Hogy milyen a családja? Röviden és tömören; nincs. Vagyis van, a bátyja, Mikey még nem hagyta el, ő az egyetlen akit igazán a családjának tekint, és akit mindennél jobban szeret, annak ellenére is hogy őt elvitték abból a nyomorult árvaházból, míg Kamil mindvégig ott szenvedett. A szüleit nem ismeri, hisz még csecsemő volt, mikor magukra hagyták a testvéreket, de feltételezi hogy egyszerű muglik voltak, hisz a bátyjának sincs semmi köze a varázsvilághoz. És hogy Kamil Calaghan mit gondol róla? Teljesen hidegen hagyja... Úgy van vele, hogy amiben a bátyja nincs jelen, az már nem is érdekes; a Roxforti tanulmányait is a harmadik éve után abbahagyta, azóta is próbál teljesen elszigetelődni attól az egész világtól, és minden bajtól, ami azzal jár. Igaz, ez koránt sem olyan egyszerű, mint hitte.

Fekete függönyökkel elsötétített szoba. Csak egy apró résen keresztül szűrődik be a fény, sejtelmes félhomályba borítva ezzel az egész szobát és a lakóját. Szereti ezt a sötétséget; meg azt a már-már dohosnak nevezhető szagot, ami megcsapja az ember orrát, amint belép. Még szerencse, hogy azon az egy fiún kívül, akivel pár hónapja kivették ezt a lakást nem igazán tartózkodik senki. Nincsenek szülők, se egy sipánkozó barátnő, aki kényszerítené, hogy tartson már rendet ebben a pici szobában. A fentebb említettet pedig egyáltalán nem is zavarja, hisz az ő birodalma is hasonlóan feldúlt állapotban van, mint Kamil-é. Ruhák szerteszét, amik közül már ki tudja melyik szennyes és melyik jó még, bevetetlen ágy, és különféle papírfecnik apró galacsinba gyűrve. Nem is beszélve az íróasztalról, ami szinte eltűnik a sok papír alatt; csupán csak egy hely van, ahol katonás rend és tisztaság uralkodik, mégpedig az a sarok, ahol a srác gitárja foglal helyet. Az a tárgy számára szent és sérthetetlen, úgy vigyáz rá, mint a szeme fényére, talán még annál is jobban. Így nem csoda, hogy a tisztaság csupán csak arra az egy négyzetméterre terjed ki.
Kamil Calaghan pedig olcsó, egyszemélyes ágyán fekszik a plafont bámulva, és azt az apró pókot, aki néhány napja foglalta be magának a szoba jobb felső sarkát, pont az ágy felett. El is nevezte Mercurio-nak (de hogy miért, azt ne kérdezd, mert még ő sem tudja), és háziállat híján őt nevezte ki a kis kedvencének. De talán ez a pók még jobb is, mint egy kutya, vagy egy macska, hisz őt nem kell etetni, sétáltatni vinni, csak ott van, nem is csinál semmit. Néha persze mintha megmozdítaná az egyik lábát a nyolc közül, és az egyik este, mikor épp hazaesett valahonnan Kamil már csak azt vette észre, hogy szép komótosan mászik vissza a kis sarkába, de egyébként semmit nem csinál; néha még azt is hiszi, hogy már nem is él, de aztán mindig megrándul az egyik apró lábacskája, így a srác is mindig megnyugszik, hogy nem kell szerveznie a temetését az első, és talán utolsó házikedvencének.
- Mercurio... unatkozom... De nagyon. Szerinted meglátogassam Mikey-t? Bár bár lehet, még mindig alszik, mert egész éjjel dolgozott... - igen, az a szegény pók a lehető legjobb társaság, ha Kamil csak beszélni szeretne. Legalább ő nem szakítja félbe, hanem türelmesen meghallgatja; válaszolni ugyan nem tud, de a srác még így is örül, hogy van, akinek kiöntheti a lelkét, mert ő meghallgatja, és biztos nem adja tovább másnak; talán csak a pók haverjainak. Unalmas pillanataiban Kamil elképzeli, ahogy az a pók a rovarbárban ül, és légysört szürcsölgetve meséli a pókpajtiknak, hogy az a szerencsétlen ember, akivel meg kell osztania a lakosztályát mennyi hülyeséget össze tud hordani órákon keresztül.
- Aaaaah... kéne egy kis fény... - és abban a pillanatban kezd el hadonászni a pálcájával, amit még egy olyan fél órája ásott ki a szekrénye mélyéről a ruhakupac alól. Igaz, nem akarja, hogy bármi köze is legyen a varázsvilághoz, mégis néha azon kapja magát, hogy ismét előkotorja a varázspálcáját, és csak a kezében forgatva nézi azt akár órákon keresztül, ha nincs jobb dolga; márpedig általában nincs jobb dolga.
- Hogy is volt...? - még a szemöldökét is összeráncolja, ahogy próbál visszaemlékezni egyetlen egy varázsszóra, de hát az valahol mélyen a tudatalattija legsötétebb zugába lett száműzve, semmire nem emlékszik már abból, amit tanult. Hogy tanult? Csak figyelt az órákon, vagy valami olyasmi, de egyébként soha nem erőltette meg magát. És most, mivel nem jut eszébe semmi, csak random elkezd hadonászni; és ennek meg is van a következménye. Az ablakot eltakaró fekete függöny úgy hullik a földre, mintha csak levágták volna a helyéről. És lőn világosság...!
- Áááá... túl sok fény...! - mint egy vámpír fordul gyorsan a hasára, hogy arcát a párnájába temesse, hogy ne égjen ki még jobban a retinája a hirtelen betörő napsugaraktól.
- Jajj Mercurio... Annyira unatkozom... Azt mondod? Akkor megyek, biztos örülni fog nekem... Aaaa, ő is annyira hiányzik.... - Ha most valaki látná, biztosan őröltnek tartaná, hogy saját magában beszél. De ez számára teljesen normális; tök nyugodtan beszéli meg magával - vagyis Mercurio-val a pókkal a dolgokat. Ahogy most is, és hamar eldönti, hogy a nap többi részét abban az árvaházban tölti, hogy boldogíthassa Aide-t; mert biztos abban, hogy ő is örülni fog, hogy láthatja a srácot. Mióta elmúlt tizennyolc, és elköltözött onnan sokkal ritkábban látják egymást, és ez eléggé megviseli Kamilt, és sokszor szomorú.
De most, hogy eszébe jutott ez a fantasztikus ötlet, szinte teljesen kivirul, és olyan lendülettel kel fel az ágyból, hogy rögtön közelebbi barátságba is kerül a padlóval. Persze ez azért is történhet meg, mert még mindig fáj minden tagjai a tegnapi balhé miatt; az oldalába még mindig belehasít a szúró fájdalom egy-egy óvatlan mozdulat után, és a csuklója is fáj még mindig, ami minden bizonnyal zúzódott; meg persze a felszakadt ajkát sem tudja elrejteni, ahogy azt a lila foltot sem a bal szeme alatt. De hát ő nem tehet róla. Egyszerűen vonzza a bajt, és az a hülyegyerek mindig megtalálja. Azért persze annyira nem bátor, hogy egyedül álljon szemtől szembe Kamillal, mindig hozz magával a csatlósait. A túlerő miatt pedig mindig szegény srác jár rosszul.
- Mercurio... Én meg fogok halni... Az a hülye aztán tud ütni...