A Phartenai család a büszke aranyvérű családok közé tartozott, még száz éve. Vagy esetleg még korábban. Mára azonban minket is vérárulóknak kiáltottak ki, ahogy tették azt a Weasley-kkel, vagy még számos egyéb családdal. Édesapám egy muglit vett feleségül, így én is már félvér vagyok, ahogy a húgom is. Őt nem láttam, mióta útra keltem, az a hír járja, hogy Halálfaló lett belőle, de én ennek nem hiszek. Apám egyszerű átoktörő volt, most már a Varázsbűnüldözési Főosztályt erősíti, a világ romlottsága miatt. Anyám pedig már nem él. Két éve az egyre növekvő gonosz felemésztette, és a halálfalók áldozatává vált. Kósza nyelvek azt beszélik, hogy a húgom ölte meg, de erre semmi pénzt nem fizetnék. Az, hogy melyik oldalon állok, nem lehet kérdés. Dumbledore hívására tértem vissza a Roxfortba, az utolsó lélegzetemig képes vagyok harcolni érte és a jobb világért.

1976.

Előredőlök a székben, és összefűzöm magam előtt a kezeimet. Tekintetem a velem szemben helyet foglaló, őszes-barnás szakállú emberen időzik. A fejemben a gondolatok csak úgy cikáznak és annyi van benne, hogy fogalmam sincs, egyelőre mit válaszoljak. Ő is fürkészi az én arcomat, de egyelőre az kifejezéstelen. A roxfort régi igazgatói nyugtalanul köhécselnek, mintha már ok is számítanának a válaszomra. Pedig én sem tudom.
- Szóval azt mondja, Dumbledore. - tartok egy kisebb szünetet - Hogy maga bölcsnek tartaná azt, ha visszajönnék, és átadnám a diákoknak a tudásomat. - hangomban kétkedés csendül, hiszen miért engem akar egy tanári posztra?! Miért pont én vagyok az, akit a megfelelőnek tartana? Én csak egy átoktörő vagyok, nem vagyok auror, nem harcoltam eddig itthon Voldemort és a csatlósai ellen. - De milyen tudásról beszél maga, ha én eddig nem harcoltam ellenük?! - horkantok fel - Mit vár tőlem, Albus? - állok fel az asztaltól, és lépek távolabb. Fogalmam sincs, hogy mit szeretne, mert az öregember csak rébuszokban képes beszélni.
- Hogy mit várok, kedves Troqual? - feleli szinte már idegesítően nyugodtan. - Te, kedves fiam átoktörő vagy. És ha nem tévedek, korod egyik, ha nem a legjobbja. Az ősi rúnákat és átkokat senki nem érti úgy, ahogy te. És mi célból jönnél vissza, ha nem azért, hogy a tudásodat átadd? - teszi szét mosolyogva a kezeit. Elfordulok és járkálni kezdek a szobában. - Beszéljen nyíltan, Albus. - fordulok meg. Belekezdenék a mondandómba, de kihúzom a fejem a merengőből.

1977

Hogy miért kerültem ide, annak az okára azóta sem jöttem rá. Én jól éreztem magam Egyiptomban, Mexikóban, Argentinában, Chilében és a világ összes táján, ahol nem itt voltam. Ha azt mondanám, hogy hiányzott a Roxfort, akkor hazudnék. Pedig nagyon jól megvoltam nélküle, de úgy néz ki, hogy ismét itt kell lennem. A rúnaismeretet fogom tanítani, de a helyzet egészen máshogy képzeltem el azt, amit tanítanék. Albus Dumbledore-nak sikerült engem meggyőznie. Egyre sötétebb idők járnak és a reménytelenség már-már mindenhova befészkelte magát. Fel kell készítenünk a gyerekeket arra, ami rájuk vár.