Várok. Lógázom a lábam és kortyolgatom az italom az egyik sarokban. Előbb érkeztem, ahogyan szoktam, szeretem felmérni a terepet, kellően csendes-e a hely, van-e eldugott asztaluk, hány és milyen vendég tartózkodik éppen a helyszínen és még sok ilyesfajta nyalánkság.  Ez a semmilyen kis kocsma meglehetősen békésnek tűnik, még a pultos is kishíján elalszik ezen a kellemesen napos kedd délutánon és ezt nem is csodálom. Legszívesebben én is aludnék meg regenerálódnék, kiváltképp a tegnapi után.
Vannak napok, amik jók, vannak, amik rosszak és vannak olyanok is, amelyeken főleg tanul az ember. Nekem tegnap pont ilyen napom volt, finoman és nőiesen fogalmazva csúnyán rábasztam a sompolygásra. Eddig elég ügyes voltam minden business-t illetően, de tegnap óvatlannak bizonyultam. Nyilván nem támadunk rá a balekunkra a saját elemelt pálcájával, pláne úgy, hogy fogalmunk sincs mennyire hűséges az a gazdájához. Igencsak hajthatatlannak bizonyult, így az átkom visszahatott rám, amellett, hogy a kezem is sérült. Az emlékre ruhám zsebébe csúsztattam jobbom, amin csúnya, vörös égésre hasonló nyomok virítottak. Nem volt még érkezésem gyógyítgatni magam, ráadásul makacsnak is bizonyultak a sebek, konkrétan úgy néztek ki, mintha savval öntöttek volna le. Azt hiszem erre mondta nagyanyám, hogy a hülyeségnek is megvan a maga ára és gyakran igencsak drágának bizonyul. A róka formám szinte használhatatlanná vált az egyik mellső lábam alig működik, így azzal is várnom kell, míg jobban nem leszek, így inkább vagyok égett kezű ember, mint sánta róka.
Emeraude-nak hamarosan itt kel lennie, határozottan nem vagyunk rosszban ennek ellenére nem szeretném, ha meglátná a kezem. Szégyellem, hogy képes voltam eltolni egy veszélyesebb akciót, pláne egy olyat, amiben eddig egészen profinak gondoltam magam. Az igazat megvallva nem csak szégyellem…egyenesen felidegesít a helyzet, rá is gyújtok, hogy ne legyek annyira feszült.