A ragaszkodás olyan erős kötelék, amit néha a józan ész és a valóságra rávilágító érvek súlya sziklaszilárd társulása sem képes eltépni az utolsó – makacsul kitartó - szálig. A megpróbáltatások alatt rojtosra tépelődött elszántságom egyetlen vékony, egybetartó kapcsot jelentő fonalába kapaszkodom, ami jelenleg a fényt képezi az ónixárnyalatú alagút végében.
A dermesztő magány törtetően ürességet váj a keserűsség mérgétől paralizált, kétségbeesett valómba, valami azt súgja, büszkeségem újabban csorbára fog törni a vele szemben elkövetett erőszak, az árulás pusztító érvényre juttatása végeredményeképpen. Ostobákat megszégyenítő módon saját megviselt valómat alázom meg a tettel, amire éppen készülök, és minden egyes lépésemmel közelebb kerülök a rám váró egyértelmű leforrázáshoz.
Határozottan véget kellett vetnem nevetséges jövőképzeteimnek, amikor ez az egész illicit mezsgyékre lépett, azonban női mivoltom feszegetése és megértése közben, abszolúte megfeledkezve saját értékrendemre, hagytam magam olyan mélységekre süllyedni, amikről a menekülés csak azzal a markáns önérzettel történhet meg, amit az idevezető úton észrevétlenül és apránként elszórtam.
Testem remegése egészen a csontjaim belsejéig hatol, aminek hatására meginog velem a világ. Bátorságom elszállni látszik, erre tanúbizonyosságot a rekurzív lépteim változó ritmusa ad: egyre inkább az adagio felé himbálózik eleinte agitato ütemben lendületesen megindult tempóm. Éjszín talárom grandiózus csuklyája rejteke némi biztatást nyújt, ami nélkülözhetetlen most, hogy odabent ambivalens érzületeim szilaj hullámokat verő tengere machinál. Nem vagyok felkészülve arra, hogy a saját szemeimmel lássam, amikről mostanában szólnak a fámák. A kapcsolatunkba vájódó, endoparazita szerepét vállaló nőszemélyt nem ismerem, de magamat igen, és mi nők hasonlóan bonyolultan működünk. Ismerem a vágy hajcsárját, és az érzést, amikor korbácsával alárendelt pozícióba parancsol. Tudvalévő tapasztalat, ha a spontaneitás visszautasítást nem tűrő ára magával sodor és kénytelenség láncba verő akarata alól megszabadulni. Köztudat számomra a tilos mézédes aromája és íze, hisz mohón falatoztam belőle, míg lehetőségem adatott. Talán ezzel érdemeltem ki méltó büntetésem: mértéktelenül telhetetlen voltam.
Titkos levelében azt írta, ott fog várni, a környezet baljósló szférája azonban nem hagyja az aggodalmamat alább csökkenni. Az utóbbi időben a játékunk életveszélyes vizekre evezett, és egyre kevesebb örömömet lelem abban, hogy megpróbáljam túlszárnyalni gyönge próbálkozásaimmal a saját tulajdon ötleteit, amivel fájdalmat okoz. Mindig egy lépéssel előrébb jár, jobban ismeri az érzékeny pontjaimat, mint én az övéét.
A szűk utca elejébe kényszerülök, az előttem elterülő látvány megálljt parancsol.  Az épület kiugrója mellett áll, a halvány szürkületben mozgása ritmusára lomhán himbálózó, kikapcsolt bőröve adja tudtomra, hogy nadrágjának cipzárja lent van. Míg egyik kezével a kőfalnak szorult női test combját fogja, addig a másikkal befogja száját, hogy kéjes nyöszörgése senki más fülét ne üsse meg. Minden egyes döfését mintha nekem szánná, akkora kegyetlenséggel és erővel teszi, hogy szinte érzem, ahogy a megcsalás éles pengéje könnyűszerrel átszeli a gyomorszám.
Mellüregem rácsai mögött disszonáns akkordokkal zajongó ketyegőmet a zabolátlanul hullámzó, bergamascat táncoló mellkasom rejti el. Sziluettemet a felismerhetetlenségig összehomályosító talárom lobogása szinte mozdulatlan, ámde számára ismert testkontúrjaimat eltakarja, így azok alapján nem jöhet rá kilétemre. Gyengéd mozdulattal, két kezemmel szinkronban lecsúsztatom aranykalász színű üstökömről a csuklyát. A tőlem messzebb lévő kocsma ajtaja kinyílik, és két számomra ismeretlen és érdektelen ipse lép ki, ezzel rám szabadítva a benti gyér fény egy kis részét. Semmitmondó íriszeim megcsillannak az alakok között átvillanó ritka megvilágítás egyik csóvájában, keserűséggel, de ugyanakkor kábító büszkeséggel és elégedettséggel tölt el a felismerés az arcán. Nem gondolta volna, hogy megteszem… kételkedett abban, hogy eljövök.
Vadállati zordsággal megragadja a szajhája arcát, maga felé fordítja és megtagadást nem tűrően megcsókolja. Markáns tenyerével belemarkol a talár alatt kivillanó fehér húsú combba és lök párat a nőn, hogy befejezze, amit elkezdett. Révbe ér, legalábbis hátrahajtott feje és résnyire nyílott ajkai ezt akarják tudatni velem. Az egyetlen, amire gondolni tudok, hogy a fény az alagút végében nem a remény volt, hanem egy kolosszális bolida.
Állom kielégült pillantását, és noha kíméletlen hányinger kerülget, az álarcom semmit sem árul el kedélyállapotomról. Magasabbra szegem államat, amikor használt zsebkendőhöz sem méltóan elengedi, és arrébb löki a nőt, aki hirtelenül jött mozdulatától térdeire rogy. Vontatottan felém indul, nadrágja rendbe szedésével bajlódik, tekintetét azonban rajtam tartja. Mit sem ér pókerarcom, amikor átlát rajtam. Érzem, ahogy szivárványhártyáival ízekre szed, és mielőtt összetörnék előtte, felkapom csuklyámat, ijedt vad mintájára sarkon fordulok, és menekülő lépésekkel távozom a helyszínről. Nem akarom, hogy kövessen, rohadtul nem kapja meg azt, amit akar, nem fogok előtte összeroppanni, nem hagyom, hogy egy trófeaként kezeljen… még akkor sem, ha én vagyok a legértékesebb.
Találomra nevesincs utcákba fordulok, még a visszautat sem tudnám felidézni jelenleg. Nem is baj, nem vágyom még vissza a Roxfortba, úgyis rég megszegtem a szabályt, miszerint takarodó után kijárni tilos, most már egyszerűen mindegy, mikor érek vissza.
Időnként hátrapillantok, hátha még a nyomomban van, de elvesztettem és én is elvesztem. Ennek gondolatára halovány megnyugvás kúszik enervált lelkembe, ami hirtelenül szerte is foszlik, amint figyelmetlenségem felszínre törése miatt egy ismeretlen alaknak ütközöm. A váratlan belécsapódás hatására hátratántorodom, tekintetemet előreszegezem. Az első gondolatom, hogy kicselezett, én pedig gond nélkül a csapdájába sétáltam, de jobban megvizsgálva a félhomály fedte arcot, rájövök, nem tartozik az ismertek között.
- Tán vak, vagy nagyot látó? – kérdem fennhéjázóan, rögvest kiegyenesedem, hogy testtartásom a szokásos tekintélyt parancsoló látványt nyújtsa, miután rapid mozdulattal eltűntetem időközben útnak indult könnycsepp-pár nyomait. Nagy levegőt veszek, ugyanakkor szemérmetlenül, némi negatív indulattal méregetem az előttem álló férfit.