A Mayfield család régi, nagy hagyományokkal rendelkező aranyvérű família, a szülők három gyermekkel adományotzák meg a varázslótársadalmat, a nyilvánosság azonban csak kettőről tud. Bár leginkább semlegesnek mondják magukat, a szülők uralkodó elvei a Voldemort-követőkéivel egyeznek, bánatukra és bosszúságukra, a gyerekeké már annyira nem. Legtöbben a Mardekár színeiben látogatták a Roxfortot.
Lysandra hat éven keresztül nyíltan semleges attitűdöt vallott, ez év szeptemberétől viszont teljesen megváltozik, mindent megtesz azért, hogy elhiggyék róla: valóban a sötét oldal felé húz.

„Nincsen olyan, hogy egyszer kötök kompromisszumot.
Nincs kis kompromisszum, vagy nagy kompromisszum.
Nincs olyan, hogy egy kis kompromisszumot megkötök, hogy aztán majd kompromisszum nélkül cselekedjek; az rásül az emberre.”
Az én ajkaim mozognak, mégis a te szavaidat hallom. Minden éjjel, elalvás előtt; ha lehunyom a szemem, tisztán látom magam előtt a célom, és elismétlem a szavakat, melyek az új világom szabályait jelölik ki.
Elhiszem-e, vagy sem? Én is így gondolom, vagy talán dacolni akarok a kijelentéssel? Nem tudom még. De ahogy telik az idő, egyre pontosabban körvonalazódik előttem, hogy mit jelent.
Ugyan szőke vagyok, de kár lenne ebből bármiféle messzemenő konzekvenciát levonni. Elvégre Luciust buta libának titulálni, elég botor húzás lenne. Könnyen meglehet, hogy az utolsó is. Nem tudom, érted-e a párhuzamot, vagy fogalmazzak kissé egyértelműbben?
Hogy ki vagyok én?
Hisz’ ismersz.
Az aranyvérű Mayfield család hetedéves leánya, aki még nem tudja, mit kezd az életével, csak azt, hogy az átváltoztatástan a kedvenc tantárgya. És jó is belőle. Aki sosem hajtott azért, hogy prefektus legyen, mert sokkal inkább élvezi a szabadságot, és mindazt, amit a szabályok megkerülésével tehet. És akinek voltaképpen nem kell aggódnia a jövője miatt, hiszen kellemes életet örököl majd, a család vagyona rá és a momentán Dániában kalandozó testvérére fog szállni, miután az idősebbik bátyja egy vérfarkas-támadás következtében néhány éve sajnálatos körülmények között elhalálozott. A fiú nagy veszteség volt a család számára, de az idő ugyebár előbb-utóbb minden sebet begyógyít.
Én vagyok az a Lysandra Mayfield, aki negyedéves korában elnyerte a ház szépe címet, és akit az éppen aktuális lovagjával a karácsonyi partin az év párjává választották. Bár ebben talán Walden Macnairnek is lehetett némi szerepe. A románc csak három hétig tartott, és valahogy pont a bál idejére esett az időzítés, de megérte elcsábítani. Sosem felejtem el Narcissa arcát, amikor kihirdették az eredményt.
De az is én vagyok, aki ötödévben egy éles váltással leigazolt a kviddicscsapathoz, hajtó kivitelben. Sosem állítottam, hogy nem vagyok szeszélyes természet, de hát minden lánynak megvannak a nagy átváltozásai.
Én vagyok az a lány, aki mindig is sok barátot tartott, de gondosan rangsorolta a kapcsolatait, aki ugyan sosem volt a legjobb tanuló, de ravasz megoldásai révén a legtöbb helyzetből gond nélkül kivágta magát. Aki soha semmit nem vett elég komolyan, és roxfortos évei alatt számos őrültségre vállalkozott, hiszen a szemében igazi tétje úgysem volt semminek. Ha ki is csapnak, legrosszabb esetben is túl sokat öröklök ahhoz, hogy bármit is megbánhassak.
És aki, végül úgy tűnik, a sok szórakozás után végül mégiscsak szerelmes lett. Mi sem bizonyítja jobban, hogy már egy éve együtt vagyunk. És mindenki messzemenően elégedett. Volt annyi eszem ugyanis, hogy előbb találjak magamnak partnert, mint a drága családom tette volna, és ahhoz is, hogy olyasvalakibe zúgjak bele, aki meg is üti az általuk felállított színvonalat. A hivatalos eljegyzés a hetedik év után lesz, de a nyáron már felkerült a gyűrű az ujjamra.
De minek is magyarázom, ismersz, nem? Ha a barátom vagy, azért; ha pedig nem, hat tartalmas évet lehúztam Roxfortban, és nem az a lány vagyok, aki bezárkózik a szobájába és homokba dugja a fejét. Hidd el nekem, ismersz.
Legalábbis, te biztosan úgy gondolod.

És hogy mindebből mi az igazság? Szeptember óta kissé összezavarodtál, igaz? De nem hibáztatlak. Valóban történt némi változás így az utolsó évre.
Még a tanév legelső hetében felbontottam az eljegyzésem, hangosan, nem mellőzve a botrányt, de hát gondoskodnom kellett róla, hogy a szakítás végleges és vitán felüli legyen. Ahogy arról is, hogy egy másik lányt találjak az ágyában. Nem a legtisztább módszer, de így már nincs miről beszélni tovább. Egyetlen határozott nyisszantás az egész, a vágás ugyan mély, de egyszeri, gyors és azonnal elszakítja a köteléket, nem hagy maga után szétnyiszált rojtokat a fonal egyik végén sem.
Hogy miért tettem? Mert szükséges volt. Mert amit tudsz rólam, az csupán töredéke a valóságnak. Ha azt mondanám, nem halt meg a bátyám, elhinnéd?
És ha megmutatnám a leveleit?
Persze, lehet, hogy még akkor sem. Elvégre pont ez volt a cél. Aranyvérű családban nincs helye vérfarkasnak. Aznap éjjel tény, hogy megharapták, de nem halt bele a sérüléseibe. A család viszont úgy döntött, mennie kell: új név, új arc és lakóhely, egyedül mi tartottuk a kapcsolatot. Titokban, nagy ritkán találkozva. De ennek több éve már, most nyáron viszont megtörtént az, amit már nem tudtam befogadni. Azkaban. A vád: gyilkosság, valamint sötét varázslatokat használó, titkos társaság alapítása. Az áldozat minisztériumi osztályvezető. Az ítélethez pedig minden adott: tanúk, bizonyíték, megfelelő alibi hiánya. Bekasznizták, ez messziről szaglik.
Csakhogy én ezt nem fogom elfogadni. Nem fogom végignézni, hogy a dementorok félőrültté szipolyozzák, és egy tenyérnyi cellában rothadjon el a saját félelmei börtönében. Ehhez nincs joguk. Ha apám műve, akkor ezúttal túl messzire ment, ha pedig nem, megesküdtem, hogy kiderítem, ki áll emögött, megtalálom az igazi felelőst, és bebizonyítom a bátyám ártatlanságát. Mert tudom, hogy az. Annak kell lennie.
Kemény szavak egy hetedikes diákhoz képest, igaz? Bizonyára azt gondolod, hogy úgysem fog sikerülni. Hogy kevés vagyok mindehhez. Szíved joga, de akkor te még nem ismersz engem.
Sosem bocsátottam meg a családomnak, de eljátszottam. Akkor miért ne játszhatnék most az egész világnak? Mindig is remek színésznő voltam.
Éppenséggel eljátszhatom, hogy szerelemre lobbantam Rodolphe Descoteaux iránt. Vagy bármelyik befolyásos családdal rendelkező mardekáros ficsúr szóba jöhet. A barátja, barátnője... rossz szelleme leszek. Eljátszhatom, hogy szívem leghőbb vágya megérteni az elveit, követni a nézeteit, ámulattal és értelemmel csügghetek a szavain, nappal az egóját és a büszkeségét simogatva, éjjel pedig a vágyait, mígnem egyre inkább a bizalmába fogad. De ami a legfontosabb: megszerezhetem tőle a kellő információkat, és tűzközelben leszek, bármi is történik.
Nem egyszerű, de kivitelezhető. Ám amikor azt hiszed, minden sínen van, mindig történik valami, ami megingatja a hited. Váratlan, előre láthatatlan fordulatok, amik bonyolítják a helyzetet.
Ilyen bonyodalomnak számít például Fabrice Ferguson, a minisztériumból avanzsált roxforti tanár, akivel meg van az a közös vonásunk, hogy tudunk valami fontosat a másikról, amit normál esetben nagyon nem kellene. És sajnos az a különbség is, hogy nekem szükségem van rá, ő pedig kihasználja a helyzetet. A minisztériumi információknak ugyanis ára van, jelen esetben az, hogy kémkednem kell neki az iskola falain belül. Az ellenségeimről, a barátaimról... lényegében, bármit meg kell tennem neki, ha nem akarom veszélybe sodorni a bátyám életét. Én pedig meg is fogom tenni, amit kér.
Ám a bonyodalom sosem jár egyedül, ott van még Ranabas is, akit a barátaim közé soroltam, talán egy kicsit át is csúszott olykor ezen a határon. Sosem voltam biztos benne, hogy mi az, ami felé húz, annyit tudok csupán, hogy fontos volt nekem. És őrült pocsékul hangzik most ez a múlt idő. A nyáron viszont ő is megváltozott. Az okát pedig nem értem, mintha teljesen kicserélték volna. De bármennyire is szeretném kideríteni az igazat, a feladatom, amit magamra vállaltam, szinte lehetetlenné teszi. Nem csak azt, hogy megbízzon bennem, de még azt is, hogy úgy viselkedjek vele, mint eddig. Elvégre most már más körökhöz tartozom. Éppen azokhoz, amit ő annyira gyűlöl és megvet. Én viszont helyt fogok állni benne. Akármi is legyen a következmény.
A színjáték tökéletes lesz, de vajon a sok álca, tettetés és hazugság között képes leszek megőrizni önmagam? El tudom-e majd dönteni, mit teszek a szerep kedvéért, és mit a saját akaratomból? Mit gondolok komolyan, és mi az, ami csak egy újabb manőverként szolgál?
Hogy az álarc a végére túlságosan hozzám nő-e majd... honnan is tudhatnám előre?
„Nincsen olyan, hogy egyszer kötök kompromisszumot.
Nincs kis kompromisszum, vagy nagy kompromisszum.
Nincs olyan, hogy egy kis kompromisszumot megkötök, hogy aztán majd kompromisszum nélkül cselekedjek; az rásül az emberre.”

***
- Nem jössz, Sandra?
- Semmi kedvem egy impotens kecske fejét bámulni másfél órán keresztül.
- De ez kötelező tárgy...
- Majd kimagyarázom.
- Te tudod – von vállat drágalátos mardekáros barátnőm a szokásos, imádnivalóan flegma stílusában. – De Ferguson nem az az elnéző típus. Megint büntetőmunkát fogsz kapni.
- Nem tud olyat adni, amitől jobban kifordulna a gyomrom, mint az órájától – lebegtetem továbbra is zavartalan szórakozottsággal a kicsi pókot, kényelmesen elterülve az ágyamon. A picur kapkodva mocorgatja cérnaszerű lábait, mintha egy képzeletbeli kristálygömböt bűvölne nagy elszántsággal. – Inkább kipihenem az utazást. Nem akarok fáradtan menni a bálra.
Barátosném mintha habozna egy kicsit, de végül mégis rászánja magát a közlésre. – Rodolphe-nak már van párja.
- Nem számít – szögezem le rezzenetlen nyugalommal, a pókot szuggerálva. – Az utóbbi héten nem voltam Roxfortban. Nem vártam tőle, hogy egyedül fog megjelenni.
- Tényleg ennyire bejön? – mintha kissé hitetlenkedőnek hallanám a hangját.
A pók egy lassú félkörívet ír le a levegőben, mielőtt átbucskázna saját tengelyén, és végül egy R alakot hintázna be a szobában.
- Rettentően – felelem rá sem pillantva ábrándos merengésemből, a távolodó léptek ütemesen tompuló zaja pedig elárulja: végre magamra hagyott.
R mint Rodolphe Descoteux. Meg fogom szerezni a bizalmát. Így vagy úgy... Ez egészen biztos.

A pókot visszanavigálom az ágy alá, ő az új házi kedvencem. Valahogy jobban segít gondolkodni, mint egy nyávogó macska. És hasznosabb is, már ha titoknyitó bűbájjal szórja meg az ember.
- Szaladj, szívem, keresd meg, hol nyílik a szelence – majd a varázslatom után az állat irányt változtat, és sebesen kapkodja lábait immáron az állandóan vándorló rejtekhelyem irányába, hogy kisvártatva megálljon a szomszédos ágy lába mellett.
- Bingó – visszaszórom rá az ártó szemeket távoltartó varázst – elvégre egyszerűbb, mint naponta új példányt keresni –, és útjára is engedem.
Megbizonyosodok róla, hogy tényleg mindenki elhagyta a klubhelyiséget, majd letelepedek a földre, és kinyitom a titkos rekeszt. Óvatosan kiemelem belőle a tálkát, és visszahasalok vele az ágyra. Itt az idő, hogy megszabaduljak néhány nyomasztó gondolattól, túlságosan nagy a zsongás a fejemben. Illetve nem is lenne túl biztonságos minden emléket magamban tárolni. Pláne a kis kiruccanásom után.
A pálca vége lustán a halántékomhoz ér, és a nyomán elő is kígyózik egy ezüstös, képlékeny emlékfoszlány, amit aztán megadóan követ egy újabb, s egy újabb, hogy végül engedelmesen beleolvadjanak a merengőmbe. Arcok és mozdulatok, az őket kísérő morajló hangok, helyszínek, színek, illatok, néhány tompán visszhangzó félmondat... ennyi csak, ami átsuhan előttem. Andalgó, vagy éppen gyorsított iramban kergetőző képek töltik ki a horizontom.

Kesztyűm selymes érintése sebesen siklik végig a hűvös üvegcséken, míg ujjaim végül megállapodnak a keresett címkén. Százfűlé főzet. Pálcám pislákoló lángja zöldes kontúrba vonja a szobát, az ismerős bútorok árnyékai nyújtózkodó szellemekként rajzolódnak a falra, körbeállva a tolvajláson kapott, guggoló alakot.
- Ezer bocs, Sev. De ez most jobb helyen lesz nálam. – A kicsiny fiola megadóan simul a tenyerembe, a falon veszteglő árnyékom nyüzsgő őreim fölé magasodik.
- Nox – suttogom alig hallhatóan a testes pincelevegőbe.

- Mit akarsz?
A hang durva és kopott, de nem lepődött meg. Levegő ki, újabb beszív. Eddig rendben.
Milyen szaporán is tud verni a szív, ha nő létére férfitestben dobog. Ha az ismeretlen ajtó résnyire nyílik, és szúrós tekintetű, cserepesre száradt ajkak küldenek el az anyámba köszönés gyanánt.
Ha tudom, hogy azért jöttem el ma este, hogy minden lehetséges információt kiszedjek ebből az emberből, a vád tanújából, az egyikből a sok közül, mert ugyebár ügyeltek rá, hogy ne legyen kockázat. Egyetlen tanúnak könnyedén nyoma veszhet a nagy világban, nem igaz?
- Mit akarsz? – kérdi újra, élesebben, nem kevésbé barátságosan.
- Beszélnünk kell – közlik dús-férfias ajkaim, a tőlem telhető legnagyobb határozottsággal.  De hogy még egyértelműbb legyek, közelebb lépek, és belesuttogom az éjszakába. – A Reynar-ügyben...
Az ajtó fásultan felnyikordul, én pedig egyetlen órára belépek az oroszlánbarlangba. A pálca markolata szinte égeti nyirkosra izzadt tenyeremet, hallom tettre csábító sziszegését, és megkísért a vágy: csak két rövid szócska, cserébe eggyel kevesebb probléma. Nem mintha nem érdemelné meg. A bosszúvágy hirtelen kúszik fel a mellkasomban. Senki nem tudná meg, hogy én voltam, csak egy mozdulat és két rövid szócska. A vér gyorsan zubog az ereimben, ha megtenném, ha kimondanám, hogy Avada Kedavra...
Szívem szerint egyetlen percig sem haboznék, és mélyen az arcára vésném az üzenetet:  R mint Reynar Mayfield. Nem fog Azkaban falai közt elrohadni. Ezzel ne is számoljon senki.

Az imbolygó fény lassan eltűnt a ház gyomrában. A hirtelen feltámadó szél közeledő vihar ígéretét hozza magával. Két halk, de pontosan kivehető pukkanás roppantja meg a velem együtt várakozó csendet.
Megelőztek. De vajon kik voltak? És mit akartak tőle...?
A válasz ugyan kellemetlenül ott sunyít a tudatom mélyén, de nem akarok hinni neki.  Nem azért utaztam egészen Dániáig, hogy üres kézzel térjek vissza.
A lépcső aljában kuporgó holttest azonban hamar megadja a végső bizonyítékot. A szája nyitva, de már nem fog mondani semmit. Ám a hír ezek szerint igaz volt... tényleg látott valamit.

- Senki nem tudhat róla, megértetted? – A tekintete úgy fúródik az enyémbe, mintha épp rontást küldene rám.
- Bárcsak félreérthetőbben fogalmazott volna – vágok egy diszkrét grimaszt, és várakozón kinyitom a tenyerem, amibe tétován bele is pottyan a zöldes folyadékkal teli üvegcse.
- Nincs felesleges párbajozás, nincs rinyálás és legfőképpen nincs semmiféle gyengélkedő.
- Majd csak kibírom valahogy – vonok vállat szándékosan flegmázva egy kicsit.
- És kviddics sem.
- Ezt felejtse el – szögezem le azonnal, át sem óhajtva gondolni a kérdést. Ezúttal én pillantok rá feltételt szabó pillantással. Az arca merev. Na lám, tudtam én, hogy előbb-utóbb dühbe jövünk.
- Ez itt olyan bájital, ami miatt azonnal kicsapnak, ha megtalálják. Nálad vagy benned. Nem túl mérvadó a különbség. És örülhetsz, ha csak ennyi történik.
-  Nocsak, Ferguson, mégis mit adott nekem? – forgatom meg ujjaim között érdeklődve a kapott csecsebecsét. – Tiltott szer? Lopott holmi? Fekete mágia? – tippelgetek nagy kreatívan.
- Tetszőlegesen választhatsz a felsoroltak közül – dörmögi árnyalatnyit mogorván. Szinte kizsarolja, hogy komolyan vegyem. – Te kérted, vagy nem? Ez a szer kikapcsolja az érzékeid. Nem érzed, hogy fáradt vagy, nem érzed, hogy gyengülne a koncentrációd, pedig a szervezeted küldi a jeleket, de az agyad ebből semmit sem észlel, és nem küldi vissza a választ, hogy pihenned kell.
- Pont erre van szükségem – kúszik egy elégedett mosoly az arcomra, és ráhajítom ujjaim az üvegre.
- De ez nem jelenti azt, hogy nem lesz meg az ára. Szüneteket kell tartanod, különben a szervezeted lassan összeomlik. Lesz bőven, ami jelzi...
- Köszönöm – hangom záruló intonációja jelzi, nem kívánom hallani a folytatást. Megfordulok, és már nyitom is az ajtót. Ám egy gyengéd, de határozott szorítás a derekamon megállít. Ajkai a fülemet súrolják.
- Csak hogy tisztázzuk. Én könnyedén bizonyítom majd, hogy a szernek semmi köze hozzám. Okosan játssz, kislány. Veszélyes játékba kezdtél. Még egyszer hangsúlyozom: bármi történik, messze elkerülöd a gyengélkedőt, különben a kis titkod nem lesz titok többé.
Erőszakkal kilépek a fogásból, az ajtó halkan kattan a hátam mögött. Ahogy a zsebembe rejtem az üvegcsét, a kezem megakad valamiben. Automatikusan húzom elő, és a pillantásom megakad a háromszög alakú tárgyon. Egy medál. Hogy kerül ez most ide? Emlékszem, kabalaként kaptam még ötödikben az RBF-ek előtt. Megfordítom, és szórakozottan végighúzom a hüvelykujjam a hátuljára vésett R betűn.
R mint Ranabas Descoteaux. Hol vagy Rab? Vajon igaz lehet a pletyka, hogy teljesen megváltoztál? Vajon segítesz majd ebben az őrületben, vagy inkább te is az utamba állsz?

Leteszem a pálcát, és mélyet lélegzem. Így mindjárt más. A merengőre pillantok, elgondolkodva figyelem, ahogy a zavaros felülete ismét tükörsimává változik. Majd visszahelyezem a rejtekhelyre.



(Az ET-ben említett létező karakterekről - bár elolvastam a lapjukat - a karakter szubjektív megítélése szerint írtam, az is főleg múltbeli vélemény, szóval, remélem, senki sem veszi zokon. (: <3)