A Három Seprű jellegzetes hangorkánja távoli, tompa zajként jut el tudatomig, az ujjaim között görgetett korsónyi vajsör is csupán nem létező szomjam oltása gyanánt funkcionál. Gondolataim végeláthatatlan sorban kúsznak végig elmém tapadó falán, s meglepő módon, élvezem a társaság nyújtotta egyedüllétet. Hogy senkinek nem szúr szemet szőke üstököm, hogy mindenkivel van valaki, aki eltereli figyelmét az esetleges bajomról és bánatomról. Mostanában egyre inkább élvezem a magányt, kellemesen magamra húzom az érzést, akár egy puha, meleg takarót a hideg, téli estéken. Aztán meghallom az Ő hangját, keresztülhasít heves gondolataimon, a zajos párbeszédeken is magas hanghordozása, amitől karomon kellemesen merednek felfelé a szőrszálak, testemet libabőr önti el, tarkómon melegség kúszik fel. Narcissa Black hangját milliónyi ember közül is meghallanám, oda se kell néznem ahhoz, hogy tudjam; ő lépett be a helyiségbe, ezzel magára vonva a legtöbb férfiú figyelmét. Elnyomok magamban egy halk, formázatlan sóhajt, hogy aztán nagy kortyokban eltűntessem a poharamban lévő, maradék italt, s intve a pult másik felén álldogáló csaposnak, még kettőt rendeljek ugyanebből. Talán botorság abba a hibába esni, hogy hamis illúziókba ringatom magamat, jobb volna, ha megtartanám a tisztes távolságot kettőnk között, ha csupán a családi kötelességeknek tennénk eleget mindketten, s nem keverednének ebbe más, sokkal bonyolultabb érzések is, mert tagadhatatlan, hogy Cissy közelében sokszor jobban érzem magamat a saját bőrömben, s bár ambivalens érzések tömkelege járja át mellkasomat olyankor, sokkal nyugodtabban tudom szemlélni a körülöttem zajló események sodrát, lehűtve forrongó elmémet is.
- Egy ilyen lánynak nem szabadna itt lennie. - Karcos-rekedtes tónusomba némi incselkedő él is vegyül, ahogyan mögé lépve, ujjaimmal óvatosan simítom át vállát, nem törődve azzal, hogy esetleg nincsen egyedül, hogy a barátai és közé állok, a szó legszorosabb értelmében is akár. Felé nyújtom az egyik korsó vajsört, szám szegletébe még egy alig látható, vérszegény mosoly is beköltözik, amit csak és kizárólag a hozzám közel álló személyeknek tartogatok. De miért ragaszkodok ennyire a lány társaságához? Miért szeretem, ha a közelemben tudhatom? Sokszor már az is elég, ha nem szólunk egyetlen szót sem, csak élvetegen a távolba meredünk, s hallgatjuk egymás halk lélegzetvételét, szívünknek vad, heves kalapálását bordakosarunk védelme alatt. Nem tudnám megmagyarázni a tetteim mögött megbúvó indítékot, mert az biztos, hogy nem édesapámat szeretném lenyűgözni, hogy nem a családunk előírásai és szabályai miatt teszem mindezt, hanem önző érdekek és célok vezérelnek. Egy belső hang, amely a következő tettemet diktálja, egy halk kis ördög, ami a vállamon leledzik, s onnan súgja fülembe legcsábítóbb lehetőségeit, amivel rendszerint élni is szoktam.

Tetszik, amilyenné a közelemben válik. Tetszik az arcát átfutó kislányos pír, ahogyan szempillái legyezőként terülnek szét minden egyes rejtett pislogásnál, amit irányomba lövell. Mellkasomat akaratlanul is kellemes, jóleső melegség árasztja el, egy múló szívdobbanás erejéig még az is átfut elmémben, miszerint itt és most megcsókolom őt, nemes egyszerűséggel csak ajkaira tapasztom a sajátomat, nem magyarázva meg a tettem mögött megbúvó indokot. Mert nincsen indok, egész egyszerűen csak erre érzem a nagyon is erőteljes késztetést, ám mielőtt még irdatlan nagy ostobaságot csinálhatnék, a józan eszem sikítva veri koponyám belső falát, arra ösztökélve, hogy ne csináljak magamból szamarat mindenki szeme láttára. Így hát halkan megköszörülöm a torkomat, tekintetemet nem kapva el a lányról, mindvégig az ő íriszeibe mélyedve ejtem ki a szavakat.
- Egy galamblelkű szépségnek. - Nem bóknak szánom mindezt, bár feltételezhetően Cissy arcát újra elfutják a sötétrózsaszín árnyak, minek következtében igyekszem palástolni mosolyomat egy apró grimasszal, amibe vonásaim torzulnak. Ha csak egyetlen szekundum erejéig leengedném az álarcomat, ha a többi diák bepillantást nyerhetne elkorcsosult lelkembe, többé már nem néznének rám ugyanúgy, mint előtte. Nem fordítanák el a tekintetüket, ha a folyosón szembetalálkoznának velem, nem sütnék le félve pillantásukat, s talán nem lennék ennyire biztos abban sem, hogy a hátam mögött különböző teóriákat gyártanak rólam és a családomról. Heves gondolataim vízezésként zubognak elmémben, s csak a szőkeség lágy érintése nyomán zuhanok vissza a realitás talajára, csak akkor találok vissza a jelen pillanatába, mikor megérzem csupasz karomhoz feszülni a bőrét. A legelső döbbenetemen felülkerekedve sem érzek mást, csupán félelmet, ami elzárja a légcsövemet, de igyekszem palástolni érzéseimet, nehogy ez kiüljön az arcomra is, vagy túlságosan megmerevedjenek a végtagjaim. Próbálom a lehető legtermészetesebb módon odavezetni az egyik távolabbi sarokban lévő asztalhoz a szőkeséget, majd ha helyet foglalt, akkor én is hasonlóan teszek, a vele szemben elhelyezkedő székbe csusszanok.
- Tényleg meglepő téged a könyvtáron kívül látni. - agyam hátsó zugában kutakodok a megfelelő szavak és téma után, de egyelőre még nem leltem rá, így marad a nagyon felszínes csevegés, a kínos pillantások és a vajsör hosszas ízlelgetése. Ujjaimat a korsó köré fonom, jól esik az ital kellemesen bódító illata, de ez sajnálatos módon azt a kevés, maradék gondolatot is messzire űzi tőlem, ami eddig agyam alsó részében leledzett. - De örülök neki, hogy egy kicsit kimozdulsz a kastélyból. Csak itt voltál a Három Seprűben, vagy esetleg felfedezted már a többit is?
Nem vonz a tömeg, sőt, egyenesen iszonyodom attól, ha meglátom a felém tóduló embermasszát, de Cissy kedvéért most képes lennék elnyomni magamban ezeket a heves ellenérzéseket, amiket az emberek közelsége vált ki belőlem. S mielőtt még valaki megemlítené; nem, nem vagyok antiszociális, csak egyszerűen nem tudom elviselni a saját fajtámat. Főleg a butábbikat.  

Őszintén szólva, fogalmam sincs, mégis milyen késztetés ösztönzött arra, hogy a hétvégét kihasználva, az időm javarészét Roxmortsban, azon belül is egy kocsmában töltsem. Talán csak kezdett felülkerekedni rajtam a magány érzése, esetlegesen titkon abban reménykedtem, hogy újra láthatom Őt; hogy arcának ismerős barázdái, kellemesen megnyugtató mosolya újra elvarázsol, hogy orromban érezhetem finom illatát. Mert megjátszhatom magamat, felölthetem magamra a rideg érdektelenség álarcát, de önmagam előtt nem tudom letagadni az érzéseimet, ahogyan azt sem, Cissy mennyire jó hatással van rám. Elmerengő gondolatkavalkádomból újfent a lány hangja térít észhez; pislogok rá párat, s mielőtt válaszolhatnék, halkan megköszörülöm a torkomat; mintha fontos bejelentésre készülnék.
- Próbáltam elcsábítani magammal a fiúkat, de hát tudod, hogy milyenek a szobatársaim… mindegyik megy a saját feje után. Biztosan valami lány van a dologban. - Hanyagul rántom meg vállaimat; több szót nem is óhajtok erre a témára fecsérelni, helyette jóízűen belekortyolok a vajsörbe. Szinte már túlságosan is idillinek hatna a pillanat… ha valaki, pontosabban valakik nem rondítanának bele az összképbe. Tőlünk nem is olyan messze egy kisebb társaság ül; viháncolva, jókat nevetve dőlnek egymás vállának, vajsöreiket mohón kortyolgatva. Oda se kell pillantanom hozzá, hogy realizáljam a jelenlétüket; a millió fős embermasszából is sikerülne kihallanom az Ő nevetését. Egyetlen pillanat alatt száguld fel a vérnyomásom, alsó ajkamat erőteljesen harapom be; ujjaim ökölbe szorulnak az asztal takarása alatt. Nem akarok jelenetet rendezni, főleg nem Narcissa társaságában; szeretném kiélvezni a közelségét, de tudom, ha itt maradunk, akkor puszta kézzel kenem falra a jóbarátok hadának felét. Elnyomok magamban egy halk, formázatlan sóhajt, ami már hosszú idők óta nyomja mellkasomat; ujjaimmal szőke tincseimben szántok végig, s magamban elszámolok legalább tízig, annak érdekében, hogy valamelyest lehiggadjak; hogy visszatérjen a józanság hangomba, s arcomra se üljön ki egy pszichopata vonása.
- Nincs kedved inkább sétálni egyet? - tekintetem a lányra siklik; a kelleténél hosszabb ideig időzik rajta pillantásom. Magamba akarom szívni a belőle áradó nyugodtságot, azt akarom, hogy emlékezetemben örökké éljen mosolygós arcának képe, s mikor szükségem lesz rá, csak egyszerűen előveszem és lenyugszom. - Túl sok itt az ember és kevés a levegő.
Megpróbálom megmagyarázni a helyzetet; választ adni a ki nem mondott kérdésekre, s talán még egy mosolyt is ráerőszakolok arcomra, ami inkább egy kisebb grimasznak tudható be. A lelkem mélyén bízom benne, hogy Narcissa beleegyezik a sétálás ötletébe, de ha nem, akkor se fogok megijedni; magamra húzom a kapucnimat és visszasétálok a biztonságot jelentő, ódon falak közé, ahol nem érhet el semmi és senki. Pontosan ezért utálok kimozdulni, ezért utálom a társaságot, de főleg őket… vagyis, őt. Minden létező porcikám heves gyűlölettől rezeg, ha csak meghallom a nevét.

Tudom, hogy minél előbb ki kell szabadulnom erről a helyről; a kényelmetlenség érzése szinte fojtogatja torkomat, elzárva előlem az éltető oxigént. Pillantásomat a megkopott bejárati ajtóra szegezem, s makacsul ott is tartom; félek, ha akár egyetlen szekundum erejéig is körbekémlelnék, nem lenne visszaút; dühödt mérgemet a baráti társaság legharsányabb tagján élném ki. Szemem sarkából realizálom Narcissa megmozdulását, így magam sem tétlenkedek tovább; a szék hangosan nyikordul meg, ahogyan szinte kivágom azt magam alól, hogy nagy, öblös léptekkel induljak el kifelé, oldalamon a szőke leányzóval. Csak odakint hasít belém a felismerés, miszerint egészen eddig visszatartottam a lélegzetemet; mintha attól félnék, hogy valamiféle betegséget, vagy vírust kaphatnék el a Griffendéles csapat bármely lelkesen viháncoló tagjától. Eltelítem mellkasomat a friss levegővel; kabátomat lazán gombolom össze a nyakánál, de még így sem sikerül megakadályoznom, hogy a fagyos-csípős szellő ne bújjon be ruházatom finom anyagába, ezzel mintegy életre keltve lomha szervezetem véráramlását; szívverésem is a duplájára ugrik, mikor Cissy akaratlanul, vagy akaratlagosan, de közelebb bújik hozzám.
- Tegnap kaptam levelet az apámtól, amiben hosszasan kifejtette, hogy mik a szándékai az esküvővel kapcsolatban. - reflexszerűen ölelem át a lány vállát, ahogyan egymás mellett haladunk; finom vonásaim mégis grimaszba torzulnak, ahogyan Abraxas jövőbeli terveiről tartok beszámolót. - A Malfoy rezidencia kertjében lenne és természetesen azt szeretné, ha a Miniszterelnök és minden nagykutya jelen lenne, mert hát ez egy hatalmas esemény és a felhajtás a legfontosabb jelen pillanatban.
A Black lány is ismer legalább annyira, hogy tudja; nem a közelgő esküvővel vagy az ő személyével van problémám, egész egyszerűen nem bírom ezt az egész cirkuszt, ami az eljegyzésünket övezi, ahogyan azt sem, hogy vásári majomként kezelnek, akinek szájába adogatva a válogatott szavakat, mutatják be a nagyközönség előtt. Mintha egy élettelen test lennék; egy bábu, amit kedvük szerint rángathatnak a zsinóron, mert úgysem fog ellenkezni. Mert az ellenkezés nem szerepel a szótárában, hiszen meg sem fordulna a fejemben. Mit tehetnék, hova mehetnék a családom nélkül?
- A vizsgák után pedig elkezdem a gyakornokságomat a Mágiaügyi Minisztérium Titkárságán, hogy a későbbiekben a Miniszterelnök jobbkeze és segítője lehessek. - szavaimból hiányzik az öröm, az izgatottság, hisz valóban; semmiféle érzelem nem jár át, miközben erre gondolok. Nem én választottam ezt a munkát, ezt a hivatást; az édesapám mintegy tényként közölte, választási lehetőséget sem hagyva. Hiába próbálnék meg kiskapu után kutatni, Abraxas mindig biztosra megy, hogy a szálak kedve szerint gabalyodjanak egymásba. - Te már tudod, hogy mit szeretnél csinálni a Roxfort befejezése után? Mármint… apám természetesen azt szeretné, ha a gyermekünket nevelnéd és ez számomra is teljesen megfelel. Nem kell dolgoznod, ha nem szeretnél.
A mi családunkban teljesen megszokott és elfogadott tényként kezelendő, hogy az asszonyok otthon maradnak a csemetékkel és megbizonyosodnak róla, hogy a legmegfelelőbb neveltetésben részesülnek, míg a férfiak megkeresik a mindennapi betevőre valót. E gondolatmenetet követően akaratlanul is a lányra pillantok; furcsa módon nem fog el undor, ha a közös jövőnket képzelem magam elé; ha a gömbölyödő pocakjára, vagy karjaiban tartott újszülöttünkre gondolok. Meglepően könnyed és kellemes érzés járja át mellkasomat, s ezen felbuzdulva fonom ujjaimat a lányéba, még közelebb húzva őt magamhoz. Érzem a bőrömnek nyomódó ékszert, ami Narcissa ujján hordozza magában az ígéretet; hogy az életét immár az enyémhez láncolja, örökkön-örökké. Nem tudom, hogy mégis milyen indíttatásból, de mielőtt a józan eszem felsikolthatna, vagy realizálhatnám, hogy mit is teszek; megtorpanok és óvatosan magam felé fordítom a lányt; ujjaim arcának puha bőrén siklanak végig, jégkék íriszeim az övéibe mélyednek; mintha a nyugodt hullámzású tengerben merülnék el nyakig.