Csöndes, magának való jellem, aki legszívesebben a könyvtárban lel menedékre, vagy kint a természetben, a festőállványa mögött elrejtőzve. Mióta a Próféta megírta nagybátyja börtönbe záratásának hírét, közszájon forog a Roxfortban. A Próféta ugyanis egyáltalán nem volt tekintettel a Malum család jóhírére, egy az egyben közzétette Simon bebörtönzésének valódi okát. Gyakran szembesítik hát a fájdalmas múlttal érzéketlen diáktársai. Ilyenkor előtör belőle máskor jól álcázott vadsága, s nem átall őket a legválogatottabb eszközökkel - pálcáját sem kímélve - melegebb éghajlatra küldeni.

A Malum család már nagyon régóta félvér família, mivel George (Poppy édesapjának) ükapja egy félvér lányt vett feleségül, a családja tiltása ellenére. George felesége, Yvette Franciaországban született és nőtt fel, de Angliában járt egyetemre, így ismerkedtek meg egymással. A Noir család többi tagja továbbra is Franciaországban él, így Cécile, Yvette húga is, akivel Poppy nagyon szoros baráti kapcsolatot ápol párizsi útja óta. Cécile nem véletlenül maradt Franciaországban, úgy véli, a franciák alapvetően elfogadóbbak a félvérekkel szemben, mint a britek... Ezt a véleményét néha Yvette is kénytelen osztani, amikor - ha ritkán is - de fájdalmas atrocitások érik, származása okán. Sem a Malum, sem a Noir család nem foglalt nyíltan állást a jelenlegi háborúban, mert félnek Voldemorttól és csatlósaitól... de titkon egyértelműen Dumbledore és a Főnix Rendje győzelmét tartják kívánatosabbnak, már csak származásuk okán is.

+18

Mióta az eszemet tudtam,  különleges kapcsolat volt közöttünk. A nagybátyám volt, és gyakran voltak nálunk, hiszen az unokatestvéreinkkel sokat játszottunk. Eleinte csak barátként tekintettem rá, akinek mindent elmondhattam. Különleges kisugárzása mindenkire hatással volt. Mindig tudta, hogyan nyugtassa meg a körülötte lévő embereket. Így engem is. Éreztem, hogy rám máshogy néz, mint a család többi tagjára. Amikor találkozott a tekintetünk, olyan fény gyulladt benne, amit soha senki más szemében nem láttam. Boldog voltam, hogy ennyire fontos vagyok neki. Hogy van valaki, akivel mintha felette állnánk mindennek és mindenkinek. Huszonhárom évvel volt idősebb nálam, de annyira gyermeki lelke volt, hogy mindig ő találta ki számunkra a legizgalmasabb játékokat. Violettel és a többiekkel sokszor játszottuk azt, hogy elbújt előlünk a kertben, és olyan jól értett ehhez, hogy alig találtunk rá. Volt, hogy órákon át kerestük, és a többiek már feladták volna a keresést, de én soha. Addig kutattam, amíg mg nem találtam. És olyankor… amikor senki nem zavart minket, mindig szorosan átölelt és az ölébe ültetett. Én meg boldog voltam. Egy karácsonyon aztán megzavarodtam. Olyasmit kért tőlem, amit nem akartam és nem is értettem. De mégis megtettem, mert nem akartam őt megbántani. Ő volt számomra a legfontosabb. Tizenhárom éves voltam akkor. Ezek az alkalmak aztán egyre gyakoribbak lettek, és én nem tudtam, mit tegyek. Valahol a lelkem mélyén éreztem, hogy ez nem helyes, de nem mertem elmondani senkinek, hogy mi van közöttünk. Egyszerre undorodtam tőle és mégis szerettem. Jobban, mint bárki mást.
A Roxfortban sokáig nem is voltak barátaim. Igazából kapóra jött, hogy a Hollóhátba kerültem, mert a többi házba tartozó diák így eleve könyvmolynak bélyegzett, és nem igazán próbált meg közel kerülni hozzám, a hollóhátban meg különcnek, nem közéjük valónak tartottak barátságtalan modorom miatt, úgyhogy gyakorlatilag nem kellett senkihez sem hozzászólnom. Ha nagy ritkán beszélgetést kezdeményezett velem valaki, a bizonytalanságomat azzal lepleztem, hogy nyers voltam azzal, aki próbálkozott. Az iskolai pszichomedimágus szerint ezt azért csináltam, hogy távol tartsak magamtól mindenkit, mert nem akartam kapcsolódni. Részben egyetértettem vele, részben viszont nem hiszem, hogy igaza volt. Nem voltam magányos, mert Simonnal gyakran leveleztünk. Senkivel nem beszéltem róla, de amikor levelet kaptam és pirulva olvastam a sorait, néha észrevettem, hogy összesúgnak a hátam mögött: "Már megint Poppy titkos barátja" - nevettek rajtam a többiek. A szüleimmel és a testvéreimmel is jól kijöttem, de elég csendes voltam otthon. Legjobban a kertben szerettem lenni, ahol kialakítottam magamnak egy alkotósarkot. Amikor csak tehettem, festettem, rajzoltam, az alkotásba menekültem az érzéseim és a gondolataim elől.
Simonnal továbbra is titokban együtt voltunk, noha minden egyes alkalommal bűntudatom volt, amikor azt csináltuk. Végül a sors szólt közbe. Ötödév utáni nyáron a könyvtárszobában voltunk, és olyan történt, ami addig sosem: elfelejtette kulcsra zárni az ajtót. A bátyám, Roy meg az unokatestvérem, Oliver nevetve szaladtak be a szobába... Megláttak minket. Sikítani kezdtek és mindenki más is berontott. Én ott álltam, sokkos állapotban, a szoknyám még mindig a földön. Megszólalni sem tudtam. Anyám kézen fogott és elrángatott. Még utoljára ránéztem. A szemében megbánást és szomorúságot láttam. Akkor még nem tudtam, hogy most láttam őt utoljára. Erre csak pár héttel később jöttem rá, amikor apám bejött a szobámba és komoly arccal leült az ágyamra.
- Poppy… Annyira sajnálom, ami történt. Miért nem szóltál nekünk korábban? Ugye tudod, hogy megvédtünk volna? – mondta remegő hangon.
- Én….Én… nem… - csak ennyit bírtam kinyögni.
- Simon jelenleg házi őrizetben van, hamarosan megkezdődnek a tárgyalások. A protektorunk szerint biztos, hogy az Azkabanban végzi – folytatta apám komor arccal. Némán bólintottam, ám legszívesebben felsikítottam volna, hogy ne tegyék! Ne zárják őt az Azkabanba! Nem mertem megszólalni, de belül üvöltöttem.
Hiába telt az idő, nem tudtam túltenni magam a történteken, iszonyatosan felemésztett az egész. Hatodév után hazautaztam, de úgy éreztem, semmi értelme tovább élnem. Többször tettem kárt magamban úgy a szobámban, hogy a családom nem vette észre, aztán egy alkalommal a szokásosnál durvább voltam. Pálcámmal finoman simítottam végig a karomon, majd vékony csíkban folyt végig rajta a vér. Minden csepp, ami a padlóra hullott, maga volt a mámor számomra. Addig sem gondoltam Rá...
Akkor és ott legszívesebben meghaltam volna. De sajnos idő előtt megtaláltak anyáék. Mikor magamhoz tértem, már a Mungóban matattak rajtam a medimágusok.
- Mikor lesz már vége? - kérdeztem tőlük, de csak a sablon szöveget kaptam.
- Tartson ki, Poppy! Ne adja fel! A szülei maga mellett állnak. Küzdjön az életéért! – mondta a medimágus, aki meglepően fiatal volt és szép. Egy pillanatra elvonta a figyelmemet a fájdalomról, amit éreztem, és amit magamnak okoztam. Mindent magamnak köszönhettem. A csontomig hatoló fájdalmat és a gyönyört is, amit ezután éltem meg. Csak ez az egy módszer létezett a számomra gyógyírként, semmi más.  
Mikor eljött a nap, hogy saját szememmel láthattam a Prófétában, hogy az Azkabanba zárták Simont, az volt életem legszebb és legborzalmasabb napja egyszerre. Nehezen vallottam be még magamnak is, hogy nem csak megkönnyebbülés van bennem, amiért végre rács mögé került. Hanem… sajnálat… és igen… gyász is. Teljesen kiüresedtem, nem volt kedvem alkotni... és továbbra sem láttam értelmét a létezésnek, de a családomra való tekintettel többé nem akartam megölni magam. Szörnyű bűntudatom volt a kísérletem miatt, amibe a szüleim és a testvéreim is láthatóan beleroppantak.
A nyár utolsó heteit Cécile nénikémnél töltöttem Párizsban. A szüleim azt remélték, a környezetváltozás majd jót tesz... Még engem is meglepett, hogy végül lelkileg és mentálisan is segített valamelyest talpra állni a párizsi miliő. Három hét alatt az összes ismert galériát és múzeumot végiglátogattam, nem beszélve az építészeti nevezetességekről. Cécile-lel egész bensőséges kapcsolat jött létre köztünk, és az utolsó napon nénikém felajánlotta, hogy hetedév végén ismét szeretettel vár Párizsban. Az idei tanév első felének szinte minden napja kínkeservesen telt számomra. A háború miatti feszült légkör nem tett jót az idegrendszeremnek, diáktársaim nagy részéhez hasonlóan én is ingerlékenyebb lettem a szokásosnál. Amikor néhány botor lélek nagybátyám bukásával kínzott, nem is bírtam uralkodni magamon. Minden feszültségemet rajtuk vezettem le... egyre gyakrabban kellett büntetőmunkát végeznem, és a házvezetőm is heti szinten tájékoztatta a szüleimet méltatlan magatartásomról. Hiába próbáltak a lelkemre beszélni, hogy ne reagáljak a bennünket ért sértésekre, én képtelen voltam uralkodni magamon. Már csak arra vágytam, hogy eljöjjön a Roxfort vége, és én ismét menedékre leljek Párizsban...