Hűséges, mégis hűtlen.
Tiszta, mégis velejéig mocskos.
Uralkodó, mégis hűséges szolga.
Barát, mégis áruló.
Álmokat, hajszoló mégis földhözragadt.
Megjátszott, mégis valóságos.
Gazdag,  mégis szegény.
Megfoghatatlan, mégis könnyen elérhető.

Azt hiszed ismered, de nem tudsz róla semmit sem. Egy árnyék a sarokban meghúzódva mindig kifürkészhetetlen tekintettel. Egy frusztráló árny csupán, kellemetlen érzés, ami a lelkedbe fészkeli magát és sosem ereszt el. Veled marad még akkor is, amikor már messze jár, beléd mélyeszti a karmait, de nem tépáz meg, nem szaggat darabokra, lassú halálra ítél és tort ül feletted.

Közöny, türelem, jeges magány. Az összekoccanó jégkocka a poharadban. Pióca, melyet képtelenség eltávolítani. Hozzád ragadt, kiszív belőled minden használhatót, majd otthagy. Csupaszon, megfosztottan, csalódottan. Levakarhatatlan fekete folt, egy sötét jel, az éjféli harang ütés amitől a hátadon feláll a szőr, ami miatt folyton magad mögé tekintesz még akkor is, amikor senki sem követ.

Magát megjátszó, folyton kérkedő, hízelgő, modoros, kéretlen vendég,-Önmagát meghazudtoló, téged becsapó, öntelt, egoista, beképzelt, erőszakos alkat. Nem hisz a jóban, sem a mesékben, nem hisz a szépítésben, magán kívül nem igazán hisz sok mindenben. A világ számára csak egy játszótér, egy színpad, ahol ő a karmester. Ő huzigálja a fonalakat, ő ad életet minden mozdulatnak, minden középpontjába magát helyezi, mindent maga köré épít, hogy aztán amikor rombolnia kell, önmagát mégis csak megvédhesse.

Okos ember, ravasz férfi, kitartó egyén. Többre hivatott ennél hiszen bármi lehetne belőle. Lehetne Ő a te bármid az akármi helyett, de sohasem lesz belőle semmi sem, pont azért, mert olyan, amilyen. Mindig is megmarad majd a saját udvara bolondjának, az örökös másodiknak, a cél előtt elbukónak.

Lucius frusztráló személyiség, modora behízelgő, de kifogásolhatatlan, okos férfi gyors észjárással. Ravasz és megfontolt, de hajlamos dühössé válni, ha a dolgok nem úgy alakulnak ahogyan azt ő elképzeli. A világról habár úgy tartja, hogy sajátos véleménnyel bír, mégis csak a szülei formálta nézet jelenik meg benne is: a férfi erős, célorientált és a család feje, a nő pedig a tökéletes kiegészítő elem. Lucius is pontosan így próbál gondolkozni, bár sokszor érik meglepetések. Nem kedveli a buta beszélgetéseket és az egyszerű embereket, valami többre vágyik, sokkalta izgalmasabbra, amitől úgy érzi, hogy életben van: a mindennapjai egyhangúvá váltak ahogyan a képzelt sakktáblán tologatták, kevés olyan dolgot vél felfedezni, ami meg tudja mozgatni. Az érdeklődése hamar lankad, csak addig irányul figyelme valami iránt, amíg játszhat vele, máskülönben könnyen ráun a megkapott dolgokra. Túlságosan szélsőséges és sosem bírt igazán veszíteni, habár a nagyapja minden egyes alkalommal próbálta felkészíteni arra, hogy a győzedelmes lépés néha előbb megannyi elvesztett helyzettel érkezik el, Lucius képtelen volt igazán megérteni mit takar mindez. Ugyan nem bocsátkozik párbajokba, de roppant mód élvezi olyan dolgokba ütni az orrát, amihez tulajdonképpen nincsen semmi köze. Tulajdonképpen meglehetős élvezettel tölti el, ha ilyesfajta játékokat űzhet, fényűző eseményeken elejteni egy-két kellemetlen gondolatot, háromszor is táncba vinni ugyanazt a hölgyet, hogy kéretlen pletykák szálljanak fel, dicsfényben tündökölni mindig is olyan dolog volt, amit saját kiváltságának érzett. Nehezen osztozkodik a figyelmen, nehezen tűri, ha helyette másokkal foglalkoznak, de hát igazán senki nem hibáztathatná érte ő a Malfoy vagyon egyetlen örököse. Világ életében mindent odaadtak neki amiért a kezét nyújtotta, így hamar megtanulta, hogy kérnie sem kell, máris minden az övé. Kiskirály egy olyan helyen, ahol nincs lehetősége uralkodóvá válni.

Szereti a művészeteket, szabadidejében verseket olvas és elődjei naplófeljegyzéseit, de egyáltalán nem romantikus jellem, nem igazán tudja pontosan mit is jelent a szerelem, persze azt tudja, hogy képes szeretni, a kutyáit is szereti, de fogalma sincsen milyen érzés egy élő személy iránt mást is érezni, mint tiszteletet, megvetést vagy vonzódást. A szülei házassága érdekből született, hidegnek és távolságtartónak érzi, egyáltalán nem biztos benne, hogy ő erre vágyik, de abban azért nagyon is biztos, hogy ha valakit feleségül kell vennie, mindenképpen szeretne közben valamit érezni: haragot, gyűlöletet, félelmet vagy szeretetet.

Egy olyan világban ahol a düh és a megvetés lábát már megvetette, rég nem létezik a család. Lucius számára legalábbis nem létezik igazán. Nincsen olyan erős kötelék melybe ne folyna méregként a becsvágy, a hűtlenség és a kegyetlen valóság. Cseppenként mérgez meg az apának nevezett hatalom mely erős kézzel igyekszik irányítani mindent. Borostás, szőke férfi képében jelenik meg, hosszú hajjal, vas akarattal. Nem ismer határokat, nem ismer gyengeséget, de nem ismer téged se. Uralkodik rajtad, a saját sakktábláján tologat, és rá sem ébred arra, hogy az ő játszmája, amit olyan műgonddal terelget, immáron a te tereped, s míg Ő királynak képzeli magát a fekete-fehér táblán, gyaloggá lett. Nem ápoltok különösképpen jó viszonyt, bár kívülálló számára olyan nagyon rosszat sem: tudtok apa és fiú lenni egymás mellett, mosolyogva, büszkén, vált válnak vetve, de zárt ajtók mögött képtelenek hosszú beszélgetésekbe elegyedni vagy egymással minőség időt tölteni.

Az anya pedig, a megtestesült kristálypohár mely a mérget szorongatja karcsú ujjai közt. Tisztelet, arcra fagyott mosoly, dáma a közönséges kártyalapok között. Drága levendula illat, tudatodba férkőző halk pusmogás. Mérgezett csókokat küld, hamis kártyákkal játszik. Folyton lesimítja az inged, mindig aggódik a vacsora menüje miatt, sosem ért meg igazán téged. Talán volt idő amikor a szoknyája mögé kívántál bújni, belekapaszkodtál a mindig szépre szabott, drága anyagba, néha rád is mosolygott, de sohasem babusgatott, soha sem akart igazán az anyád lenni: nem énekelt, nem mesélt, nem küzdött veled a sárkány ellen, meghagyta azt dajkáknak, nevelőknek és tanítóknak. Sosem tudtad, hogy miért ilyen, gyermekként azt hitted miattad, túl hangosan játszottál, túl sok mindent vertél le a seprűddel, sokáig időztél a konyhában, hogy lábatlankodj, a manókat ugráltattad kényed-kedved szerint és jól szórakoztál rajta. Később rájöttél, hogy anyád végtére is nem miattad ilyen, mindegy mit csinálsz, milyen eredményeket érsz el, nem tehetsz a kedvére. Megkeseredett, pedig még fiatal volt, a szeme csak tompán csillogott, a kúriában még akkor is bolyongott, amikor te csukott szemmel minden titkos átjárót megtaláltál, a keze meg-megremegett és amikor azt hitte, hogy nem látod gyenge cigarettára gyújtott.

Apádtól mindig azt hallottad, hogy Malfoynak születnie kell, hogy ez habár kiváltságnak érződik, igazi teher, béklyó, ami mindig kötelez, modorra, illemre, viselkedésre. Köt a neved, kötnek az őseid, köt minden egyes el nem hangzott szó, minden egyes ki nem mondott eskü. Malfoynak lenni nem csak jutalom, nem csak ezüst tálcán kínált finom falatok, amiből az ember mindig többet és többet szeretne, hanem kötelesség és alázat, áldozat a jövő oltárán, felelősség de mindezek felett hűség, mert a család, a név, ami tovább öröklődik, az eszme, a hitvallás, de akármennyire is szeretnéd, te mindezek közt csak egy porszem vagy, a nagy egész egy leheletnyi része. Még csak biztos sem lehetsz benne, hogy fontos vagy-e, vagy feledésbe merülő. Persze volt idő, amikor nem értetted – még most sem vagy benne igazán biztos, hogy egyáltalán érted-e – csak álltál és hallgattad a hosszú történeteket olyan felmenőkről, akik portrékról még csak rád sem mosolyognak, csak fürkésző, hideg szemeikkel követnek. Egész folyosókon féltél átmenni gyerekként, mert mi van, ha követnek, mi van, ha minden lépésedet árgus szemekkel követik, mi van, ha egyszer te is egy ilyen portré leszel: mosoly nélküli,  hideg tekintetű, rezzenéstelen arcú. Emlékszel apád hányszor mondta, hogy légy büszke és arra is emlékszel, hogy te sosem értetted mire kellene igazán büszkének lenned, a családod aligha rendelkezik kiemelkedő alakokkal, sem művész, sem iskolaigazgató, csak örökös második helyek, mindig közel a tűzhöz, de sosem elég közel.
Egyke gyerek vagy, a család szeme fénye, legalábbis kívülről úgy tűnik: trónörökös, a fejedet simogatják, a válladat szorítgatják, mert fiú vagy, mondjuk ez is inkább apád érdeme, mint a tiéd, nem is apádé, máris a családé. Szerencsés csillagzat alatt születtetek, a nőket a legjobb helyre házasítottátok, magatok közé csak pedigrés, kékvérű, makulátlan egyedeket fogadtok be: genetikailag tökéleteseket, morálisan hasonlókat, gazdagokat, hogy általuk még gazdagabbakká váljatok, hogy sose kelljen igazán dolgoznotok, hogy a végén ti támogathassatok, új szárnyakat építsetek a Mungóban, a Roxfort legnagyobb anyagi támogatójává váljatok, hogy mindenhol megismerjenek és pontosan tudják, hogy ti vagytok azok, akik segíthetnek felemelkedni, de a bukásotokat is elősegíthetik.

Az apád, a nagyapád, sőt még az anyád és a nagyanyád is hevesen reagál az utóbbi idők eseményeire, az utóbbiak csak jobban kihúzzák magukat a Prófétát olvasva, vagy elmotyognak egy helyeslést, míg az előbbiek hosszú szónoklatokba kezdenek amikor csak alkalmuk adódik. Egyszer sem kérdezik meg a véleményedet, de mindannyiszor helyeslést várnak tőled akárhányszor belemerülnek a témába. Igazat adsz nekik, hiszen ebben nőttél fel: ezt hallod már mióta, így viselkednek a barátaid, izolált, megtervezett környezetben neveltek ilyenné. Kiváltságosnak érzed magad, amikor az apád beavat: megmutatja a saját jelét a karján, de te csak megjátszod magad. Nem vagy büszke, nem örülsz annak, amit látsz, mert nem tudod mit is jelent ez számodra, sejted, hogy ne sejtenéd: bejuttatott eddig mindenhova, akár akartad, akár nem, miért pont ebből maradnál ki? Miért pont ezt mulasztaná el, amikor bekerülhettek történelem könyvekbe? Te pedig nem tudod mit gondolj, sosem szabadulsz meg tőle vagy éppen így léphetsz át rajta?

Az apád vezetetett be azokba a bizonyos körökbe, egyszer csak nem az a kisfiú voltál, aki azelőtt, nem csak félfigyelmet kaptál, egy-egy elejtett szót, hamisan hízelkedő dicséretet, egyszeriben felnőttél és azt sem tudod, hogy hogyan történt pontosan vagy, hogy mikor. A beszélgetéseitek egyre többször szóltak valami olyasmiről, amihez még túl fiatalnak érezted magadat (mondjuk, ha visszaidéznéd biztosan tudhatnád, hogy többször hallottad az anyád a társalkodónőjével erről fecsegni) politikáról már rengetegszer hallottál, törvényeket olvastattak fel veled, hogy pontos ismereteid legyenek, de ez a része, ez a különös része valahogyan mindig csak futó mondatokkal ért utol. Apád persze egyre többször hívott a dolgozószobájába, az ajtót kulcsra zárta utánad, az ablako háromszor is kilesett, mire belekezedett, oktatott, kérdezgetett, felbőszített. Neki köszönheted, hogy most itt vagy, hogy valaki, egy másik kéz, egy megnevezhetetlen, számodra láthatatlan, erős kéz súlya a válladra nehezedik.

Emlékszel, amikor először láttad azokat a férfiakat az apád dolgozószobájában. Megleptek, persze nem azért, mert előtte sosem találkoztál velük, inkább csak azért, mert most olyan nagyon mások voltak. Ismerted mindannyijukat, a volt iskolatársaid apjai, minisztériumi dolgozók, emlékszel néhányukkal egy páholyban is ültél már az évek során az operában, vannak köztük olyanok is, akik folytonos vacsoravendégek, mindegyiküket a nevén szólíthatnád, s egy sem sértődne meg. Most mégis mások voltak, mintha nem is ismernéd őket igazán, kemény férfiak, akik elfeledték, hogy apák vagy éppenséggel férjek. Most nem úgy néznek rád, mint potenciális kérőre a lányaik mellé, hanem valahogyan egészen máshogy, mint egy belső kör újonnan érkezett tagjára: szúrós szemmel méregetnek, próbálnak átlátni rajtad, próbálnak megítélni, hogy méltó vagy-e mindehhez, hogy megéred-e a pénzedet, hogy igazán apád fia vagy-e, hogy hűséges vagy-e, hogy elárulod-e őket, de legfőképpen, hogy elég elhivatott vagy ahhoz, hogy egy magasabb célt szolgálj, egy másik urat. Hogy feláldoznál-e mindent, tudnál-e senkivé lenni őérte, de hogy mindezek felett, el tudnád-e fogadni őt a te mindenednek.

Nem fogadtak olyan nyájasan, mint ahogyan azt vártad volna, minden kiváltásgod, minden elismerésed, minden rangod, amit valaha elértél itt semmivé foszlott. Itt egy fiú vagy, akinek az apja csatasorba állt és most téged is maga mellé szólít. Tulajdonképpen nem viszakozol a gondolattól, sőt nem a gondolat tántorít meg, hogy harcolnod kell. Nem félsz, mert eszedbe jut minden, amit valaha a családodról tudtál, eszedbe jut, hogy ti mindig is azok voltatok, akik segítő kezet nyújtottatok, és habár eddig a pontig szentűl hitted, hogy a családoban nem léteztek kiemelkedő alakok, rájössz, hogy te leszel az. Te fogod meghatározni a Malfoy nevet, te fogod segíteni még magasabbra emelkedni.

Tulajdonképpen az egész nem tűnik olyan nagy dolognak, elsőre legalábbis nem, néhány beszélgetés, néhány forró vita, aztán hónapokon keresztül semmi különleges. Dolgozol, társasági életet élsz, esténként kaszinózni jársz, de nem tudod igazán elfelejteni őket, nem tudod elfelejteni azt amilyen csemegét elcsepegtettek, neked csak le kellene hajolnod, hogy lassan felszedd. Nem igazán lep meg, hogy megkérnek valamire, tulajdonképpen még örülsz is, hogy játékba kezdhetsz, hogy bevetheted magadat, hogy beférkőzhetsz valaki más életébe, hogy kiszedheted a titkaid. Nem kellenek hozzá egész hetek, hogy munkatársakból barátokká váljatok, hogy megtudd mi a neje leánykori neve, hogy a gringottsi bankjának a különlegességét is elárulja, hogy vacsorára invitáljanak, hogy beavasson ügyes-bajos dolgaiba. Nem érzel bűntudatot, amikor aztán mindezt tovább adod, nem érzed még igazán a súlyát annak, hogy milyen gépezetbe kerüls.

Néha úgy érzi magát ezeken az esküvőkön, mintha halotti toron lenne: szól a zene, az emberek keselyű módjára köröznek a táncparketten, a jegyespár pedig erőltetetten mosolyog le mindenkire, hálásan mond köszönőbeszédet, a tortát ímmel-ámmal vágják fel, a sültekből keserű szájízzel esznek, míg mindenki más, a násznép, úgy hangoskodik és mulat, mintha mindig erre várt volna, egy ilyen menyegzőre, egy kristálypoharas, pénzverős lagzira. Nem mintha nem lenne minden hónapban valami hasonló rendezvény, szinte úgy érzi, hogy lassan otthonosabb ilyen közegben mozognia, mint a Malfoy-kúria falai között. Kötelező köröket fut olyanokkal, akiket gyerekkora óta ismer, más családok apjai kérdezgetik előbb a tanulmányairól, majd a minisztériumi pozíciójáról – mindig hozzá kell tennie, hogy az apja intézte el neki, hálásnak kell lennie és büszkének, hogy érte még ezt is megtették, mintha azt várnák a gyors felmérés után, hogy majd azt mondja: persze, nagyon csinosnak tartja a lányukat, akár egyezséget is köthetnek. Feleségül veszi. Luciusnak viszont  esze ágában sincs ilyen beszélgetésekbe belefolynia, bár jóideje megfigyelte már, hogy az apja egyre több férfinak mutatja be kicsit személysebben, egyre többször invitálja szivarozásokra saját barátaival, sőt azt is megfigyelte már, hogy ezek a barátok mind rendelkeznek legalább egy lánygyermekkel, és valahogy ezeken a szivarozásokon mindig szóba kerül az esküvő, mindig fel jönnek bezzeg az én koromban kezdetű mondatok tömkelege, amire nem tud mit mondani. Lehet, hogy tudna, inkább nem akar – nem mer – ha ellenkezik, az apja majd jól mellé lép és rászorít a vállára, olyan erősen, hogy Lucius arcára ráfagy a mosoly, ha pedig nagyon is lelkes, akkor már holnapra térdre kényszerítik valaki előtt, akit még csak nem is ismer. Persze találkozik velük itt, néha beszélgetnek is, táncolnak, kötelező köröket futnak, de Lucius nem tudná megmondani, hogy melyiküket mi érdekli és abban is nagyon biztos, hogy róla se tudná megmondani senki, hogy milyen vágyai vannak, hogyan képzeli a jövőjét, mire büszke a múltjából, mi a legféltettebb titka.
Nem érti ezeket az esküvőket, hogy miért nem ülnek inkább néma csendben, miért nem játszik a zenekar szomorú zenéket, a menyasszony miért nem sír, a vőlegény meg miért nem veri az asztalt teljes felháborodásában, de aztán mindig rájön – úgy a második kávé idejében, az aprósütemények között -, hogy tulajdonképpen nincs más választásuk. Ha az apja maholnap bejelentené, hogy márpedig el kell vennie ezt vagy azt a lányt, valószínűleg nem ellenkezne. Úgy sem kérdeznék meg, ő pedig úgy sem mer ellenszegülni, neki legalább is nem. Emlékszik, egyszer megpróbálta, még gyerek korában, amikor megkapta a levelét a Roxfortból. Az apja elvitte az Abszol útra, Lucius pedig megvetetett vele mindent, amit csak megkívánt, három seprűt, egy baglyot és egy macskát, három talárt abból a szebbik fajta anyagból, izgalmas könyveket, mindenféle olyan dolgot, amire már nem is emlékszik, de azt nagyon is fel tudja idézni, hogy mennyire nem akart hazamenni. A szülei ritkán mentek el vele bárhova is, ami ennyire hétköznapi lett volna, akkor meg ott volt az anyja is. Majdnem olyanok voltak, mint egy rendes család: azon kívül, hogy nem fogták Lucius kezét egymásba karolva lépkedtek a macskaköves utcán, beszélgettek, emlékszik az anyja még rá is nevetett az apjára, pedig ilyen sosem történt még azelőtt, vagy ha történt is, mai napig nem tudja felidézni. Jól érezte magát, így nem akart hazamenni: egy egész jelenetet rendezett az egyik boltban, kiabált, és dacosan dobbantott márpedig ő nem megy haza. Azt hitte, hogy nyert – akkor hitte először és utoljára, hogy az apja ugyanolyan esendő, mint mindenki más, hogy álarcot visel a mindennapokban és tulajdonképpen az az igazi arca, hogy igazából kedves férfi, csak Lucius nagyapjának akar megfelelni, azért olyan keménykezű, azért olyan hideg – végülis egészen éjfélig haza se mentek, addigra meg úgy elfáradt, hogy semmihez nem volt kedve naplemente után. Könyörgött, hogy térjenek haza, de az apja a vállába kapaszkodott úgy tolta maga előtt, hogy a végére Lucius lábát már feltörte a csinos cipője.
Az a cipője egyébként vészesen hasonlít arra, amit most vett fel az esküvőre, csak a színe különbözik, kicsit barnább, de ugyan olyan kényelmetlen makkos, mint az volt. Nem tudja, hogy azért kap mindig egyet ajándékba a nyár végezetén, mert az apja emlékeztetni akarja – nem tudja azt sem, hogy egyáltalán emlékszik-e a férfi az esetre – vagy puszta figyelmesség ez a részéről. Akárhogyan is legyen, mindig az a hosszú, soha véget nem érő séta jut róla eszébe és, hogy az apja nem enyhült meg, hiába is könyörgött neki.

- Hát itt vagy fiam. –  Ettől, ahogyan az apja azt mondja, hogy fiam mindig rossz érzése támad, a férfi ritkán nevezi így, többnyire Luciusként szólítja meg vagy csak hozzá szól.
- Itt. Már megfájdult a fejem az üres beszélgetésektől, a locsogásoktól és a keringő lépéseinek számolgatásától. – [/b] Jól tudja hogyan kell viselkednie az apja közelében, hogy milyen szavak tesznek a kedvére, mivel tudja fenntartani az érdeklődését és mi az, amitől hamarább hagyja magára.
Feszeng, mert a férfi nem igen felel, elbámul az éjszakába, rá támaszkodik  a korlátra az erkélyen: az este hűvös, Luciusnak mégis melege lesz, kedve lenne kioldani a nyakkendőjét, kigombolnia az ingje felső, szorítós részét, ingujjait feltűrné, elengedné magát.
- Mit gondolsz erről? – A férfi előveszi a szivartartóját, kivesz egy vaskos szál kubait, aminek a füstjétől Lucius feje mindig rémesen sajogni kezd, az apja pedig ezt nagyon is jól tudja: nem kínálja meg.
- Azt, hogy túl fűszeres, kemény sodrású és az utóbbi időben nem elég minőségi. – Felsóhajt. Már most érzi a szagát, pedig még csak rá sem gyújtott.
Az apja elmosolyodik – olyan kegyetlen mosollyal – aztán pálcát húz, tekintete Luciusét keresi mielőtt meggyújtaná azt a szivart.
- Nem erről beszélek.- Cuppan a szája, ahogyan szív egyet a szivarból. Lucius egy kicsit hátrább húzódik, hogy a kifújt füst ne őt találja el. - Hanem arról. – Fejével befelé bök, afelé a megjátszott, esküvőnek álcázott halotti tor felé. Lucius arra felé pillant, mintha egy másik világ lenne odabent.
-  Szép esküvő. Csak kár, hogy a menyasszony egyszer sem mosolyodott el. – Általában tudja, hogy miről és hogyan beszélgessen az apjáról, de az ilyen beszélgetések, amik váratlanul kérik és nem a politikáról vagy semleges dolgokról szólnak, mindig váratlanul értik, megrémisztik, mert ezek a beszélgetések nem az ő irányítása alatt folynak, ki van szolgáltatva a saját apjának.
Lucius apja megint csak felsóhajt, hümmög egy sort, talán nem pont ezt a választ várta. - Érdekes megfigyelés. – Lucius sem ezt a választ várta. lehet, hogy fáj a lába és a feje a tánctól és a női parfümöktől, de inkább ülne az anyja mellett és hagyná, hogy unalmas pletykákkal untassa, mint még egy percet el kelljen töltenie itt az apjával.
- Ha megbocsátasz, azt hiszem ígértem egy táncot Ms. Carrownak. – Lábujjhegyre áll aztán a talpán végig gördül egészen a sarkáig.
- Lucius. – Utána szól, pedig már majdnem bejutott anélkül, hogy vissza kellene fordulnia, csak hát így pont a háta mögött van, és Lucius nem szereti, ha a háta mögött vannak, mert akkor folyton visszafelé kell pillantgatnia. - Szerintem inkább Ms. Blackkel táncolj. És ha lehet, beszélgess is kicsit vele. –

Tényleg úgy érzi, hogy lehetnének ezek az esküvők halotti torok, ez az egy legalábbis lehetne az. Úgy tervezte, hogy az este további részében beül az egyik sarokba, megkeresi az egyik cimboráját, megisznak egy üveg lángnyelvet, majd elszöknek a szalonba pókerezni vagy kihívóan viselkednek valamelyik férjes asszonnyal. Azt is gondolta, hogy egyet felcsal valamelyik mosdóba, nem először fordulna már elő – semmi kötelesség – hogy miután a rokonok kimulatták magukat ők következnek majd, reggelig mulatoznak. Ehelyett már a sokadik kört lejti ugyan arra a lusta dallamú zenére, a kezét egy leheletnyit sem csúsztatja le a lány derekáról és olyan unalmas dolgokról társalog, hogy azt sem tudja kit kellene ezen az esküvőn gyászolnia: az ifjú párt vagy saját magát.