Habár tisztában vagyok magammal - amennyire ez lehetséges - gránitszilárdságom nem akadályoz meg abban, hogy napjaimat rettegéssel töltsem. Nem valódi, hangos fajtával, amely falakat emel és tetőt a fejünk fölé tévképzetekből, míg várjuk, mikor érint az ismeretlen ujja hátulról, hirtelen, összerezzenünk, pedig vártuk, számoltuk a perceket.. az én félelmem tárgya a jövőbe veszik, csak érkezését sejtem, neve még nincs. Valahol, egy távoli, álomszerű látomásban csillagok lebegnek a semmiben, köztük darabjaink sodródnak, és én már csak emlékként beszélek néhány gyermeknek egy mesterségesen megvilágított folyosó rejtekén, hogy léteztek az én időmben regények, melyek ábrándoztak az ismert világ végéről, robbanásokról és a kegyetlenség tombolásáról, de ők.. ők már nem látnak mást, mint ami számomra egykor fikció volt.
Ennek a kornak kezdőlépései rajzolódnak ki mindegyre, a véletlenül észrevett képeken, melyekkel a varázstalanok illusztrálják környezetük pusztulását, az állatvilág halk sóhajai átszűrődnek a mindennapokon, és én, aki idebent a társaim között is érzem a háború melegét arcomon, tudom, van mit veszíteni, és amit örökül hagyunk, csak új gyűlölet és bosszúság melegágya, mintha a tervezőasztalon fertőznénk felül a lehetőségét is valami ártatlannak. Ezekkel a gondolatokkal érkezzek rég nem látott Aurelia köszöntésére, borítsam még sötétebb tónusba bezártságát, amelyet nehezen tűr így is? Bűnösnek tetszik figyelmeztetni, hogy ahol ő a csendet hallja, lélegzi, ott még halkan, de erősödő ütemben óra kattogását regisztrálja a fül, és már zuhanunk is, ha kinyitja szemét, odalent észreveheti a közeledő talajt. Sárga, és halott.
Nagyot nyelek belépésem előtt, társaim elláttak megfelelő védelemmel ezt segítendő, de nem érzek könnyebbséget, ahogy keresztül folyik testemen a fidelius-függönye, hiába mantrázom készültének mechanikai alapjait, hiába képzelem, hogy egyszer majd magam is megtervezhetem, megemelhetem a semmiből fantáziám csarnokait, a félelem akkor is megmarad, ha figyelem elkalandozna - bűntudattal telve lépek be, mint rossz hírek hozója.
- Aurelia.. olyan rég nem láttam. És ön, ön most is olyan... álomszerű előttem. - minden bizonnyal összezavartam, szorosra zárt állkapoccsal adom át a számára összekészített olvasnivalókat, rajta kijegyzetelve mindaz, amit nem élhet át személyesen. Az illő köszöntés után, amely szüleinek ezek között a körülmények között is kijár, nem is remélhettem, de kettesben maradván a szégyen játszik homlokomon, hiszen ki köszönt így régi barátot a nélkülözésben? Még az is rejtély előttem, miért választotta egykor a társaságom, így próba elé állítani türelmét ismét kegyetlenség volt. - Talán azt gondolod, csak rossz hírekkel jöttem, de.. talán mégis szolgálhatok valami enyhüléssel. Pár napja tudomásomra jutott, hogy betörtek egykori birtokotokra, és az egyik név, amelyet az aurorok regisztráltak.. a nővéredé volt.

Vajon magam is így reagálok, ha Alba meghal, és később mégis értesülök megmeneküléséről? Képes volnék őszintén reménykedve kimutatni valódi érzéseimet? Majdnem - majdnem megérintem Aurelia arcát, hogy aztán a mozdulat mégis úgy tűnjön, ügyetlenül köhögök, tenyerem a talárom zsebébe csúsztatom udvariatlanul, pedig bíztam benne, előtte nem tör rám ez ostobaság. Az izgalma azonban soknak bizonyul, őszintén hisz a lehetőségben, és nincs másom, csak amit hallottam: hogyan is ellenőrizhettem volna a valóságtartalmát jobban? Elmulasztottam, valódi szörnyeteg vagyok.
- Ig-ig.. valóban, az ő nevét. - megmerevednek az izmaim, mintha arcul ütött volna, de a lelkesedése bizonyára elfedi a remegésem, a hirtelen jött pánikrohamom semmis a ragyogásban, ami elönti egyszerre, behúzom nyakam, próbálok csak hangjára figyelni, hiszen ez nem ugyanaz, véletlenül sem ugyanaz! - A-a Rendtagoktól jött az értesülés, és most.. most azt hiszem, keresik. Nem tudott volna belépni a birtokra, ha nem.. auror, aki a mágiának köszönhetően járhat ott, vagy nem családtag. A házatok egyike a rég épülteknek, a mágiája távol tartja az illetékteleneket, amíg.. de ez nem fontos most. Azt hiszem, valóban ő lehetett az. Hihetünk.. Moodynak.
Kénytelenek vagyunk, van a nyelvem hegyén, többet úgysem tehetünk, minthogy elhisszük értesüléseit, mert nem téved, mert nem kegyes, nem akarna a megnyugtatás kedvéért azzá válni, ami sosem volt. Óvatosan hátrébb lépek, illetlen is volna tovább összefonnunk a kezeinket, a szülei talán besietnek majd a hangjára, talán nem is lett volna szabad beavatnom, de biztos vagyok benne, hogy értesítették őket, és nem álhattam, hogy éppen őt.. megint sötétségben tartsák. Aurelia nem gyermek már, és joga van tudni mindenről, mint a talán utolsó Flintnek.
- Azonban az épület az ottjártukkor.. összeomlott. Azt hiszem, ezért gondolom, hogy sor kerülhetett valamiféle csatára, logikus volna, hogy a nővéred tért vissza valamiért. Akarod.. akarod, hogy megkeressem? Nem örülnének, biztosan, de ha ezt szeretnéd, én elindulok, és megkeresem neked. Bármit megtennék, amire kérsz, Aurelia.