searching the world for what's right here

Az egész meccsen nem merek igazán lenézni a közönség soraiba.
Amikor megírtam azt a levelet Damoclesnak, még nem jöttem rá, mekkora felelőtlenség volt. Ilyen súlyt magamra pakolni, éppen egy meccs napján? Mégis mit gondoltam?! Akár itt van, akár nincs, mindenképpen eltereli a figyelmemet a játékról, és bár a családom fontosabb, mint a játék, bizonyos tekintetben a játék az egyetlen kilépő kártyám, ha a dolgok nem alakulnak túl fényesen. Hát nem merek lenézni. Egy pillanatra sem. Kényszerítem magam, hogy a tekintetem csak akkor tévedjen lefelé, ha arra van a kvaff, arról várható támadás, ha arra passzolok, de akárhogy is, amíg tart a játék, nem engedhetem meg magamnak, hogy ismerős arcok után kutassak az átokverte lelátókon, amíg tart a játék, a csapatomért vagyok felelős, nekik tartozom azzal, hogy a lehető legjobb formámat hozom, nem pedig a két idióta bátyámnak, akik azt hiszik mindketten, feltalálták a spanyol viaszt, én pedig nem tudom, melyikük mit művel. Olyan nagyon igyekeznek a „kis húgukként” kezelni, hogy talán már el is felejtették, bizonyos tekintetben érettebb vagyok mindkettőjüknél, legalább annyi terhet elbírok, és egyébként is: ebben az egészben együtt vagyunk benne. Arról nem is beszélve, hogy úgy gondolom, a lehető legjobb megoldásra már rájöttem.
De ennek várnia kell. Várnia, amíg a cikeszt el nem fogják, várnia, amíg ki nem hirdetik az eredményt, és várnia, amíg a pálya pázsitjára leszállva előbb nem a csapattal foglalkozom, és várnia kell addig is, amíg visszavonulunk mind az öltözőben, ahol gyorsan átöltözhetek, letörölhetem az arcomon gyöngyöző izzadtságot, és némileg szalonképesebben nem kerülök elő.
Hogy Angus keresésére induljak – hiszen Angus biztosan itt van, egy meccsemet sem hagyná ki, ő a biztos pont, még ezekben a fájdalmasan zavaros időkben is, és én csak remélhetem, fájó szívvel, a csalódástól rettegve remélhetem, hogy a bátyánk is ott van vele, vagy ha még nincs, akkor pillanatok alatt felbukkan, és nem kell rögtön visszapattannom a seprűmre, hogy mindent megtegyek kínomban az innen való eltűnés érdekében…
Feltűnik előttem Angus torzonborz üstöke, mögötte egy hasonló, alig észlelhetően magasabban, de magasabban, és belőlem hiányzik szinte minden naivitás, minden szentimentalizmus, a szívem mégis kihagy egy dobbanást, és az agyam szinte fel sem fogja, hogy az ikrem mögött Damocles lépdel felém. Gyökeret verek, legyen akármilyen kínos, hirtelen bizonytalannak tűnik minden lépés, amit tehetnék, és csak tétován intek egyet feléjük, a szabad kezemmel, ami nem a seprűmbe kapaszkodik.

searching the world for what's right here

Olyan ez, mint gyufával játszani, és nem tudomásul venni, milyen gyúlékony körülöttünk a világ. Ha valaha is ostoba lettem volna, vagy tettettem volna magam valaha ostobának, most mondhatnám, hogy én igazán, én soha, én dehogy!, nem tudtam, hogy minden gyúlékony, minden illékony, megkockáztatom, minden robbanékony. Pont ilyen összeereszteni a testvéreimet egy puskaporos hordó közelében. Pont ilyen családnak lenni, ebben az elcseszett évben.
De én nem vagyok ostoba. Én tudom, én mindig is tudtam, szinte látom a felskiccelt feszültség vonalait, tudom, amit nem mondanak ki, tudom, amit éreznek, és néha azt hiszem, még azt is tudom, amit gondolnak. A férfiak igazán nem annyira bonyolultak, és az önérzetük sokkal könnyebben sérül, mint az enyém.
Az én önérzetem most egy kicsit zavarban van - én vagyok az a borzasztó nőszemély, aki természetesen megsértődne, ha nem jöttek volna el ma mindketten, majd passzív-agresszívan letagadtam volna, hogy igenis meg vagyok sértődve, talán odáig is elmentem volna, hogy hosszassan ragozzam, mennyire nem haragszom, pedig igenis haragszom. Aztán meg, ha eljönnek... nem tudok mihez kezdeni velük. Nem tudok mihez kezdeni az elfogulatlan dicsérettel, a bókokkal, az ajnározással, hülyén érzem magam tőle, hülyén és zavarban, és egyébként is nehéz ilyenkor a családdal, mert természetesen nem látják a hibáimat, nem tudnák felidézni, mikor hibáztam a mai meccsen, és nincs is ezzel semmi baj, csak ebből nem tanul az ember. Ettől nem lesz jobb. De most igazán nem is azt várom tőlük, hogy jobb legyek. Vagy legalábbis, nem a kviddicsben.
Angus tenyerébe csapok, a fentieknek megfelelően idióta félszegséggel mosolygok, pedig lelkem rajta, én nem az a fajta lány vagyok, aki könnyen zavarba jön, én bárkinek addig nézek a szemébe, amíg az illető nem bírja tovább, és kénytelen elfordítania a tekintetét, és néha gyűlölöm, mennyire "kishúg" vagyok mellettük, pusztán azért, mert az idő kereke ezt így írta meg, és bármit teszek, nem lehetek más - Kösz, srácok. Azért nem kell túlzásokba esni - mondom kósza sóhajjal, csak hogy abbahagyják, talán ők is tudják, hogy elsősorban nem egy buta, iskolai meccs miatt akartam látni Damoclest, és nem azért szeretem, ha Angus a közelemben van. Damoclesnak ölelés jár, gyors, de szorító, és a pillantásom meg-meging kettejük között.
- Én már több javaslatot is tettem a probléma megoldására, de hallgatnak rám szerinted? - a kérdésem megválaszolja önmagát, ahogy Angusra hunyorgok, de igazából semmi türelmem ilyen semmisségekhez - az efféle hétköznapi problémák attól tartok, eltörpülnek a valóságunk mellett - Nem ülünk le a lelátókra? Lassan elvonul onnan mindenki.

searching the world for what's right here

Néha úgy érzem, szándékosan értenek félre dolgokat. Nem tudom ugyan rájuk bizonyítani, talán csak a génjeinkbe, a génjeikbe van belekódolva, hogy mindent bonyolultabbá akarjanak tenni, ami egyébként pofon egyszerű - Egy szóval sem mondtam, hogy tehetségtelen vagyok, vagy bármelyikőtök jobb lenne nálam, csak azt, hogy túlzásba viszitek - vagy csak én hallottam volna ezt a saját számból? Kétlem. Vaknak és elfogultnak lenni azonban mindig könnyebb, és azt hiszem, ez a mi legnagyobb problémánk. Szeretünk vakok lenni önmagunkkkal és másokkal szemben is, és szeretünk elfogultak lenni a saját álláspontunkkal szemben - én sem bírom megállni, hogy ne javítsam ki a testvéreimet. Én sem tudok beletörődni abba, hogy úgy bánjanak velem, mintha hímes tojás lennék. Ha az lennék, már rég összetörtem volna. Összetörtek volna.
De talán most mégsem az a fontos, melyikünk mire veri a mellkasát. Én az egyelőre nem létező kviddics karrieremre, Damocles a felfedezésére, Angus arra, hogy még nem fojtotta meg egy párnával a szobatársát... a legkevésbé sem érdekel egyik téma sem, ahogy egy pillanatra sem tudok fennakadni azon, hogy Damocles képes azt mondani, hogy "ne piszkoljuk össze a ruháinkat". Miért, van itt bárki is, aki miatt nem kellene, vagy van itt bárki is, aki emiatt ránk szólna? (Ha csak ő nem.) Szinte türelmetlenül fújok egyet, egyszerre szól ez mindkettejüknek, ha azt hitték, a szőnyeg alá söpörhetünk megint egy fontos beszélgetést, ha azt hitték, ez a találkozó nem lesz feszült és kellemetlen, akkor nagyon rosszul gondolták.
Ezúttal nem hagyom magunkat semmit sem elfelejteni...
Nem is mondok nekik semmit, csak elfordulok tőlük, megcélzom a legközelebbi lelátót, amiről szerencsére most evickélnek le az utolsó nézők, és csak alig pár sort mászok felfele, hogy ne legalul üljünk. Remélem, hogy követnek, ha nem, kénytelen leszek hangot is adni annak, hogy de igen, én most kimondottan ezt várom tőlük, de talán néhány perc múlva már mind a hárman a lelátón gubbaszthatunk - Fáraszt ez az ostoba színjáték - nem érzem fontosnak, hogy ne térjek azonnal a tárgyra, mindketten tudják, miről beszélek, felesleges minden mellébeszélés, minden finomkodó felvezetés, én finomkodtam eleget eddig is, próbáltam célozgatni, utalni, rávezetni, rávenni őket, hogy maguktól beszéljenek arról, ami tönkreteszi a családunkat, tönkreteszi az életünket, de senki nem mond semmit, és senki nem csinál semmit, nekem pedig végtelenül elegem van ebből - Damocles, nem csinálhatsz folyton úgy, mintha attól, hogy nem vagy otthon és nem vagy velünk, nem lennél a családunk része, és nem lenne felénk semmiféle felelősséged. Angus, neked nem tudom, mi bajod mostanában, de talán el kellene fogadnod, hogy bármi is az, nem vagy vele egyedül, és ideje beszélned róla - a hangom nem remeg, nem gondolom meg magam, és nem szégyellem el magam. Úgy ülök közöttünk, mint élő vád, aki a fejükre olvassa minden bűnüket, és egy pillanatra sem hezitálok - felszegett állal, határozott hangon mondom el azt, amit gondolok. Ezúttal kendőzetlenül.