Dawn Colton

Dawn Colton

Ott az otthon, ahol a szív, de hova megy, akinek nincs szíve?

becenév

dawn

kor

huszonnégy

származás

félvér

lojalitás

a rombolásnak nincs istene

képesség

sárkánykór

csoport

törvényen kívüli

]rank

törvényen kívüli

play by

kennedy dawn stearns

karakter típus

saját

Volt olyan pillanat, amikor Dawnnak volt apja, és volt anyja. A fogantatás pillanatában voltak szülei, a születés pillanatában volt anyja, az újjászületéskor pedig mindkettő porrá lett...

Egy élesen síró, üvöltő csecsemő csúszott a régen sterilizált lepedőre, amit a börtön gyengélkedőjének egyik hordágyára terítettek. A vizsgálóágyon nem volt hely, mert ott egy másik női elítélt feküdt leszíjazva, és egy nővér próbálta ujjaival kihúzni a cigarettás dobozt, amit a torkába gyűrt. Dawn anyját is az ágyhoz kellett kötözni, mert órák óta üvöltött, hogy ég a gyomra, és azzal fenyegetőzött, hogy saját kezeivel kaparja ki. A köldökzsinórt egy leforrázott ollóval vágták el, a csecsemőt pedig odaadták a mentősöknek. Évek teltek el, mire Dawn megértette, hogy ő sosem lesz ennek a világnak a része. Az anyja és az apja sosem lesz az övé, a második, a harmadik és a negyedik sem. De a világot még megszerezheti. A mából visszatekintve valahol még szerette is a nevelőintézet penészes, rothadó falait, az ostoba mugliivadékokat, a délutáni programokat, amikor rendszerint őt zárták be a csatornaaknába, az állatürülékekhez hasonló vacsorákat, amikor egy-egy gyerek a fejére borította, és a nevelők esti jóéjt pusziját, ami véraláfutásos rózsákat hagyott a szeme alatt és a szája sarkában. Ezek nélkül talán sosem lett volna az, akivé vált.

A négyes volt az utolsó és az első. A negyedik házban, ahova rövid időre, de betette kicsi és törékeny lábait, egy átlagos házaspár lakott. Dawn számára átlagosak voltak, a férj alkoholista, a feleség megtört, gyenge, fájdalomhoz és kínokhoz görcsösen ragaszkodó rabszolga. Dawn ekkor már nem volt az, aki régen. Nem sírt sokat a szekrényben azt remélve, hogy felébred, és minden megváltozik, olyanná, amilyen sose volt, és talán sose lesz, mert az a világ, ahova született, nem adott helyet porban ragadt gyengéknek és emberpárti aktivistáknak, akiknek fontosabb az emberségesség és becsület törékeny látszatát kelteni savas vérben fröcsögő farkasok és oroszlánok között, mint nyomorult életükért futni vagy elővenni a vadászpuskát, és csőre tölteni. Nem vágyott arra, hogy unalomáztatta hétköznapjain illuzorikus családi ház gyerekszobájának ágyában fekve a plafon repedéseibe képzeljen bele felfedezőutakat és sohaországokat, mint minden átlagos lánygyermek, akinek évek óta ugyanazt a müzlit készíti reggelente az édesanyja, és ugyanazt a csaló, félhazug gyerekmesét olvassa esténként az édesapja. Ő már mást akart. Úgy élni, ahogy az hozzá méltó. Olyan lényhez, aki kínszomjazó istentől kapta világromboló ajándékát, a tüzet, azt a tüzet, amit Prométheus idejekorán hozott el a méltatlanoknak, de az ő máját már nem csípkedi keselyű, és nem láncolja örökromlott rendszerekhez törhetetlen bilincs.

A rendelő szaga égetően ingersteril volt mindig, ott születtek a gorgók, akiknek pártján a rút üresség állt, ott teremtettek alaktalan másvilágok, királyok és királynők, és tévedések rémálmai szűntek meg létezni. Ott született ő is, a szárnyait próbálgató, öntudatlan sárkány, ott, a „Dr. Alex Burton pszichiáter” tábla alatt, előtt és mögött, amikor a felírt tabletták porrá törve hullottak be a gyerekszoba padlójának repedéseibe, és végül árulták el a gyengét. Ott állt a mit sem sejtő, álmosan pislogó kislány a tornyosuló konyhapult mellett, és állkapcsa a csempén csattant, ahogy a férfi mancsa tarkójának csapódott. Dawn akkor már tudta, hogy halott. Hónapok, röpke évek óta tudta, hogy újjá fog születni, az óra ketyeg, a homok pereg, a bőrszíj az övtartót súrolja, csörög a fémcsat, és pattan a hátán a hegyesre varrt másik vége. Újra csattan, majd újra, forró vér csordogál márványmintában a csempén, még ötször, pontosan ötször, mert a szikrák a tenyerében cserben hagyni látszanak őt, a gyengét, a kislányt, nem lobbannak, nem robbannak, csak sercegnek, mint egy végét járó elkésett csillagszóró, a lány sír, zokog, üvölt, a férfi fújtat, suhint, csap, és a lány meghal. Sárkány született akkor. Ódon rácsokat szaggatva szabadultak ki a fiatal, vad lángok terjeszteni az igét, amit Prométheus hozott nekünk, az arra méltóknak, éhesen nyaldosták a konyhaszekrényeket, az olcsó fából készült székeket, a bőrszíjat, a férfi ruháját, aki mindenét eldobva, égett hússzagú csíkot hagyva maga után rohant fel a lépcsőn üvöltve, hogy rabszolgáját mentse, de félúton törve rogyott össze, hogy a lángoroszlánok átharaphassák a gégéjét.

A negyedik, az utolsó férfi, akit apjának neveztek a cédulák, az első, akinek a létére ő égetett billogot születése napján. Vérfoltos, kormos, gyerekhálóinget lobogtat a fekete füst az udvaron, a bestiamezítláb áll műve előtt, és csodálja, álmodja, éli, ahogy érdemtelen múltja porrá ég előtte, megszűnik a haszontalan jelen és a sosevolt jövő, ő pedig felül a melegáramlatra, ami a Mennybe repíti.

Létezik egy hely, amit nem ismer sem felsőbb-, sem alsóbbrendű, csak ő, a bestia, az egyetlen, önmaga nárcisztikus és istenkomplexusos tévedése, csalfa és romlott eszméi, szakadatlanul forrongó ingerenciája valami nagyobbra, valami keserédesre, aminek múlandósága fémes ízt hagy a nyelvén, de nem hagyja elmenni, csípően cukros függőség, mely másnak halálos méreg, de ő tudja, jó ideje tudja, hogy az ő világa a helyes, a véltvalós, amit soha senki többé össze nem törhet, mert csak az övé, csak ő ismeri, akit a rettegés és fájdalom szilánkosra tört darabjaiból rakott össze a sors fekete humora. Hagyj fel minden reménnyel, kedves járókelő, ha találkozol a bestiával, nincs ellene emberi fegyver, amit kicsinység kovácsolt féktelen ideákból, mert ő nem itt született, csak itt halt meg, megölni már nem tudod, elpusztítani nincs erőd, ha a szemébe nézel, mert semmit sem látsz, ami ott van, csak a világod hamis tükre, csalóka ablak, amin sosem fogsz belátni, csak hinni, hogy senki sem figyel a másik oldalon. Senki sem ül az üveg túloldalán, de valaki mindig figyel, egy régmúlt ábrándja, elsüllyedt létfoszlány, mely nem vár megmentésre, csak fúldokol, nem akar felúszni, de képtelen meghalni, mert beleteremtődött, és teste csak rothad, de nem párolog, és sosem válik porrá, míg el nem ég. Egy makulátlan lény örök csillogása, nem teszi foltossá köpenyét sorvadó érzelem és oktalan bűnbánat, nem köti gúsba emberi ragaszkodás valamihez, amit a menekülők összeszorult elméje szült. Nincs hite, vallása, igazsága, csak ő van, mentesen minden mesterséges kötelezettségtől és elvárástól, a valósága önmaga pervertált hasonmása, mely újraalkotódik minden felsejlő pillanatban, és nem ismer ember szabta határokat, sőt semmilyen határt, mert léte egyszerre lángol és nincs. Mindenki ugyanarra a sorsra jut. A kárhozat nem ismer engem és téged, őt és másokat. A pusztulás elkerülhetetlen.

+18

A férfi fölémászott, izzadságtól csöpögve lefogta a két csuklóját az ágyra, és mohón harapdálni kezdte a nyakát. Mindketten meztelenek voltak már, a férfi hálószobájában, akit aznap alkohollal szolgált ki a kocsmában, ahol szürke mindennapjainak pattogó szikrákat adnak a prédák, akik két lábon sétálnak ki és be a korhadt ajtón. A férfi térdeivel széthúzza vékony combjait, befurakszik a sárkány barlangjába, és nem sejti még, hogy az élet véges, ahogy a tudat, mely meg is szűnik, amikor behatol lábai között, a lány pedig síkosan nyög fel, sokszor egymás után, pedig csak egy átlagos, sokadik szex a héten, a hónapban, az életében, számot sose kaptak, mert múlandóságuk még a pillanatoknál is tűnékenyebbek. A férfi is csak egy volt a sorban, törvényen kívüli, aki kereste a bajt, de őt nem kereste senki, zsoldosok és hóhérok listáján volt az utolsó névtelen, akinek sivár létezéséről még önmaga sem tud. A férfi beleélvezett, majd legördült róla. A háta vérrel festette szabályosan csíkosra világos szürke lepedőjét, Dawn fölé mászott, ráült a hasfalára, és két mutatóujjával könnyeket perzselt az arcára, hogy lecsordulva felhasítsa nyakán a bőrt. A férfi értetlenül ordított fel, kézfeje csattant Dawn járomcsontján, ő pedig megszállottnak ható, halk nevetéssel esett az ágy másik felére, miközben alkalmi partnere, akinek az utolsó alkalma volt mindenre, még mindig nem fogadta el, hogy ma meg fog halni.

A férfi a fürdőbe rohant, hogy a tükörben, amiben Dawn sosem látta magát, megnézze, mi történt az arcával. Csak égésnyomok voltak, olyan ítéltek pecsétei, melyek már jóval azelőtt meghozattak, hogy ennek a férfinak elképzelései lettek volna a semmisségről. Dawn végigsimított a párnán, aztán a lepedőn, és sóvárgó tekintettel követte, ahogy az ócska anyagot egyre gyorsabban eszik a lángok. A férfi visszatér, kétségbeesetten üvölt, menekülne, de nem tud, mert már minden ég, ropog, recseg, a lány vonaglik a gyönyörtől, mint a két hete tiszta drogos, ha éltető kokainhoz jut, pálcáját néhány másodperces kínvonyítás után a férfire szegezi, hogy elaltassa, mert a torka elnyomja a Tűz mézes hangját.

Aztán felkel az ágyról. Kisétál a konyhába, még mielőtt a lángok odaérnének. Felöltözik a konyhaasztalra dobált, combközépig érő fekete ruhájába, és kisétál a néptelen, sötét utcába, ahol egyik épületen sincs fénybogár, mert régen nem lakja senki, csak sötét üzletek táptalaja minden ház, kert és udvar. Amikor a hálószoba ablakán kicsapnak a lángok, ő már otthon van. Londonnak abban a részében, ahol csóró mugliknak adnak ki bérlakásoknak titulált gödröket és lyukakat, egy torony legfelső, negyedik emeletén, aminek ablakain jókedélyű muskátlik képe sugárzik ki az utcára, de küszöbét átlépve, bűbájjal tűzvédett retro bútorok között sétálva csak az láthatja a valóságot, a kocsmából éjszakai műszakról pirkadatkor hazatérő sárkányt, akiről úgy ítéltetett, hogy farkasszemet nézhet sanyarú létezésével.

Gratulálunk, elfogadva!

Üdvözlünk köreinkben, reméljük jól érzed majd magad nálunk.

Nade Miss Dawn!

Hát honnan tudja, hogy tetves cellában született? Talán kitakarították, vagy az Állam varázstalan emberei tömték fejét badarságokkal.
Hát szabad-e ilyen csúful látni a világot, hisz volt az a mágus, aki ugyan nem beíratta, de engedte, hogy a levél tartalmának megfelelően Ön felvételt nyerjen, ahogy bizonyára kvibli gyermekei nem részesültek a mágia áldásában.
Bár nem értem a visszahúzódó gyermeki én hogyan egyeztethető össze azzal a pszichotikus kéjnővel, akivé vált, kíváncsi lennék szegény Binns professzor arckifejezésére, amikor ajánlatott tett.
Azért maga igencsak tüzes természet, ha fél Roxmortson végiggaloppolt, de úgy érzem még nem végzett,
hiszen kimaradtak a festmények, szellemek, trollok, házimanók, a sikítókkal vigyázzon és az akromantulákat is kerülje el, habár ez utóbbiak nyolc láb technikáját azt mondják érdemes ellesni.
Na menjen, foglalózzon, magát úgysem érdekli a család, vagy a szegény, öreg tanárok hajlott kora, nemi identitása, én inkább el is fordulok most, becsukom szemem, szám, élete különben könnyekig hatott, legjobb lesz ha átadom a terepet magának.

Clive

Foglalók • Hírek • Kapcsolatkereső • Halálfaló lista • A Főnix Rendje listája