Olga Sof'ya Bronshtein-Fletcher

Nem kell minden szerelmet komolyan venni

Sophie


39


Aranyvér mugliszármazású


köpönyegforgató


kiváló hazudozó


kvibli

Kate Moss


keresett

Mi az hogy család? Azokat az embereket kellene ennek neveznem akik életet adtak, akik kíméletlen lassúsággal készítettek föl az élet förtelmeire? Akik hagyták, hogy a kislányoknak ígért tündérmese pokoli rémtörténetté váljon, vagy azokat akiknek én adtam életet? Mindazon lelkeket akiket kihordtam és megmérgeztem a szeretet nevű betegséggel? Vagy a család azon közösség halmaza akikkel jól érzi magát az ember? Mert ha a család ezeket takarja, akkor köszönöm szépen van belőlük elég, és nem, soha többé nem akarok bele tagokat. Nem akarom megtudni, hogy a vérbaj milyen fattyakat nemzett, hogy vajon melyik kölyök csinálta fel a barátnőjét, hogy aztán rámhagyja az 'unoka' nevű kis szörtyeteget, és ugyanolyan elcseszett életet biztosítson neki, mint én nekik. Mert ez a család nem? Fájdalom, sírás, cigicsikk a lefolyóban, zacc a pohár alján, idejekorán kihunyt tűz, hatalmas nevetés, apró kezek a lábaid körül, hamis ígéretek, pasztelszínű rúzsok, billog a combodon, hajhúzás, könyörgés, kiabálás, és szeretet. Valami elcseszett módon érzett szeretet, ott legbelül. Vezet, majd hagyja, hogy elbukj, hogy felállj majd újra padlóra küld. Aztán elhagy. Elmegy örökké, és ha visszajön, te megbocsájtassz, megbántod, sírsz. De ez a család nem? Elcseszett emberek tömkelege.

Cafka. Hazug. Csaló. Szeretetéhes. Mihaszna. Könnyűvérű. Ringyó. Pocsék. Bevállalós. Színésznő. Naiv.
Valószínűleg te is így ismersz, ne is tagadd! Valld csak be magadnak, ha már nekem nem mered, hogy ahogy meghallod a nevemet, eszedbe jut valamilyen jelző. Mert, olyan nincs, hogy nem ismersz kedvesem. Ugye? Ne is tagadd, hiszen emlékszem, ott cicáztál velem. Hagytad, hogy az ujjaim köré csavarjalak, hogy megszorongassalak, és hogy befészkeljem magamat az agyad legmélyebb relytekébe, hogy esélyed se legyen többé a feleséged fölött csak rá gondolni. Érted ugye? Butának tartassz, tudom, de azt észrevetted-e, hogy már nincsen meg a jeggyűrűd, hogy a galleonok már nem húzzák a zsebedet? Jajj, Kedves! Butának tartossz tudom, látom a szemeden. Elkönyveltél egy luvnyának, csak hát a te mamaád biztosan nem tanította meg, hogy a külső nem minden. Tudod, ott ahonna én jövök ez mindennél fontosabb. Mármint a hatalom, amiket másokra gyakorolsz., hogy apró bábként mozgatod őket, mintha kis kötélen lógnának.. Tudom, tudom, nem hiszed. De nem vagyok én olyan buta.. Van eszem, csak épp előled rejtegetem. Van pénzem, de arról sem kell tudnod, tehetséges vagyok - ugyan , te megit az estére gondolsz - mert tudod a belső értékek többet érnek. Persze tudom, nem vagyok szent. Hazudtam már, csaltam már, ringyó vagyok, színésznő, de elhinnéd-e, hogy ravaszabb vagyok, mint te azt hinnéd, hogy bátrabb, mint te valaha lehetsz, hogy világot látott, felvilágosult vagyok? Ugye nem?  

Összecuppantom a számat miután rákentem a matt vörös rúzst. Befújom magamat azzal a drága parfümmel amit Tőle kaptam, és kijavítom a szemhéjamon a púdert, amit az ő nyála törölt le. Aztán rábámulok a tükörből, nézem ahogy izzadt testtel csak úgy piheg, mit egy vágásra ítélt disznó. Összekoccannak a fogaim, tikkel a szám sarka. Ideges vagyok. Ideges vagyok a vén faszra, aki elkente a sminkemet, és összeizzadta a ruhámat. Most felé fordulok, és magamra erőltetek egy kurvás mosolyt.
- Mikor fizetsz ki? -
Előhúzok a vastag, prém kabátom belsejéből egy nagy tálcát, kihalászok belőle egy vékony cigarettát és rágyújtok. Hagyom, hogy a tüdőmet végigmarja, hogy a kesernyés füst lerakódik, és vékony hártyát képez az örökkévalóság és a jelen mezsgyéjén.
Lusta pillantással nézem, ahogy a tokája megmozdul, és az egész gombóc ami a feje meglepődve fordul felém, hogy aztán a pillantása - átkozottul kicsi szemei vannak - is meglepetést tükrözzön. Krákog. Felkönyököl, engem pedig elkap az undor, mert meglátom a hónaljszőrét, meg a sárga fogait, és én tényleg nem szeretnék mást csak a pénzem, meg hogy megfürödhessek végre.
- Nem élvezted? -
Én pedig megforgatom a szememet. Miért kell minden egyes rohadéknak ezt kérdeznie? Miért jó ha azt hazudom, hogy de igenis élveztem.. miért jó az nekik, hogy a szemembe néznek és látják, hogy hazudok. Sőt tudják, hogy ma legalább vagy öt másik embernek hazudtam ezt.
Legalább Fefe nem kérdezte ezt soha, soha nem is kellett megkérdeznie. Mindig jól éreztem magamat vele. Mindig tudta, hogy hogyan érje el hogy örüljek. Igazság szerint miatta nem tudok már élvezni semmit sem. Sem a szexet, sem a cigarettát, de még csak a forró víz érintését sem a nyakamon, sem a csokoládé édes ízét se a pénzt. Kötődöm hozzá, mintha valami ragacs lennék, akit egy adott dologhoz nyomtak. És az én adott dolgom az-az átkozott mocsok. Magához kötött, magához láncolt, pedig minden csak egy kifizetett éjszakával indult, aztán gyerekekekel folytatódott, házassággal..
Megvonom a vállamat, és újabbat szívok a cigarettából. Rúzsos lesz ott, ahol az ajkam érinti, én pedig akaratlanul is arra gondolok, hogy nemsokára ki kell javítanom.
-Mikor fizetsz ki? -
Félrebiccentem a fejemet. Ha valamit kaptam Fletchertől, akkor az a pénz utáni vágyam volt. Azelőtt sohasem érdekelt ez a fajta élvezet, sem az alkohol amivel ki tudom fizetni, nem érdekelt az ópium sem, semmi, azon az átkozott gondolaton kívül, hogy le kell lépnem Oroszországból. Nem kellett a pénzük, sem a beteg vágyaik, nem kellett semmi sem ami hozzájuk fűzött. De sajnálom, annyira beteges vágy fűz bizonyos dolgokhoz, és egyszer csak azon kaptam magamat, hogy egy lebujban élek, hogy ott dolgozom. Aztán meg beszivárgott az a szantálfa illatú macsó, a vézna testével és különleges igényeivel, na meg a pénzével. Nem akartam, hogy fizessen. Nem akartam elfogadnia  pénzét, mert ahogy Ő feküdt az ágyban, nem lihegett, csak felkönyökölt, és nézte ahogy a számat rúzsozom újra. Nevettetett közben, én meg rendre nem tudtam magamat újra kicsinosítani, és ha sikerült, ő újból elcsábított, és lecsókolta a rúzsomat, elkente a pirosítómat, összeborzolta a hajamat, aztán meg megint nevettetett. Túl sok idejét vettem el, és pofátlanságnak éreztem, hogy Ő fizet nekem. Nekem kellett volna fizetnem, mert Ő nyújtott nekem újat. Már nem csak egy újabb este volt, hanem beszélgetések, cigarettafüst és két fiatal összetalálkozása.
-Szóval, neked jó volt? -
Egyre komorabb a tekintete, én pedig az ajkamat harapdálom- rossz szokás, tudom - mert nem tudom mit mondjak neki. Egyre csak azon jár az agyam, hogy még Bunnyt is élvezetesebb volt megszülnöm - és még csak észre sem vette, hogy három gyereket nyomtam ki! -, mint vele lennem, pedig esküszöm, én azt hittem akkor meghalok. Túl nagy volt a feje, és legalább tizenöt órán keresztül vajúdtam, Fefe meg a nappaliban fetrengett, totál be volt állva. Liamet elküldtem az orvosért, és Dungra vigyáztam. Emlékszem lázas volt, olyan forró volt a teste, hogy égette a bőrömet. Be kellett vinnem a fürdőbe, és be kellett másznom vele a hideg zuhany alá, mert képtelen volt egyedül bemenni. Emlékszem, ahogy mondta "- Mami, én nem merem.. - És sírtunk. Sírtunk mind a ketten, Ő mert fájt mindene, fájt a bőrére hulló hideg vízcseppek érintése, nekem meg fájt ahogy kiakart bújni belőlem a gyermekem, fájt, hogy a semmirekellő férjem nem segít semmiben, fájt, hogy Liamnek kellett orvosért szaladnia, hogy Dungot ki kellett küldenem úgy csuromvizesen, hogy ébressze fel az apját, és fájt, hogy láttam a saját véremet.
-Ötezer. Az órabér, meg a szolgáltatások. Plusz a kártérítés, a támogatás, és az orvosi díj.. -
Elnyomom a cigarettát, megnyalom a szám szélét. Fletcher akkor is így feküdt ott, mikor Liam egész éjjel hányt, akkor is amikor Bunny nem volt hajlandó csokin kívül mást enni, mikor Dung leesett a mászókáról, mikor kiesett az első foguk, mikor utánam jöttek, mikor le kellett lépnem. Mindig így feküdt. Hasonlóan ehhez a disznóhoz. Csak Ő sosem volt ekkora darab, és sose volt ennyire éber.
- Add a pénzt, és húzz el .. -
Közelebb lépkedek, most már kezdek ideges lenni. Ilyenkor mindig csücsörítek, és a hajamat piszkálom.  Csak a pénze kell, aztán mehet. Csak a szaros pénze kell. Akarok venni magamnak valamit, ami kárpótol. Talán küldök egy képeslapot, talán majd Dung szülinapjára.
Aztán eszembe jut, hogy nem tehetem, hogy kinyírnak ha nem fizetek. "Ó, Fefe, miért hagytad, hogy kényes ügyekbe keveredjek.. -"
Na nem mintha tehetne bármit, na nem mintha tudhatná, hogy belekeveredtem valamibe, amibe sohasem kellett volna. Nem tudja, talán már fel sem ismerne az utcán. A házasságunk kilencven százalékában be volt tépve, és nem csodálkoznék azon sem, ha mellettem más nőkkel is élt volna. A mocsok! Minden az Ő hibája, minden kicseszettül az Ő hibája!
-De jó volt? -
Felsóhajtok, kissé hisztérikusan. A jó egy relatív fogalom. Jó, hogy van három gyerekem, és jó hogy nem látnak ebben az állapotban. Jó, hogy tudok venni magamnak cigarettát, jó, hogy szőke a hajam, és jó, hogy van matt rúzsom. Jó, hogy nem felejtettem el oroszul, hogy van kínai kaja, hogy finom illatú a parfümön, jó hogy nem haltam bele még az életembe, hogy nem kaptam el semmilyen nemi betegséget..
Jó, hogy meg tudtam venni azt az autót Dungnak amit ötévesen annyira szeretett volna. Mindennap elmentünk a bolt előtt, Ő meg minden nap elmondta, hogy milyen szépnek tartja. Minden nap megjegyezte, hogy szebb mint, az enyém, pedig Istenem, hogy azt mennyire szerette! Igazi volt, nagy és volt hangja. Mindig szerette volna, hogy megtanítsam vezetni, de az a kis matchbox, na az igazán tetszett neki. Én meg megvettem. Loptam Fefetől egy kis anyagot, aztán eladtam, hogy megvehessem neki. Ő meg annyira örült, mintha a Világot vettem volna meg neki.
- Ja, jó volt.. -
És végül is jó volt. Jó, hogy megszülettek, hogy mindegyik úgy lengett körül, mint szarkupacot a legyek, jó volt ahogy a combomba kapaszkodtak, ahogy a nevemet mondták, hogy követeltél a jó éjt puszit, hogy nem mondták el senkinek amikor sírtam, hogy olvastak nekem esti mesét, hogy nem zavarta őket a kosz, meg az, hogy nincs elég pénzük. Jó volt, csak kár hogy elmúlt.