Cataleya & Evan

"Ezer hajlék int biztatón neki:
Ifju hivek ujjongó szívei."

Azt olvastam valahol, hogy történetet nem kezdünk az időjárási ismertetésével, de nem hiszem, hogy ezt olyan sokan betartanák, így hát nekem sem áll szándékomban ilyet tenni, remélem ezzel nem bántalak meg túlságosan... Nem mintha érdekelne, de azért mégis, valahogyan mégis mindig ott lyukadok, ki, hogy erről papolok. Ez az érdeklődés minimálisnál kicsit nagyobb jele, nem?
Á, a fenébe is, minek gondolkodok ilyeneken? Egy dolog, hogy halálra unom magam a várakozás miatt, de azért ennyire nem szabad, hogy kétségbeessek. Ez kérem szépen nagyon durva. Túlságosan is durva. nem vagyok én ilyen dolgokhoz szokva, mint például az írás. Fátylat rá, felejtsük el. Inmemoriam, és miegymás... Haladjon már az a lány! Szerintem már vagy öt perce várok rá... Igen, nálam az sok. Persze csak akkor, ha engem várakoztatnak meg. Ha én kések, az nem baj. meg az sem, ha Vivienne.
Valami új lány érkezett az iskolába. Izé, Catherine, Catia, Cat... Cat... na, valami ilyen neve van, minek azt megjegyezni? Úgyis bemutatkozik, a Süveg meg már beosztotta, szóval hívogatnom sem kell. Majd mondom neki, hogy Gyerek, Te, Haladj már, és hasonlók. Lényegre törő, és nem kell tudnom hozzá a nevét. Remélem nem túl sértődékeny, bár ha azt nézzük, nem bírták az Ilvermonryban. és ez elég nagy szó!
Mikor meglátok pár közeledő alakot, felkelek a lépcsőről, és az igazgatóhelyettes, valamint a lány elé megyek. - Szép napot, McGalagony professzor! - köszöntöm a tanárt, és a lánynak is küldök egy barátságos mosolyt.

236 szó; zene; credit

Nem hinném, hogy van még olyan szerencsétlenke, aki egy szál foltozott hátizsákkal érkezik meg a leghíresebb tündibündi iskolába. És még az angol királynő is elkísér. Ja, nem... Asszem csak egy tanárnőcske. Mondjuk, amíg nem izzad a tenyerem, hogy kitekerjem a nyakát, addig nincs gáz. Megkérdezte tőlem, milyen utam volt... Nénike, most utaztam először repülőn és egyáltalán legálisan. Nem volt tele zsúfolásig háborús menekültekkel, csempészekkel, prostikkal, bűnözőkkel. Amikor Chicagóból az Ilvermorny-ba vittek, az valami futurisztikus teleportálás volt, amiről azóta kiderült, hogy hopponálásnak hívják.
Beléptünk a kastély hatalmas kapuján. A csarnokban egy faszi állt, töpörögve. Úgy tűnt, minket vár, és ezt a tevékenységet ki nem állhatja. Vajon fizettek neki? Én kibírnám a várakozást, ha fizetnének... Egyébként egész embernek kinéző fazon volt. Bírom a pasis pasikat. Nézni. Kizárólag nézni. Na nem kell félreérteni, de azt hiszem, így is elég labilis vagyok, és a pszichiáterem szerint gyakorlatilag bármikor sárkánnyá változhatok. Haha, de szellemes valaki!
Amikor odaléptünk a pasihoz, lecsaptam közénk a hátizsákom. Ő köszönt a nénikének, én meg... Egy mosolyt kapok? Mosolyt?! Ha egy mosoly megmentené a világot, senki sem éhezne. Nem hiszek a mosolyokban, semmit sem érnek, csak felszínes eszközök a cél eléréséhez. Ismeretlenektől soha ne fogadj el egy mosolyt sem!
- Csá... – dobtam oda neki, majd utána kivettem a nyalókát a számból, és a kezemben tartottam tovább.
A nénike, akiről időközben kiderült, hogy Galagonya-professzor, rászólt a faszira, mert nem köszönt nekem, aztán elment. Na jó, igazából csak közölte vele a nyilvánvalót, azaz hogy lehetetlen személyiség vagyok és bármikor felgyújthatok bármit, úgyhogy ne húzzon fel. Bár feltüzelhetne valami brit Marlon Brando...
- Most akkor te kísérsz fel a szobámba? – kérdeztem nyilvánvalóvá téve végtelen bizalmatlanságom és kételyeim.

"Ezer hajlék int biztatón neki:
Ifju hivek ujjongó szívei."

Köszönése kissé meghökkent. Nem vagyok hozzászokva ehhez, de nem szólok rá. A stílusán még van mit csiszolni, dehát ki születik tökéletesnek - rajtam kívül persze? - Szia. Üdv a Roxfortban! Hadd ne mondjam el az egész nevét... - túl fárasztó lenne, én pedig nem szeretem megerőltetni magam. Ennyire legalábbis tuti nem.
Az igazgatóhelyettes asszony távozása után nyilván megengedtem magamnak, hogy jobban is megnézzem a lányt. nem is olyan rossz. A göndör haja kifejezetten jól áll neki, bár az ütött-kopott külső.. nos, az is. De nekem ezt nem is szabadna csinálnom! Elvégre ott van Vivienne, de hát én is férfiből vagyok, természetes, hogy megnézek egy nőt. Még akkor is, ha az az egyik diák. - Én. Ha jól tudom, már beosztottak a házadba. Melyikbe kerültél? - remélem elmondja, mert látatlanban nem tudom elvezetni a hálókörletébe. Legilimentor pedig nem vagyok, az okklumencia pedig csak védi az elmét. Bár az is hasznos dolog.
- Mellesleg Evan Hayes vagyok, az iskola rúnatan tanára. És, ha már így letegeztél, akkor elárulnád te is a nevedet? - mégiscsak jobb tudni, hogy ki tegezget. Talán jár majd az óráimra, és akkor tudni fogom, hogy ha pofára osztályzok, éppen ki is ő. Ritkán osztályzok így, mert nem látom értelmét. Ha pikkelek valakire, könnyedén tönkreteszem órán, nem szükséges hozzá a jegyeit is lerontanom. Inkább akkor csinálom a pofa alapján jegyosztást, ha már sokat késtem a dolgozat javításával, vagy egyszerűen csak túl fáradt vagyok elolvasni a sok sületlenséget. Komolyan, valaki még a nevét sem tudja leírni.

246 szó; zene; credit

Ha jól láttam, kissé megrántotta szemöldökét, amikor köszöntem neki. Hát legközelebb nem köszönök, ha nem tetszik...
- Ne mondd el, nem kérdeztem... – válaszoltam, amikor mégis csak hajlandó volt üdvözölni. Közben pedig láttam, ahogy ő is végignéz rajtam. Friss husi, mi? Ne is álmodj róla addig, amíg ki nem derítem, hogy ki vagy. Épp elég gebasz volt az amcsi luvnyákkal, amikor a gazdag, elkényeztetett fiúkáik valamiért elfelejtették mondani, hogy barátnőjük van. Én meg jól hagytam magam nem egyszer, mert hát mi más szórakozásom lenne ezen a nyomorult világon. Jó, hát azért találni még ezt-azt a sarokban, mondjuk egy hatékony berúgás vagy egy kis anyag utáni vandálkodást a semmirekellő, újgazdag pincsik birtokán.
Na de elkalandoztam. Kinőttem már a lázadozásból. Most már csak saját magam szórakoztatására törekszem, más nem érdekel. Én sem érdekeltem soha senkit.
- Nemtom. De remélem valami jó nagy, csillivillába – válaszoltam, amikor a házamról kérdezett. Aztán amikor rettentően értetlenül nézett rám, rájöttem, hogy nem erről beszél... – Valami griff...
Aztán kimondta a ház nevét, ami szerintem nevetséges. Mármint minek kell egy házat elnevezni. Vagy egy ház lakrészét. Bár ha belegondolok, akár még egy pénzes csitri is lehetnék, hiszen kastélyban lakom, és még a tornyoknak is külön neve van.
Közben bemutatkozott a faszi. Ja, hogy tanáááár?! Hát ez remek.
- Micsoda királyi fogadtatás, „tanár úr”! – hangsúlyoztam ironizálva a megszólítást, miközben pukkedliztem a derekamra kötött, foltozott, piros kockás ingemmel. Mert egyébként egy elég rövid, szakadt farmernaci volt rajtam hosszúszárú csizmával (a csizma csak a látszat kedvéért, hiszen tél van), felül meg csak egy lenge kis pántos top, mert hát mint tudjuk, forrrr a vérem. – Becses nevem Lady Cataleya Nazario! Vagy nem így szokás mondani itt Britországban?
Leya, talán elég mára a gúnyolódásból. Még be sem értél a hálószobádba, és már kib@szatnád magad. Éljen az önmagamhoz való lojalitás!
- Akkor most magázzam vagy tegezzelek, vagy esetleg még kiderül a torony legeldugottabb, legsötétebb pókhálós szobájában, ahova majd felvezetsz? Felvezet. Vagy mi... – kezdtem el valami igazán furcsa módon flörtölni, mert most már untatott ez a „hivatalos” duma. Akkor vettem csak észre, hogy kissé füstöl a kézfejem. Hát ez történik, ha bedurranok. Remélem, itt az ágy is kőből van vagy legalább a szobatársaim nem éghetőek.

"Ezer hajlék int biztatón neki:
Ifju hivek ujjongó szívei."

Bólintok a válaszán. Ami azt illeti tetszik a stlusa. Talán még jóban is lehetünk, ha jár az órámra akkor persze ez nem garantált. Viszont ilyen stílussal lehet, hogy balhés a csaj, elvégre ha Amerikában nem bírtak vele... Merlin szent alsógatyájára, mit csinált ez a lány ott? Hát, ha elkapom éjszaka, vagy ilyesmi, akkor legalább tudni fogom, hogy erre számíthattam volna. Furcsa, hogy külföldön nem bírtak vele. Nem a Roxfort a legszigorúbb iskola, miből gondolhatták, hogy itt jó helye lesz? mondjuk ez nem az én dolgom, csak a hálókörletéig kell elkísérnem, amit egyellőre még nem tudom, hol van.
A csillivilla szóra kelmosolyodok, de nagyobb reakciót nem mutatok. Nem rossz, ami azt illeti. Az ütött-kopott létet valószínűleg már megelégelte. iskolai talárt kap, ha nincs neki, meg nyakkendőt, sálat és a többi, de saját ruhái is nyilván vannak... Bár a táskája méretét elnézve nem valószínű, hogy sok - vagy tágítóbűbájt használt.
- Griffendél! Fantasztikus, erre lesz. - indulok a torony irányába, és gondolom követ. ha elveszítem valamerre, így járt, majd kér egy is eligazítást valakitől, és legközelebb megkérdezem, odatalált-e, ahova kell.
- A Lady nélkül is megvagyok, köszönöm. - bólintok hátra sem nézve, és a sokadik lépcsőre fordulok. - Siess, ha nem akarod, hogy itt hagyjalak. A lépcsők szeszélyesek... - utánzom az egykori prefektust, aki engem is vezetett a... Mardekár klubhelyiségébe. Na igen, arra nincs sok lépcső, de azért elmondta.
Ahogy folytatja a beszédet, legszívesebben hozzávágnám, hogy bocs, foglalt vagyok, de nem teszem, folytassa csak, ha jólesik neki. Engem nem igen zavar.
Hangosan kimondom a Kövér Dáma portréjánál a jelszót, mire az utat nyit, és belépek a résen. Megállok a klubhelyiség közepén, és csak ott válaszolok az előbb feltett kérdésére. - Ha jársz rúnatanra, órán magázz, amúgy tegezz nyugodtan, ha nem hallja más. - közben bevárom, mert biztos nézelődik, memorizálja az utat, vagy mit tudom én, mi zajlik le egy kamaszlány fejében, ha új suliba kerül. - Felkísérlek.. valahogy. - utalok ezzel a női hálókhoz vezető lépcsőkre, amik védelmet nyújtanak a fiúk ellen. Majd megoldom.

332 szó; zene; credit

Mikor kimondtam a felét annak, amiről kiderült, hogy Griffendélnek hívják, fogta magát, hátat fordított és elindult fel az egyik lépcsőn. Nem szeretem azokat az embereket, akik hátat fordítanak nekem. És még csak hátra sem néznek, miközben beszélnek hozzám. Mert hát nem tetszett neki a kis bemutatkozóm, pedig órákat készültem rá. Ja nem.
- Nem kell félteni, tudok magamra vigyázni – mondtam büszke hangon, amikor hátraszólt, hogy siessek, mert itt hagy. Ugyan már... Úgyis oda fogok menni, ahova nem szabad, nem tök mindegy, hogy előbb vagy utóbb?
Odaértünk egy erősen tokás hölgyemény portréjához, aki hát jelszót kért. Óóó, remek... Remélem, széf is lesz a szobámban hármas zárrendszerrel, nehogy a féltenyérnyi cuccom bele tudjam tenni. Jó, igazából az zavar, hogy ez a nő minden alkalommal látni fogja, ha ki-be járkálok. Semmi köze hozzá!
A professzor úr kiosztotta a használati utasítását, hogy majd ha járok órára... Na már itt bukott a sztori. Nem terveztem túl soka órára járni. Főleg nem olyasmire, ami marhára nem érint meg. Bár nem sok minden érint meg, az tény.
- Minek magázzalak órán, ha máskor úgyis tegezhetlek? – kérdeztem csöppet kötekedően. Ennek nem látom értelmét. – Akkor valamelyik esetben hazudnék, nem? – nem szeretem a nem egyenes dolgokat.
Valamiért baromira sietősre fogta az uraság a lépcsőmászást, és erre meglepő módon rá is jött, hiszen végre hátranézett, és megállt. Majd azt mondta, felkísér. Egy pillanatra felcsillant a szemem egy újabb lecsapható lapdára, de kezdett kicsit untatni a dolog. És nem akarok bajt már az első egy órában, hogy ideértem.
- Minden új csajt felkísérsz? – kérdeztem kicsit pörgetve a dolgokat, mert valami oknál fogva nem kötött belém úgy, ahogy számítottam rá. Bár gyanítom, hogy van nőcskéje. És a közelben van. Vagy csak egy gyökér, de azt kétlem ilyen külalakkal.

Persze, hogy tud, hogy ne tudna? Ugyanakkor itt most az én feladatom, hogy vigyázzak rá, nincs magára utalva. Majd ha kikerül innen, irányíthatja az életét, addig meg felejtse ezt el. A suliban úgysincs annyi lehetősége, mint Amerikában. Egy ismerősöm mesélt arról a helyről, mert ott tanult, és állítólag a Roxfortban korlátozottabbak a gyerekek - de nincsenek rövidebb pórázra fogva! Ez nagyon fontos, nem jár együtt a kettő. Nem is reagálom le a mondandóját, csak sétálok előtte, irányt mutatva a Griffendél-torony felé. Így elsőre tényleg odaillik. Majd meglátjuk, mi lesz ebből a beosztásból. Az én időmben is nagyon sokaknál úgy éreztük, hogy a Süveg tévedett.
Megvárom, míg a portrén átlépve mellém ér, és úgy tűnik, mintha mindenki minket nézne. Nem is csodálom, nem sűrűn járok itt, és a lányt sem látta még senki sem. Persze ez nem jelenti azt, hogy meg kell bámulni, mint a rabszolgavásárban a kiállított, betonba ragasztott lábú kölköket. Ez teljesen más szituáció kellene, hogy legyen. Egy mosoly rá, köszöntés, vagy valami… Na, szépen vagyunk. A Griffendél bemutatkozott. Mondjuk nem mintha mást vártam volna tőlük. Barom az egész banda.
- Formalitás, és a nevelésbe beletartozik, hogy belétek verjük a tisztelet legapróbb, száradó csíráját, mely éltetekben nem fog kivirulni… Szóval teljesen felesleges. - kisebb eszmefuttatásom végén a lányhálók felé vezető lépcsőre pillantok, majd nagyot sóhajtok. - Ha szerencsém van, nem csúszdázunk.. Távolról kövess! - pontosan, feltett szándékom, hogy én akkor is felmegyek a lányhálókba. Ki tudja? Ha nem lesz csúszda a lépcső, lehet gyakrabban jövök.
- Az elsősökön kívül nincsenek újak. Te vagy az első. De ne félj, csak egy kínzóeszközökkel teli kamrába viszlek, és étlen szomjan fogva tartalak. Volt, aki rosszabbul végezte az áldozataim közt. - az utolsó mondattal végül is nem hazudok. Mikor még halálfaló voltam, számtalan embert kellett kínoznom százféle módon… Borzalmas volt, máig kísértenek az emlékeim ezzel kapcsolatban.

Miközben a lépcsőkön caflattunk felfele, bámult ránk pár diák. Nem tudom, mit látnak, mit hisznek, de baromira nem is érdekel. A kedves professzor úr fején viszont látszott, hogy nem tetszik neki a kialakult helyzet. Majd csak túlteszi magát rajta... Kissé elvigyorodtam, amikor azt mondta, hogy igazából tök felesleges, hogy magázzam, amikor már letegeztem meg hát egyébként is.
- Tőlem csak az kap tiszteletet, aki kivívja... – mondom neki halkan, miközben követni próbálom. – Miért, ennyire félti a hátsó részét, Mister Hayes? – remélem jól emlékszem a családnevére. A csúszdázásról meg csak annyit tudtam, amennyit épp magunk mellett láttam néhány lépcsősoron. Hát nagyon nincs kedvem újra felmászni az összes lépcsőfokon, amit eddig felszenvedtem. De láthatólag ő is most jár itt először vagy legalábbis eddig nem vitte túlzásba, mert nem túl rutinosan megy végig ezeken a lépcsősorokon.
- Ennyi? – kérdezek vissza elvigyorodva. Nem érzem ezt kompetens beszólásnak, de kezdődő humorcsírának nem rossz. Eddig nem tűnt valami emberbarátnak, de hát én sem vagyok az... – És mi jó származik neked abból, hogy halálra kínzol, professzor úr? Egyébként meg állok elébe – tártam szét karjaim pukkedlizést imitálva, miközben felléptem az utolsó fokon, ami tényleg nagy mázli volt, mert abban a pillanatban változott „csúszdává” az egész.
- És amúgy mi történik, ha nem járok be órákra? – kérdeztem, amikor tovább indultunk. Nem terveztem órára járni, a pálcám meg nem is biztos, hogy megvan még.

"Ezer hajlék int biztatón neki:
Ifju hivek ujjongó szívei."

Aki kivívja... Hát rendben, akkor engem nem fog tisztelni az egyszer szent, mert kicseszettül nem érdekel, hogy mennyire tisztel, vagy mennyire nem. Én sem halok bele, ha valamelyik diákom pottyant a fejemre. Bizonyára sokan vannak így szerény személyemmel. Eddig is túléltem, ezután is túl fogom. Senki sem halt még bele az érdektelenségbe, nemde?
- A hátsó részem köszöni, szereti azon állapotát, ahogyan most is van, ugyanakkor nincs mitől féltenem. - tudom le ennyivel a témát, elvégre bővebb választ nem is érdemel. Legalábbis tőlem nem. majd más szórakoztatja, ha akarja, engem egyellőre még nem vett rá ilyesmire, persze ezen könnyedén változtathat, ha tudja erre a megfelelő módot.
Ha csúszunk, ez legalább egy biztos pont. A klubhelyiségből tovább nem vezet lefelé az utunk. Még a súrlódás is engem igazol, bár sosem voltam jó a muglik által fizikának nevezett tantárgyból. Tény, hogy nem is tanultam sosem...
Igyekszem a lépcsőfokok minél kisebb részéhez hozzáérni, és szerencsésen fel is érek a lépcsősor tetejére, ahol egy megkönnyebbült sóhaj után bevárom a lányt. Úgy tűnik, csak a diákok csúsznak le ezen, a tanárok nem. vagy csak észleli a lépcső, ha nem betolakodó jön föl rajta, hanem békés szándékú ember.
Hm... Úgy tűnik tévedtem. Működik a férfiérzékelője, csak gondolom már kicsit berozsdásodott a dolog. Mindenesetre örülök, hogy a lány is felért épségben, és nem kell hosszabb ideig várnom rá az egyébként sem akart időnél.
- Halálra? Ugyan, kérlek! Nincs abban semmi élvezet. Maximum bolondulásig, utána elengednélek, és figyelném, milyen hatással van egy elmebeteg az épelméjű emberekre. - idézőjelet mutatok az épelméjű szónál, mert pont elég hülye ember létezik a földön, hogy az számomra már sok legyen. Persze bizonyos nézetek szerint én is közéjük tartozom.
- Rövidesen rádszáll a házvezetőd és én is, mint agyturkász, hogy mi bajod van, amiért nem teljesíted a kötelességeidet. Kisebbfajta meghurcolás, hidd el nekem. Velem is megcsinálték... - a végére elnevetem magam. Emlékszem, mennyi mindent próbáltak ki rajtam, hogy járjak már be akár egy órára is a rúnaismereten kívül. azok a sikertelen, gondolkodó fejek máig felejthetetlenek.

332 szó; zene; credit

- Úgy gondolod? – nézek rá huncut vigyorral. Nem hagyja magát provokálni. Legalábbis még! – Szoktál te lazítani? – Nem tűnik olyannak, aki csak úgy elengedi magát és come at me, bro... Pedig néha mindenkire ráfér. Mondjuk én talán túlkapom.
Közölte, hogy addig kínozna, amíg elvesztem a józan elmém, de hát ez történik minden este ugyebár. Rég voltam józan, miután lement a nap. Na elkalandoztam, szóval bolondulásig, aztán meg néznéd, hogy mit csinálok másokkal?
- Ugyan már... Ehhez nem kell megbolondítanod. Most is tartom a távolságot mindenkitől, különben... – hát amellett, hogy felgyújthatom őket szándékomon kívül, még akár be is húzhatok egyet, ha úgy alakul. Vagy a verbális bántalmazás is igen csak szóba jöhet... – Nincs nekem szükségem társaságra.
Óralátogatós kérdésemre nagyjából úgy válaszolt, ahogy vártam. Mért is mondott volna mást, ez mindenhol ilyen. Az agyturkásznál elnevettem magam.
- Agyturkász? Te? - kajak nevettem, de úgy őszintén. – Hamarabb nézlek elmesérültnek – vigyorgok rá, de aztán elmondta, hogy ő ugyanezt az utat végigjárta, ami rám várhat. – Oh, hát nem tévedtem nagyot, Hannibál professzor – komisz mosollyal várom, hogy kiboruljon végre rám. Tanároktól mást nem várok. Bár az is meglepett, hogy még semmi bajom nem volt az elmúlt fél órában, mióta itt vagyok.
- Mi bajod volt, nem jártál órára rendesen? Vagy valami agyturkász elmebeteg tanár belemászott a te fejedbe is? – azért reménykedem, hogy nem ezt az utat fogom követni, de ha igen, elfogadom, mint mindent, ami történik velem. Az életem kics3szett szánalmas, úgyhogy sokkal rosszabb dolgok nem történhetnek, mint eddig.

"Ezer hajlék int biztatón neki:
Ifju hivek ujjongó szívei."

Még a feltételezés is sértő, hogy én nem szoktam lazítani. nagy eséllyel én vagyok az egyik leglazább férfi tanár az iskolában. Az, hogy vele épp nem beszélgetek teljesen kötetlenül, nem jelent semmit. Elvégre, nem is ismerem. A nevét is elfelejtem. Cat... Cat... Cat... Igen, elfelejtem.
- A jelenlegi állapotod semmiben sem befolyásolja a kísérletet. - közlöm vele halál nyugodtan. - Mivel a sok fizikai és lélekbeli fájdalom átalakítja az ítélőképességedet arról, hogy mi jó, és mi nem. Ez lehetővé teszi, hogy gyorsabban rávegyelek bármire. Így hát, az emberek közé jutásod sem lehetetlen feladat... - eszmefuttatásom túl diplomatikusra sikeredett, de ennek mért kerítsek nagyobb feneket? Elvégre ismerem már annyira az emberi természetet tanulmányaim miatt, hogy mindezt fel tudjam neki vázolni. A Nagyúr seregében is sok tapasztalatot szereztem pszichológiai ismeretekből, valamint az iskola is bővelkedik hülyébbnél hülyébb diákokkal.
Minden embernek szüksége van társaságra, ha nem akar begyepesedni, és belepusztulni a magányba. Én legalábbis ezt vallom, ennek megfelelően pedig rendszeresen keresem bizonyos emberek társaságát.
- Igen, én. Pszichológus vagyok. - bár tény, hogy az elmesérülttől sem állok messze, de ezt neki nem kell tudnia. Elég, ha magamban elraktározom az információt. - Nocsak, így sem hívtak még... Hannibál professzor... - ízlelgetem egy kicsit a nevet, majd elmosolyodok. nem olyan rossz, bár nem hinném, hogy illik rám. Mindenesetre, ha ő így lát, az nem az én bajom. Más véleményéhez semmi közöm sincs.
- Egyetlen egy órát nagyon szerettem. Ha emlékszel még, mit tanítok, akkor könnyedén kitalálhatod, mire jártam be. - a bemutatkozásnál elmondtam neki. kíváncsi vagyok, neki is olyan szar-e a memóriája, mint nekem. - Te mire tervezel bejárni? - azért egy tárgyat remélem kitalált, mert nem tűnik olyan fiatalnak, hogy sutba dobja az idei tanulmányait. Negyedik, ötödikesnek néz ki, és az ötödév az RBF éve. Csak kicsit lenne húzós, ha nem járna be órákra. Rövid úton nálam kötne ki, mint pszichológiai eset, amit ugyan nem bánnék, mert turkálhatok a múltjában, de van nekem is jobb dolgom.

322 szó; zene; credit

Hannibal professzor megpróbált rendkívül szakmai lenni, és az agyturkász diplomáciát segítségül hívva felvázolta, mire lenne képes velem. Bevallom, kevésbé izgatott, hogy mit csinálna velem, ha elvenné az eszemet. Még jobban.
- Aha... – motyogom halkan elmélázva. Már rég nem tudom, mi a jó és mi a rossz. Pontosan amiatt, amit elmondott. A fizikai bántalmazások, a megaláztatások, a lelki sérülések a múltamnak olyan szerves részei, mint egy sárkánynak a tűz és a vadság.
- Tegyél, amit akarsz, professzorkám. Valószínűleg elviselem, ha pedig nem, remélem, beledöglök – válaszolok kissé cinikusan. Hát igen, nem az optimista világlátásomról és reményteliségemről vagyok híres. Sehova sem tartok az utamon, nincs is utam. Tudod, Mr Hayes, mit látok a jövőmben? A nagy büdös semmit. Azt. De persze ezeket nem osztom meg veled, mert vagy úgyis belelátsz a fejembe, vagy majd egyszer bele fogsz, mellesleg meg semmi közöd hozzá. És ha most ihatnék rendesen, nem gondolkodnék ilyen értelmetlen baromságokon.
Úgy nézem, tetszett neki az új beceneve, bár nem mintha bármi jótékony célom lett volna ezzel. De lgalább nem csak a savanyú képét látom, amíg felkísér.
- Rúnatan – mondom bújtatott mosollyal, és a szemébe nézek, amikor ő is rám néz, szinte már meglepetten. Valószínűleg nem sokan jegyzik meg ezt, ha ilyen meglepő, hogy emlékeztem rá. Egyátlalán nem sz@r az emlékezőképességem, minden bent marad a fejemben, amivel célom van, addig, amíg hasznos. Ha már nincs szükségem az információra, jó esetben kidobja az agyam. Rossz esetben...örökre az elmémbe és a lelkembe ég.
- Nem tervezek. Ha tervezek, félresikerülhet – válaszolok kérdésére, és egyébként nem is nagyon gondolkodtam még ezen. – Semmi értelme órákra járni. Ezt a sz@rt... – emelem fel még mindig füstölgő, néhol pattogó szikráktól tarka kézfejem – úgysem fogom tudni megtanulni kontrollálni, a kukába meg nem dobhatom ki. Ha megtámadnak, legalább hátha beledöglök. Ha nem, akkor meg azért mindegy – mondom ezt pont egy tanárnak. Jól van, Cataleya, ügyes lány... – De ha valaha is találsz valakit, aki legalább hajlandó kinyírni, légyszi, küldd hozzám – nézek rá mosolyogva, de ez a mosoly már nem olyan. Nem mondom, hogy halálvágyam van, inkább csak tényleg teljesen mindegy, mi történik velem. Nincs jövőm, a múltamról nem akarok tudni, a jelenem meg az olcsó rumról, minőségtelen cigiről és néha egy-egy becsúszó éjszakai menetről szól. Legalább ha már jó nem lehet, legalább egy-egy pillanatban azt sem érzem, hogy minden rossz.

"Ezer hajlék int biztatón neki:
Ifju hivek ujjongó szívei."

Nagyon szerettem az iskolát, akármennyire is utáltam órákra járni. A rejtett zugok, a csínyek, a banda… Minderre talán kicsit szégyenkezve, mégis inkább örömmel gondolok vissza. Tény, hogy már másként gondolkodom, de az akkori énem még sokkal nagyobb hülye volt, mint a jelenleg is itt álló. Ez van, ilyennek születtem, mégis tanár és pszichológus lettem vagy mifene. Bizonyos szemszögből ez azért eredmény.
Reakció nem igen érkezik. Lehetséges, hogy túlzásba vittem? Könnyen elképzelhető, elvégre rendkívül sok példát tudok mondani hasonló alkalmakra. Beleélem magam a helyzetbe, s onnan nincs visszaút. Talán sokan ezért nem kedvelnek a diákok közt. (Vagy csak azért, mert sokszor kaptam el őket.)
- Mért gondolod, hogy a halál jobb? - hangomban őszinte érdeklődés hallatszik. Kivételesen nem a leplezetlen tolakodásomat szeretném azonban megmutatni neki, sokkal inkább azt, hogy ha megbízik bennem, én szívesen segítek… Már ha egyszer megbízok bennem, mert nem hinném, hogy egy tanárral szemben könnyű lerombolni a gátakat. Anno nekem se sikerült a legtöbbeknél, bár tény, hogy csak egy-két embernél próbálkoztam.
Meglep, hogy megjegyezte, mit tanítok. Elvégre én még a nevét is elfelejtettem, ami igazából baromi gáz, csak azzal leplezem, hogy nem hívom a nevén. Pedig drámai pillanatokban előnyös. Mint a mugli filmekben.
Sajnálom, hogy ilyen fiatalon könnyűszerrel feladná az életét. Értem én, hogy sok mindenen keresztülment, de még fiatal. Ha akar, változtathat. A különlegesnek számító képességével pedig biztosan sok kárt okozott már, de mindennek megvan a jó oldala.
- Amint kedvem szottyan meghalni, szólok neked is. Instant halál a Sötét Nagyúr csatlósaitól. - mért is adok neki ötleteket? Az egy dolog, hogy szinte ki sem léphetek a birtokról, még Roxmortsba is csak ritkán megyek le, mert a Halálfalók árulónak titulálnak, s bármelyik percben feltűnhetnek, hogy kinyírjanak, de ebbe nem szabadna belerángatnom a lányt is.
Kinyitom a szobája ajtaját, ahol éppen egy házimanó teszi rendbe az ágyakat, s azok környékét. Mikor észrevesz minket, általános szokás szerint nevetségesen mély hajlongással köszön, s meg is kérdi, óhajtunk-e valamit. Leintem, hogy dolgozzon csak nyugodtan. - Ez a szobád. A többiek most órán vannak, szóval nyugodtan lepakolhatsz, és kis idő múlva körbevezetlek máshol is, ha érdekel pár titkos vagy éppen tiltott hely. - a mondat végén rákacsintok, s kilépek az ajtón. Hadd pakolásszon.

355 szó; zene; credit

» Cataleya & Evan
» Cataleya & Eric
» Cataleya & Amycus
» Cataleya Nazario
» Cataleya Nazario w Eric Dragneel

Cataleya & Evan

Cataleya & Evan

Similar topics

Similar topics