nyerjen a fogó. Az új álompozícióm a fogó lesz, vagy mi? - Nem menekülsz! - igyekszem elkapni a derekát, s úgy megállítani, én ugyan most végig nem futom az egész udvart utána, máskor biztosan megtenném, ellenben most nem ez a cél, bár könnyen lehet, hogy ebből akaratlanul is megvalósul valami.
Kissé kifulladva huppanok vissza a hintaágyra, azonban ő még talán nálam is jobban szuszoghat. Legalább a kviddicsedzések éreztetik a hatásukat, és az erőnlétem rendben van... többé, kevésbé... A bakancslista pedig még jobban feldobja a már amúgy is pezsgő, nevetős hangulatot.
Meg sem várom a válaszát már a házunk felé tartok. Úgy fordulok vissza a futás közepette, és háttal folytatom, hogy halljam, amit mond, de csak rálegyintek. Már régen nem azon jár az eszem ki tud róla, vagy ki nem. Hagyunk üzenetet a hűtőn, vagy asztalon a csodálatos gyöngybetűimmel, és kipipálva a hivatalosság. Viszont erre nem is lesz szükségem, hiszen kitárva a szobám ajtaját a lányokat találom odabent. Furcsa, hogy már megint nálam csövelnek, de szót sem érdemel, jelen helyzetben nem fogalkozom vele, csak sietve válaszolok a kérdésekre, nem reagálom le Doris felháborodását, összerámolok valamiket, amit csak szkségesnek ítélek. A Mit vigyek magammal lista keresési idejének rekorddal végez a hálózsákom felkutatása. Addigra már újra heves társalgás folyik az ágyamnál, vagy annak tűnt. Nem firtatom az okokat, hogy miért vannak még mindig ott, továbbra sem állok le a húgommal, csak elköszönök, és utamra indulok.
Átérve már én várakozom a lányra, ami mosolyra késztet. Hiába a túlélőcsomag nem biztos, hogy készleten van, ellenőrizni kell minden megvan-e, menetre kész-e az útifelszerelés, fel kell mérni mi kell még. Ez az én rohamtempómhoz képest teljes stratégiának tűnik, meg aztán nyilván átgondoltabb, alaposabb, legalább kettőnk közül valaki használja is, ami a fejében van. A mosoly még mindig ott az arcomon, ahogy megjelenik. Megválaszolja a kérdésemet is, úgyhogy az úticél is megvan. Az első biztosan.
- Vagy hat? - kérdezem összehúzott szemöldökkel elemezve az emlékeimet. Vagy ő volt öt, én hat? Nem, az elviekben nem lehet. Magam sem tudom hány évesek voltunk, csak hogy sok éve már annak. Egy ideje nem is mentünk kirándulni, amíg Julie kicsi volt abbamaradt a nagy felkerekedés, és szünet következett, esetleg, ha ők mentek valamerre, vagy apával, de azok sokszor katasztrofálisan sikerültek. Fogalmazzunk úgy: a kajával voltak gondjaink... és a szúnyogokkal... a ruhákkal... a sátorállítással... mindennel. - Oké - mondom vigyorral a pofámon. Elröhögöm magam, ahogy arrébb lök. Cathy sosem az erejéről volt híres, viszont inkább lökdössön, mint böködjön, még ha komikus is némely esetben, hogy nem esik arrébb a lábam, hogy megtartsam az egyensúlyom. - Hölgyem - hajtok fejet arisztokratikusan miután kinyitom a kaput, hogy előreengedhessem. Követema lányt, és behúzom magunk mögött a kaput. - Ö.... Emlékszel, hogy merre mentünk? Azon túl, hogy a városhatártól még bőven messze? - érdeklődöm. Remélem ő ki tudja jelölni az irányt. - De amúgy.... arra, nem? - teszem fel a kérdést, akkor is, ha már az ő szája is szólásra nyitódott, esetleg mondta is már a feltevését. El is indulunk valamelyik irányba, mire észbe kapok. - Állj... állj csak meg - azzal vigyorogva belekarolok, és egy menetelős dalba kezdek, mint jó szokásba, nosztalgiába, ösztönözve magunkat arra, hogy ellazulhassunk, és még jobban érezzük magunkat, na meg persze az egyszerre lépésre, és hogy rászolgáljunk az őrültek megnevezésre....
Már jó ideje megyünk, amikor egy hely kezd ismerőssé válni, ahogy kirajzolódik előttünk. - Nem itt? Nem itt kell lemenni? Vagy ez még nem az az ösvény? - teszem fel gyanakodva. Arra is van némi esély, hogy az a a vízesés is több tíz mérfölddel arrébb van és kocsival mentünk, csak nem emlékszunk rá...

Jesse & Catherine

Csak felvonom a szemöldökömet a szörnyűek vagytok kijelentésére. Ugyan, mi lenne vele nélkülünk! Ezt már inkább nem is méltatom szóra, hiszen hova húzzuk vonjuk tovább ezt a témát, teljesen felesleges. Amúgy meg már biztosan egyszer beszéltünk róla. Ha nem kétszer. A sajtszósz dolog viszont igenis érdekel. Ki is mondom azon nyomban, nem kertelek róla, de azért egy biztos: akkor fogom majd elkövetni a csínyt, amikor már el is felejti, hogy én erről tájékoztattam őt.
- Oké, értettem. De sokkal kreatívabb név lenne akkor a kviddics csapatodnak a sajtszószJesse. - Kuncogom el magamat, már mindenből viccet csináltam ma, azt hiszem túlságosan is felszabadultam az utóbbi órában, amikor is Jesse megérkezett. Picit alább adok, hiszen a következő témába a fiú volt barátnője jön fel, úgyhogy őszinte véleményem után -amit eddig valamiért nem mondtam el neki, pedig lehetett volna- megvárom a kérdését és a kijelentését is. Sosem akartam beleszólni ebbe a kapcsolatba, és tudta jól, nem kedvelem a csajt, de mégis mindent próbáltam megtenni azért, hogy ne kerüljünk egymás között kínos helyzetekbe. Aztán persze szakítottak, és hát akkor most már mindegy, nem? - Nem lettem látó, csak érvelek. Logikusan. - Vonok vállat, egy picit a földet piszkálom lábammal. Mondhatjuk, hogy nehéz időszak volt az nekem, keveset találkoztunk és amikor ott volt a csaj, nem tudtunk ilyen jól elleni egymással, mert már akkor én szégyelltem volna magamat. De vége lett és most már minden ugyan olyan mint azelőtt. A kérdésére felém, a fiúkról, akkor emelem fel a tekintetemet és megrázom a fejem.
- Semmi, semmi. - Azt, hogy Caspar tetszik nekem már régóta, azt egyszer említhettem talán a fiúnak, de viszont nagyon jól tudja, hogy nem volt még kapcsolatom senkivel sem. Lehet, hogy ez kicsit gáz, de nem akarok belemenni valami futó marhaságba. Ezért nem is taglalom tovább a dolgot, csak kínosan elmosolyodom és a következőkben az elterelés nagyon jól jön. Kuncogva és visongva próbálok védekezni, majd támadni és ezt megismételve, egészen addig, még a hintaágy legszélére nem kerülök, és kénytelen vagyok kibújni a csiklandozás és Jesse kezei alól. Arrébb futok, ahogy utánam ered, kis előnyömet kihasználva a mellettünk lévő fát veszem védelemnek, és bár tudom, hogy a fiú sokkalta jobban edzett mint én, mindent megteszek a menekülés érdekében, és megadom magamat, ha elkap. Ha nem, akkor igen, sokkal zihálóbban ülök vissza mellé, fehér zászlót lóbálva, a bakancslistáról beszélgetni.
Miután Lachivel sikerül megbeszélnem nagyjából a helyzetet, a szükséges felszerelés összepakolása nem túl könnyű dolog. Bár logikusan gondolkodva, és némely könyvekre emlékezve körülbelül tudom mi szükséges a "túléléshez", úgyhogy nagyjából azokat a dolgokat pakolom be a táskámba, és némi mugli pénzt, szükség esetére, mert biztosan szükségünk lesz rá, főleg, hogy ha valami ételt is akarunk szerezni. Gondolom nem vadászni fogunk, nem hiszem hogy sokra mennénk vele, pálcával még esetleg, de nélküle tuti nem.
Jesse már ott vár rám, a mosolya pedig engem is mosolyra késztet. A felvetésemre nem ellenkezik, csak megingatom a fejemet amikor kijavít. Lehet, nem tudom, nem emlékszem tisztán, hiszen melyik ember emlékszik már arra az időre? Azért lassan elindulunk és a kapun kiérve megtorpanok, Jesse kérdésére válaszolva.
- Arra, gondolom. - Értetlen mosoly húzódik az arcomra. Majd valahol kikötünk! Most nem aggódom túl ezt a helyzetet. Mikor elindulunk és ő hirtelen megállít, azt hiszem először, hogy meggondolja magát, így kérdő tekintetemmel fordulok oda hozzá, de amikor belém karol és a dalt kezdi el énekelni, akaratlanul is előtör belőlem a nevetés, de megadom magamat és csatlakozom az őrültek táborához.
Kicsit már kezdett elfáradni a lábam, de egy istenért nem szóltam volna róla. Nem akartam megállni, csak haladni és a tájat bámulni. Volt itt felfelé és lefelé is kicsit, most is, fentebb vagyunk valamicsként, az ösvény, amit Jesse mutat pedig lefelé tart a dombról. Először csak megvakarom a fejemet, majd bólintok.
- De, szerintem ez az. - Előre indulok, nem várva választ vagy kérdést, de a nedves talaj bizony kikezd velem még ezen a kis lejtőn is, és szépen, lecsúszdázom rajta, de úgy, hogy még a nadrágom is kiszakad. Amikor leérek, csak felsóhajtok és jajgatok egyet. - A fenébe.

Music sziamia | Clothes

Catherine & Jesse

A citromból limonádét, vagy fordítva?

Megvitattuk százszor vagy ezerszer, a testvérviszályt, és úgy általában minden veszekedést a nők kezdenek ez az élet egyik alapköve. Így nem is csoda, hogy nálunk nagyobb feneketlenség dúl, és a világ a feje tetejére fordul. Cathy csak felvonja a szemöldökét, viszont nem ellenkezik. A hallgatás beleegyezés. Nincs mese, ezzel aláírta, hogy igazam van. Ezzel a boldog tudattal lendül tovább a beszélgetés a pasi létemre is elfogadott mindenkori bálványomra, a piedesztálok piedesztálján időtlen idők óta elhelyezett legbecsesebb találmányra: a sajtszószra.
A mutatóujjamat a szám elé helyezem a tekintetem jobbra-balra imbolyog mintha erősen fontolóra venném egy új csapat alakítását. - Lehetséges, hogy inkább új sportot kellene szabadalmaztatnom. Egy valaki védelmébe veszi, a másik pedig támadja, feladata az elcsenés... Nem. Senki nem lenne képes bántani - mormolom még mindig elgondolkodva, aztán végül elnevetem magam. - Szóval sajtszószJesse csapat. Szeretnél bekerülni? - kérdezem cinkosan. Amin a lány csak kuncog, azt én komolyan veszem.
- Már megint a logika és az észérvek, a pokolba velük! Legalább te ne kezdd - lágyul el a hangom és hitetlenül felnevetek. -, kérlek - biggyesztem oda a szót jelezve a szándékot. Töredelmesen arra jutottam, hogy soha nem megyünk velük semmire, és kifejezetten nyugtalanítónak tartom, ha szó esik róluk. Ösztönember vagyok, meg lehet kövezni érte, viszont ez oda vezetett, hogy a fenenagy következetesség csupán nagyon sarkított pillanatokban talál rám. Sokkal inkább szívvel, lélekkel, mint a fejemmel. Szerencsésebb lenne, ha örökre elhagynám, ehelyett egyre nagyobbá fejlődik bennem, mint egy daganat; senki nem tudja káros-e, vagy jószándékú. S biztosan megfontolandónak kellene lassan tekintenem ezt az újfajta gondolkodást, magát a töprengést, ennek ellenére nem érzem úgy, hogy egy ilyen ügybe beleszólásá lenne. Oké, ebben az egészben nem is az bosszant, hogy elkezdtem agyalni, hanem az, hogy más is ezt teszi, holott hangsúlyozom: ennél a témánál annak jellege szerint nem szabadna.
Ha nem tudnék többet, már nyugtáznám is a válaszát, és csendben elsüllyeszteném a fiókba. - És Caspar? -  Vagy valaki egészen más? - ezt viszont már csak magamban teszem hozzá. Attól függetlenül, hogy egy darabig nem láttuk egymást, akár már fel is szedhetett valakit. Cathy sosem volt csúnya, vagy hihetetlenül szótlan és iruló-piruló szende, így egy rejtély, hogy hogy nem vetett még szemet rá valaki. De komolyan! Jó humora van, néha már kikészítően túlontúl okos, jó beszélgetőpartner, benne van a kalandokban, hülyeségben emellett pedig gyönyörű. Caspar pedig töketlen, vagy nem is tudom és ezt addig űzi, amíg el nem happolja előle valaki. Most hirtelen szöget ütött a fejembe, hogy akkor vajon a mi mennyiben változnánk, ha összeszedne magának valakit, aztán arra a megállapításra jutok, hogy semennyiben, lehetetlennek tartom, hogy levakarjuk egymást a másikról, és ne folytatódjon minden ugyanúgy, ahogyan eddig is.
Egyre hangosabban kuncogok én is, ahogy egymásnak esünk, majd végül elszalad, és a fa mögé rejtőzik, mintha annak árnyéka teljes pajzs volna. Fogócska? Most már aztán állok elébe! Legyen, ahogy kívánja. Őrült ordításban rohanok felé, hátha attól még meg is ijed, vagy elkezd azon morfondírozni, hogy biztosan teljesen ép-e az elmém, és a nagy meglepetésben elfelejt cselekedni. Ha ez így történt a derekát dogom meg először, aztán felkapva cipelem vissza az eddigi ülőhelyünkre. Ha elfut, úgy játsszuk tovább a macska-egér játéékot egy darabon, kis idő múlva pedig felháborodottan és sértődötten huppanok le a párnák közé.
A bakancslista olyannyira feltüzel, hogy hamar tűnök el a helyszínről és viszonylag otthonról is. A tesóim feltételezem, majd szólnak anyáéknak, akik jó szokásukhoz híven csak legyintenek a fiukra, így ez a pont letudva. Türelmesen várakozom az egyik legeszesebb lányra, akit csak ismerek, és akivel meg is tűrjük egymást. Nem tudom a feltételezésem betalált-e, de úgy érzem ki fog derülni.
A kalandok kalandja, a tervek nyitója első válaszreakciója: mosolyra mosoly. Belül a pezsgés is azt sugallja ez életreszóló élmény lesz. Ne is kelljen megkérdőjeleznem.
- Nem számít. De mintha nekem jobb lenne a memóriám - mondom ezt én, aki egy bájital receptjét sem tudom vegytisztán benyalni. - Vedd úgy, hogy befogtam - szabadkozom, mielőtt még csúnyán nézne rám.
Meghatározzuk az irányt és az elhagyhatatlan nótát többé-kevésbé dalolva meg-megszakító nevetés közepette útra kel a bolondok bolondozós menete a végtelenbe és tovább. Sejtelmem sincs mennyit sétálunk, viszont a hang már abba-abbamaradt, és a tájat kezdjük bámulni fáradtan, de eltökélten, kalandra készen. Próbáljuk meghatározni azt a pontot, ahol kanyarodnunk kell. Ki hiszi, ki nem hiszi, még a piszi is elhiszi (vagy nem), hogy én mondom rá valamire, hogy az lehet az. Cathy tör előre, aki ezt szerintem hamar meg is bánja, amint lebucskázik a lejtőn, amin én lefelé oldalazok már csak ezért is, és jó szokásomhoz híven elnevetem magam.
- Jól hallottam, hogy káromkodtál? - nem mintha új dolog lenne, de minden alaklommal megelpődöm, amikor ez történik, ezzel szemben pedig meg is nyugtat, hogy még mindig nem lett abszolút unalmas illemtudó. - Na gyere - nyújtok segítő kezet még mindig a hatása alatt állva, ahogy leérek a domb völgyébe. Remélem, hogy nekem sikerül felhúznom és nem neki lerántani. A cécó ellenére újra fel kell kerekednünk, hogy még időben eljussunk a vízeséshez, és le tudjunk sátorozni, esetleg mielőtt éjfélt ütne az óra, ha egyáltalán tovább menetelünk.

Jesse & Catherine

- Ki tudja, még talán a jövőd is a sajtszószban rejlik. - Vonok vállat, miközben tovább húzom ezt a témát. Persze Jesse nagyon jól leadta a helyzetet, tetszik, hogy ketten együtt ennyire kreatívak vagyunk, de igaz... ő egymagába is sokat ér. Biztos vagyok benne, hogy majd a jövőben is haszna lesz ebből, már természetesen, ha nem fog elviccelni mindent. De biztos hogy nem!
- Okéé, okéé, abbahagyom. - Legyintek és cipzárt mutatva a számon, elhallgatok. Nem is tudom, valójában miért kezdtem bele ebbe az egészbe, hiszen nem kellett volna pont most, amikor már semmi értelme az egészről beszélni... akkor meg amikor kellett volna, nem tettem meg a barátságunk miatt. Természetesen, ha már Jesse nőügyei feljöttek, hát az én pasiügyeim miért ne kerültek volna előtérbe? Próbáltam ugyan elhessegetni a témát, nem nagyon van kedvem erről beszélgetni, meg kínosnak is érzem kicsit, de ő mégis rákérdez arra a névre. - Mi lenne vele? - Terelek, mintha nem tudnám miről lenne szó, de tekintetét látva, inkább felsóhajtok és megvonom a vállamat. Kicsit lejjebb csúszok közben a hintaágyon, mintha el akarnék süllyedni. - Már lemondtam róla. Komolyan, nem akarok pincsikutyának tűnni. Meg milyen lenne már, ha beközölném vele ezt, aztán kirekednék a bandából! Nem szeretném az utolsó évre szétrúgni a hármast. - Magyarázok itt Theia, Caspar és én alkotta hármas csapatunkról, ami elsőtől kezdve van és törhetetlen. Legalábbis én így gondolom, de viszont ha valami beütne, például én ezzel a hülyeséggel, akkor biztosan gondok lennének köztünk és én azt nem szeretném. Bociszemekkel pillantok Jessere, hogy inkább haladjunk a témával.
Ekkor indul be a csikimóka, majd a fogócska és mivel Jesse mindig meg tud lepni, most sem marad el az ordításával. Ugyan felnevetek, de lefagyok, miközben már lassan a hasamat fogom attól, hogy ő mennyire dilis, és jól csinálja! Hiszen sikerül neki elterelni a figyelmemet, így hát elkap és megadva magamat cipel vissza.
Azt hiszem ilyen gyorsan még életemben nem pakoltam össze egy kirándulásra. Mégis most úgy érzem, megvan minden és indulhatunk. Tökéletes kezdéssel fogunk neki az egésznek, főleg, hogy szinte egyikünk sem tudja, merre kell indulni. Persze azért egy kínos mosoly, és egy szemöldökhúzás kíséretében legyintek egyet Jesse szavaira, és nekifogunk az útnak. Páran utánunk néznek ameddig kiérünk a városból. Persze, hiszen két hülye dalolva vonul végig az utcán, ez nem is feltűnő jelenség! Á, nem. Már igazából elég régen jártam erre, mivel mostanság nem jártunk semerre sem a szüleinkkel, főleg mert apám egyre többet dolgozik, meg aztán a politika miatt... amit nem is értek igazán, de mindegy. Most már itt az ideje ennek. Jesse pedig tudom, a tökéletes partner. A körülöttünk lévő táj csodás, és elvarázsol. Valami hasonlóra emlékeztem kiskoromból. Hosszúnak tűnik a séta út, sok nevetéssel és társaságban mégis olyan gyorsan megérkezünk. Hirtelen indulok el lefelé a lejtőn, szerencsémre lecsúszom, és hát őszintén megbánom, hogy Jesse nem volt a közelembe, hogy őt is magammal rántsam.
- Igen, egy kicsi kicsúszott, na. - Morgok, de már mosolyogva, és elfogadom a kezét, de tudom, hogy nem állunk jól időben, ezért inkább nem játszadozom most el, hanem felkelek és leporolom magam, a combomon keletkezett lyuk szépen tátong a nadrágon. - Azt hiszem új divatot csinálok... - Mutatom meg a szépen felhasított anyagot, de végül is nem habozok túl sokáig, megigazítom a táskámat és biccentve indulok tovább előre az ösvényen, mintha semmi sem történt volna.
Innen már a célegyenes, szinte elmémben fel tudom idézni az utat, amin kiskorunkban játszottunk oda és visszafelé is. Csupán talán fél óra séta választ el minket a céltól. - Héé, hallod ezt?! - Állok meg egy pillanatra, és a víz ömlésének hangját vélem felfedezni, amire megpróbálom felhívni Jesse figyelmét is. Aztán hirtelen vigyorodom el, és futásnak eredek. Na még egy kicsi! Biztos nem lesz ma már semmire sem energiám, úgy pörögtem eddig. - Gyere mááár!

Music sziamia | Clothes

Catherine & Jesse

A citromból limonádét, vagy fordítva?

- Lehet - zárom le vele a sajtszószos témát mosolyogva, hogy belekezdhessek egy másikba az új seprűmről, ahonnan végül sűrű és gyors kanyarulatokban eljutunk a csaj-pasi témához. De jöhet bármi a sajtszósz a múltam, jelenem és Cathy szerint a jövőm is. Bár az őrültségből egészen jó ötlet született, talán még meg is fontolandó. És ha kviddicseznék? Úgy értem ezután. Egy ideig? Mármint, ki tudja felvesznek-e, azzal nincs gond, hogy kidumáljam magam egy-egy helyzetből, na de hogy tudásom legyen... ABSZOLÚT TUDÁSOM? Az nincs. Abban Cathy a nyerő, én meg az ép testben idióta lélek vagyok. Majd lesz valahogyan.
- Köszönöm - kifújva magamból egy nagy adag ingerültséget, hogy megnyugodjak. Most egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy mindeddig azért igyekezett nem elmondani nekem a véleményét, mert tudta, hogy kiborulnék... A legjobb barátom fél tőlem?
Afféle te is tudod miről beszélek, úgyhogy mondd el szépen Jesse bácsinak tekintettel meredhetek rá, mire lejjebb csúszik, mintha azt kívánná, hogy feltűnés nélkül elsüllyedhessen, és eltemethesse magát a párnák alá, és készségesen belekezd. A mondóka befejeztével sem veszem le róla a tekintetem, és továbbra is Cathy arcát kémlelem, aztán nagykomolyan a távolba meredek, és megpróbálkozom valami olyannal, amit nem szoktam: gondolkodni. (Oké, azért ennyire nem drasztikus a dolog csak hogy mindenki érezze, hogy ennek súlya van.) Talán megtaláltam a megfelelő szavakat, mire egy nagy levegővétellel szavamba vágok: - De, ha soha nem mondod el neki, nem derül ki mi lett volna, ha.. Amúgy meg ki tudja, talán ő is éppen ugyanígy érez, csak beszari... És mivel mindkettőtök bátortalan, jön Jesse a kerítő - nem, nem bírtam ki, bűnös vagyok, elvetemült állat, muszáj orvosolnom a feszült helyzetet, és feloldani ezt a borzalmas főzetet. Arról meg ne is beszéljünk, hogy körülbelül olyan kerítő lehetek, mint a húgom, fogalma sincs arról, hogy kiket, hogyan és miért, lefordítom: bosszantó és szörnyen ügyetlen. - Én azt mondanám próbáld meg, aztán kiderül - pislantok újból a lányra, aki bociszemekkel ostromol, így felemelem a kezeimet védekezően.- rendben - bólintok megértően. - Csak ne add fel.
A meglepetés erejével élve támadom meg, hamar nyerve a fogócskát, ipiapacsot, csikizőversenyt, ki minek mondja. Jutalmamként pedig folytonos nevetéssel cipelem vissza a derekánál megragadva, és felemelve őt, hogy aztán visszadobhassam a hintaágyra, ha kissé kevésbé kapálózik. Még egy ok, hogy értékeljem a ránk zúdított edzéseket
Egy kisebb közjáték után útnak indulunk, hogy meghódítsunk egy régen elhagyott helyet, ami már szinte csak az emlékeinkben él. Faljuk a métereket, lépésről lépésre dilisebbé válunk, vagy elhallgatunk, hogy a tájról birtokoljunk újabbakat, vagy gyűjtsük a listára valókat. Nem is gondoltam, hogy a lejtők ilyen veszedelmesek, vagy netán ruhaszaggatóak, esetleg csupán az eső és föld párosítás. Megragadom a kezét, és felrántom, kissé talán erősebben is, mint kellene, egyenesen a mellkasomra, amitől elröhögöm magam jó szokásomhoz híven. Sosem volt furcsa vagy különös, netalántán megbotránkoztató, csak pillanatnyi kínosság volt az egész, amit rendszerint én mindig elnevetek, így elillan az egész.
- Ezzel azt hiszem a tesóimhoz kell fordulnod, a női divatra vonatkozóan nem rendelkezem elég szakértelemmel - maximum azt tudnám megmondani valamilyen darabról, hogy jól áll-e szerintem, vagy nem, szexi-e, de ennyi. Nem az én asztalom. Bár a Scamander-kollekció bemutatóján megjelennék támogató jelleggel, de csak úgy, csendben lennék, nagyon is.
- Mit? - hallgatok el a kérdés után, hogy fülelhessek, alighogy megállok egy helyben, Cathy már rohanni kezd, én pedig egy elégedett félmosolyt megengedve magamnak a helyen, egy kis felfogási késéssel a nyomába a noszogatásra.
Neki van igaza, ez a nyár arra való, hogy kiélvezzük, nincs idő felesleges kesergésre és aggódásra, ki kell használni azt, amíg még nem nyomja a vállunkat a felelősség teljes terhe, tegyünk meg mindent, amit eddig nem. Éljünk, vagy mi a fene. Egy csapat felállása úgyis változatlan: a Cathy és Jesse formáció megingathatatlan - minden tekintetben.