Apám, Alphard és anyám, Victoire a Roxfortban találkoztak, amint végeztek összeházasodtak és megszülettem. Mindketten a Mágiaügyi Minisztériumban dolgoztak és dolgoznak a mai napig is, örültek volna, ha én is követem a pályájukat és köztisztviselő leszek, csakhogy én már a roxforti éveim alatt eldöntöttem, hogy egyszer még visszatérek, úgy, hogy én fogok állni a pódiumon. Az, hogy aranyvérű vagyok nem azt jelenti, hogy minden egy csettintésre megkaptam, egyébként is rosszul vagyok azoktól a személyektől, akik hajlamosak elszállni maguktól és azt hiszik, elemi jogon jár nekik az elismerés. Próbálom a lányomat is úgy nevelni, hogy ne higgye, bármi ajándékként jön az életben: attól függetlenül, hogy én vagyok az egyik tanára is, ugyanúgy bánok vele, mint a többiekkel, még akkor is, ha néha szívesen részesíteném különleges bánásmódban. Kamasz, de nem tudok ellenállni annak, hogy figyeljek rá, szeretném, ha biztonságban lenne és nem keveredne rossz társaságba. A varázsvilág helyzete egyre aggasztóbb, a folyosón járkálva a felcsúszott köpenyujjak elárulják, hogy egyre több a követője a Nagy Úrnak az iskolában. Engem is megkörnyékeztek a hívei, de elvből nem figyeltem rájuk, ettől függetlenül felettébb elkeserítőnek találom azt az irányt, amit ez a történet venni készül.

Tanárként is úgy vártam a párbaj-szakkört, mintha diák lettem volna, akit beválogattak a kivételesek közé. Amikor a kezem alá került a szabadidős tevékenység irányítása első dolgom volt bevezetni, hogy ugyan bárki jelentkezhetett, de csakis az kerülhetett be, aki megfelelő elméleti tudással rendelkezett. Nem zsenipalántákat akartam magam mellé gyűjteni, csupán ki akartam hagyni az időpocsékoló lépéseket és azokkal szerettem volna foglalkozni, akik megtisztelik annyival a szakkört, hogy a legalapvetőbb dolgokat is komolyan veszik. Egyszerű teszt volt, akik nem feleltek meg, ugyanúgy jelentkezhettek a következő turnusba, semmiféle megbélyegzés nem érte őket. Akik viszont bekerültek a csoportba láthatták, hogyan válik a nagyterem egy varázslatok gyakorlásához alkalmas helyiséggé: bábuk, matracok és egy hosszú asztal töltötte be a termet, percekkel később pedig a diákok is özönleni kezdtek, készen arra, hogy egyszerre tanuljanak és kikapcsolódjanak. Megvártam, míg az utolsók, közöttük a késők is becsukták maguk mögött az ajtót. Türelmes volt, mert kamaszként én is mindig elkéstem mindenhonnan, volt, aki csak arról ismert, hogy nem tudtam megjelenni sehol időben. Ezt a szokásomat mára levetkőztem és toleranciába fordítottam át.
- Üdvözlök mindenkit! – Szólaltam meg, amikor rám szegeződtek a tekintetek és félmosollyal vizslattam végig a diáksereget. – A legtöbben ismerhettek, akik nem, azoknak bemutatkozom. – Látásból szinte az összes gyereket ismertem, de ez nem jelentette azt, hogy ők teljesen tisztában voltak azzal, én ki vagyok. Nem mindegyikőjüket tanítottam eddig a percig. – A nevem Kingsley Davies, legendás lények gondozása tanár, de az életrajzommal nem foglak untatni titeket. Nem ezért jöttetek. Először is, szeretném megköszönni, hogy egyáltalán itt vagytok. – Azt vallottam, hogy tisztelettel kell bánni a diákokkal ahhoz, hogy a viszonyunk alapja jó legyen és ez remélhetőleg megalapozta azt, hogy ők is nézzenek engem valamibe. Aki ismert, tudta, hogy nem vagyok vaskalapos, sőt, imádtam velük viccelődni és felvenni a laza figurát bizonyos keretek között. – Másodszor, mivel az asszisztensem tegnap este túlságosan jól érezte magát, ma nem tudott eljönni. Köszönjétek meg neki, hogy rögtön beleugorhattok a mély vízbe. – Összecsaptam a tenyereimet. – Kíváncsi vagyok arra, mit gondoltok, miről szól ez az egész összejövetel, úgyhogy aki huzalmat érez arra, hogy felpattanjon az asztalra, jelentkezzen. – Több tucatnyi kéz lendült a magasba, elégedetten vettem egy mély levegőt, közben pedig véletlenszerűen kipécéztem magamnak két diákot. - Ms. Ogden, Mr. Lahey, jöjjenek! - Leugrottam az asztalról, hogy átadjam a terepet a két delikvensnek, akik úgy pattantak fel, mintha rugón ültek volna és csak a megfelelő alkalmat várták volna a kilövésre. - Ne feledjék! A legelső az önvédelem, minden más csak azután jöhet. Aki nem tudja megvédeni magát, az hiába támad, semmit sem fog elérni vele. - A fejemmel biccentettem hogy nyugodtan elkezdhetik a gyakorlást. Nem féltettem őket, bár a srácnak eléggé nagy arca volt és hebrencsnek is tűnt... előre éreztem, hogy ez lesz a veszte, a csendes fajtából való lány ugyan nem elsőre, de egy idő után szépen leszerelte. A felvezető után egy kis csoportos unatkozásra hívtam a résztvevőket, legalábbis az arckifejezésük azt árulta el, hogy a hátuk közepére sem kívánják a Capitulatus gyakorlását. Csakhogy alapok nélkül nem lehetett várat építeni, ezt pedig jobb, ha már most megtanulják.