Valójában már rég nincs értelme az esti járőrözésnek. A folyosók kihaltak, csak az üresség feszíti őket belülről, és ha akadna is valami önjelölt humorhuszár, az ostrom óta gyerekesnek és ostobának tűnik ez az egész. Minek őrizzük a rendet idebent még mindig foggal-körömmel, ha odakint arat a káosz, felzabálja önnön gyermekeit, és mi nem teszünk semmit? Egyre több ilyen gondolatom van mostanság, de nem lyukadok ki sehová a saját fejemen belül. Mint rendszeresen.

Egy ablakban ücsörgök a keleti-szárnyban, a negyedik emeleten, és várom, hogy Remust erre vesse a prefektusok áldatlan kötelessége. A téli szünetben történtek után valahogy sokkal közelebb érzem őt magamhoz, ugyanakkor félek is a beszélgetéstől, aminek valószínűleg előtte állunk, mert... mert. Ha felemlegetjük a dolgot, azzal ismét elkönyveljük, igen, két rohadtul valóságos dementor támadt ránk fényes nappal, lakott területen. A felnőttek szabályai szerint játszunk, ők mégis meg vannak győződve arról, hogy még szopjuk az ujjunkat elalvás előtt. Szép.
- Szia! - intek Remusnak, mikor megpillantom a folyosón, lehuppanok az ablakból, és mellé lépve hozzá igazítom a tempót. Fél kézzel a talárom zsebébe nyúlok, és előveszem a táblát, amit múlt hétvégén vásároltam Roxmortsban. - Csokit?