sosem akart elmenni
- írtam egy már ellobbanó gyertya fényében, mielőtt sötét lett, és sóhajtanom kellett volna - idegesen, még mindig bosszantóan, pedig mostanra igazán megszokhattam volna állandó fáradtságom, tehetetlenségem, de csak a hangom árulta el, hogy talán volna még mihez nyúlnom, ha tüzet kívánnék látni. Dehogy kívánok tüzet, a családi kandalló üresen ásít, és míg lehajtom fejem a karomra, kockáztatva, hogy elkenem a tintát, csak abban vagyok biztos, hogy a hideg a barátunk, a barátom, mint évekkel ezelőtt, egy távoli, sós tengerparton, ami északig ért, és ahová szeretnék visszatérni. Ahonnét sosem kellett volna eljönnöm, ugyanakkor míg Cyprian hallgat, könnyű őt bűnbakká avatni, nosztalgiába menekülni, elterelni figyelmem egyszerű elfoglaltságokkal, mint egy újabb nekrológ, hiszen még egy gyermekünk halott, csak számára nem készítünk táblát a kriptában, hiszen nem mehetünk vissza magunk sem.
Félhomállyá a délutánt nem a fény kihunyása teszi: felállok, átsétálván az írószobának csúfolt kamrából a közös helyiségek felé mintha még elveszettebb volnék, mint mi vagyunk itt, ki tudja, hol rejtőzve az ellenségeink elől. A szemrehányásaimat már meghallgatta, talán még akad türelme valamihez, ami ismét változtat életünk hajójának irányán: még magam sem tudom, örülök-e neki, vagy kétségeim nagyobbak. Aurelia az iskolában van - hallgatnak az ablakok, melyeknek a széltől kellene remegniük, még a padlók is illően elrejtik a lépéseket, amíg látóterébe nem érek, összedörzsölöm két kezem, mielőtt helyet foglalnék, látszólag csupán valami semmiség kedvéért, mondd, kedvesem, mit ennél vacsorára, mit tálaljak a koporsóra, amin zajlik közös életünk.
- Cyprian, beszélnem kell önnel.. talán hamarosan.. hamarosan hazatérhetünk. Minden hír kedvező már. - talán megpróbálhatnám zavarossá tenni gesztusaimat, teával matatni, teríteni esetleg, de komornak érzem magam, minden lélegzetem, félhomály vagyok és valami óhatatlan reménykedés, épp mielőtt partot érne a vihar, és be kellene ismernem, amit mondani szeretnék, nem feltétlen boldogság és öröm lesz - Azonban van még valami, ami befolyásolhatja ezt. Ismét gyermeket várok.
- és arra gondolt, hogy sosem akart elmenni, ha most szemébe néz, és vállalják nevüket, mindent, amit a szeretett férfi ősei építettek, újrakezdik és ezúttal talán helyesen lépnek, ész, erő és akarat mellől nem hiányzik majd fájdalmas alázatuk, talán majd erre a helyre is azt írja valaha, egy nekrológra, hogy sosem akart elmenni.