Mindig taszított a szerep, amit a társadalmunk a nőknek szán: engedelmes lányok, csendes feleségek, kötelességtudó anyák, tiszteletreméltó dámák, a hátországa egy férfinak. Sokkal szívesebben lettem volna a varázsló, aki megküzd a sárkánnyal, mint a védtelen hercegnő, aki megmentésre vár. Taszítottak a szép ruhák, a parfümök, a sminkek, én is azt akartam szerepként, amit Theodorenak szántak. Anyám pedig mindig gondoskodott róla, hogy ne kövessem ezeket az elvárásokat.
Anyám, az auror volt a példaképem. Lenyűgözött az ereje, hogy mennyire magabiztos, hogy nem hajlik meg mások elvárásai előtt, hogy nem válik a hagyományos női sztereotípiává két gyerek után. Mindig arról beszélt, amikor kettesben voltunk, hogy nekem nem kell majd valaki feleségének lennem, és ha akarok, lehetek bármi, például auror is, mert nem a nagyanyám dönt. Anyámat nem érdekelte a külseje, nem zavarta, hogy mit gondolnak róla mások, csak a saját elvárásait, vágyait üldözte, és ezt kívánta nekem is. Arról soha nem beszélt, hogy mekkora árat fizetett ezért- tizenkettő voltam, amikor először rákérdeztem, hogy miért nem alszik apával egy szobában, és tizenöt, amikor rájöttem, hogy a válasza hazugság volt. Addigra kezdtem látni azt a boldogtalanságot a szemében, ami eltaszított arról az útról, amin engem is végigrántott volna.
Tess Nott, a griffendéles lány, az egyik legjobb párbajozó az évfolyamon, aki soha nem kapott semmit K-n kívül Sötét Varázslatok Kivédésén, és aki két fiút küldött egyszerre a gyengélkedőre egy nézeteltérést követően az évfolyamáról. Soha nem mutatott gyengeséget, érzelmeket, és ettől erősnek hitte magát. Összeszorította a száját, ha fájt valamije. Visszanyelte a rosszullétét, amikor seprűre kellett ülnie a kviddics válogatón, és eszébe jutott a magasság, amit a fáról lezuhanva érzett. Úgy tett, mintha nem érdekelné, hogy nagyanyja neki nem ad soha ajándékot, sőt, nem is beszél hozzá. Azt a lányt nem érdekelte, hogy mit gondol róla a nagyanyja, hogy az apjának mennyi kellemetlenséget okoz a viselkedésével, nem foglalkoztatta a külseje vagy a kép, amit épít magáról. Káromkodott, cigizett a Roxfort mosdójában, saját maga vágta rövidre a haját, nem használt illatszereket, nem sminkelt, nem ápolta magát, és a legkevésbé sem volt nőies. A nőiesség a gyengeség szinonimája volt a szemében. Utálom azt a lányt, anyám miniatűr mását, aki talán visszafordíthatatlan károkat okozott a céljaim elérésében, és még ha az elmúlt egy évben mindent meg is tettem ennek visszafordítása érdekében, nem hiszem, hogy valaha elfelejtik nekem ezt. Akkor is más utat akarok járni- nem akarom, hogy a családom és a társadalmi osztályom lenézzen felnőttként, és főleg nem akarok olyan magányosan és boldogtalanul élni és meghalni, mint az anyám.
Nem érzem magam gyengébbnek, mióta kimutatom a félelmeim és az érzelmeim. Először utáltam bevallani a tériszonyom, és feladni a második kviddics válogatómat, de nem ítéltek el miatta. Megkönnyebbültem, amikor végre sírtam Anathema előtt, és elmondtam neki tavaly a születésnapomon, hogy mennyire rosszul esik, hogy nagyanyám nem adta át az ajándékát személyesen, és csak két sort írt a levelébe. Nem lettem gyengébb attól sem, hogy elkezdtem figyelni a külsőmre, hogy bevallottam, mennyire irigy voltam mindig azokra a pillantásokra, amiket más lányok kaptak, én pedig a fiúknak vagy egy haver voltam csak, vagy az olcsó kurva, aki amúgy is meglehet bármikor. Büszke vagyok magamra minden beszélgetésért apám üzleti partnereivel, más aranyvérűekkel vagy nagyanyámmal, ahol sikerül tartanom azt az etikettet, amit elvárnak. Figyelek a lépéseimre, a szavaimra, a gesztusaimra, a megjelenésemre: nagyon nehéz, de figyelek rá, hogy teljesen kitöröljek minden megmaradt rossz szokást, személyiségjegyet, amit felvettem, és azt az aranyvérű boszorkányt jelenítsem meg, aki lenni akarok. Az egész életem egy hatalmas harc, de boldogabb vagyok, mint Tess Nott, Valerie Nott lánya valaha lehetett volna.
Rengeteg olyan hiányosságom van, amit nagyon nehéz legyőzni. Még mindig nem szoktam le róla, hogy a parfümöt a csuklómról dörgöljem át a nyakamra, bármennyien mondták, hogy nem szabad, és borzalmas vagyok a helyes parfümválasztásban és felvitelben. Bármennyire sok illatot szagolok végig, alig marad több bennem egy érzésnél, egy szónál. Nem öltözök magamtól jól, ha nincs segítségem a ruhaválasztáshoz, üvölt rólam, mennyire kezdő vagyok a női ruhák viselésének terén, és ahányszor felveszek valamit, mindig tudom, hogy aki akar, bizonyára talál valami kivetnivalót bennem. Nem beszélek annyira szépen, a gondolkodásomban még mindig káromkodások között jelennek meg a gondolataim, és szinte észre sem veszem, ha becsúszik egy baszd meg ami, félek, egyszer a számon is kiszaladhat. Szörnyen le vagyok maradva ebben a versenyben, amin nem segít az sem, hogy talán végérvényesen tönkretettem a hajam tíz évnyi ócska samponnal, ami talán nem is sampon volt, csak valami ócska tusfürdő, amit anyám lekapott valami boltban. Gyorsan gondolkozok, de nem vagyok olvasott- szenvedés az olvasás, a szavak, a betűk összefolynak a szemeim előtt, a kézírásom pedig még megbűvölt pennával is ocsmány és helytelen. Talán diszlexia, talán a Goyle gének, ahogy Theo barátnője mondta. Talán csak ostoba és türelmetlen vagyok, és elhanyagoltam ezt a Roxfort előtt. Szinte úgy érzem, mintha analfabéta lennék, és az elmúlt évben nem egyszer csesztem le könyvet sírva a szobám padlójára.
Sokszor kell emlékeztetnem magam a pozitív tulajdonságaimra, főleg, amikor ismét visszaigazolást nyer, hogy mennyire hiányzik valami. Nagyon jól olvasom az emberek érzelmeit, könnyen megértem az érzéseiket, és szinte mindig észreveszem, ha hazudni próbálnak nekem. Nagyon könnyen, nagyon gyorsan tanulom meg a varázslatokat- kicsit úgy érzem, mintha a kezembe öntötték volna a pálcát, a mozdulatok ösztönösen jönnek a gyakorlati oktatást követően, párbajok során pedig szinte lassított felvétellé válik számomra a világ. Régen nem türtőztettem magam, de rá kellett jönnöm, hogy nagyon jó önuralmam van, és ha nagyon akarok valamit, általában könnyen visszafogom magam, jól tűröm a kellemetlenségeket, nehézségeket. Nem vagyok kifejezetten okos vagy olvasott, de a kreativitásommal, fantáziámmal és gyakorlati dolgokkal soha nem volt problémám, és sokkal jobban értek a pénzhez, mint Theodore. Hűséges vagyok, és úgy érzem, hiába változtam, továbbra is bátor vagyok- bátrabb, mint régen, mert elég bátor voltam hozzá, hogy elfogadjam egy egész élet hibáit, megváltozzak, és ne rejtőzzek el a saját gyengeségeim elől. Úgy érzem, hogy jó ember vagyok, mert sokszor helyezem mások érdekeit a sajátjaim elé- legyen szó akár a családomról, akár a barátaimról.
Nem tudom, hogy mit gondoljak a politikáról. Eleinte auror akartam lenni, azután olyan távol futottam, amennyire csak lehetett, anya halála azonban mindent megváltoztatott. A körülmények, amiket megismernek, sehogy nem vágnak össze, és a Minisztérium egyértelműen eltitkolt valamit, úgyhogy nem vagyok biztos benne, hogy a halálfalóknak valóban közük volt az egészhez. Több rémálmot is láttam, amiben az aurorok eljönnek a mi házunkban is, megállnak a bejárati ajtóban, azután ránk gyújtják az egészet; előbb vagy utóbb lépniük kell az aranyvérűek ellen, mert a halálfalók magja azért egyértelműen közülük kerül ki. A halálfalók csak azt a vonalat akarják követni, amit én is- csak azért nem viszem tovább a gondolatmenetet, mert mindig elfog a bűntudat, ha eszembe jut, mennyire rettegnek a mugliszületésűek.
Annak ellenére, hogy talán nem illik, továbbra is barátkozok mindenféle emberrel, bár igyekszem elkerülni azokat, akik nyíltan, radikálisan a Minisztérium vagy Dumbledore oldalán állnak. Nincs kifogásom azok ellen a barátaim ellen sem, akik mugliszületésűek (amúgy sem tudjuk, hogy nem volt-e varázsló felmenőjük régen), de kifejezetten dühít, amit Theodore művel az új barátnőjével, ami hihetetlen ostobaság ebben a helyzetben, és kurva nagy geciség Anathemával szemben.
Ami az én párkapcsolati érdeklődésemet illeti, nem volt még komoly kapcsolatom, egyszer csókolóztam, és bármennyire nem hisz nekem a nagyanyám, továbbra is szűz vagyok. Nem tudom, hogy mit akarok majd, milyen kapcsolatot, milyen házasságot, hány gyereket (a gyerek gondolata meglehetősen idegen számomra). Furcsa beismerni, hogy így van, de a férfiak mellett vonzanak a nők is; tizennégy-tizenöt lehettem, amikor először felfigyeltem rá, hogy Anathemát nem csak hétköznapian vagy irigységgel nézem, és bármilyen furcsa és zavarba ejtő, vonzónak találom a lányt, aki a legjobb barátnőm, szinte nővérem.

Soha nem érdekelt a több évszázad Camelotig, a politikusok, harcosok, lovagok, tudósok és gazemberek sora, akik a Nott házból kerültek ki, és öt vaskos, fájdalmasan nehéz kötetben vannak felsorolva. Szerettem a fordulatos, izgalmas történeteket, amik külön izgalmas színezetet kaptak azzal, hogy az őseimről szóltak, de gyerekként megismertem az összeset apám esti meséiből, a hagyomány pedig különösen kevéssé kötött le. A sakk kifejezetten irritált mindig, és most, hogy igyekszem kicsit mélyebben beleásni magam, azt is értem újra, hogy miért.
Ma már értem, hogy az építészetből származó hatalmas vagyon nem csak a felhalmozott pénznek köszönhető, az őseim megalapoztak valamit, ami ma a minőség szinonimája. Tudom, hogy milyen rengeteg dolog múlik apróságokon, a megbecsülésünkön, és megborzongok, ahogy belegondolok, hogy milyen sokat tettem érte, hogy leromboljam ezt.
Leginkább bűntudat és bánat jut eszembe a nagyanyámról, akinek mindenben meg akarok felelni azután, hogy egy évtizedig ignoráltuk egymást. Ő adta a legcsodásabb ajándékot öt éves koromban Karácsonyra, amit valaha kaptam, ami boldoggá tesz azóta is, emlékezett rá egyetlen elejtett megjegyzésemből, és még ha sok kellemetlenséggel is járhatott megcsináltatni azt a babaházat, megtette nekem. Fél év múlva letéptem egyet a kedvenc rózsái körül, és amikor dühös lett rám, és elkezdett leszidni, anyám összeveszett vele, elvitt onnan, és miután apám megkért, hogy kérjek bocsánatot, összeveszett vele is. Nem tudom, hogy miért jelentett olyan sokat neki az a rózsa, de nagyon bánom, hogy nem kértem bocsánatot, és tönkretettem mindent- azóta sem kaptam tőle soha ajándékot, és nem emlékszem rá, hogy egyszer is hozzám ért volna azóta. Tudom, hogy a rózsa, amit roxforti hálószobámban nevelgetek egy üvegbúra alatt, megkésett gesztus lesz már a részemről.
A bátyámnak rengeteg ostobasága van, amit nehéz megszokni. Mindig kifejezetten idegesített a naivitása, tétovázása, az a ki nem mondott, de ott élő felsőbbrendűségi tudat, amiért ő fiú. Idegesít a figyelmetlensége, ahogy tönkretesz számomra fontos dolgokat, elfelejti, amit mondtam neki. Nagyon zavarba hoz, hogy az elmúlt négy évben akaratom ellenére hatszor is láthattam játszani magával, és vélhetően nem zavarja az sem, hogy mindenki tudja a házban, hogy mit csinál a barátnőjével éppen. És most kifejezetten utálom azt, ahogy olyanokat büntet a saját lelki fájdalmáért, akik nem csak, hogy nem tettek semmit ellene, de nagyon szeretik őt, és maguk is szenvednek. Utálom, hogy azt hiszi, felfedezett valami hatalmas újdonságot a világon, és az első pár széttett lábért félredobta Anathemát- és bármennyire próbálnám, emiatt soha nem tudnám kedvelni Theodore új, s... mugliszületésű barátnőjét. Soha nem veszekedtünk annyit, mint az elmúlt egy hónapban. De szeretem Theot: mindig a kedves báty próbált lenni, soha nem próbált kihagyni semmiből, eltitkolni előlem valamit, nem éreztette velem, hogy valahol esetleg nem látna szívesen. Szeretem, hogy őszinte lehetek vele bármiben, elmondhatok neki bármit, és bármilyen kellemetlen legyen, nem adja tovább. Nem akarom ezt elveszíteni.
Talán a legjobban azt gyűlölöm Tess Nottban, Valerie Nott miniatűr másolatában, hogy miképpen válaszolt volna arra az abszurd, ostoba kérdésre, hogy melyik szülőjét szereti jobban. Anya volt, aki mindent megadott, mindent pozitívan igazolt vissza, soha nem büntetett, apa pedig magára vállalta a szigorú szülő szerepét. Sértett voltam az egy hét szobafogságért, amit akkor kaptam, amikor hazudtam neki egy váza eltöréséért. Amikor tizenhárom évesen elszöktem egy buliba nyáron, és apám rájött, gyűlöltem, amiért nem engedett sehová a kerten kívül a nyáron, és kilenc órakor a szobámba zavart. Amikor pedig rivallót kaptam tőle, mert a házimanó megtalálta a cigarettát az ágyam alatt, és apám visszavonta Roxmorts látogatási engedélyemet büntetésből, levelet írtam anyámnak, aki küldött egy új engedélyt. Ha egy kicsit kevésbé vagyok ostoba, valószínű tudtam volna már korábban, hogy melyikük a valóban jobb szülő, melyikük gondolt rám és törődött velem, tartotta szem előtt a jövőmet. Apa építette fel a házunkat, apa építette tovább és tartotta meg a reputációnkat, apa vállalt minden felelősséget. Apa adta nekünk a kis várat egy hosszú munkanapját követő éjszaka, ami kedvenc játszóhelyünk lett. Bármennyire csak anyám vonásait örököltem külsőre, apa az, akire viselkedésre hasonlítani akarok.
Anyám mindenben támogatott, amit csináltam. Amikor kicsi voltam, titkokat mondott nekem a jövőről és az elvárásokról, a ház színeitől elütő világos bútorú szobában mondta, hogy egy nap auror leszek, szabad leszek a fodroktól, szoknyáktól és determinált női szerepektől. Ki ne akarna gyerekként inkább hős lenni, mint valaki, akit megmentenek vagy díjként elnyernek? Megengedte, hogy azt tegyek, amit akarok- semmi kifogása nem volt az ellen, hogy nagy marok csokoládéval masírozok a szobámba esténként, és hagyta, hogy apa legyen a gonosz a diéta tervemmel, amikor hét évesen felszedtem öt kilót. Ő volt az, aki nem erőltette a fogmosást, és éjjeli műszakban volt, amikor apám fent maradt velem a fogfájás miatt, és elvitt egy gyógyítóhoz. Tizenévesen megpróbált a legjobb barátnőm lenni, ami kényelmetlenné tette az egykori imádatomat utólag. Nem szerettem, hogy úgy próbál beszélgetni velem a Roxfortról, mintha ő is oda járna, bizarr volt a szexuális felvilágosítás, amit kaptam tőle, az pedig utólag hihetetlenül visszataszító érzés, hogy bárki, bárhogy megdughatott volna tőle akár tizennégy évesen is, ő pedig támogatott volna. Sőt, mintha rosszallást is láttam volna a szemében, amikor tizenöt évesen visszakoztam, és elmeséltem neki az egészet. Nem tudja utólag kitörölni azt a kedvességet, szeretetet az emlékeimből az, ahogy utólag megítélem, ahogy halált hozott magára, és pusztulást legjobb barátnőm otthonára, de borzalmas szülő volt. Szerettem anyámat, és nagyon fáj a halála, de nem akarok olyan lenni felnőttként, mint Valerie Nott volt.

Coldwinéknél semmi rossz nem történik. Nagyon késő lehet már, legalább három órája kívánhattam jó éjszakát Anathemának, holnap pedig a Roxfortba utazunk, de nem akarok aludni. A sötétben, félhomályban nézem a Coldwin házat, melyet csak a felette lebegő pici gömb, a Hold világít meg. Megmasszírozom magam alá húzott, zsibbadt lábfejeim, begörcsölő lábujjaim, azután végignézek a babaház szobáin.
Tizenegy éve követem a Coldwinok, az általam elnevezett, megalkotott család életét. Az akkor újszülött Wanda már a Roxfortba jár, Jacob behozta a menyasszonyát, Isolde és Robault pedig azóta is egy ágyban alszanak, és azóta is szeretik egymást. A furcsa nevű Calma, a házaspár második gyermeke, elsőszülött lánya, aki velem együtt nőtt fel, változott a legtöbbet: régi, szakadt, sok helyen kivágott talárjait elegáns ruházatra cserélte, megnövesztette lángvörös haját, és már régen nem használta a szobája alá növesztett szőlőindákat arra, hogy éjszaka elszökjön valami koncertre, ahová nem engedték el. Neki elég volt frizurát váltania, és mindenki elfogadta a változást.
Hagyom tovább világítani a Holdat, miközben elfordulok a babaháztól és kinézek az igazira. A kis ezüst szigetek meg-megtörnek, ahogy a felhők átsiklanak az égen- erős a szél, vihar lesz. Szeretem a vihart, a világ haragját, amit biztonságos menedékből figyelhetek, ahogy a víz elönt mindent. Ez az első komoly vihar azóta, hogy anya meghalt. Összeszorítom a számat- keveset beszéltünk az elmúlt időszakban, ahhoz képest mindenképpen, mint régen, de ígért valami speciálisat a tizenhatodik születésnapomra. El akart mondani valamit. Kicsit reméltem, hogy valahogy megtudom, mit, de tegnap éjfélt ütött volna az óra, és ha valahogy gondoskodott volna erről, biztos nem késik az üzenete.
Kinyitom az erkélyajtót, hogy bevegyem a rózsát és kiengedjem az alomhoz a lábamhoz dörgölőző macskát, aki magát nem is zavartatva kisiet az erkélyen álló alomhoz, én pedig a kilinccsel a kezemben megdermedek a zajra. Lenémítottam a szobám falain át beszűrődő zajokat, úgyhogy nagyon hirtelen érkeznek a szomszéd szobából beáradó kéjes nyögések, ágynyikordulások, mocskos szavak a nyitott erkélyajtón keresztül. Bármennyire illetlen, bármennyire bűntudatom van miatta, nem csukom be az ajtót, lélegzetvisszafojtva, kipirult arccal hallgatom Theodore barátnőjét, akit unszimpatikusnak tartok, talán utálok is, most mégis izgalmas hallgatni őt.
Beszívom a sós víz illatát, a tenger felé nézek, magamban pedig felidézem azt a tavalyi nyárnyitó házibulit, amikor Adrian a sokadik ital után részegen a szobájába vezetett. Talán hirtelen józanodtam ki, talán az zavart meg, hogy megláttam a tükörképünket, miközben a melltartómat próbálta kikapcsolni, de akkor éjjel csapott arcon az a hirtelen kérdés: mit csinálok az életemmel? Alig ismertem Adriant, a csókja durva volt, a keze pedig tolakodó. Örülök, hogy nem feküdtem le vele. Beleharapok a szám belsejébe, ahogy meghallom Adoret eljutni a csúcsra, izgalmas bizsergés fut végig az egész testemen, és bent tartom a levegőt is legalább tíz másodpercig, de nem akarnám, hogy az első alkalom olyan átlagos legyen, mint egy házibuli. Még ha tudom is, hogy irreális elvárás várni a házasságig, és kétlem, hogy akár a legtiszteletreméltóbb dámák megtették, nem akarok az az olcsó, buta lázadó kurva lenni, akivé válni kezdtem, és akit két italt követően bárki megbaszhat a kanapén.
Nekidöntöm a fejem az üvegnek, és nézem, ahogy a fekete felhők között fehér-lila fényjáték kezd kialakulni. Hosszú percekig még az erkélyajtóban állok, csak akkor óvakodok be, amikor a meztelen Theodore kijön, és rágyújt egy cigire- ugyanoda rejtette, ahová régen én a sajátomat, szóval ha nem viszi magával, Mr. Spicli takarításnál meg fogja találni az övét is. Nem tudom, hogy látott-e, és nem tudom, hogy ellenőrizni akarná-e, hogy alszok, úgyhogy bebújok az ágyamba, és magamra húzom a takarót. Rosszul érzem magam, ahogy hallgatom a légzését, alig pár méterre, mégis úgy érzem, hogy hihetetlenül messze van.
Mindig úgy képzeltem, hogy vagyunk annyira jóban Theoval, hogy megbeszéljük ezeket a dolgokat. Bármilyen kellemetlen volt, meg tudtuk beszélni, amikor tizenhárom éves korunkban rányitottam, és végül válaszoltunk egymás kérdéseire is. Én elmondtam neki a dolgot Adriannel, és biztosan elmondtam volna azt is, ha lefekszek valakivel. Meghallgattam volna a bátyámat is, de Adoret illetően a legkevésbé sem akarok beszélgetni erről. Biztos voltam benne, hogy egyszer Anathema lesz az, akivel Theodore elveszíti, mindig úgy éreztem, hogy ez az, amit mindketten akarnak, és visszataszít a gondolat, hogy Theodore egy könnyen kapható lányért feláldozott mindent közöttük. Az érzelmi sokk nem mentség, nemsokára nagykorú lesz, és nem lehet mindent ezzel magyarázni, és az sem magyarázat, hogy nem tudott várni tovább. Van pálcája, vannak kezei, és a kelleténél többször is láttam, hogy tudja használni őket.
Pár percet megpróbálok alvással tölteni, mielőtt úgy döntök, hogy a meleg miatt inkább lezuhanyzok. Becsukom az erkélyajtót, azután ledobom a hálóingem az ágyra, bedobom a fehérneműm a szennyesbe. felkapcsolom a lámpát, és a ruhásszekrényhez lépek tiszta ruháért. Elkapom a saját tekintetem az egész alakos tükörben, néhány másodpercig elidőzök a barna szempárral farkasszemet nézve, azután kritikus szemmel pillantok végig a meztelen lányon, akin Tess Nott nyomokat hagyott.
Talán anyám haját örököltem, talán az tette ennyire tönkre, hogy ugyanazt azt az undorítóan édes lila izét kentem rá egy évtizeden át minden két hétben, amikor hajat mostam, de nem tudok semmit tenni, hogy hosszabb legyen. Először tizenöt évesen mentem el fodrászhoz az Abszol úton, addig anyám vagy én vágtuk a hajamat, és az a lebaszás, szörnyülködés, amit ott kaptam, talán rosszabbá tette az élményt az első nőgyógyászati vizsgálatomnál is. Most már nem érzem, hogy mindenki a fejemet nézi, nincsenek kimaradt, ritka foltok vagy tört végek, de soha nem lesz olyan szép hajam, mint Anathemának, és könnyen lehet, hogy negyven éves koromra az egész kihullik. A bőrápolás valamivel jobban sikerült, de továbbra is sokkal több anyajegyem van, mint szeretném, és ahogy végigsimítok a testem különböző pontjain, érzem az enyhe, szúrós érzést, ami azt jelenti, hogy megint nem használtam jól azt a szőrtelenítő bűbájt. A legtöbb lánynak ezeket az anyja megtanítja, én viszont teljesen vakon botorkálok végig mindenen.
Ahogy megengedem a zuhanyzó vizét, önkéntelenül is eszembe jut, ahogy a sérült Anathemát fürdettem a kádban az elmúlt időszakban többször. Legtöbbször beszélgettünk, valamilyen rádió előadást hallgatunk vagy csak csendben, gyorsan túlestünk az egészen, de több alkalommal is végignézettem rajta meztelenül. Furcsa érzés, hogy a lány, a legjobb barátnőm, a lány, akivel szinte minden időmet együtt töltöttem, vonzó formákká, puha bőrré, nedves hajjá változott. Megérintem a mellemet, ahogy eszembe jut a bőre puhasága, ahogy megmostam őt, eszembe jut a hófehér bőr és a lopott pillantások, amiket mellei, combjai felé vetettem. Eszembe jutnak az ajkai. Nekidöntöm a fejem a zuhanyzó hideg csempéjének, ahogy átfut rajtam a jóleső didergés- még mindig furcsa belegondolni, hogy a nők is vonzanak, de sok dolog értelmet nyert ennek köszönhetően. Nathoz mindig közel álltam érzelmileg, úgyhogy egyáltalán nem csoda, hogy felé érzem ezt- és annál hihetetlenebbnek tűnik, hogy Theodore eldobta őt.
A fürdőszoba ajtaján kilépve azonnal meggyorsítom a lépteim, hogy bezárjam az erkélyajtót, amin Lord Bernard bosszúságára már rengeteg eső ömlött be. Kicsit szidom magam a butaságomért, miközben a pálcámmal felitatom a vizet a parkettáról, azután átnézek a szomszéd szobába, és rájövök, hogy Theodore még butább volt. Felkapok egy hálóinget, belebújok a papucsomba, és előbb halkan, majd hangosabban dörömbölök be az ajtón, és tudatom velük, hogy nyitva maradt az ablak.
Zavartan nézek végig Adore meztelen testén, ahogy ajtót nyit, kicsit kipirulva fordulok el, nem is igazán tudok érdemben reagálni a beszólásaira, miközben a szemem sarkából végignézek rajta. Nem tudom, hogy az hoz-e a legjobban zavarba, hogy fél órája még Theoval volt, hogy mennyire vonzó, esetleg az, hogy mennyire magabiztos. Szinte érthetetlen számomra, hogy hogyan lehet, hogy valaki ennyire lazán kisétál ajtót nyitni ruhátlanul, és még csak meg sem próbálja takargatni magát. Nem tudom elképzelni, hogy bárki előtt ilyen könnyedén le tudnék vetkőzni. Csak elhabogok valamit arról, hogy vihar van, és ablak, zavartan megfogom a könyököm, ahogy átsietek Anathema szobája felé, miközben a falon lógó kép nagyapámról vitába száll a meztelen Adoreral. Utálom, hogy szinte mindenki sokkal vonzóbb nálam.
Halkan kopogok csak be Anathemához, azután benyitok. Nem kel fel a gyógyszerek miatt, ahogy a bukóra rakott ablakhoz sietek, és becsukom azt, közben pedig vetek egy pillantást ártatlan, alvó arcára. Most nem úgy látom, ahogy azokban a bizarr álmokban és fantáziákban, és nem is azt a lányt látom, akihez mindig hozzámérhetem saját hiányosságaimat. Ez az arc ugyanaz az arc, ami csillogó szemekkel nézett a Katica Várra, ami kipirult, amikor futottunk, ami aggódva, könnyezve nézett rám saját könnyfátylam mögött, amikor hat évesen leestem a nagy fa tetejéről, és nyolc csontomat is eltörtem. Ez ugyanaz az ember, aki fent maradt velem, amikor görcsölt a hasam, aki vigasztalt, amikor nem kerültem be vele együtt a kviddics csapatba, aki segített felfedezni a parfümök és szép ruhák ijesztő világát, aki velem sírt anyám miatt. Vele fedeztük fel a görög tenger kagylóit, a Roxfort kastélyát, vele terveztük azt a közös jövőt, amit az anyám és az aurorjai összetörtek. Kisimítom a hajat az arcából, és néhányszor megsimogatom a fejét. Bármit hoz az élet, én örökre itt leszek veled.