~ Jó nap ez a halálra. ~
Megmondták a rómaiak is, ámbár ők a saját halálukra gondoltak. Én azonban nem öngyilkos vagyok, hanem bérgyilkos. A célpontom pedig nem tűnik lehetetlen küldetésnek. Egy pultoslány aligha védett személy.
A százfűlé hatása alatt sétálok a kocsma felé, ahol elvileg a célpontom megtalálható. Még két hónapja, a Mungóban az egyik látogatótól csentem el egy hajszálat a kabátjáról. Időnként gyűjtögetek ilyesmit mikor senki nem látja, és elrakom őket későbbre. Ez a fickó olyam korombeli lehet és alighanem a nők bálványa. Ezért választottam ezt a mintát, mert fel akarom szedni a leendő áldozatomat és elvinni a faházhoz. Ott nyugszik majd anyám mellett.
Olyan késő van, hogy az lassan már korán. Alighanem hamarosan ez a lebuj is bezár. A reméltnél is feltűnésmentesebben jutok be, mert a vendégeket épp két fickó tartja lázban, akik dülledt szemeket meregetve üvöltöznek egymással. Szinte tapintható körülöttük az alkoholgőz.
A célszemélyt nem nehéz megtalálnom. Ugyan olyan feketében van mint én, csak az ő ruhája kevesebbet takar. Ámbár én sem vagyok túlöltözve az olcsó farmernadrággal meg a kopott, szürke balonkabátommal. Még csak ősz eleje van, de a hideg nekem erős gyengepontom, sosem szerettem. Idebent már jobb idő van, a kabát így a pult melletti egyik üres szék támlájára kerül. A pólóm hasonlóan szürke mint a kabátom. Meg hasonlóan kopott.
- Egy korsó sör lesz.
Adom le a rendelést a célszemélynek amint rám figyel. Csendben kortyolgatva mérem fel a terepet. Kapóra jön a két dülledt szemű, mert úgy nézhetek körül, mint ha az ő csetepatéjuk érdekelne. Csak arra kel figyelnem, hogy ne vonjam magukra a figyelmüket. Közben a célszemélyt is tanulmányozom, de ezt egyszerűen úgy teszem, mint ha egy szép nőt néznék. Ami végül is igaz, mert egy szép nőt nézek.
Vagy tíz percig tart ki a sör, eddigre biztosra veszem, hogy senkit nem érdeklek.
- Még egyet.
Egyáltalán nem vagyok parancsoló. De egy kocsmában aligha hangzik el túl sűrűn a kérem. Miközben tölt, felváltva nézek hol rá, hol a még mindig hangoskodókra. Végül a nőn állapodik meg a pillantásom.
- Mit csinálsz ha ezek ketten bekattannak?  - Érdeklődöm meg, ámbár tudom hogy mit csinálna. Edward közölte, hogy Dawn Colton pyromágus. - Mi a teendője ilyen esetben a pultoslánynak?

Csak a szokásos, gőzös, mámoros éjszaka. Ma még korábban is jöttem be, mert a főnök nem volt megelégedve a tisztasággal. Egy kis takker után én nyitottam este 8-kor. Igen, viszonylag későn, mert ide nem az aranyvérű réteg jár, sokkal inkább a csóró, alkoholista csürhe és a viszonylag hétköznapi, de a társadalomban csak megtűrt nép. Szóval lassan már tíz órája itt lehetek vagy fogalmam sincs, telik az idő, ahogy telik. Nem szoktam követni. Nem mondanám, hogy frusztrál, inkább csak nem érdekel.

A mai két gyökér is színpadra lépett. Szinte minden nap van egy összetűzés, de néha több is. Ezek ketten gyakran jönnek ide. Az egyik hajléktalan volt és most valami lepratelepen lakik, mindig részeg az öreg. Mindig a legolcsóbb húgyszagú levet rendeli. A másik is hasonló korú lehet, és nem mondanám, hogy láttam már valaha is legalább spiccesen, nem hullarészegen. Ő volt az Azakabanban, legalábbis állítása szerint. Bár nem tudom, hogy lehet onnan kijönni élve. Gyűlölöm a bezártságot, inkább lennék halott, mint fogoly.

Nyugodt este van. Nekem legalábbis nyugodt. Nemrég kieresztettem a gőzt (na meg a tüzet is) egy mocskon. Ilyesfajta „vérszomjam”, vagy mondjam úgy: tűzszomjam, most nincsen. Különösen szexre sem vágyom, de ha esetleg elém toppanna egy olyan faszi, mint aki most ült le elém – aztamindenit! Visszaszívom. Ez olyan érzés, mint amikor egy rendkívül édesszájú ember elé tolnak egy esküvői tortát. Ha létezik is édességtúladagolás, azért örülök, hogy szexmérgezést nem lehet kapni.
- Mit adhatok? – kérdezem tőle, majd miután elég gyorsan és határozottan válaszol, csapolok neki egy sört. Először lehet itt, nem láttam még. És gyanúsan nézelődik mindenfele. Nem hinném, hogy zavarban van, inkább csak figyel. És teljesen józan, pedig már majdnem reggel van. De lehet, hogy ez neki is feltűnt, ezért kér még egy korsót és elég hamar. Töltök neki egy újabbat.
Kérdésére a pultra könyökölök, közel hajolok hozzá, és mosolyogva lángra lobbantom kézfejemet.
- Az én kocsmámban senki sem szokott bekattanni, mert ha én bekattanok, mindenki megbánja – felelek kedvesen. – Ez teljesen mindennapos látvány. Amíg nem törik berendezés és kifizetik, amit rendelnek, nem érdekel, mit csinálnak – kiegyenesedek, előveszek egy whisky-s poharat, félig megtöltöm a legdrágábból, lángra lobbantom, majd belekortyolok. – Tíz perc múlva zárok, úgyhogy most mondd, ha még kérsz valamit.

- Nem tudtam, hogy tiéd a hely. De úgy látom, - pillantok a lángokra, - hogy jól védett. Senki nem akart még bosszútállni rajtad amiért rápirítottál?
A whisky-n táncoló lángokat nézve adom le az utolsó rendelést.
- Adj egy utolsó sört. Téged nézve kedvem lenne egy whisky-hez, de dolgom van, muszáj józannak maradnom... Szép ez az ital így.
Időnként tényleg lenyűgöznek az élet apró szépségei. Ámbár ez a csaj sem rossz, sőt, de munkát nem jó keverni a magánélettel.

- Ó, nem az enyém, szépfiú – nevetek fel. – De én vagyok az egyetlen, aki itt bármikor rendet tud csinálni, és a tulaj el is várja. Plusz pénzt kapok érte – mesélek kortyolgatva. Felmennék hozzád egy tüzes reggelre.
Leteszem a poharam, és csapolok neki még egy korsó sört.
- Fiúk, záróra, takarodás van kifelé! – kiáltom el magam, majd a férfi elé teszem a korsót. A kocsma elkezd egyre zajosabb lenni a székek nyikorgásától és az ajtócsapkodástól. – Hé, ti! Kint folytassátok, különben megrövidítem a gatyátokat fél méterrel! – kiáltottam oda a két, még mindig vitatkozó öregnek. Néhány fazon odajött a pulthoz is elköszönni, és a becsületesebb fajta kocsmatöltelékhez méltóan egyesek oda is hozták a puharukat elém. Néha olyan, mintha én lennék az óvónéni, de legalább én takarítok itt a legkevesebbet a pultosok közül.
A férfi bókjára elmoslyodom, aztán elkezdek néhány koszos poharat elmosni.
- Még lesz fél óra eltakarítani minden szutykot, úgyhogy ne siess vele – bökök a söre felé. – Egyébként de, próbáltak már bosszút állni. Nem ők jártak jobban – térek vissza korábban feltett kérdésére. – Általában én vagyok a cselesebb – kacsintok rá, majd újra a kezembe veszem a lángoló poharam, és az italos szekrénynek dőlve a férfi tekintetét figyelem. – Mi dolgod errefele?

- Szóval még külön örülnél is neki ha ezek itt összeugranának . - mosolydom el egy másodpercre. - Én meg még azt hittem erre van külön valami tagbaszakadt izomkupac.
Elégedetten konstatálom, hogy bevált a számításom és érdekli mi a fenét csinálok itt. Annak már kevésbé, hogy a gazdasszony - még csak távolról sem udvariasan - kitessékeli a vendégsereget. A távozók közül legalább páran biztos megnézik az ittmaradó egyetlen fószert, aki alighanem utoljára látta élve a pultoslányt, mielőtt az eltűnt.
- Nem sietek, amúgy sem időre megyek. Na meg jó a társaság.
Elég sablon szöveg, de ha van egy kis szerencsém, a külső úgy is többet mond minden szónál. S úgy nézem tán tényleg szerencsém van. A kacsintásáról Margaret jut eszembe. Mondjuk a négy éves lányom sosem kacsintott, de ha megérhette volna, hogy képes legyen rá, alighanem pontosan ugyan így csinálta volna.
~Na ja, kacsintani minden ember ugyan úgy tud. ~
Hurrognám le magamban a dolgot, de a gondolat már befészkelte magát az agyamba, hát nem erőlködöm.
- Kis pluszmunka. - kortyolok bele a harmadik sörömbe. - Őszintén szólva nem teljesen legális, ahogy egyik pluszmunkám sem, de jól fizet.

- Azt nem mondanám, hogy örülnék, de nem tartana sokáig szétválasztani őket – helyesbítek a feltételezésére. – Azt az izomkupacot elbocsátották, mert az én pluszpénzem fele az ő fizetésének. És a tulaj azt hiszi, tudja, hogy mire vagyok képes, de legalábbis nem kérdezősködött sokáig a bemutató után.
Bókja mosolyt csal az arcomra. Hát nem csodálatos, hogy mennyire élethűen tudok mosolyogni? Hogy mennyire megtanultam, hogy mikor mit kell éreznem, mutatnom, mondanom? Bámulatos, mire képes az emberi agy.
Pluszmunka... Felnevetek, amikor azt mondja, nem legális. Ezt a szót nem hallottam ezer éve. Legális... Nem is tudom, van-e bármi legális, amit valaha csináltam.
- Olyan pluszmunka lehet, mint amit én végzek az elbocsátott kidobó helyett – vigyorgok, és újra közel hajolok hozzá. – Vagy talán csak takarítasz valaki után. Vagy valaki helyett – fürkészem a szemét. – Vaaaagy...vársz valakire. Hogy ellásd a baját. Különben minek kellene józannak maradnod – tippelgetek alig néhány centire az arcától.
Lassan kiürül a kocsma és ketten maradunk. Kijövök a pult mögül, és elkezdem helyrelebegtetni a széthordott székeket és asztalokat. Amikor már nagyjából a nyitáskor meglévő állapotra kezd hasonlítani a lebuj, odaállok a férfi mellé, és háttal a pultra könyökölök.
- Na? Eltaláltam? – utalok vissza a pluszmunkára tett tippjeimre, és mosolyogva a szemébe nézek.

~ Pont olyan szertelenül nevet mint Margaret annak idején. ~
Nézem a lányt, hallgatom a találgatását és közben megróvom magam, nehogy már minden tettéről most már Margaretre aszocilájak.
Miközben ő az arcomtól pár centire fiozofál, én csak mosolygok, de nem az ő mondandóján.
~ A következő az lesz, hogy Margaret lenne itt a pultos pár év múlva és ugyan úgy mosogatná el a poharakat, mint ez a nő.~
De valahogy nem bírom elképzelni az én édes kislányomat egy ilyen pult mögött,
~ Margaret valahogy törékenyebb, érzékenyebb lenne mint Dawn. ~
- Közel jársz. - Hagyom helyben miután visszatért a pulthoz. - De tudod nem csak verekedéshez kell ám józannak maradni. Mindig józannak kell maradni mikor teljesen idegen emberekkel kerülsz munkakapcsolatba. Pláne ha illegális a meló. - Hogy kicsit eltereljem az erőszakos vonalról, megtoldom a mondandómat. - Ne mondd nekem, hogy el sem tudsz képzelni más bűncselekményt mint az erőszakot.

- Ó, nem verekedésre gondoltam én... – mosolygok rá. Kis naiv, azt hiszi, nálam kimerül a verekedéssel az illegalitás? – Hmm... Én még sosem verekedtem – hazudok szemrebbenés nélkül. – Egy ilyen törékeny lánynak amúgy se jusson eszébe a közvetlen fizikai erőszak, amikor itt van ez – felmutatom szikrázó kezemet.
– Visszatérve rád, szépfiú... Lehetnél csempész. Vagy bájitaldealer. Még a rongyaid is passzolnak hozzá – provokálom vigyorogva. – Vagy halálfalókkal üzletelsz. Ejj, csúnya dolog! – dorgálom meg szigorúságot tettetve, de hamar nevetésbe megy át a dolog. Mondanom sem kell, kamunevetésbe.
- De az is lehet, hogy valakit meg fogsz ölni – fürkészem az arca reakcióit. Amilyen ösztönből hazudok, annyira könnyű rájönnöm, ha valaki más hazudik. – Az nem erőszak, ha gyorsan csinálod. Nem? – én már csak tudom.
Egy ideig még nézem az arcát. Ahh, szépfiú... A fene vigye el ezt az étvágyamat. Nem igaz, hogy nem akar szűnni kicsit sem. És ha egyszer valaki már megvolt, utána már unalmas. Tudjátok, milyen rohadt idegesítő ez? Merlin adta szerencsém, hogy legalább így nézek ki, ahogy. Ez azért megkönnyíti az étvágycsökkentést. Miközben ezeken filózok, alsó ajkamat harapdálom, de aztán gyorsan észhez térek.
- Na jó, zárnom kell a kasszát – fogom a pálcám és elindulok a pult mögé. – A korsót hagyd csak a pulton. Még el kell számolnom a bevétellel, úgyhogy mesés reggelt, sármos idegen! – mosolyogva célozgatok rá, hogy most épp kiteszem a kocsmából. – Vagy ha akarod...10 perc múlva találkozhatunk a főbejáratnál – kacsintok rá ismét csábosan. Sajnálom, nem szeretek éhes lenni...

- Praktikusabb mint az ökölharc.- bólintok egyetértően, apró mosollyal. - Eddig még nem nagyon akadt ellenfeled ahogy elnézem.
Túlságosan magabiztos, mint akit még sosem győztek le, alighanem én leszek az első.
~ Egyben az utolsó is. ~
Hallgatom a tippjeit és nem lep meg, hogy az igazságot is eltalálja. Már akkor felkészültem erre lelkileg, mikor kimondtam, hogy dolgom van.
~ Igen bérgyilkos vagyok és téged akarlak megölni. ~
Megnézném milyen arcot vágna, de most nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Talán sajnálnom kellene a nőt. Ha a Mungóban került volna elém kiterítve, alighanem átfutna rajtam efféle érzelem. Afféle, kár érte mert olyan fiatal volt még. De ez csak az első pár pillanat, utána ugyan olyan közönyösen boncolnám fel mint a hentes darabolja a disznót. Ha egy pathológus nem fejleszti ki a közöny vasálarcát és nem tudja parancsra magáraölteni, kudarcra van ítélve.
~ Talán mielőtt megölöm, közlöm vele az igazat. Ha komolyan veszi, alighanem azonnal támadni fog...  Bátor lány, tényleg kár érte... ~
Azonnal elvágom a gondolatmenetet, mert nem tesz jót a munkakedvemnek. Közben azon kapom magam hogy tulajdonképp éppen kiraknak a csehóból.
- Mondd a számlát. - Nyúlok a tárcámért, ami persze megint csak egy öreg, agyonhasznált tömegszemét. Nem hagyok túl sok borravalót ahhoz képest amennyit szoktam. Ám ezen a helyen még ez is előkelőnek számít és nem vihetem túlzásba. Épp törni kezdeném a fejem, hogy hogyan tovább, mikor végül befut az ajánlat.
~ Bevált a látogató a Mungóból. ~
Ámbár erre már az alsó ajkainak harapdálásából is rájöttem.
- Megvárlak. A meló nem sürgős. - kacsintok rá.- Rengeteg időm van.
Tényleg megvárom. Végül is ha nem várnám meg, akkor titokban kellene követnem ami macerás és veszélyes. Nem véletlenül akartam felszedni a csajt. De nem a főbejáratnál ácsorgok, hanem kissé arrébb, de még bőven látótávolságon belül egy fának támaszkodom. Enyhén csípős idő van, jó szolgálatot tesz a kabát.
~ Sajnálni fogom megsemmisíteni. ~
De hiába, ebben a munkakörben minden csak egyszer használatos, főleg a munkatársak....

Édes srác. Elég sokat is vigyorgok neki. Meg többször kacsintottam már. De nyugalom, ezek nem az érzéseim vagy az eszem. Ez az éhségem, puszta ösztön vagy zsiger. Aztán fene tudja, hogy ez a kórképemnek köszönhető-e. Igen, tudok az állapotomról. Durva, nem? Gyerekként lettem diagnosztizálva. De kiemelkedő az intelligenciám, tudakozódtam, voltam pszichiáternél azóta többször. Tudom, hogy mire vagyok vagy lehetek képes és mire nem. És tudom, hogy nem tudok mindent és soha nem is fogok tudni. De amíg ez működik, addig első az ösztön.
A pult mögött várom meg, amíg előveszi a tárcáját, majd mondom, amivel tartozik. Még borravalót is kapok, micsoda úriember! Egy mosollyal megköszönöm a fizetséget, és a pultnak támaszkodva megvárom, amíg kimegy. Remélem, te is megvársz engem kint. Remélem... Az egy érzés, nem?
Összepakolom gyorsan a koszos dolgok egy részét, dúdolgatva elzárom a bevételt, majd hátramegyek az öltözőnek is használt kis szobába. Bár én már másra is használtam. Felkapom a vékony kis ballonkabátom, veszem a táskám, bezárom a főbejáratot belülről, és már indulok is kifele. Hátul. A hátsó ajtó egy kis sikátorra nyílik. Itt szoktam bemelegíteni (szó szerint is), amikor unaloműzésre készülök. Na de most más ösztöneim vezérelnek, úgyhogy bekulcsolom az ajtót, a kulcsot bedobom a táskámba, és elindulok a sarok fele. Kicsit talán kíváncsi is vagyok, hogy a szépfiú ott áll-e az ajtónál. Befordulok a sarkon, és...nem áll ott. Mert a kihalt út másik oldalán áll egy jó öreg fa alatt. Elmosolyodom és odasétálok hozzá.
- És most mi legyen? – kérdezem halkan, miközben olyan közel lépek hozzá, hogy mellkasunk szinte összeér.

~ Tényleg hasonlít a mosolya Magaretére. ~ Már nem róttam meg magam az újabb asszociációért, miközben eltettem a tárcám a sörök kifizetése után. Mert a két mosoly hasonlósága tény. ~ Vajon a rettegésük is hasonló? .... ~
Ezért a gondolatért már megróvom magam. Nem szabad Margaret utolsó pillanataira gondolnom. Eleget gondoltam már rájuk, mikor gondolatban újra és újra lefuttattam, hogy mit érezhetett Margaret a paplan alatt. Egy időben még ezzel is álmodtam. Mostanra ez elmúlt, de nem akarom visszahozni.
~ Jobb lesz ezt a melót mihamarabb rövidre zárni. ~
Egészen kimelegedtem a démonaim felidézésétől, leveszem a kabátomat. Szerencsére azért nem izzadtam le. Az kissé meglep, hogy a kislány nem a főfejáraton jön ki, hanem teljesen más irányból érkezik.
~ Hátsó bejárat. Fene egye meg, meg is szökhetett volna. ~
Villanásnyi időre elsötétül a derűs tekintetem, ahogy rájövök mekkorát hibáztam. De elég messze van még ekkor tőlem, talán nem vette észre. Ha meg még is, az sem tragédia, elvileg már bekapta a csalit. Olyannyira bekapta, hogy gyakorlatilag rám bízza magát.
- Szép vagy. - Nézek egyenesen a szemébe.
Ez igazából egy teljesen őszinte reakció, mikor szinte hozzám simul. Persze odabent abban a falatnyi semmiben is látszott, hogy jó csaj, nagyon jó csaj. De nem érdekelt, nem prostihoz jöttem. Viszont itt az utcán, mikor levedlik róla pultoscsaj és vékonyka balonkabátjában, mint egy civilben áll előttem, eljut hozzám a szépsége. Megfog. Na nem annyira, hogy elbizonytalanodjak a végcélt illetően, de egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy el kellene odáznom a megölését és kihasználni a kedvező alkalmat. Mindennek eszenciájaként hagyom e bók formájában testet ölteni a  jó csaj mögötti szép nő felfedezésének élményét. S nem állok meg itt, folytatom a gondolatot. Mert ez az az őszinte gondolat amit most aljas célokra fogok felhasználni.
- Hosszú idő óta te vagy az első akit nem csak megdöngetnék. Hanem akivel valóban ki akarom élvezni az együttlétet. Haza akarlak vinni magamhoz.
Tulajdonképp igazat mondok. Ha sor kerülne rá, akkor nagyon odafigyelnék arra, hogy neki is jó legyen. De sosem fog erre sor kerülni, mert a folytatás már nem igaz, de gátlástalanul hazudok a szemébe.
- Eredetileg egy motelba akartalak vinni. De elviszlek hozzám. Messze van, hoppanálnunk kell.

Amikor odaérek elé, közvetlenül elé, a szemembe néz. Akárcsak én az övébe. Gyönyörű és hatalmas zöld szemei vannak. Lehet egy szociopatának esztétikai érzéke? Lehet, hogy nem az beszél a fejemben, hanem csupán a hasonlóság észrevétele. Olyan pókhálós zöld a szeme, akárcsak az enyém. És a sárkányoké.
Bókja szakítja meg elmélkedésemet. Egy igazán egyszerű, de nagyszerű bók, és ezt egy bájos mosollyal díjazom. Ám ez az ember nem egy egyszerű földönfutó, ezt biztosan tudom. Megérzésből. Ennél ez a helyzet sokkal összetettebb. Valamire készül, amihez én adom meg a kezdőlöketet. Így vagy úgy. Aztán további bókok jönnek. Ezek már kevésbé rövidek, de egyszerűek és őszinték. Halkan felnevetek, mert ezt szokták csinálni a normális emberek ilyenkor.
- Köszönöm! Azt hiszem – mosolyogva végigsimítok mellkasán, végig tartva a farkasszemet. Nem tettem hozzá, hogy nem te vagy az első, aki ezt mondja, csak rombolná az illúziót. És azt sem, hogy nem először mennék be más motelszobájába. De azért imponáló, hogy inkább hazavisz magához. Ezek szerint nem házas, nincs élettársa, és nem az anyjával él. Helyes. Az csak hab a tortán, hogy messze lakik, mert ha esetleg rosszra fordulnának a dolgok, biztosan nem lesz szemtanú. Néhány újabb potenciális problémaforrás kiiktatva. De azért remélem, hogy nem szó szerint lesz tüzes ez az éjszaka, kár lenne érte. Egy újabb sárkányszemű fiatalember tűnne el a Föld felszínéről, és én sem kapnám meg, amire éhezem.
- Mehetünk – súgom a fülébe, miután teljesen hozzásimulok, majd egyik kezemmel belekarolok, ezzel nyugtázva, hogy indulhatunk.