Kora reggel indultam és késő este érkeztem, ilyen ez az idő eltolódás. Az utolsó napomat az egy év alatt szerzett barátaimtól való elköszönéssel töltöttem. Mivel nem én voltam az egyetlen tanuló az Egyesült Királyságból, így szinte egy kis csapat verődött össze a tengerpart egy eldugott szakaszán, zsupsz kulcs után kutatva. Egy törött boros üveg volt az, nehéz volt rá lelni, mivel a part csordultig tele volt szeméttel. A muglik nem igazán adnak a környezetük védelmére, pont ezért a szigeten kialakult egy varázslókból és boszorkányokból álló társulat, akik időről-időre pálcáikkal rendbe varázsolják a természetet. A nap még csak akkor kelt fel, a jelenlévők arcán is csak a fáradtság volt kivehető. Mindenkinél ott volt egy nagy iskolai bőrönd, az a fajta, amivel szeptemberben a Roxfortba költözünk és egy meggyötört bagoly, aki belefáradt szolgálatába, annyiszor szelte át az óceánt, pár szülőknek szánt megnyugtató sor érdekében. Az indulás előtt pár perccel én szabadon engedtem a sajátomat, lelkére kötöttem, hogy otthon várjon, bár jól tudtam, hogy nekem már csak órák kérdése, míg haza érek, neki pedig hetekbe fog telni. A bagolyketrecet pedig egy tágító bűbáj keretein belül bele süppesztettem a bőröndömbe.
4:45-kor aztán mindenki egyszerre ragadta meg az üveg darabot. A jobb kezemmel erősen szorítottam magamhoz az ingóságaimat, míg a ballal a zsupsz kulcsot szorítottam, talán kissé túlontúl is ragaszkodtam ahhoz a darabhoz, így sikeresen felsértette a kezem. De ezt már csak akkor vettem észre, mikor egy puffanás után mindannyian a kemény, rideg földre estünk. Sajnos a tizenhét évem alatt még nem sikerült megtanulnom állva földet érni, de a társaságban nem voltam egyedi eset.  
Edinburghban már délután 5 felé járt az idő, mikor megérkeztünk. Egy eldugott tisztás volt a végállomás. Skóciáig szólt az út, hisz a társaság fele ide valósi. Hárman maradtunk Londoniak, mi gyalog indultunk meg, be a városba, mivel az egyik lánynak még nem volt meg a hopponálás vizsgája, mi pedig nem akartuk egyedül hagyni.
A júliusi skót időjárás nem volt épp a legmelegebb, éles váltás volt ez az Hawaii-i nyomasztó hőséghez képest. Mindannyian előhalásztunk egy-egy meleg ruhadarabot, amit magunkra kaptunk, a városban sok figyelmet nem szenteltek ránk, pedig biztosan meglepően festhetett három csapzott fiatal, furcsa ruhákban, bőröndöket cipelve, a muglik számára.
Edinburghból vonattal utaztunk tovább, az állomáson vettem egy Reggeli Prófétát és egy kevés harapnivalót az útra. 6 órán keresztül zötykölődtünk a vonaton, közben az egyik lánynak szemet szúrt a kezemen a karcolás és prezentálta a sérülésemen az egyik kint tanult varázsigét, amivel egy szép kötést helyezett a sebre. Elengedte azokat a mondatokat a füle mellett, hogy ez szükségtelen, vagy ha már előveszi a pálcáját, akkor legalább gyógyítsa is meg, hisz egy ilyen kis karcolásnál az sem jelent több munkát. De aztán nem ellenkeztem tovább, csak kedvesen megköszöntem a dolgot. Az út hátra levő részén az újságom bújtam. A hírek nyomasztóbbak, mint voltak, még több eltűnés, még több gyilkosság. Jó volt egy kis időre itt hagyni a háborút, bár nem mintha a szigetre nem jutottak el volna a hírek. Az egész világ tisztában van az itt uralkodó állapotokról, a fél világ támogatja, a fél világ megveti.
Korom sötét van mire megérkezik a vonat az Upminster állomásra, lassan éjfél körül jár az idő. Ott elköszön egymástól a kényszerből összeállt kis csapat és én azzal a lendülettel hopponálok haza. A bejárati ajtó elé érkezem. Átfut az agyamon, hogy kopogtatok, de aztán el is vetem az ötletet, hisz itt élek. Ezért csak óvatosan nyitom az ajtót, majd amint beérek ledobom a nehéz bőröndömet, hogy a megfáradt kezemet kissé pihentetni tudjam. Fél perc sem telik el és édesanyám már a nyakamba is borul. Meg sem kell szólalnia, az öleléséből érzem, hogy mennyire aggódott értem. Szorosan ölelem viszont én is édesanyám, én is féltettem őket, hisz sötét időket élünk és London ilyen szempontból a legveszélyesebb hely, ahol csak varázsló tartózkodhat. Perceken keresztül csak néma csendben öleljük egymást, mikor elhúzódik akkor látom, hogy kissé könnyes a szeme és akkor veszem észre a családunk többi tagját is magunk körül. Apukám nem az az ölelkezős fajta, így egy gyors hátba veregetéssel üdvözölt és már szegezte is nekem a különbözőbbnél, különbözőbb kérdéseit az útról, miközben anyukám már étellel kezdett el traktálni.
Még mielőtt válaszolnék nekik a húgomhoz lépek, nyomok egy puszit a feje búbjára és fél karral magamhoz húzom egy ölelésbe. Sosem voltunk az az ölelkezős testvérpár, ez biztos másként lenne, ha ő lenne az idősebb, de mivel én vagyok gyerekkorában hozzá kellett szoknia a mindennapos bunyóhoz, kerti törpe vadászathoz, kardozáshoz és párbaj imitáláshoz, még az előtt, hogy egyáltalán meglett volna a saját pálcánk. Igen, kissé fiúsabb lány is volt ezek miatt gyerekként, de ma már csak a talpraesettségét köszönheti ezeknek.
-Jó látni - mondom neki halkan és már engedem is el, hogy anyánkkal tartsak a konyhába egy pohár teára.

~I hope u like it Sis ~

A vonaton tudatosult bennem az, hogy most tényleg haza jövök. Egy év sok idő, piszkosul sok, de valahogy két percnek sem tűnik, ha az ember élvezi, ahol van. A hónapok nagyon gyorsan teltek, minden új volt és érdekes.  Tele voltunk programokkal, minden hétvégén készültek valami apró kikapcsolódással, amivel jobban megismertetik az országukat. Olyan színes volt minden, az ég, a tenger, a homok, a hegyek. Ehhez képest Anglia szürke és komoly.
Nem igazán volt furcsa ilyen sok időt távol lenni, hisz a bentlakásos iskolába járunk, amúgy is csak az ünnepek alkalmával látogatunk haza Marls-el. Talán az ő hiánya volt az egyetlen keserédes dolog az évben. Mindig is egymás nyakán éltünk, hisz itthon tanultunk a Roxfort előtt, ott pedig ugyan abba a házba osztott minket a süveg, így folytathattuk az egymás bosszantását. Összességében egyébként jó testvérek vagyunk, így hiányzott az a pár szó, amit evés közben vagy a klubhelységben váltottunk minden nap.
-Te mentél össze –kócolom kissé össze a haját. A konyhaasztalnál mindenkinek megvan a szokásos helye. Anya a konyhában készíti a teát és pillanatokon belül visszatér egy tálcával, rajta gőzölgő tea és hideg tej. Nagy magabiztossággal töltöttem mindenkinek az italból, majd a sajátomba még egy ujjnyi tejet is raktam. Egy pálca mozdulat és mindenki előtt a saját bögréje van.
-Hiányzott már az igazi fekete tea, tejjel- az utolsó szót nagyon kihangsúlyozom, ugyanis a szigeten is nagy múltja van a teázásnak, de ők az édesebb fajtát preferálják különböző virágokból készítik és bogyós gyümölcsökkel ízesítik. – Minden helyi furcsán fogatta ezt a kombinációt, csak nekünk ennyire természetes. – Vonom meg a vállam. – Náluk a hibiszkusz a tradicionális.  Erről jut eszembe... –A teámat visszahelyezem az asztalra, előveszem a pálcám és elmotyogok egy invitót, és a bőröndöm sebesen közelíteni kezd a székem felé. A levegőben elkapom, majd gondolkodok azon, hogy az asztalra tegyem, de aztán inkább a mellettem lévő üres székre esik a választásom. Kinyitom és jó mélyen belenyúlok, olyannyira, hogy szinte az egész jobb karomat elnyeli. Matatnom kell kicsit az egy év alatt felhalmozott cuccok között, hogy végre megtaláljam azt a kis selyemzacskót. Kint minden ott termő növény potom összeg volt, míg itthon egy vagyon. Így feltöltöttem a készleteimet, hogy egyetlen egzotikus bájital összetevőből se szenvedjek hiányt, apámnak is hoztam jó sok mindent, hisz ha itthon van, napi szinten készítünk közösen főzeteket. Szeretek vele ilyeneket csinálni, még akkor is ha egy félresikerült kísérletezés eredményeképpen napokra elment a szaglásom és a hallásom. (Igen, megtörtént dolog, de a nem kell A Boszorkányok és Varázslók Nemzetközi Gyermekvédelmi És Gyermekjólléti Szolgálatának a fülébe jutnia)
- Mugli teák, nem mertem varázslóktól beszerezni, állítólag pár boszorkány szereti különleges képességgel felruházni a teáit. – Édesanyám felé nyújtottam a két féle zacskót, mindkettőnek a csomagolására rá volt hímezve a tartalma, „Hibiszkusz” és „Mályvalevél”. Láttam az arcán, hogy annyira nem lelkendezik az ötletért, de apám már le is csapott a csomagra és bele is kezdett egy kedves kis történetbe, amit elvarázsolt teafüvek okoztak, amikor azok mugli kézbe jutottak. Anyám végig görcsösen fogta a kezébe a bögréjét és a történet befejeztével elkezdte bizonygatni azt, hogy miért a hagyományos fekete tea a legjobb.
Mosolyogva hallgatom őket, csak most jut az eszembe, hogy hiányoztak. Akkor és ott nem éreztem ezt a hiányt, mert túl sok minden járt a fejembe, túl sok minden történt körülöttem. Csak most vágott mellkason ez  a tátongó üresség.
Kedvesen elfogadom Marlenetől a csomagot, tudja, hogy nagy kedvencem az a bolt. Folyton áradoztam neki róla, harmadéves korom óta. A csokibéka a kedvencem, kész gyűjteményem van híres varázslókról. Ez egyébként fordítva történt több alkalommal, mivel Marls egy évvel fiatalabb nálam, így mindig én hoztam neki a Roxmorts-i kirándulásokból vissza az iskolába valami kis apróságot.
Bele nézek a zacskóba és boldogan mosolyodok el a három csokibéka és a tökös derelye láttán. Remélem valamelyik  Quong Po portréját rejti, ő tanulmányozta a Kínai gömblángsárkányokat, már ezer éve várok az ő portjérája.
-Köszönöm
Marls sokat változott, nőiesedett az elmúlt évben. Furcsa így látni, lehet egy-két barátomnak tudtára kell adnom, hogy tabu. Merlin szakállára esküszöm, hogy ha valamelyik is bepróbálkozik nála, varanggyá átkozom, még úgy is, hogy az átváltoztatástan sosem volt az erősségem. Bár végül is nem féltem, strapabíró csaj, nem hinném, hogy egy srác gondot jelentene számára. Inkább az a gondom, hogyha mégis beütne a baj, és valamelyik kis alsóbb éves nyomoronc bántaná a hugicámat, nem igazán tudnám megnyugtatni vagy kezelni a dolgot. Helyette kedves végzősként bemutatnám a srácot a Fúriafűznek.
-Csináltam pár képet, ha érdekelnek – Kacsintok a testvéremre, hisz elutazásom előtt tőle kaptam egy varázstalan szerkezetet és egy adag különleges elvarázsolt előhívó folyadékot, ami a képet mozgóvá változtatja.
-Megmutassam őket? – kérdezem.
 Ha nem mutat túlzott érdeklődést a képen iránt, akkor csak mesélni kezdek az ott élő varázsló és muglik különösen furcsa kapcsolatáról.
De ha a válasz helyeslő akkor pár perc újabb bőröndben való kutakodás után előveszek 25 darab képet. 30 darab képet tudtam lőni a kamerával, ebből 25 lett publikus és a maradék 5 pedig privát. Azokat elő sem veszem, hagyom őket a sötétben bőröndöm mélyén pihenni.
A képeket az asztalra teszem és neki kezdek rögtön mesélni az elsőről, ami az iskola furcsa épületét ábrázolja. A másodikról, amiben az iskolai viseletemben feszítek. A talárom színváltó, a nadrágom fehér, a Salvator házat képviseltem, de erre annyira nem  voltam büszke.

~Vissza kell fognom magam, hogy ne írjak kisregényt ~ @Marlene McKinnon

Nem rajongok nagyon a mugli holmikért, bár meg kell hagyni, a mugli ruhák néha kényelmesek. A fényképezőgépet se értettem nagyon mikor Marls ide adta, de valahogy a testvérem sosem lő mellé ajándékozás téren és most sem tette. Majdnem minden fontos és számomra értékes pillanatot megtudtam örökíteni, amiért utólag nagyon hálás vagyok.
-Mindenki tartózkodott tőle -rázom meg a fejem lemondóan a válaszolás közben. -Csak két helyi barátomat tudtam rávenni arra, hogy megkóstolják, de nekik sem vált a kedvencükké - Azt inkább kihagytam, hogy egy kortyot voltak hajlandóak inni belőle és azt is azzal a lendülettel köpték vissza a pohárba, mivel jövőbeli terveim között szerepel, hogy meghívom őket ide látogatóba. Elég lenne akkor elnyerniük édesanyám ellenszenvét, az angol tea fikázásával.
-Állítólag volt egy elég magának való boszorkány, aki abban lelt örömöt, hogy a helyi falvakban árult különféle elvarázsolt teafüveket. A mugli kultúra isteneiről nevezte el őket. Mindegyik teafű más-más tulajdonsággal bírt, a nevétől függően. Állítólag a felmenői még mai napig tartják ezt a hagyományt egyes kis falvakban. Emiatt az iskola óva intett mindenkit a vásárlástól. - de ez nem azt jelentette, hogy nem próbáltuk ki, persze csak hozzá értővel. A helyi varázslótanoncok előszeretettel szereztek be ilyeneket és boldogan fogyasztották őket. Az egyik ilyen alkalmat örökíti meg a bőröndöm meg lapuló fénykép. A két helyi barátommal és pár másik diákkal voltunk lent a strandon és a La’a Maomao névre elkeresztelt teát próbálgattuk. Ő a szél és a megbocsátás istene, a hatása olyan volt, mintha repülnénk. Világ életemben tartottam a magasságtól, de ez teljesen más volt. Olyan érzés volt az egész, mintha a felhőkön feküdnénk, hihetetlen. A valóságban pedig csak pár fiatal voltunk, akik a homokban hemperegnek és nagyon nevetnek valamin, ez van megörökítve a képen.  -Megnézném a Mágiaügyi Minisztérium reakcióját, ha ilyen dolog Angliában történne. - Motyogom az orrom alatt az utolsó mondatot. bár nagyon szigorú a minisztériumunk nekem valahogy mégis nagy csalódás, ahogy a most kialakult helyzettel próbálkoznak megbirkózni. Benne van a levegőben az elbukásuk esélye, amely a legtöbb varázslócsaládot félelemmel tölt el.
Legszívesebben már most kinyitnám a csokibékákat a portrék leleplezése végett, de anya a fejemet venné, hogy vacsi előtt nyúlok az édességhez. Bár, amilyen mostanában a formám  valószínűleg három Dumbledore lesz benne.
Egy csúnya pillantással reagálom le a húgom megjegyzését. Nekem sem volt a szívem csücske se az egyenruhám, se a házam. (De főképp a hálóban lévő kényelmetlen vasággyal volt gondom) A Salvator házat előszeretettel tartják a sunyi emberek gyűjtőhelyének, akik szeretik a kegyetlenséget. Én nem tartom magam ilyen embernek, a barátaim szerint azért kerültem oda, mert nehezen lehet kihozni a sodromból és mert könnyen alkalmazkodom. Beth szerint az eszemet és a magabiztosságomat látta meg bennem a varánusz.
-Igen, ez a suli. - Válaszolok a tesóm kérdésére. -Hát nem egy Roxfort az biztos -  Távol áll a kastélyunk pompájától. Ez az épület modern volt, minden értelemben.
-Igen vannak házak és igen, beosztottak minket - mondom egy megbújó mosollyal az arcomon. Idővel hozzá szoktam a klímához, most inkább már csak itthon fázom. - Inkább hűtött a talár, nem pedig fűtött, szerencsére .
Nem is a húgom lenne,ha nem lenne képes ilyen rövid idő alatt ennyi kérdést rám zúdítani. De most túl fáradt vagyok ahhoz, hogy mindent részletesen elmeséljek, helyette inkább mutatok is a következő képre.
-Ők azok a barátaim, akiket említettem. - Adok a kezébe egy képet, amin egy esőerdő kanyargós ösvényén vagyunk hárman fiúk. A szülei készítették ezt a képet rólunk. - Sokat kirándultam velük.
Felcsillant a szemem az Abszol út hallatán. Mióta nagykorú lettem azóta újra élett bennem egy gyermekkori vágyam, elkéne menni a Zsebpiszok közbe. Olyan nagyon óvá intettek minket kicsiként attól a helytől, hogy a kíváncsiságom mára már a tetőfokára hágott. Bár nem hinném, hogy Marlene velem tartana, de azt tudom, hogy nyugodtan elmondhatom neki a szándékom és fedezne anyáéknál
-Meg vehetnénk hozzá még ellőhető képet, az összeset elhasználtam amit tőled kaptam, de folyadékból van elég. - Úgyis be kell szereznünk majd a Roxforti holmikat a következő évre. Engem se hagyott figyelmen kívül anyánk féltő pillantása. Kérdő tekintettel fordulok a testvérem felé, szerintem szavak nélkül is megfogja érteni, hogy arra vagyok kiváncsi, hogy jó anyánk mióta viszonyul ilyen nagy félelemmel a belváros felé. Remélem nem lett paranoiásabb jobban, mint amennyire tavaly volt, mert ha így folytatjuk, akkor lassan a Roxfortba se mehetünk vissza, helyette majd felajánlja,hogy itthon oktat.
Édesanyám kiment, hogy az utolsósimításokat is befejezze a vacsorán és tudjunk enni, apa pedig beszaladt valamiért a szobába, kihasználom ezt az alkalmat és a húgomhoz fordulok.
-Esetleg nem jött baglyom az elmúlt hetekben? - a hangon szinte a suttogás szintjét sem éri el. Remélem Marls érteni fogja, hogy anyáék előtt nem igazán akarom pedzegetni ezt a témát.

it is kinda shitty   ~ @Marlene McKinnon

Csak egyszerűen a testvéremre kacsintok válaszul a fürkésző pillantására. Látom a szemén, hogy ő tisztában van azzal, hogy én kipróbáltam, vagy lehet, hogy nem is biztos benne, de sejti. Valahogy tőlem sosem kellett kétszer megkérdezni az ilyen dolgokat. Persze csak biztonságos keretek között, de szinte minden hülyeségbe benne vagyok. Hisz úgy gondolom, hogy az életünk azon szakaszában járunk, amikor meg kell élni az ilyen élményeket. Megélni minden vágyat, engedni a kísértésnek és a szívünk szerint cselekedni. Hogy aztán, amikor utolsó napjainkban visszatekintünk erre az időszakra, úgy érezzük, hogy a lehető legtöbbet hoztuk ki fiatalságunkból. Lehet kicsit az Elisabethel való kapcsolatom is ilyen mentalitáson alapszik.  
-Nem hallottam, hogy függőséget okozott volna, de az ilyen szereknél ez benne van a pakliba- rántom meg lazán a vállam. Szülők előtt nyílván nem említem, de hoztam haza ég kevés teafüvet. Marlst majd beavatom a dologba, sőt ha szeretné még meg is kínálom, bár nem hinném hogy ő élne ilyen szerekkel, túl jó kislány ehhez, vagy lehet hogy csak a szememben az. Ha törik, ha szakad én csak úgy tudok Marlenere tekinteni, mint a kicsi ártatlan hugicámra, akivel naphosszat vadásztunk kertitörpére nagyszüleink lakásának hátsó udvarán. El sem tudom képzelni egy fiú oldalán, feleségként, valahogy ő sokkal több ennél.
-Keress rá valamilyen bűbájt- válaszolok a húgomnak. Biztos van ilyen, hisz Miranda Goshawk könyvében mintha láttam volna hasonlót. Lehet újra elő kéne vennem a roxfortos könyveim. Odakint más fajta tankönyveket használtunk, így nem ártana felfrissítenem tudásom. - Ha találtál oszd meg velem. Anglia olyan borzalmasan hideg így hazaérve. -Kint a leghidegebb napon is 27 fok volt egy kis széllel fűszerezve, itthon a legmelegebb napon se mutat ilyen számot a hőmérő.
-Arra gondoltam, hogy neked adom a gépet, hisz ismerem a Roxfortot, az elmúlt években minden zegzuga a fejembe égett. -Jó volt kint megörökíteni ezeket a pillanatokat, de itthon már csak kép pocsékolásnak érezném használni. Marls és a barátai biztos nagyobb hasznát venné. A most mutatott képeket se nagyon magam miatt csináltam, inkább azért hogy legyen mivel demonstrálnom itthon az utazásom. Nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy ezt az évet finanszírozták nekem. Életre szóló élményt szereztem, a jövőben bármikor élnék a lehetőséggel és vissza utaznék oda. A táj, a közösség és a az iskola teljesen elcsavarta a fejem, azon is gondolkoztam, hogy kint kéne folytatnom tanulmányaim. Távol London sok bajától.
A táskám mélyén pihenő 5 kép az, amit igazán magamnak készítettem. Az egyiken Elisabethet látható, a tengerparton. Idilli környezet, idilli pillanat, de mára csak egy nagyon fájó emlék, ami egykor szép volt, de már csak a hiányérzetet hagyja bennem.
Legszívesebben négyszemközt rákérdeznék testvéremtől édesanyám furcsa viselkedésére, de valahogy nem szeretném hallani a választ. Szüleim politikai semlegessége a szememben már csak enyhe paranoiák tűnik, hisz aranyvér folyik ereinkben, nincs mitől tartanunk.
-Nem áll szándékomban - válaszolok tömören és gyorsan testvérem feltett kérdésére. Nem akarok elmenni, itthon akarom tölteni a nyarat, és pont ez a gond. Az óraadó tanárok hamarabb hagyták el a szigetet, mint mi cserediákok. Utoljára egy hete láttam Bethet. Azt az estét együtt töltöttük a tanári lakrészén, lángnyelvwhiskyt ittunk és próbáltunk nem a jövőre koncentrálni, ami igen nehéz feladat volt. Vissza jött Angliába, ha jól emlékszem Bath környékén található a családi kúriájuk. Azt beszéltük, hogy amint hazaér írni fog, megadtam a címünket, hogy útba igazítás tudjon nyújtani baglya számára. Biztos voltam benne, hogy mire haza érek várni fog rám az a levél. Az eufória amit a családom viszont látása váltott ki hamar köddé lett, a helyét felváltotta valami furcsa megmagyarázhatatlan érzés a mellkasomban. Mi van ha akkor láttam utoljára őt? Már belegondolni is fáj a dologba. Hisz hét nap nem sok idő, mégis a folyamatos hiányérzettel, amit a hazajövetele váltott ki egy örökkévalóságnak tűnt. A levél volt a mentsváram.
Kissé elbambulok, magam elé bámulva gondolkozom. Ahogy ezt realizálom már cselekszem is és válaszolok egy rögtönzött hazugsággal Marls kérdésére.
-Matt barátomtól várok levelet -hazudom - A szülei elválnak és kissé megviselte a dolog. -Ez részben igaz, tényleg van egy Matthew nevű mugli származású barátom, akivel többé-kevésbé tartottam a kapcsolatot az elmúlt tanévben és a szülei tényleg válnak. De szerintem az arcom mindent elárul testvérem számára. Ismer, mint a rossz pénzt. Arra viszont elfelejtek kitalálni valamit, hogy ezt miért ennyire kettőnk között kérdeztem és hogy a szüleink miért nem tudhatnak erről. Idegesen a hajam a túrok, elment a kedvem az evéstől, legszívesebben visszahúzódnék a szobámba, hisz lassan egy éve nem jártam ott.
-Mindegy is - vonom meg a vállam és terelni kezdem a témát. - Milyen volt a Roxfort? Hogy van a  mi kis kedves Kövér Dámánk? - A hetedik emeleten lógó portré volt mindig is a kedvencem. Naphosszat képes volt velem veszekedni elsős koromban, mikor nem jutott eszembe rögtön a jelszó. Most realizáltam, hogy eddig csak én kérdeztem, pedig nyilván testvéremnek is akad egy csomó mesélni valója az elmúlt évből. Érdeklődően hallgatom, ha mesélésbe kezd, bár a fejemben inkább csak az jár, hogy minél előbb legyünk túl a vacsorán. Talán ha visszatérnek a szüleink a szobába én el is köszönök az este további részére.

~It takes to long, I’m sorry for that~

Testvéremnek igaza van, a Roxforti könyvek igencsak szűkölködnek információkból, ha a zárolt részleget nem nézzük. Oly sok információ van előttünk, amit majd a csak akadémiai tanulóként fogunk elsajátítani. Nyilvánvaló, hogy a varázsvilág félelme nem alaptalan, hisz elég visszagondolni Gellert Gridelwald tetteire vagy épp a Sötét Nagyúr jelenlegi tevékenységére. A Minisztériumnak az a legjobb, ha a diákok minél később vagy épp sosem szereznek rálátást a mágia sötétebb oldalára.
-Nekem is be kellene szereznem egy-két dolgot mihamarabb az Abszol útról – Penna, pergamen, egy új üst. Szinte mindenből kifogytam és kellene pár könyvet a RAVASZ vizsgáimhoz. Most jut eszembe, a családomnak még el sem meséltem, hogy kitaláltam, hogy milyen irányba tanulnék tovább. Majd az Abszol úti kiruccanáskor kikérem Marls véleményét arról, hogy medimágus szeretnék lenni. Érdekel mit gondol. A csereévem alatt fogalmazódott meg bennem ez a gondolat, de úgy gondoltam, hogy ezt jobb személyesen megosztani nem pedig bagoly által – Akár mehetnénk holnap, csak annyi, hogy előtte kialszom magam. – Az időeltolódás kegyetlen dolog. Imádok utazni, de valahogy ez az apró kis bökkenő mindig megvisel. A szemhéjaimat már most egy mázsás súlynak érzem.
Kissé meglep Marlene ölelése, de persze rögtön visszaölelek. Nem gondoltam volna, hogy ennyire örülni fog a gépnek. Nem igazán szoktam kijárni a kvidics meccseire, de idén lehet kivételt teszek, lövök egy képet róla játék közben, amit majd megmutathat szüleinek. A szülőknek nagyon kevés a rálátásuk a roxforti mindennapokra, még úgy is, hogy Marlsel mi a jó gyerekek közé tartozunk és heti több levelet is váltunk velük.
-Majd szívesen lövök rólad és a barátaidról pár képet a Roxfortban – mondom nagylelkűen és rákacsintok a húgomra, hisz a barátnői eddig is nagyon csinos lányok voltak, főleg így egy év elteltével. – Tudod, csak hogy mind rajta lehessetek
Kicsi gyötör a bűntudat, amiért hazudtam a testvéremnek, de csak kis ferdítés volt, ami összességében szerintem fel sem tűnt neki. A barátomnak holnap mindenféleképpen írok egy levelet, jó lenne inni valamikor egy sört valamelyik mugli kocsmában, szerintem rá is ráférne.
-Holnap küldök neki egy baglyot – válaszolok a tesóm mondanivalójára, majd eszembe jut, hogy addig Tweeter nem fog megérkezni – Lehet elkérném hozzá a baglyod, ha nem gond. – Tweeter szeszélyes kis nőszemély, 11 éves korom óta van velem, lassan hét éve. A nevét onnan kapta, hogy fiatalkorában be nem állt a csőre, naphosszat csicsergett a kalitkájában ezzel kergetve az őrültbe a ház minden lakóját.
A Bethes dolog is zavar, túlságosan biztos voltam abban, hogy egy levél fog itt várni. Abban a hamis tévképzetben ringattam magam, hogy fogok még hallani felőle, de ez lehet nem fog megtörténni. Azért még megvárom a holnapot, hátha.
Mosolygásra késztet testvérem sztorija a Roxfortról, valahogy az sosem változik, de ez így van rendjén.
- Gratulálok hozzájuk, anya megírta az egyik levelében, hogy mennyire büszke rád – ezt halkan tettem hozzá, mintha csak valamilyen titkot mondanék, pedig szüleink sose titkolták, hogy mennyire elvannak ragadtatva Marlene tanulmányi eredményeitől. Szerintem az sem kizárt, hogy prefektus lesz az utolsó éveiben. Mindenféleképpen megakarom majd holnap tudakolni tőle, hogy merre akar tovább lépni a hetedéve után, hátha van már valami terve.
-De! – vágom rá helyeslően Marlene ötletére. Rám férne a pihenés, még akkor is ha csak pár perc lenne az egész. – Az most nagyon jó lenne, lehet le is dőlök kicsit – mondatom közben már álltam is fel és nyúltam a bőröndöm után – Szólsz, ha kész a kaja? – Kérdezem Marlstől, de már nagy léptekkel a lépcső felé tartok.
Jó újra itthon lenni.

~Záró~