A fanatikus kviddics rajongók talán még ismerik apám, Kobayashi Ichiro nevét – visszavonulása előtt ugyanis a Toyohashi Tenguban játszott, mint fogó. Anyai ágon mugli, amire nagyon büszke, és hamar megtanította nekem is, hogy nem számít, kinek milyen vér folyik az ereiben; semmiképp sem helyes kiközösíteni valakit azért, mert a szülei muglik.
Anyának vele ellentétben (állítása szerint legalábbis) nincsenek mugli rokonai: anyai ágon véla, apai ágon pedig varázsló. Régen hittem neki, de mára már tudom, hogy ez lehetetlen. Túl kevés a varázsló ahhoz, hogy elkerülje a muglikkal való házasságot. Máskülönben kihalnánk, nem? Anyának nem tetszik, amikor ezt mondom, ezért az esetek többségében inkább ráhagyom a dolgot, nehogy a végén még felbőszítsem. Higgyétek el, egy mérges vélánál nincs rosszabb a Földön...
Le sem tagadhatnám, hogy apás vagyok – ő mindenben megért engem, nem ítélkezik, nem erőltet rám semmit és várja el, hogy jó legyek abból, ami nem érdekel, és amihez semmi tehetségem. Nem félt engem (ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy hat évesen már seprűre ültetett), jól tudja, hogy megvan a magamhoz való eszem, és ha valami hülyeséget is csinálok, jobb, ha a saját hibámból tanulok. Ellenben anya… nos, ő nehezebb eset. Szeret engem, ezt tudom, és érzem – akkor azonban, amikor a továbbtanulásról van szó, no meg a testi épségemről, és a kviddicsről, indokolatlanul szigorú lesz. Már annak sem örült, amikor kiderült, hogy felvettek a ház kviddics csapatába. Az már csak a hab lesz a tortán, amikor közlöm vele, hogy nem akarok gyógyítónak állni…

Apa valószínűleg az életével játszadozott, amikor először seprűre ültetett. Alig lehettem hat éves, és szépírást kellett volna gyakorolnom, ahogyan azt minden átlagos kislány tenné egy napsütéses délután – most mégis itt álltam az udvarunkon, rongyként lógó kviddics talárban (mely legalább öt mérettel nagyobb volt), kezemben egy hatalmas seprűvel.
De mit is tehettem volna… a sorsom már akkor meg volt pecsételve, amikor megszülettem. Apám – amióta csak otthagyta a Toyohashi Tengu-t – arra várt, hogy végre felcseperedjek és megtanítsa nekem kedvenc varázslósportját. Anya már akkor sejtette, hogy baj lesz, amikor mese helyett a Kividdics évszázadaiból olvasott fel nekem – én pedig egy idő után elkezdtem ragaszkodni hozzá, és addig nem voltam hajlandó elaludni, amíg elő nem került a jól ismert könyv. Hinni sem akart a fülének, amikor megtudta; egyedül apa verte a mellkasát büszkén, amiért rá ütöttem.
Anya aznap kivételesen tovább maradt a Szent Mungóban, de biztosan kitört volna a hitéből, ha meglátja, mi folyik a hátsó kertben. Erre persze akkor nem gondoltam, sőt, örültem, hogy nem a szobámban kell gubbasztanom – helyette repülhetek! Vajon melyik hat éves mondhatná el ugyanezt magáról?
- Ne feledd, mit mondtam – sandított rám apa. – Tudom, hogy menni fog, hisz Kobayashi-vér folyik az ereidben! Csak fogd erősen azt a seprűt, és rugaszkodj el. Ha le szeretnél szállni, dőlj előre óvatosan. És vigyázz, nehogy arccal előre landolj!
Fel sem fogtam, hogy milyen veszélyes mutatványra vállalkoztam, de azt hiszem, a seprű megérezte a magabiztosságomat, azt, hogy nem remegek úgy, mint egy kocsonya, és megadóan engedelmeskedett nekem. Varázslatos érzés volt a föld felett lebegni. Olyannyira elbűvölt az érzés, hogy szinte észre sem vettem, ahogyan a talaj kezd egyre távolabb kúszni tőlem – nem, nem is ő kúszott el, hisz egy repülő seprűn ültem!
Apa jelét sem mutatta annak, hogy aggódna, csak kiabálva navigált:
- Most dőlj balra! Most egy kicsit jobbra! Milyen ügyes vagy! Az én lányom!
Fogalmam sincs, meddig lehettem a levegőben: mintha megállt volna az idő. Csak akkor eszméltem fel, amikor már sajogni kezdett a tenyerem az érdes seprűtől, és a hajam is úgy nézett ki, mint egy szalmakazal. Már kezdett besötétedni, én pedig elálmosodtam, ezért lassan leereszkedtem, és – apa örömére – a talpamon landoltam.
Anya sosem szerzett tudomást erről a titkos óráról. Csak ártatlanul vigyorogtunk rá, miután hazaért, és hullafáradtan elpanaszolta, hogyan kellett helyrehoznia egy visszapattanó átok kellemetlen mellékhatásait. Pedig biztosan leszedte volna apám fejét, amiért ilyen fiatalon beleavat ebbe a veszélyes és értelmetlen sportba – nem túlzás, hogy anya ki nem állhatta a kviddicset.
Az pedig hamar kiderült, hogy én nem rá ütöttem – többek között ebben sem. Ő éltanuló volt a Roxfortban, egyszerre prefektus és iskolaelső, a szülei büszkesége, aki hűen követte édesapját a gyógyítói pályán. Vele ellentétben apa sosem remekelt a tanulásban – legfeljebb ahhoz értett, ami érdekelte –, helyette szabad délutánjain a seprűjére pattant és addig hajtotta a csapatát, amíg be nem sötétedett. Egyszer még évet is kellett ismételnie, miután megbuktatták Átváltoztatástanból, emiatt pedig veszélybe került a kviddics-karrierje, de persze sosem rúgták ki a csapatból.
Elnézve a bizonyítványomat még a vaknak is feltűnik, hogy kire hasonlítok jobban. Anya csak a fejét ingatja, valahányszor értesül a vizsgaeredményeimről, apának viszont elég, ha elmesélem, hogyan kaptam el az aranycikeszt a szezon legutolsó meccsén, és azt is elfelejti, hogy majdnem megbuktattak Mágiatörténetből.
- Nem is az én lányom – sóhajtja ilyenkor anya hitetlenül, és talán igaza is van.
Egyedül a vonásaink hasonlítanak, ezen kívül azonban minden apámé: én is alacsony vagyok és fürge, pont, mint amilyen ő volt fénykorában, hajam és szemeim bogárfeketék, csak úgy, mint az övé, és bár nagyon tudok hajtani, ha valami érdekel, a legtöbb tantárgyra ez nem jellemző – a többieknek pedig hiába bizonygatom, hogy okos vagyok, nem hisznek nekem. Mit ad isten, apa is ilyen volt fiatalkorában.
Anya szeretné, ha én is gyógyítónak állnék: ezt már azóta mondogatja, amióta megérkezett az értesítőlevelem, hogy felvételt nyertem a Roxfortba – talán ezért olyan ideges mindig, amikor látja, hogy ki nem állhatom az Átváltoztatástant. Ellenben a bájitaltant nagyon is szeretem, de nem azért, mert minden álmom a hátralévő életemet a Szent Mungóban tölteni. Ezt azonban ha napestig győzködném anyát, akkor sem hínné el...
Nem is sejti, hogy már rég eldöntöttem, mi szeretnék lenni, és annak semmi köze az átváltoztatástanhoz, a bájitalok keveréséhez meg a gyógynövénytanhoz, és legfőképp nem a Szent Mungóhoz. Sejtem, hogy nem fog örülni majd a hírnek – számára a kviddics csak egy nevetséges és értelmetlen sport, ami még unaloműzésnek is rossz. Ezen pedig az sem segít, hogy úgy félt engem, mintha porcelánból lennék; holott jól tudja, eleget estem már ahhoz, hogy meg se kottyanjon. Elég nagy vagyok már ahhoz, hogy vigyázzak magamra, mégis úgy tűnik, ebben a családban egyedül apa az, aki ezt felfogja.
Szinte látom a szemeim előtt anyát, ahogyan homlokán kidudorodnak az erek, arca pedig elvörösödik az idegességtől, úgy rivall rám, amikor közlöm vele a nagy hírt:
- És mi lesz, ha leesel arról a seprűről és a nyakadat töröd? Vagy eltalál az a… hogy is hívják, micsoda!
- Gurkó, anya...
- És mondd, hogy mész majd férjhez? Hogyan fogsz gyereket nevelni? Mi lesz, ha kiöregedsz? Akkor bánhatod, hogy repkedés helyett nem a gyógynövénytankönyvet bújtad!
Már alig várom...