Eddig is abban a hitben tengődtem, hogy nem vagyok felkészülve Mark emlékeinek visszaadására és a magyarázkodásra, de egyre inkább biztos voltam abban, hogy még várnom kellett volna egy kicsit. Mire? Fogalmam sincs. A helyzet csak bonyolultabb lesz és soha nem fogom úgy érezni, hogy könnyű megnyitni egy majdnem tizenhét éve elzárt csapot. A férfi, akit világéletemben szerettem hatalmas változás előtt állt és vele együtt az én életem is fenekestül fel fog fordulni. Megérettem arra, hogy igazi anyja legyek a fiamnak, de szükségem volt az apjára. Egyedül kevés voltam ehhez a próbatételhez és muszáj volt feláldoznom az elveimet, miszerint történjen bármi, Mark-ot kihagyom az egyenletből. Nem hiányzott az életébe a varázslóvilág, a fenyegetettség, a sokévnyi bepótolnivaló, viszont amint látszik, az önzőségem nem ismert határokat. Kellett nekem Mark. Még ha muszáj lesz elölről kezdenünk mindent, akkor is.
- Tudom. – A szívemet melegség járta át és halvány mosolyra húzódott a szám, amikor azt mondta, hogy szeret és bárhová elmenekült volna velem. Mennyi időt és tragédiát megspórolhattunk volna! Együtt élni a fiammal és az apjával az a mindig akart vágyálmom volt, ami sohasem válhatott valóra. Nekünk nem ilyen sors jutott és hiába hittem azt, hogy legalább Mark boldog a gyerekeivel és a feleségével, úgy tűnt, ez az elméletem is megdőlt. – Nem lett volna ilyen egyszerű. Hidd el, hogyha lehetőségem lett volna téged választani, megteszem. – Ismert annyira, hogy tudja, én mindig az utolsó pillanatig játszottam és játszok a mai napig. Szeretem túlfeszíteni a húrt és úgy keverni a lapokat, hogy nekem legyen jó, ám van, amikor muszáj megállnom: a múltunkban bekövetkezett törés is egy kényszermegálló volt, ami során visszavonulót kellett fújnom, mert nem akartam, hogy a számomra legfontosabb embernek és a közös gyermekünknek baja essen. Utóbbival csúfos kudarcot vallottam, az előbbi viszont élhetett… ez nekem bőven elég volt, de az elmondása szerint ő kevésbé pozitívan élte meg az elmúlt éveket. Pedig meg voltam győződve arról, hogy vele is jót teszek… senkinél sem jött be a kívánságom, a fiam is szenvedett, a szerelmem sem érezte jól magát. Akárhogy nézzük, csúfondárosan elbuktam. Vajon mi lett volna, ha a nehezebbik utat választom, amiről azt hittem, egyben a halált jelenti?
- Sajnálom. – Mostanában túl sokszor használtam ezt a szót, egyik kedvencemmé vált, pedig régebben senki sem tudta kikönyörögni belőlem. Eddig feszült vállaim elernyedtek, ahogy magához ölelt és félve átfontam rajta a karjaimat, mintha fel lennék rá készülve, hogy bármelyik pillanatban eltűnhet előlem. Elfogadni, hogy itt van velem, megismert és emlékszik éppen ugyanolyan nehéz volt, mint elengedni. A vállába temettem a fejem és szinte semmit sem hallottam abból, amit mondott: egyszerűen csak ölelni akartam és azt sem bántam, ha előbukik belőlem az elmúlt tizenhét év összes fájdalma, amiket már többször világgá akartam kiabálni, mégsem tettem. – Most csak… maradjunk itt egy kicsit. Ígérem, mindent elmondok, aztán majd meglátod, változtam-e a szemedben vagy nem. – Nyeltem egyet. Féltem attól, hogy soha többé nem fog ugyanannak látni, akinek régen… ő volt az egyetlen, aki szerint nem voltam véráruló, halálra érdemes, megtűrt, dementorok desszertjének való és nem szerettem volna elveszíteni ezt a kegyet. – Mark. - Ejtettem ki halkan a nevét, miközben megkerestem a tekintetét. – A fiú, akiről meséltem a kávézóban... a fiam. – Helyesbítettem. – Azért kerestelek meg, mert ő… a te fiad is. - Nyögtem ki végre valahára. Már magamat idegesítettem, ezért próbáltam a lehető legegyszerűbben fogalmazni és várni az ítéletet.

Sóhajtottam egyet. Nem szerettem volna, ha azt hiszi, hogy a gesztusom lemondástól átitatott volt, ugyanakkor képtelen voltam mosolyogni rá és elhinni, hogy ezektől a perektől kezdve minden más lesz. Hosszú évek óta éltem a közöttünk lévő távolság biztonságában és hozzászoktam ahhoz, hogy bár ugyanúgy szerettem őt, mint amikor megismertem, ő valószínűleg már nem az az ember, aki 17 évvel ezelőtt volt és én is számtalan változáson mentem keresztül. Emlékezetkiesés, titkok kísérték kettőnk útját, ami még össze sem fonódhatott, külön éltük át, amit együtt kellett volna; ettől nincsen fájdalmasabb érzés. – Van egy tőlem teljesen független életed. Hogy férek majd bele? – Bukott ki belőlem a kérdés. Nem szerettem volna, ha mindent felborít, amit eddig felépített. Persze, ez gyönyörűen szembeállt a tettemmel, miszerint visszaadtam neki az emlékeit, ezzel elérve, hogy tudja, ki vagyok, érezze, mi volt közöttünk és felkészülve a lehetőségre, hogy nem fog ismételten elengedni. És annak ellenére, hogy gyűlöltem volna magam azért, ha galacsinná gyűri az eddigi mindennapjait és kidobja a szemétbe, összetörtem volna, ha semmibe venne. Hiányzott az ölelése, igényeltem a közelségét, a testemet átfogó karjai jelen pillanatban a világot jelentették nekem. Ha emiatt önző vagyok, vállalom!
Kissé félve, szinte mindenre felkészülve bűvöltem őt a tekintetemmel, miután suta módon közöltem vele, hogy az én fiam az ő fia is. Gondoskodtam róla, hogyha nem érte elég sokk a mai napra, akkor most biztosan padlót fogjon… és a tetejébe a lelkemnek sem lett könnyebb attól, hogy beavattam az évtizedes titokba. Halálra várt arccal figyeltem, ahogy kifut az ő bőre alól a vér. Elsápadt és éreztem, hogy az én ujjaim is hideggé váltak, az ajkaim összeragadtak és tudatosult bennem, hogy éppen átéltem azokat a másodperceket, amik után hosszú ideje ácsingóztam. Előttem ült életem szerelme, az emlékei felidézésével lehetőséget kaptam arra, hogy visszaszerezzem őt és megtudja, hogy kettőnknek van egy gyermeke… akár filmbe illő is lehetett volna a történet, méghozzá a legrosszabb fajtából. Mennyi mindent tehettem volna az elpocsékolt idő alatt! Legszívesebben betörtem volna az üveget, amikor tükörbe néztem és felkapott a mártírkodás szele, de képtelen voltam elvonatkoztatni attól, hogy az én hibám volt a dolgok ilyen mértékű elfajulása. A saját fiam gyűlölt és teljesen érthető volt, miért: nem voltam mellette, hagytam, hogy egy őrült viselje gondját, nem ismerhette az apját sem. És azt is megérdemelném, hogy Mark magából kikelve ordibáljon velem és válogatott szitokszavakkal illessen; vissza sem szólnék.
- A Roxfort-ban van. Ahol tanítok. – Tettem aztán hozzá. – Mark, fogalmam sincs, mit csináljak! – Vallottam be őszintén. Összepréseltem az ajkaimat, az állkapcsom szinte görcsbe rándult. A sírás kerülgetett, gombóc volt a torkomban és muszáj volt egy mély levegőt vennem, hogy egyáltalán megszólaljak. – Aki eddig nevelte, nemrégiben meghalt… borzasztó ember volt, de most, hogy már nincs, végre elkezdhettem közel kerülni Sylvesther-hez. Mégsem merem neki elmondani, hogy az anyja vagyok. Minden nap látom őt, hozzá szólok, beszélek vele, tanítom, viszont egyszerűen nem tudom neki elmondani, hogy közünk van egymáshoz... félek, hogyan fog reagálni és hogy semmi esélyem sincs nála. - A térdeimre tenyereltem és a szőnyeget kezdtem bámulni. - Szükségem van rád. Egyedül nem tudom végig csinálni.

- És szerinted mennyi esély van rá, hogy sikerülni fog? – Újra a közelébe kerülni életem legjobb vagy legrosszabb döntésévé válhat. Jelenleg két út állt előttem: végre boldog lehetek a férfi oldalán, akit szerettem és akire évek óta vártam vagy megijedve ismételten hátat fordítok neki, hogy ugyanazt a semmis sorsot éljem, amit eddig. Kezdtem rájönni, hogy bár az akarat erős tud lenni, mindig a szívé marad a korona. Történjék bármi, képtelen leszek őt kiiktatni az életemből belém itta magát, szükségem van rá, mellette akarok felébredni reggelente és elmondani neki az engem ért jókat és rosszakat. Milyen csodás, eszményi kép lenne, ha mindketten a fiunk közelébe kerülhetnénk és egy szép napon családdá válhatnánk! A távoli jövő kecsegtető ígéretei egyszerre melengették a lelkem és vájtak bele éles karmokkal… elvégre, mennyi az esély rá, hogy a fiunk egyáltalán felénk emeli a tekintetét? Elhagytam őt. Eldobtam magamtól. Sylvester miért ne tenné ugyanezt? Minden joga megvan ahhoz, hogy azt mondja: nem kellettem nektek, ti sem kelletek nekem. Miért ringatom magam hiú ábrándokba, amelyek az egyesülésünket célozzák meg? Szinte felnőtt férfi, saját világgal, élettel, döntésekkel, érzelmekkel és egy borzalmas múlttal, amit lényegében az én döntésem határozott meg. Szenvedett, lelki roncsot csináltak belőle, míg én bujkáltam és vártam a megfelelő alkalomra, amikor előjöhetek és bejelenthetem, hogy én vagyok az anyja. Túl sokáig voltam távol és ennek most bőven ihatom a levét.
- Annyira nincs messze. – Megcsóváltam a fejem. – De ez nem ilyen egyszerű! – Lemondó sóhaj tört ki belőlem. Ajkam szélei egy fájdalmas mosoly miatt görbültek felfelé, egy pillanatra teljes kétségbeesés járt át. Én lennék az, aki túlságosan negatívan szemléli az egész helyzetet? Szemmel láthatóan Mark boldog, örül, szeretné, ha egy család lennénk és ő nem foglalkoztatják olyan kétségek, amelyek bennem szinte tombolnak és véletlenül sem hagynak nyugodni. Lazábban kezeli a dolgokat, mint én, maga mellett akarja tudni a fiát és engem is. Miért félek elhinni, hogy jóra fordulhatnak a mindennapjaim és végre megkaphatom az évtizedek óta vágyott történetemet? Vajon mi ketten lehetünk elég erősek ahhoz, hogy visszaszerezzük a fiunkat és egy családit alkossunk? Sylvester hajlandó lesz meghallgatni az indokainkat, elfogadni a bocsánatkérésünket és elhinni, hogy ebben a tragédiában ő még véletlenül sem hibás?
- Olyan, mint én. – Bólintottam aztán. – Sok mindenben hasonlít rám. – A varázslóvért örökölte, a többit pedig… képtelen voltam eldönteni, hogy eltölthet-e a büszkeség, ha a tőlem örökölt tulajdonságaira gondoltam. Igaz a mondás, miszerint a vér nem válik vízzé; kevés direkt közöm volt Sylvester jellemének alakulásához, nem én neveltem, ennek ellenére magamra ismertem benne. Ugyanaz a fény játszott a tekintetében, mint az enyémben ennyi idősen, hasonlóan vonta össze a szemöldökét és a pálcáját is úgy tartotta, mint én. Makacs volt, tartózkodó és gyűlölködő; ismét csak hozzám hasonlatos. Tettem róla, hogy ő is megkapja a „rossz szülő adagját”. – Tényleg szeretnéd megismerni? Hogy egy család legyünk? – Csókjával belé fojtotta a szót és elérte, hogy az összes kétség könnyű füstfelhőként szálljon ki belőlem. Kezeim az arcára csúsztak, beleolvadtam a csókjába és abba, hogy egyáltalán itt volt velem. Titkon reméltem, hogy ide fogunk jutni, de nem mertem teljesen elszaladni a lóval. Ugyanakkor ostoba lettem volna elszakadni tőle, átfontam rajta a karjaimat és élveztem a pillanatot.