Három ok van arra, hogy az ember a Varázs Apró reklámújságot ne egyből a szemétbe vágja.
Egy: fűtés szezon van, és kell a gyújtós.
Kettő: megdobogtatják a pici szívét az állásajánlatokba bújtatott szexhirdetések (vagy valóban ekkora a kereslet masszőrökre és takarítókra világunkban, ez végül is örök talány marad).
Három: egy újabb albérletből kidobták, ahol végül is csak egy havernál maradt, így nem is egészen a bérletet mondták fel, hanem inkább az ingyenélésnek vetettek gátat, nekem pedig ideje lenne elgondolkodni azon, hogy akkor most csak nincs többé hely, ahol nyugovóra hajthatom fejemet, vagy egy baráttal is kevesebb lett.

Mindenesetre, ha azon kapod magadat, hogy a Varázs Aprót lapozgatod, mert nincs már többé hely, ahol szívesen látnak éjszaka, akkor ott valamit, édes fiam, jól elbasztál. Mármint, persze, azért egy ideig kísérleteztem a klasszikus módszerekkel, de hamar kiderült, hogy már csak tinédzserek hagyják, hogy leszólítsam őket bárokban. Olyan figura viszont nem vagyok, akit szívesen vinnének a kölykök a szüleikhez haza éjszakára (pláne nem vagyok olyan figura, aki szívesen venné, ha bárki a szüleihez vinné haza éjszakára, de látod, az önbecsülésemnek például már csak ebben a zárójelben van helye, na meg kit is áltatok, ha van önként jelentkező, én azért szívesen mennék, hékás!). Olyan figura meg csak szeretnék lenni, aki meg tud győzni egy nőt arról, hogy végül is jó parti vagyok, igaz se lakás, se autó, de még egy tisztességes seprű sem, sőt, a hoppanálást is rendre elbaszom, de a fenébe is, akkor innentől örökké kóbormacskaként kell járkálnom az utcákat, vadászva egy sarokra, ahol elszundíthatok?

Szóval ehhez képest Godric’s Hollow már nem olyan rossz. Nem London belvárosa, de ha csak egy icipicit megtanulok ügyesebben célozni a hoppanálási célpontra való érkezéshez, akkor ebből sem lesz túl nagy baj.
Nem lesz. Majd. De most még van, például vagy két órát gyalogoltam, mire megtaláltam a házat, amit a hirdetés címe írt. Ezért az árért persze tulajdonképpen inkább valamiféle foglalt házra számítottam, amit majd világjáró banditákkal osztok meg, esetleg valami vénasszonnyal, akit Muriel-nek, vagy valami hasonló szörnyűségnek hívnak, ezek után tulajdonképpen üdítő volt az élmény, hogy a tag, aki Philip Niels-ként mutatkozott be korábban a leveleiben egyrészt egy ajtó mögül tűnt fel (tudod, a foglalt házak nem mindegyikén vannak… hát, nyílászárók), másrészt nem is tűnt olyan bámulatosan öregnek.
Ugyanakkor két órát császkáltam, előtte meg majdnem két hetet mégis csak azzal töltöttem, hogy kóbormacskaként utcákon kóricáltam, szóval egy rosszabb napomon már-már ölni tudtam volna egy kényelmes matracért. Most egyelőre még elvagyok egy félig-meddig zavart mosollyal is.
- Eeeez… valami beugratós kérdés? Ha igent mondok, kihívod a hekusokat?
Etikett krízis #1: ha mától tulajdonképpen beköltözöl, meg kell várnod, amíg beengednek az ajtón, vagy beléphetsz csak úgy?