Amikor azt hittem, hogy most végre semmi meglepetés nem fog érni, akkor iszonyat nagyot tévedtem. Jó, tény, megszokhattam volna, hogy nálunk mindig - de tényleg mindig - történik valami. Vagy legalábbis történhet. Épp elég stresszes volt az első roxforti évem a beilleszkedéssel, meg a rengeteg új dolog megtanulásával, és örültem, hogy nyáron feltöltődtem, így új erővel mehetek vissza, immár nyugodtabban. A számításaimat azonban apu ügyesen keresztbehúzta amikor augusztus utolsó napján benyögte, hogy el kell mondania valamit. Én csak néztem rá, mint egy nem is tudom, micsoda, mert mást nem igazán tudtam csinálni hirtelen. És ez még nem is lett volna baj, ha nem az Abszol út kellős közepén történik mindez. Mégis mi a búbánatos golymókbecsináltat gondolt az öregem, amikor fejébe vette, hogy mindenáron fel kell forgatnia az életemet?! És akkor ezek után még csodálkozik, hogy kiakadok! Hát ne csodálkozzon, mert nincs min. Egyre idegesebb és dühösebb vagyok, ő meg csak mondja a magáét, és látom rajta, hogy szeretné, ha megérteném, de ehhez most semmi kedvem, úgyhogy egyszerűen csak fogom magam, és nemes egyszerűséggel sarkon fordulok és otthagyom a fenébe. Az se érdekel, ha ezért még kapok később, most túl feldúlt vagyok gondolkozni. A szememet eltakaró vörös köd miatt nem is figyelem, hogy merre megyek és esetleg kinek megyek neki, csak akkor torpanok meg egy kicsit, amikor sikeresen nekimegyek egy ismeretlen lánynak. Legalábbis eddig még nem láttam sosem. De persze most sem én vagyok a hibás, dehogy... - Hé, mit csinálsz? Nézz a lábad elé, hallod? Figyelhetnél egy kicsit jobban is! Morranok rá, de azért van bennem annyi, hogy megállok, hátha van valami válasza. Ha mégse, akkor persze megyek tovább, esélyt sem adva az őseimnek, hogy utánam jöjjenek.
Egy pillanatig köpni - nyelni is elfelejtek, csak felhúzott szemöldökkel, és összehúzott szemekkel, haragos tekintettel bámulok az ismeretlen, nőnemű egyedre. Mégis mit képzel, hogy csak így beszélhet velem? Nem hiszem el! Aztán persze visszatalálok a szokásos lélekjelenlétemhez, és hűvösen, szinte már hidegen fensőbbrendűséggel mérem végig a lányt. - Cöhh! Egyébként pedig egészen nyugodtan várhatsz a csodára... szükséged is lesz rá, ha így folytatod! Mégis mit képzelsz, ki vagy te? Valami kishercegnő, aki bármit megtehet? Nem, az nem a te hibád, hogy nem figyelek, és nekimegyek valakinek, de az igenis a te hibád, hogy útban vagy! Szóval hess, még mielőtt valami csúnyábbat is mondani találok! Nem valószínű, hogy érdekli, hogy mit is akarok mondani, de biztos ami biztos alapon nem árt elmondani neki. - Amúgy ki vagy te? Ismerjük egymást? Már csak abból gondolom, hogy úgy felvágták a nyelvedet... más nem igazán próbálkozik ilyesmivel, csak ha ismer annyira, hogy tudja, mit reagálok majd. Egyébként pedig, hogy kérdésedre válaszoljak: igen, nagyjából mindenkivel ilyen kedves vagyok, úgyhogy ne érezd magad különlegesnek miatta. Fújtatok egy nagyot mondandóm végeztével, mert tényleg kezd zavarni az okoskodása. Viszont ötletem sincs, mit is keres errefelé. Illetve ötletem az épp lenne, hiszen augusztus vége van, ami pedig egyet jelent azzal, hogy holnap irány a Roxfort, de egyáltalán nem tűnik iskolásnak... hacsak nem most kezdi. Akkor viszont egyelőre fogalma sincs valószínűleg, hogy mi is várhat ott rá. Hát... majd rájön, egyelőre nem világosítom fel. Nem éri meg.
Azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, hogy a szüleim mindennapinak korántsem mondható helyzetbe hoztak akkor, amikor elmondták, hogy féltestvérem van. Bocsánat, féltestvéreim vannak. Ja, egyből kettő is, mert hát a baj nem jár egyedül, ugyebár. Hát nagyszerű… irónia volt. Ráadásul mindennek a tetejébe nekemjön egy nagyszájú lány is, aki nem rest beszólni, mert ő úgy gondolja, hogy hát most akkor kioszt. Mégis miért? Egy pillanatig csak pislogok, nem igazán tudom mire vélni a helyzetet, illetve a szőkeség kiakadását se. – Oké, nyughass, Hamupipőke! Nem tudom, mit képzelsz, és mit nem. Azt se tudom, miből gondolod, hogy én egy egyszerű boszorkány vagyok. Megmondom neked a nyilvánvalót, ha eddig nem vetted volna még észre: nem vagyok boszorkány. Szóval akkor ezt most gondold át újra, légy olyan kedves! Oktatom ki magamhoz képest még viszonylag kedvesen. Nem értem a dolgot, de lényegtelen. A kiakadásának utolsó részét viszont már nem reagálom le, mert… leginkább csak vágok egy halvány grimaszt, és már mennék is tovább, de hát a szőkeség csak nem hagy békén, és közli, hogy ő bizony a húgom, Sophie. Ráadásul ismeri a középső nevemet, amit nem igazán szeretek, szóval jobban jár, ha nem igazán hangoztatja. Illetve… azt se tudom, honnan tud rólam dolgokat. – Mondom, nyughass, Csipkerózsika! Mégis honnan tudod te azt, hogy milyen vagyok? Nem is tudsz te rólam semmit se, úgyhogy… szerintem ezt így be is lehet fejezni, még mielőtt olyat mondok, amit megbánok. Egyet mondok: nagyon remélem, hogy nem leszünk háztársak… a te érdekedben is. Morgok egyet az orrom alatt, és szúrós pillantásokat küldök a húgom felé… már ha tényleg a húgom. Erről azért még beszélek apáékkal is, biztos ami biztos.
Kezdőlap
Amikor azt hittem, hogy most végre semmi meglepetés nem fog érni, akkor iszonyat nagyot tévedtem. Jó, tény, megszokhattam volna, hogy nálunk mindig - de tényleg mindig - történik valami. Vagy legalábbis történhet. Épp elég stresszes volt az első roxforti évem a beilleszkedéssel, meg a rengeteg új dolog megtanulásával, és örültem, hogy nyáron feltöltődtem, így új erővel mehetek vissza, immár nyugodtabban. A számításaimat azonban apu ügyesen keresztbehúzta amikor augusztus utolsó napján benyögte, hogy el kell mondania valamit. Én csak néztem rá, mint egy nem is tudom, micsoda, mert mást nem igazán tudtam csinálni hirtelen. És ez még nem is lett volna baj, ha nem az Abszol út kellős közepén történik mindez. Mégis mi a búbánatos golymókbecsináltat gondolt az öregem, amikor fejébe vette, hogy mindenáron fel kell forgatnia az életemet?! És akkor ezek után még csodálkozik, hogy kiakadok! Hát ne csodálkozzon, mert nincs min. Egyre idegesebb és dühösebb vagyok, ő meg csak mondja a magáét, és látom rajta, hogy szeretné, ha megérteném, de ehhez most semmi kedvem, úgyhogy egyszerűen csak fogom magam, és nemes egyszerűséggel sarkon fordulok és otthagyom a fenébe. Az se érdekel, ha ezért még kapok később, most túl feldúlt vagyok gondolkozni.
